Ajtony, az autista

Néha találkozom olyan emberekkel, akiket csak úgy bumm, odavág az élet. Nem tudom honnan jönnek, hova mennek, illetve miért keresztezzük egymás útját. Véletlen? Vagy nem. Volt a minap is egy ilyen találkozásom.

Az egész úgy kezdődött, hogy amúgy a semmiből felbukkant egy nő, egész pontosan írt egy smst a kis állatvédő egyesületem egyik tagjának, hogy úgy látja, szeretem a bőr dolgokat, küldhetne-e nekem ajándékba egy saját készítésű bőrtarsolyt. Gőzöm nem volt ki ő, hasonlóan gőztelen volt az említett egyesületi tag. Hát, tényleg szeretem a bőr cuccokat, elfogadtam, elpostázódott, megköszöntem. Szütyős Sára, így neveztem el magamban a hölgyet. Az egyetlen tippünk az volt a felbukkanására, hogy nem sokkal előtte volt egy nagyobb razziánk az egyesülettel, ami után egy napig tele lett velem a média. Passz, fura volt, Zasszony mondta is, hogy kiszedi a szemét. 

Aztán, el is felejtettem a dolgot, majd: volt egy munkanapom, kevés munkával. A kevés munkával megáldott munkanapokon remek ötleteim szoktam támadni. Támadt egy remek ötletem. Rendezzünk jótékonysági vásárt az egyesületnek! Méghozzá olyat, hogy az egyesület, meg a jótékonykodó is jól járjon! Hogy ez hogy lehetséges, az szakmai titok. Erről meg eszembe jutott Sára. Csinálhatna pár szütyőt a vásárra. Neki reklám, nekünk támogatás, mindenki jól jár. Fel is hívtam, tetszett is neki az ötlet. Beszélgettünk kicsit az ideáról. És hát, meg kell mondjam, elsőre furcsa volt. Meghívtam a vásárra, de azt mondta, nemigen tud elmozdulni otthonról a fia miatt. Aztán, képeket se tud küldeni a holmijairól, találkozzunk személyesen. Igen, furcsálltam.

Hezitáltam egy darabig, aztán belementem a találkozóba. Mindent az egyesületért alapon. Meg aztán, a kitűzött napon szép idő is volt, nekem meg viszketett a fenekem egy kis szelíd motorozásra, aznapi bokros teendőim között felkaptam hát a Hondára és lebrummogtam Piripócsra, ahol Sára lakik. Petőfi 48, így a cím. Gurulok, nézem, hogy 42,44,46, á, ez tuti nem az, 50. Akkor mégis? Megfordulok. Ahol a Petőfi 48-at sejtettem ugyanis egy olyan szétesőfélben lévő ház volt, amiről nem gondoltam, hogy lakják. Düledező, összetákolt kerítés, roggyant falak, az olvashatatlanságig elrozsdált házszámtábla. Megálltam előtte, kirúgtam az oldalsztendert, mint a nagyfiúk, aztán kotortam elő a telefonomat, hogy felhívjam Sárát, biztos jó helyen vagyok-e? De Sára már jött is ki. Nagyjából korombelinek tűnő, mint utóbb kiderült, kicsit idősebb leány. Köszöntünk, beinvitált. 

Aztán kezdtem helyrerakni a dolgokat. A ház nem volt igénytelen, abban az értelemben, hogy nem volt koszos, vagy rendetlen, a lehetőségekhez képest. A baj inkább a lehetőségekkel volt. Nem beszélgettünk sokat, bokros teendőim szólítottak tovább és az agyam is "bokrosteendő" módban volt. De a hazaúton Piripócsról sokat gondolkodtam Sárán, meg a kisfián.

