Glede....

Fordul a kocka, és élvezem
Hogy a világ tengelyét tekerem,
Előre, jó széllel, visz a vitorla,
Apró szikra, mi a lángot felszítja....

Nyergelj, fordulj!

Olyasmi érzetem volt/van ma, mint amikor- hogy egy régi pórias kifejezéssel éljek-"megfordul bennem a bornyú". Változok, és változni, változtatni akarok. Menni az álmaim után. És most talán-el ne kiabáljam-talán végre eljutottam arra a pontra, hogy nekiindulok ennek az útnak. Ehhez először is le kell zárnom magamban a múlt azon emlékeit, melyek fájnak. Ezzel még vannak bajok, de egyre jobban megy, és ismét léptem egy nagyot affelé, hogy sikerüljön. Elfogadni, hogy semmi nem tart örökké, és továbblépni. Most már elhiszem, hogy menni fog, és megtalálom újra önmagam. Változtatni akarok továbbá az életem olyan területein, mint például a munka...Nos igen, immár negyedik éve taposom a Vépi Szakközépiskola és Bolhacirkusz őrületet őrlő malmának kerekét, és azt hiszem belefáradtam. Be kell látnom, nem nekem való ez az állás. Persze, nehéz itthon kielégítő munkát találni, akárhány diplomája, nyelvvizsgája, akármije is van az embernek...Volt egy hirtelen felindulásból jött külföldre költözési szándékom, ami aztán csillapodott, de a vágy megmaradt. Pedig a megoldás pofonegyszerű, hiszen én marha itt lakom a nyugati határszélen, társalgási szinten beszélem a németet, így hát betámadom Ausztriát. Külföld is, levegőváltozás is, új munka is, mégis, bármikor hazajöhetek. Persze, ezek csak tervek, de jól esik a kis májamnak, hogy vannak terveim...Amint az előző gondolat megfogalmazódott bennem, és leültem megbeszélni egy illetékessel, megcsörrent a telefonom, és kaptam egy részmunkaidős állásajánlatot. Egy nyáron-megismert-lány, akinek bútorüzlete van, na ő akar engem amolyan kapcsolatépítőnek (mily meglepő) az osztrákokhoz:) Fuh, valami lesz, valami lesz, érzem... 3 hónap mélydepresszió után most mosolygok az emberekre, és ők visszamosolyognak...ez persze jó hatással van a kapcsolataimra is, értve ezt minden területre. Nem akarok már mindenáron egy új szerelmet, szépen kivárom az idejét, és addig is...kiélvezem, amit lehet. Na nem kell semmi "olyanra" gondolni... (hmmm,ha minden igaz, ma is hölgytársaságban töltöm az estét:)).Bocsánat:) Persze, nem vagyok még a topon...de-lekopogom-egyre nagyobb léptekkel tartok felé. Mintha sorsom fonala most a kezemben lenne. Hát, lássuk csak, mit is kezdek vele...

A 13-mas szoba szelleme

Mindenhol jó, de a legjobb Sopron, mondja a reklám. Nos, belekóstoltam én is az igazi soproni életbe... Az egyetemi/ főiskolás életet, annak minden örömével és bánatával volt alkalmam megtapasztalni, egy évig Pécsett, majd négy évig Szombathelyen, most pedig nem kis otthoni nyomásra, és némi józan megfontolásra jelentkeztem természetvédelmi mérnök szakra a soproni alma materbe. Hogy jó döntés volt-e, nem tudom, egyelőre nem érzem úgy, túl kevés az affinitás, túl sok a macera. De! Főnökeimmel való hosszú egyeztetés után az egyhetes konzultációs időszakra nyakamba vettem a világot, az utazótáskámat, az elmaradhatatlan hátizsákot a túlélőfelszereléssel (bicska, szemüveg, óvszer), és egy hétre felköltözék Sopronba. Az első, és egyik legnagyobb meglepetést a szállás okozta. Jóképű BM-szálló ígéretével talpaltam be a Kossuth utca 1 szám alá, mely fantáziámban mint a vendégeket éjjel-nappal nyitott kapukkal váró menedék élt. Nos, nem így lett...

