Démonűző

Mindannyiunknak vannak problémái, gondjai. Hiszen emberek vagyunk. Tény azonban, hogy nekünk, akik ezt a blogot olvassuk, a legtöbb problémánk nem a külvilágból érkezik, hiszen van tető a fejünk fölött, vannak szeretteink, viszonylag normális életet folytatunk. Talán civilizációs ártalom, talán így vagyunk összerakva, de sok közöttünk a "lelki kérődző". Én különösen hajlamos vagyok erre, nehezen lépek túl a régi fájdalmakon, sérelmeken, és aljas módon újra és újra felkapargatom a lelkemen ütött sebeket, melyek amúgy- maguktól- rég behegedtek volna már.

Hiszen persze, a nagybetűs Boldogság a külső körülményeken is múlik, de az alapokat a világhoz való hozzáállás teremti meg. Sokszor eszembe jut az a momentum, amit Jóanyám szokott felidézni ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Jó pár éve megjártuk Egyiptomot (tudom, tudom, én sznob...), közelebbről pedig ellátogattunk Kairóba is. Ez a világhírű város egészen más képet mutat, mint amit a képeslapok és prospektusok festenek róla, nos, mivel ez nem tartozik szorosan a témához, röviden talán annyit róla, hogy a legrútabb emberi település ahol valaha is jártam. Kairó közepén, egy dombnyi szemétkupac tetején, egy rozzant széken ücsörgött egy ősz, öreg muszlim, akinek a testét fedő koszos tunikán kívül valószínűleg nem sok földi java lehetett. És ez az öregúr csendben nézte a naplementét, és mosolygott a világra, mintha a legboldogabb ember lenne a földtekén. Tehát a kis kínjaink nagy része nem a világból fakad, hanem belőlünk. Régóta tudom, de mostanában újra felfedeztem, mennyit tud segíteni egy probléma leküzdésében, ha szembenézünk vele, MI is tulajdonképpen a baj. Ha nevet adunk ezeknek a lelkünket karmolászgató démonoknak, sokkal könnyebbé válik a velük való harc. Talán a legnehezebb, amikor az ember úgy van kutyául, hogy "nem tudja, mi baja". Amint szembefordulsz a démonoddal, és nevén nevezed, az nyomban megijed, hiszen tudja, hogy felismerted. Persze csak egy apró, piszkos kis trükk, hogy a problémáidat mint tőled független-tehát kiirtható, legyőzhető-"lényeket" kezeled, de hasznos trükk. Sokszor, ha érzed a kaparászást, elég ránézned, ki is az, aki kaparászik, és máris helyreteszed:
"Ó, csak te vagy az megint? Na menj a francba...:)"

Kom-mentes Vol. 2.

És ismét befigyelt az a tényező, amit rendszeresen kihagyok számításaimból, Diabolus Technicus, avagy a technika ördöge...Többen jelezté/te/k, hogy igen, szeretnétek belepiszkítani a gondolataimba, csak

A) nem engedi a rendszer

B)nem találjátok, hol lehet hozzászólni, mert ugye fekete alapon a fekete betű nem nagyon látszik

C) egyéb.

Tehát, felfegyverkezek pár nyugalmas perccel, és egy hozzáértő ismerőssel, és reparálok....
remélem sikerrel.

Kom-mentes

Felvetettem már ugye a kérdést, hogy miért is írok blogot. Nos mostanában leginkább amolyan önkifejezés, illetve érzelemlevezetés a célja. De jogos megkérdezni, hogy miért is osztom meg másokkal a gondolataimat? Hiszen ha "csak" írni szeretnék, akkor akár kereshetnék egy jóképű A4-es papírlapot is, hogy telefirkáljam lelkem sötét zugainak koromfoszlányaival. Az az egy baj van ezzel, hogy nem szeretek kézzel írni. Bár nem mindig tartom jónak a hagyományost felcserélni az újjal, mégis jó ideje toll helyett billentyűzettel firkálok. Teszem hozzá, esetemben ennek praktikai okai is vannak, mivel az írásképem nagyjából a döglődő vakond utolsó kaparásaihoz hasonlít, tehát embertársaim megkímélése céljából inkább a monitorra vetem szavaimat-ha azokat mások is olvasni fogják.

De miért kell, hogy mások is olvassák?

Hiszen ezek a szösszenetek nyugodtan elporosodhatnának a C meghajtó valamelyik szélvédett sarkában is, mégis a világháló szemei között feszítenek. Nos, nem KELL, hogy olvassák mások, egyszerűen szeretném, hogy így legyen. Olyan gondalataimat teszem itt közzé, melyeket-bár általában magamról szólnak-másoknak is szánok. Biztos, hogy az egoizmus valamelyfajta megnyilvánulása ez, de amíg másnak nem fáj, és nekem is jó, miért ne? Persze a blog azon természetéből kifolyólag, hogy bárki hozzáfér, valamennyire óvatos vagyok, nem megyek túl mélyre, nem nevesítek, nem írok le olyan dolgokat, amik a gondolataim "vörös zónájába" tartoznak.

Most akkor tegyük fel azt a kérdést, amiért ez a bejegyzés megszületett.

Olvassák-e ezt a blogot?

Nos, a válasz az igen, legalább öt olyan embert tudnék mondani kapásból, akik a blog rendszeres olvasójának vallják magukat, és így is van, hiszen mindig "képben" vannak az új bejegyzésekkel kapcsolatban. Ennek ellenére a hozzászólás, avagy komment rovat sokszor üresen tátong, legfeljebb egy-két visszacsatolás érkezik.