Sára egyedül neveli a fiát. Amolyan vadmagyar stílusban- házi áldás, turulmadár, sámándob. Értsd, az igényesebb, tényleg magyar fajtából. A kissrác-Ajtony-az egyik legszebb gyerek, akit valaha láttam. Nem vagyok jó ezen dolgok megítélésében, ezért mondjuk 7 és 11 éves között. Ajtony autista. Nem beszél, illetve minimálisat. Elsőre kislánynak néztem, mert hatalmas barna szemei vannak és vadmagyarhoz illően hosszú, varkocsba font haja. A maga módján kifejezetten kommunikatív gyerek. Egy hangtalan kézfogással bemutatkozott. Majd belém kapszkodott és lefelé húzott, Sára mondta, azért, hogy üljek le. Aztán elém került, és elkezdte odadugni az arcát ez enyémhez. Ezt egyébként a szeretteimen kívül nagyon nehezen viselem bárkitől, tőle érdekes módon nem zavart. Csak jött közelebb, közelebb, teljesen komoly arccal, majd odadugta az orrát az enyémhez, tudjátok, úgy odapiszézett, elvigyorogtuk magunkat, aztán elszaladt. A sisakomat előzőleg reflexből levágtam magam mellé, utána azt vette szemügyre. No, az egyből kedvenc lett. Sára felvilágosított, hogy sikerült beleraknom a sisakot a kalapgyűjtemény közepébe. És tényleg, a rekamé vége tele volt ósdi kalapokkal, csak ekkor vettem észre. Ajtony gyűjtögeti őket. Közben váltottunk pár szót Sárával, hogy mi merre. Ajtony iskolába jár, Sára nemigen talál munkát. Pláne, hogy nem tud reggel nyolckor kezdeni, Piripócsról be kell buszozni a gyerekkel Zombihelyre az iskolába. Utólag jöttem rá, hogy valószínűleg a semmiből élnek, és a feltétlenül személyes találkozó oka is az volt, hogy se fényképezőgép, se internet nincs, hogy el tudják küldeni a képeket a szütyőkről. Elraktam hát az elvitelre szánt holmit és lefotóztam az el nem vitelre szántat. Közben Ajtony a fejembe nyomott pár kalapot. Aztán rohantam tovább. Előtte némi sírásrivás közepette vissza kellett kérjem Ajtonytól a sisakomat, anélkül mégse motorozhatok haza. 

Aztán hazafelé, ahogy dörmögött alattam az adóbevallásban már "luxuscikk"nek számító középkategóriás jármű, majd beültem egy kávézóba egy barátommal, hogy két közepes árú kávéért otthagyjuk Sára és Ajtony napi betevőjének az összegét, elgondolkodtam rajta, hogy miért pont Sára akar segíteni az egyesületnek?

A tarsolyai egyébként tényleg szépek, igazi mestermunkák. Sára és Ajtony kapnak tőlem (itt is) némi reklámot. Nyugodtan jelentkezhet nálam aki szeretne egy bőrtarsolyt, vagy kulcstartót. 

Köszönöm.

 

 

Uborkaszezon, tíz mozifilmmel

Uborkaszezon, az van kérem, blogügyileg. Mert rajtam van a grafománia, de amiről érdemes lenne írnom, arról nincs kedvem, amiről meg lenne kedvem, arról nem érdemes. Na, mi marad? Vagy csinálok magamról egy chippendale videót és közzéteszem, vagy írok egy ajánlót, azokról a filmekről, amiket mostanság láttam.

Utóbbi. 

Nem? De!.

Jó, egye fene, megszavaztuk.

Az van, hogy az elmúlt-nagyjából- fél évben temérdek filmet sikerült megnéznem. Ennek két oka van.

A: tekintve, hogy szakmailag, hivatásilag és munkából kifolyólag egész nap jövökmegyek, este, mikor hazaérek, majd még elmegyünk sétálni a kutyákkal, szóval utána nincs annyira futkozhatnékom, főleg télen, amikor -mire mindez lefut,- besötétedik. Tehát, lazítunk itthon. Ilyenkor jó program többek között a filmnézés.

B: ha nem lazítunk itthon, akkor jön az a randinap, amit hetente egyszer meg szoktunk lépni a Zasszonnyal, ami B/1: vacsi B/2 mozi.