Az udvart 2-3 épület állja körbe, és hiába nyitogatom bármelyik ajtaját, hiába köhécselek, toporgok, senki sehol... Némi telefonálás, idegeskedés, szentek emlegetése után végülis a helyi kapitányságon jutok hozzá a kulcshoz, mely-mint kiderül-félelmemnek alapot adva- a központi épületet nyitja. Nos, sajnálom, hogy nem volt nálam fényképezőgép, és a világ feszes hálóján se találtam képet az házról. Alapvetően tiszta, rendezett környezet fogad, a hangulata azonban...valahogy a Silent Hill című filmet jutttatja eszembe, illetve az abbéli szállodát. Főleg miután kiderül, hogy az egész "ojjektumban" egyedül vagyok, mint az ujjam. Maga az épület egy régi stílusú polgári ház, megrekedve a bérházak, és a kastélyok közötti érzésvilágban. Pucolatlan téglahomlokzat, szürke erkélyek, a tetőn, pont a bejárat felett letört kezű angyaltorzó ácsorog. Mintha csak arra várna, hogy a belépni készülő nyakába essen. Belül ürességtől kongó előtér, ki-tudja-hova-nyíló ajtókkal, majd az igazi, horrorfilmbeli vaskorlátos csigalépcső. Az emeleti folyosóról persze egyetlen ablak se nyílik Isten egére, így félhomály, sötétség, illetve a kettő közötti átmenet fogad. Némi tapogatás után villanykapcsolóra nyúlok. Már csak mosolygok kínomban, mikor a "vendégszoba" felirat felett a 13-mas szám vicsorog. A szoba kényelmes, rendezett, de persze fűtés nincs, az ablaktáblákon bezörget a szél, és az egyetlen lehetséges hangforrás, a tévé, rémisztő zajokat produkál. Nem tart sokáig, hogy magamban "Szellemszállás"-ra kereszteljem a helyet. Az egész napos egyetemi padkoptatás után aztán Tri barátommal (mert ugye összehordja a szél a szemetet, ő is Sopronba jelentkezett) nyakunkba vesszük a soproni éjszakát... Nos, ha más nem, ez pozitív, igen, itt van élet, fiatalság hangulat. Persze, megbeszéljük, ki hol kapott kvártélyt...jót vigyorognak rajtam az emberkék. A napok során aztán megszokom, sőt majdhogynem megszeretem a Szellemszállást. Azt hiszem kihozza a morbiditást igénylő oldalamat. Ki tudja, ha lesz következő alkalom, talán ide költözöm be újra...bár...:)

Na, mi újság Wagner Úr?