Igen, a lélek önzsírozásának egy újabb formája, hogy az ember szeretné, ha megosztott gondolatait véleményeznék, ezzel is bizonygatva önmagának, hogy vannak, akiket érdekel, mi újság a ház tájékán. Kár lenne tagadni, hogy így van. Nagy igazság az is, amit a blog egyik olvasója mondott, hogy álatlában tényeket írok le, avagy olyan kérdéseket teszek fel, amiket meg is válaszolok, tehát nem nagyon van mit hozzáfűzni. Mégis, ha valamiféle önbizonygatás, visszajelzéskeresés is a vágy oka, egyszerűen jól esik az embernek, ha hozzáböknek valamit a gondolataihoz. Nos.

Felhívás keringőre:)

Winter dreams

Mondják, a tavasz a szerelem időszaka. Télen az emberi érzelmek is jégre kerülnek, takaréklángon égnek. Mégis elkezdődött most valami, amit még magam se tudok hova tenni. Szinte minden eddigi párkapcsolatom, akár tartóssá vált, akár csak egy futó kaland volt, rajtaütésszerűen zajlott le, viharos gyorsasággal kezdődött, majd úgy is ért véget. És az ember mindig találkozik valami újjal... közel három hónap egymás felé közeledés, "kínlódás", megtagadás és elfogadás, utálat és szeretet, hangos nevetés, és csendes egymás-szemébe-meredve-ücsörgés után valami átszabta a gátakat. Vagy talán pont ez a pár hónapnyi idő kellett, hogy lefolyjon az élet medrében, és kimossa a partot. Nem egyik pillanatról a másikra "lett" ez így, mégis van egy pont, amin, mint egy éken átbillent az egész libikóka. Hülye az ember...de ettől szép az egész, hogy nem tudod leírni egy egyenlettel. És akármi lesz is ebből, és akárhogy is, jó, hogy van...




Álmodjunk a téllel, éljünk a tavasszal...

Kiskarácsony

Az utóbbi időben meglehetősen elhanyagoltam szegény blogot...Ennek több oka is volt, részben, hogy egyszerűen nem volt kedvem írni, bőven elég volt a fejemben kergetőző gondolatokat megszűrni, és megfelelő irányba terelni. Úgy érzem jelentős változáson mentem át az utóbbi időben, értve ezt elsősorban szemléletbeli dolgokra. Másrészt valahogy a hirtelen érkező érzelmi hullámokat inkább versben, mint prózában foglaltam össze, amit már régen követtem el, de most ez tűnt kielégítőbbnek.

Na, de tárgyra!

Közeleg a Karácsony. Puff, egy sablonmondat. És itt kezdődik a baj, hogy ez egy sablonmondat, sablonos érzésekkel. Visszaemlékszem gyerekkorom (ifjabb gyerekkorom, na:)) Karácsonyaira, és valahogy egész más érzések társulnak hozzá, mint a mostaniakhoz. Hetekkel korábban izgalomban volt az ember, várta a nagy napot, álmodott róla. Fenyőillat, család, miegymás...Izgalmas borzongás. És most valahogy más. A csodákba vetett hitemet szerencsésen megőriztem gyerekkoromból, ha átalakítva is, és ennek ellenére, illetve talán pont ezért nem tudom egyértelműen csak annak tulajdonítani a Karácsonyok másságát, hogy felnőttem. Persze, biztos hogy a döntő szerepet ez játsza benne, mégis, az, hogy a fenyőillatból tescoszag, a családból veszekedő színtársulat, az ajándékozásból macera lett, mindez nem csak ezen múlik. A Coca-cola röhögő télapója, a műanyagfenyő, és az ideges emberáradat az első képek, amik bevillannak. Nem jó ez így. Maga a Karácsony, ha kihámozzuk a keresztény burokból és megnézzük az IGAZI eredetét, nem más, mint a téli napforduló ünnepe. December 21-én jön el az év leghosszabb éjszakája, ami után, ahogy az öregek szokták mondani "minden nap hosszabb egy tiklépéssel". A megújulásról, reményről új kezdetről szól, illetve kellene szólnia. Valójában inkább helyén lenne ebben az időpontban a Szilveszter.

Ezt a kérdést rágcsáltuk a minap egy pohár bor mellé GY.B.-vel. Érdekes eset ez a lányzó az életemben, valahol a barátság, a szeretet, és a szerelem határmezsgyéjén mozgunk állandóan, nem billenve egyik irányba sem (egyelőre). Mindenesetre sokmindent megosztunk egymással, amúgy lelki szinten. Szóval, minekutána morogtunk egy sort az elrontott Karácsonyon, szinte adta magát az ötlet:

Tartsunk saját Karácsonyt!

Amolyan igazi, beszélgetős, borozgatós, kályha mellett ücsörgős, ajándék- és reklámmentes ünnepet, ami csak a miénk. Hát így lesz. Persze a 24-ét mindenki a kiccsaláddal tölti, de előtte nap összeülünk, vagy kettesben, vagy pár baráttal (nem cimborával:)) És karácsonyozunk. Épp ma délután loptam... na nem...vételeztem...nem jó...kaptam, ez az, kaptam egy kis fenyőfát, a pornói erdőről. Remélem ez a Karácsony tényleg olyan lesz, amilyennek lennie kell.

Boldog, igazi Karácsonyt mindenkinek!

Farkasszerelem

Hozzád bújok dorombolva, hogy érezzem véred szagát,
Megsimítom fénylő hajad hogy lássam szíved búját,
Ölellek- éhes farkas a rángó koloncon
Fehér, deres lelked véres martalékom.

Glede....

Fordul a kocka, és élvezem
Hogy a világ tengelyét tekerem,
Előre, jó széllel, visz a vitorla,
Apró szikra, mi a lángot felszítja....