C: a harmadik a kettőből: ha nincs munkanap, azaz nem lazítunk itthon, vagy nem hétköznapi randinap van, akkor is elmegyünk néha moziba, mert jó és mert megérdemeljük.

Úgyhogy, összeszedtem nektek pár filmet, amit láttam mostanság, és merek ajánlani, vagy merek nem ajánlani. Gyerünk a moziba be!

A 47 Ronin közte van a mostani favoritoknak. A kritikusok eléggé lehúzták, de ugye kritikusnak még nem állítottak szobrot. Szerintem jó, egyben van, élvezhető, elgondolkodtató. Igaz, sok fantasy elemmel és jó eséllyel ez zavarta meg a kritikusokat, mert ők egy száraz történelmi filmet vártak, évszámokkal, pontos helyszínekkel, meg ilyen kis sárga papírfecnikkel, amikre az ilyesmit feljegyzik. Helyette volt Keanu Reeves, akinek pont belepasszolt a karakterébe a mimikamentes faarca, hatszemű óriásszörny, szellemek, sárkányok és szamurájvér. Szerencsére a kritikusokéhoz hasonló elvárások nélkül ültem be a filmre. Tetszett. És még el se valtdiznisítették-az utolsó, sepukus jelenetnél, mikor a főúr megálljt parancsolt, arra gondoltam, ha most elengedi őket és rózsaszín pillangók kezdenek repdesni körülöttük, akkor boldogabban, de csalódottabban jövök ki a moziból. Nem kellett.

A Thor-sötét világra is igyekeztem előítéletmentesen beülni. Tudtam, hogy nem kell a germán mitológia iránt érdeklődő ember szemszögéből nézni, csak úgy, natúrban. Hát... elfogyott egy doboz popcorn, meg egy kóla, eltelt egy este, izé. Nálam nem nyert lejátszót. Csihipuhi csillivilliben. És Thornak tokája nőtt az első rész óta. Zasszony jobban élvezte, de ez valószínűleg azért van, mert Thor figurájától kicsit, hogy is mondjam, tágabb lesz a pupillája, mint az enyém. Nálam ugye ez kimarad, úgyhogy nem lett a kedvencem.

A nagy Gatsby-nél viszont már csak azért se kaphatott szerepet semmiféle előítélet, mert halovány lövésem se volt róla, eszik-e, vagy isszák, mikor leültem elé. Aztán ettem is, ittam is. Kiváló karakterformálás, remek történet, szívbemarkoló, izgalmas meg minden. És Dicaprionak megbocsátottam a Titanicot, igen, ki tudott törni a nyálgyáros szerepkörből. Tulajdonképpen itt is az a karakter, de valahogy mégsem. Egyre jobb lesz. 

Le a kalappal. 

No az Én, Frankenstein-re viszont majdnem kár volt pazarolni a drága filmszalagot. Az eredeti, darabos mozgású, rút Frankenstein-szörnyből csináltak egy meg nem értett macsót, aki beszáll a jó és gonosz ősi harcába és hogy egy régi főiskolás cimbinőmet, Enit idézzem: "ÚGY" néz. Értitek. Ez még rendben lett volna, de a klisék, a gyatra gumimaszkba bújtatva démonnak, vagy miegyébnek eladott színészek, meg a hálivúdi logikátlan fordulatok, ahol az ember már meg se kérdezi, hogy "miért?" nem dobtak a szar alapanyagon. Igazából egy esti kikapcsinak jó volt, de egy képre nem emlékszem már belőle. 