Ez a bejegyzés egy hangulatfestés, kicsit talán önelemzés is, kicsit talán abból a vágyból született, hogy kiírjam magamból, ami bennem van. "Úszok" mostanában, ahogy néhány napja bevillant a fejembe ez a szó, lefestve a hangulat-és lelki állapotomat. Persze nem fizikális értelemben, ugye a gépnek se tenne jót... Sodródom, és hagyom is sodortatni magam, de mindig mozdítok annyit mentális végtagjaimon, hogy a nekem tetsző irányba ússzak. Néha nem tudom, hogy egy nagy folyóval sodródom-e, vagy egy tóban úszok körbe-körbe, de-remélem, és hiszem- inkább folyó ez, ami tart valahonnan valahova. Sok, viszonylag friss seb van a szívemen, amik lassan, de hegednek. Sajnos nagyon lassan, és biztosan meglesznek a hegek is egy darabig, de az élet már csak ilyen. Közben kezdem szimatolni az újdonságok szagát is, élvezni a "szabadon" úszkálást. Most a mérleg nyelve még bizonytalan, hol a sebek fájnak jobban, mikor eszembe jut, hogy valaki/valami hiányzik, hol az újdonságok izgatnak jobban. Sajnos sokszor még az előző felé billen a nyelv. Sokat ront a dolgon, hogy rövidke életemben először TÉNYLEG egyedül élek, már ami az embertársakat illeti, hiszen Árnyék, hű bernim mindig odabújik némi szeretetet adni és kapni. Huszonegynéhány éves koromig szüleimmel éltem, majd lakótársakkal, végül párommal, így merőben új helyzet számomra, hogy teljesen a magam ura vagyok. Mindazon túl, nem hiszem, hogy muszájból draszikusan változtatni akarnék ezen. Nem szeretek egyedül ébredni, és elaludni, jól esne valakivel megosztani ilyenkor a gondolataimat, érzéseimet, de hogy például hazaköltözzek anyámékhoz, vagy albérlőt fogadjak...na neeem:) Mindemellett nem mondanám, hogy magányos vagyok. Szinte az egész napomat emberek között töltöm, legyen szó munkáról, vagy szórakozásról. Szombathely, a nyáron szellemvárossá vedlő lakóhelyem ilyenkor újra kezd megtelni élettel. Ez jót tesz nekem is, új emberek, új események, új csábítások. Bár a magány alapból a lélekből ered. Kevés érzést utálok annyira, mint mikor emberek között érzem magam egyedül. De remélem jó úton haladok. Néhány hete volt egy elég ronda kibukásom, amire egy kedves barátnőm nyugtatólag azt mondta "Nem azért, hogy megijesszelek, csak hogy felkészítselek: ez még nem a mélypont"... Nos, most az egyszer örömmel mondom, nem volt igaza...bár nem akarom elkiabálni, de nagyon remélem, hogy nem. Remélem jó irányba úszok... azt hiszem, újra meg kell tanulnom, hogy feküdjek fel a kedvező áramlatokra, amik arra visznek, amerre én szeretnék úszni, és közben sodorjon is elém/mellém ezt-azt a folyó. Most érzem a reményét, hogy kezdem megtanulni, újra. De ez egy hosszú folyamat. Mindenesetre nem adom fel, és bízom a folyóban is. Mert csak folyó lesz ez...

Tetoválj ki! Vol 2

És megvan, és megvan... Rászántam magam, és Pók mester karmai között ma reggel egyesültem a jellel, amit magamra álmodtam. Lehet, hogy ez "csak" egy ábra, de én nem így érzem, és örülök neki...

"Új illatok, új remények,
Új bűnök és új erények,
Hitem veleje, véremben izzó varázslat,
Örökre bőrömbe vésett, tiszta alázat"

Sajnos egyelőre még olyan, mintha söréttel lőttek volna oldalba, kell neki pár nap, míg letisztul. De pont olyan lett, amilyennek megterveztük, így a homélyosra sikerült fotó helyett felrakom a tervezetet:

Remélem, soha nem bánom meg ezt a döntést...olyasvalami ez nekem, ami mesél. Talán csak nekem, talán még pár embernek...de jó, hogy van:)

Szeretkezni a vasszűzzel

Tudom, egy ideje nem tornáztattam ujjaimat a blog érdekében, aminek oka részben a kedvtelenség, részben a számítógéptelenség. Remélem mindkettő változik:)

Most rámjött a közlési kényszer, az élménymegosztás vágya. Nem lesz könnyű, mert a zene az egyik olyan dolog, ami-kicsit, vagy nagyon-de mindenkinek mást mond.

Vannak zenék, amikről úgy érzed, nem mondanak semmit, és nem tetszenek. Vannak, amik tetszenek, de nem mondanak semmit. Vannak, amik mondanak valamit, de nem tetszenek. És van az, ami mintha neked szólna, téged szólítana.

Nem vagyok klasszikus értelemben vett "rajongója" egy együttesnek sem, nem verekszem a dobverőért, nem gyűjtök plakátot, és nem akarom áttörni a kordont, hogy parolázhassak az énekessel, de vannak persze nagy kedvencek. Idén nyáron eljutottam egy koncertre, ami abba a kategóriába tartozik, hogy "addig nem visz el az ördög, amíg...."