Bad Fucking. Kiejtése írás szerint, nem angolosan. Elvileg.  Az a film, amin, ha tudsz legalább társalgási szinten németül és eleget voltál már osztrák közegben ahhoz, hogy megértsd, mit jelentenek az "oida, bist te teppad, oda voz?" jellegű, kizárólag dialektben előadott mondtok, akkor bepisilsz a röhögéstől. Osztrák szerzőtől, a viszonylag egyszerű osztrák humorral, osztrák beszédstílusban, eszméletlen karakterekkel. Nos, egy jó erős "Indul a bakterház" minőségű. Kicsit húzósabb, kicsit durvább, de mindenképp jó film. Már amit érteni belőle:)

Sajnos, sok befutott rendező életében eljön az a pont, ahol eladja magát kurvának, odafordítja a fenekét hálivúdnak és feladva mindent, ami addig egyedivé tette, kielégíti a rossz értelemben vett széles közízlést. Peter Jackson életében ez itt jött el. A Gyűrűk Ura három epizódjában még szinte éreztem Tolkien bácsi pipajafüstjének illatát, ahogy szövi a mesét, a Hobbit első részében már csak az ablakon át szimatoltam, itt pedig valaki-már elnézést-belepösölt az említett pipába. Látványos akciófantasy, értelem és cél nélkül, folyamatosan küzdve azzal a ténnyel, hogy egy háromszázoldalas könyvből három háromórás filmet kihozni csak úgy lehetett, ha a lényeges dolgok közötti űrt baromsággal töltjük meg.

A Riddick, a Vin Diesel-féle Riddick filmek harmadik, tesztoszteronnal meglocsolt része a fordított esete a Thornak. Tudom, hogy egy jól sikerült gagyi, de imádom, mert imádtam az első kettőt is és a sötétben bujkáló, csendesgyilkos, félállati Riddick-karakter nálam a non plus ultra. A sztori nagyjából az első részt követi le és némi tesséklássék átvezetés után a történetileg merőben különböző másodikból, bumm, belecsapunk a ridikségbe, egy elhagyatott, ellenséges bolygón. Nekem olyan ez a film, mint a magyar narancs: savanyú, de a miénk.

Külön kategória nálam filmek terén a "Bex ajánlotta". Bex komámnak jó ízlése van filmek terén, már ha az ember olyan filmre vágyik, ami nyomot hagy benne. Általában megnézem, amit javasol. Más tészta, hogy a hangulatomat nem mindig találja el. Ajánlott már nagyon jókat is, de a"mondj valami laza thrillert elalvás előttre " is sikerített már olyat, hogy felsírtam éjjel tejért. No, a Mars-Az utolsó napok-ért majdnem seggbe rúgtam. Nyomasztó, az biztos. Igazából egy átlag zombi-film, csak a Marson. Hát, nem mondom, hogy a kedvencem lesz. De azt se, hogy azonnal elfelejtettem. 

A 300-a birodalom hajnala: se hús, se hal. Jó volt, mindenképp megérte a mozijegy árát, de ha ez most egy filmkritika lenne, (ami ugye nem...) akkor sérelmeznék eztazt. Az első epizódnak még volt némi történelmi-film szaga, ez már kezdett fantasybe hajlani a percenként más, hiperdizájnos ruhában megjelenő, karddal hadonászó főgonosz hősnővel, a szükséges erotikus szerelmi szállal és miegyébbel. Lehet, hogy itt már az előítéletem is belejátszott. De összességében megéri, megadja a 300-érzést, tessék megnézni. 

A "The grey"- az elég szerencsétlen magyar fordítás azt hiszem "fehér halál" volt, kicsit kakukktojás ebben a sorban. Egyrészt, mert nem mostani film, másrészt mert nem is mostanában láttam. De ide akartam tenni záróakkordnak. Szintén "Bexajánlotta" és ezzel beletalált. Ha leírnám a történetet, nem tűnne túl izgalmasnak. De megpróbálom, dióhéjban. Liam Neeson (aki nem mellesleg az egyik kedvenc színészem) egy elkeseredett bérvadász egy ólajfúró bázison, valahol a messzi északon. Szabadságra indul, mikor úgy tíz emberrel együtt repülőgép-balesetet szenved és menedék és élelem nélkül találja magát a semmi, pontosabban a tajga közepén. Nem mellesleg egy farkasfalka vadászterületének közepén. Nem tudok sok mindent mondani erről a filmről, hogy miért, hogyan és merre, de nagyon megfogott. Úgy jó, ahogy van. Felállsz, ötös. 

Nos, ennyit a filmekről.

 De hogy ne maradjunk kérdések nélkül, hallottátok, hogy a Walt Disney megvette a komplett Star Wars univerzumot, értsd, a szerzői jogokat, a márkajogokat, mindent cakpakk, és ők készülnek előrukkolni a következő csillagok háborúja filmmel? Na, erre kíváncsi vagyok. Igen, Disney kinőtte már a gyerekcipőt, de a bennem élő gonosz kobold előtt felmereng a kép, ahogy Darth Wader rámered a levágott kezű Skywalkerre és azt mondja:

Luke, az apád vagyok! És most énekeld velem....!

A fekete munkás, avagy kis esti hőbölgés

Van ma bennem valami fojtott, látszólag ok és cél nélküli indulatosság, kötekedhetnék, hőbölöghetnék. Nem bánt semmi, nem bánt senki, csak van. Úgyhogy, most elmorgom a magamét, a cégemről, az osztrákokról, meg mindenről, az apróságokról, amik kicsit mégiscsak nyomják a begyemet. Erre is jó a blog. Tudom, van, aki nem szereti az ilyesmit. Nekik ajánlanám, hogy ezen a ponton hagyják abba a bejegyzés olvasását, és váltsanak erre az oldalra.

 Köszönöm.

Tehát. 

Azt a jóságos káposztasavanyító, hegytetőről jódlit kiabáló, zergetollkalapos, bőrgatyában sramlira táncoló, lótenyésztő labanc hétszentségét ennek a nyavalyaverte szőkefejű, savószemű, gyereknek csipogó, a macskát is "kotz"-nak mondó sváb világnak, továbbá, az összes féligazságokkal dobálózó, szőrszálhasogató, zabhegyező, vínersniccelzabáló ostobának, megspékelve úgy általában azokkal az emberekkel, akiket nemzetiségtől függetlenül seggbe rúghatna az ördög, mindig, mikor nem arra használják a szájukat, amire kéne és azt hiszik, nem feltűnő, ha hülyeséget beszélnek, és krucifix és irgumburum és kurtafarkú malac.

Na. Valamikor november táján, felmondtam ugye. Azért, mert, hogy is mondjam szépen, tele lett a tököm. A főnökeim nem rossz emberek, nem is csinálják rosszul, amit csinálnak, csak vannak dolgok a cégnél amik az én világomba nem férnek bele. Aztán, szóban megegyeztünk, hogy nem kell rohanni, amint én találok melót, vagy ők valakit a helyemre, szólunk egymásnak és majd onnantól számítva egy hónap múlva, ami a  felmondási időm, könnyes búcsút veszünk. Tehát a felmondásom csak elméletben történt meg. Azóta sakk matt, mert én nem találtam munkát, ők nem találtak embert. Én nem erőltettem agyon a dolgot, mert szerencsére most már vagyok úgy anyagilag, hogy nem a túlélésért kell dolgoznom, ha egy-két hónapig munka nélkül leszek, hát annyi baj, legfeljebb a Zasszony kap hülyét tőlem, hogy a nyakán lógok álló nap. Meg most nem is akarok feltétlenül félmegoldásokba belemenni. Meg talán nem is ártana egy kis szünet. Ők meg, hát...nem bővelkedtek jelentkezőben.

Kidobtam fácsebukra a lehetőséget, mondom legyen egy jó szittya legény a helyemre. Sokat nem kellett válogatnom, mert egy ember,- S. -jutott el odáig, hogy végigolvassa és értelmezze a betűket, küldjön egy német önéletrajzot, meg motivációs levelet. S.-t be is hívták próbamunkára, le is nyomta a három napját. Ebből egy felet együtt dolgoztunk. Ritkán találok elsőre szimpatikusnak valakit, ő az volt. Gyakorlatilag második anyanyelve a német, tanulékony, értelmes fickó. A közvetlen főnököm osztotta a véleményemet, szorozta a lehetőségeket és úgy küldte útjára a legényt, hogy fel van véve. Jól van mondom, a vadmagyar utánpótlás biztosítva. Majd két nap múlva visszamondták. Az indok: kevés (konkrétan nincs) tapasztalata állatokkal és épp egy új projekt kezdődik a cégnél, ami sok idejét veszi el a főnökségnek, nem lesz idejük odafigyelni az új ember betanítására. Ezt még megértem. De hogy ezt nem lehetett egyből kinyögni, na ezért kicsit menjenek el kapálni, negyven fokban, ingyé'.