Hát, sikerült:)

Az Iron Maiden igazi maradványhal a rocktörténelemben, olyan együttes, aminek még bakelitlemezei is jelentek meg anno. Hivatalosan a heavy metál műfaját képviselik, de nem lehet ráhúzni egy egységes sablont. De mindegy is, csak tetszik, és nekem ennyi elég.

A hírös-nevös Sziget fesztiválra megérkezvén a jól ismert (különböző okokból) csillogó tekintetű tömeg, nyüzsgés, pöceszag fogad. Az előző nyűgös éjszakától, és a vezetéstől fáradtan próbálok aklimatizálódni. Elmegyünk néhány koncertre, Zorallékra eldudorászok, Kistehénen kipihenem magam, Tanakcsapdáékat kivigyorgom, és lassan tíz óra lesz.

A szűkkörű társaság (Zsuzsi kollégám, és az unokaöccse) javaslatára fél órával a koncert előtt a Nagyszínpad előtt toporgunk, mondván, hogy legyen helyünk, meg úgyse lesz nagy zúzás...

Építik a díszletet, egy katonai bunker képe alakul ki lassan a nagyszínpadon. Az emberek tömörülnek, tolonganak. Beleszámítva az angolosan illendő késést, feláll a mélyen tisztelt népi zenekar, a prímás rázendít, a kontrás adja a ritmust, és... szóval minden történik, ahogy egy koncerten kell.

És mégis, valahogy... az első néhány szám egészen új, nem ismerem őket, és a magyarosan sz*r hangosítás miatt túlzottan átérezni se sikerül. Aztán felcsendülnek az ismertebb slágerek, és percek alatt feloldódom, mint egy kanál só a vízben, átadom magam a zenének, együtt lélegzem a tömeggel.

A zenekar tudja mi kell a népnek, válogatnak az újabb számok közül, majd előveszik a nagy klasszikusokat, miközben a színpad hátterében folyamatosan cserélődnek a számhoz illő albumborítók képek. No more lies, Blood brothers, Brave new world...

Szinte tudom, hallom a tömeg szívverését, mikor felcsendül a Fear of the Dark, és több ezer ember dúdolja együtt a lassan klasszikusnak számító dallamot.

Nehéz egy koncertről írni, hiszen, mint említettem, a zene mindenkinek mást, és mást jelent...

De a blog arra is van, hogy az ember az érzéseit leírja, a saját érzéseit. Percekre elfelejtem, mi van mögöttem, vagy előttem, csak az itt, és a most számít. Mosolygok, és könny csillan a literszám ömlő izzadtság között. Sérült hüvelykullyamat ingem alá rejtve őrültködöm a tömeggel (persze, nem lesz zúzás, ugye....:)) mértékkel használva térdet, könyököt, inkább csak a játék kedvéért. Szegény anyám ha látna:) Éneklek, mintha az én dolgom lenne, és színjózanul is részegnek érzem magam.

Két óra az életemben, ami megérte...

Talán ez csak nekem jelent valami, de amikor sárosan, vizesen, szakadt nadrágban elhagyom a Nagyszínpad mezejét, érzem, hogy ezt a koncertet sokáig nem fogom elfelejteni. Gyerekes dolog talán ennyi idős fejjel ez, de ha az emberből kiveszne a gyerek, mi maradna utána? Nem tudom, nem is akarom megtudni.

Jó ez így:)

Még egy apróság, ami utólag jutott eszembe, ezért írom ide, nem a "főszövegbe". Az Iron Maidenről sokan állítják, hogy sátánista beütésű zenekar. Beszúrnék ide egy idézetet egy számukból:


"More pain and misery in the history of mankind
Sometimes it seems more like
the blind leading the blind
It brings upon us more famine, death and war
You know religion has a lot to answer for"