Oké, ki maradt? Valami szlovák ürge, aki állítólag nyolc éve dolgozik lovakkal és alig beszél németül. Na, ő nem jött be az első próbanapra. Kiesett.

A másik jelölt engem is meglepetésként ért. Toni, a nigériai menekült. Mielőtt szó érné a ház elejét, tőlem hupizöld is lehetne a színe, nem az a bajom. Lenyomtam egy napot a sráccal, tapasztalataim a következők: Szorgalmasnak szorgalmas. Szimpatikusnak...határeset. Ezen kívül: egy árva szót nem beszél németül, valószínűleg életében nem látott biciklinél komolyabb járművet, határozott meggyőződése, hogy az állatoknak nincs lelke. Ami a tapasztalatait illeti: gyerekkorában volt egy kutyája aki mindenkit megharapott, meg egyszer őrzött kecskét, mármint ő, nem a kutya, továbbá fél a lovaktól. 

És felvették,-azt hiszem ezt a szót még nem írtam le a blogban, de-bazdmeg.

Bruttóban 400 euróért kevesebbért, mint anno engem. Nem bírtam nem megkérdezni, hát azért, mert nincs végzettsége. Teszem hozzá, nekem sincs, osztrákéknál ugyanis van direktben állatgondozó szakma, én meg nem az vagyok. De majd állítólag idővel többet kap. Hát, lehet, hogy max egy zsemlével. Vagy még gyapotot is nekiállnak termeszteni. 

Mindegy, nem kérdezték a véleményemet, én meg nem mondtam. Ha a lovaknak továbbra is jó sora lesz, a többi miatt már főljön másnak a feje.

De most komolyan, miért nem lehet egyszer az életben őszintének lenni, odaállni a másik elé és elmondani, amit gondolunk? Mert hogy innentől az egész procedúra egy orbitális kamu volt, az tiszta. Nem ezek voltak az indokok és nem ezek voltak a célok. Benne van az osztrákban ez a fajta "antidirektség", ami néha egyébként kifejezetten kényelmes, mert lassabban lesz egy kellemetlen szituációból kurvanyázás, de ilyenkor fejbe tudnám húzni őket sauerkrauttal .

Most az jut eszembe, mikor még egyedül laktam, és a "hazautazó" napjaimon, azaz mikor meló után mentem Agyarországra, párszor bepróbálkoztam a kéréssel, ugyan had hoznám már magammal dolgozni Kutya Urat, ne kelljen plusszban 40 kilómétert utaznom nyugatra, hogy aztán keletre fordulva ugyanazt bejárjam mégegyszer. "Nem lehet", mondák, kutyatilalom van a cégnél. És tényleg, még a klienseknek szánt szórólapon is az van, hogy kutya nem jöhet. Nade, akkor, miért hozzák magukkal a bennfentesek a kutyáikat állandóan, kérdezem én? Hát azért-mondja a honlap, meg az említett szóróanyag- mert azok bizony terápiás kutyák! Ez így rendben is van, egy terápiával foglalkozó egyesületnél, nem?

A gond ott kezdődik, hogy most már majd másfél éve figyelgetem ezeket az ebeket, meg a kis gazdáikat. Kutyát láttam már, ebben talán adtok a véleményemre. Hát, ezek a jószágok úgy terápiás kutyák, ha a dolog értelme az, hogy terápiára szorulnak. Problémás, félrenevelt, idegbajos jószágok, hozzá nem értő gazdákkal. Arról van szó, hogy...hogy nincs annyi ezekben az emberekben, hogy kimondják: azért-és másodszor írom le- bazdmeg, mert az én kutyám, és egyszerűbb a napom, ha behozom. 