Kutná Hora, az elmúlás "szent"élye

A hétvégén, egy régi gondolattól vezérelve nyakamba vettem édes Jóanyámat, az Opel márkájú vasparipát,-nem utolsósorban- a világot, és elindultunk megnézni Prágát. Prága lesz az a város, amiről nem írok itt Nektek. Nem tudnék hozzátenni a számtalan útleíráshoz, se elvenni belőle. Prága gyönyörű, a maga középkorban megrekedt külsőségeivel, és modern belsőségeivel, olyan város, ahol minden sarkon valami csoda vár. Mielőtt azonban elindultunk, felötlött bennem egy gondolat. Úgy másfél éve, azon ritka pillanatok egyikében, mikor a televíziókészülék előtt ültem, egy utifilmben szembe jött velem a kutá hora-i csonttemplom. Akkor azt mondtam magamnak, ilyen nincs...ez látnom kell. De,van ilyen.




Az emberi léptékkel távoli 1278-ban a cseh Jindrich apát Jeruzsálembe zarándokolt, ahonnan néhány lapátnyi-szent- földet hozott haza. Az anyaföldön Kutná Hora-t, a kis cseh várost szemelte ki áldozatul: szétszórta a temetőben a földet, elindítva ezzel a lavinát. Innentől mindenki, aki számított, a kutná horai temetőben akarta leendő porait biztonságban tudni.
Történelem atyánk rátett még egy lapáttal a hamvakra, az 1300-as években kitört pestisjárvány, majd a 15.századi huszita háborúk halottjai mind-mind a nevezett temetőkertet népes megboldogultjait gazdagították. Idővel a csontok feltöltötték a temetőt, amikkel valamit...valamit...kezdeni kellett. És lőn.


Az első nekifutás után a Schwarzenberg família megbízására Frantisek Rint mester termtette meg a 19.században a temető kápolnájának mai "dizájnját".
A hatást...enyhén szólva is sikerült elérnie.



A kis kápolnában megvan minden, ami egy kis kápolnában meg szokott lenni. Oltár, szobrok, ősi hangulat...és díszek, számtalan dísz. Emberi csontokból.

Feszület a templom homlokzatán, koponyákból, és combcsontokból. Füzérek a mennyzeten, lábszárcsontokból, és újfent koponyákból. Egy csillárszerű alkotmány a kis kegyhely közepén, mely az emberi test minden csontját tartalmazza. A kápolna négy sarkában négy piramis, megszámlálhatatlan lélek földi maradványaiból. Mi indíthat valakit ilyen mű létrehozására?


Lassan, minden részletre figyelve járom körbe a teret. Az érzelmi-én mögött felsejlő rideg, gondolkodó biológus-én elemez. Orbiták, járomcsontok, méretek. Mikor a kettő kezet fog, már embereket látok. Meglett férfiakat...középkorú nőket... és gyerekeket. Nyolc-tíz éveseket. Vigyorogva lógnak az angyalkák karmai között.


Keresem a hely hangulatát, de a zsibongó turistákon túl egy szó jut el az agyamig: beteg. Nagyon beteg. Az, akinek ezt a házat valamikor szentelték, rég nincs itt. Elfordult ettől a művészetbe ágyazott haláltól. Nem érzek félelmet, nem markolja jeges kéz a gyomromat, de érzem: ez nem a fény világa.

Hosszan bambulok az elmúlás emlékeire. Felrémlik, mintha egy rossz horrorfilmben, vagy jó RPG-játékban lennék....tetszik, és mégis, kiérve a kék ég alá, a büdös, cseh lvegőre, a sírhantok közé, fellélegzek.

A helyi kocsmában egy üveg kóla-vezetek, ugyebár- és a pincérlány mosolya némileg visszazökkent, de elkísér egy darabon a "szent"ély hangulata. A halottak tisztelete ősi időktől ered. Nem tudom, tisztelet-e ez.



Az élmény élmény. Akármilyen is. Ha lesz egyszer valaki, aki eljön velem Csehországba, elviszem erre a helyre. És a helyi kocsmában meg fogom hallgatni, mit is lát ebben a templomban.

Úgy legyen.

Néhány tényt, képet, és infót "loptam" innen: http://napielet.hu/napi/rovat/kultluk/5418/csonttemplom Köszönet érte!