Ennyi.  

Na. Kimorogtam magam. Jól vagyok. Köszönöm a türelmeteket. 17-ével kezd a négus, akkor felmondok, egy hónapig próbálok majd még valamit kezdeni vele. Aztán kalapot emelek. 

Nem. Én legalább őszinte vagyok. Nem emelek kalapot. Beteszem magam mögött az ajtót, aztán boldoguljanak.

Visz-lát.

Három a magyar igazság. 
Bazdmeg.

Szakáll Úr halála, avagy a feltűnés viszket

Megismertem, még valamikor, egy igazi handzsárral hadonászó, templomrobbogató, repülőgépeltérítő, bombát reggeliző muszlim terrorista fickót, a Shamilt. Igazából mindebből csak a muszlimsága a valós. A többit a képzeletem adta hozzá, meg a Shamil kisugárzása, egyébként egész jóravaló gyerek. No, azt mondja nekem egyszer ez a pacák: -tudod Daniel, nálunk muzulmánoknál nem is számít ám férfinak, akinek nincs szakálla. -Na jól van akkor-simítottam meg elégedetten a kis körszakállamat- ilyenformán nálam minden rendben. -Ja fenét-azt mondja a Shamil, a szakáll derék alatt kezdődik ám! Na, ezen még elböstörögtünk egy darabig, hogy fogja be a Shamil, mert muszlim létére neki is csak amolyan kulturborostája van, meg hogy én se magyarázzak, mert ő muszlim, úgyhogy nem számít mekkora a szakálla, aztán annyiban hagytuk.

Én azért csak büszkén hordtam a kis állpamacsomat, immár sok-sok éve hűséges társamat jóban- rosszban. Egészen múlt hétig, mikor is Szakáll Úr egy szörnyű baleset következtében hirtelen elhunyt. 

A baleset úgy történt, hogy a rutinszerű szakálligazgatás közben megszaladt a kezemben a nyíró. Próbáltam hozzányesni a másik oldalt, de menthetetlen volt. Na mondom, ezzel nincs mit tenni, plusz Zasszonynak is megígértem, hogy megmutatom egyszer, milyen vagyok szakáll nélkül, hát tüntessük el a romokat is.

Így lett

ebből...                                                            ez...

 

  













(A második képen én vagyok az, akin nincs sapka, 
csak hogy egyértelmű legyen...) 

Hát, mit mondjak. A véleményünk megoszlott. Zasszonynak igen tetszett az új dizájn, hogy jaj, gödröcskék vannak az arcomon, meg milyen jó így, meg satöbbi, két napig úgy nézett rám, hogy néha már zavarba jöttem. Én jóval elégedetlenebb voltam. Ha egy szerepjáték lenne ez, akkor így képzelném el:

  szakáll of the ring: 

+5 karizma

 +3 aura

 +5 védelem 

+3 érettség

 -5kg testsúly

 Igaz -4 intelligencia is, de annyi talán belefér az előnyei mellett. Amiket most mind elvesztettem. Akárhogy is nézem, szerintem, és Zasszony szerint is határozottan más karaktere van a fejemnek így. Feltűnően más.

És akkor jön a második kérdéskör: kinek mi a feltűnő?

Mert, gondoltam, másnap majd meg lesznek hej, lepődve a kollégák. És tudjátok, mit mondtak? Na? NA? Hát semmit. Na jól van, mondom, a kolléga az kolléga, nem közeli hozzátartozó, nem is ivócimbora, libát se őrzünk együtt. Legfeljebb lovat. Aztán találkoztam apósékkal. Hát ők se szóltak semmit. Aztán meglátogattam Jóanyámat. Dumálgatunk, dumálgatunk, én közben próbálok egyre jobban beleállni az arcába, úgy, hogy fény is essen rám, csak megkérdezi ám, hogy, mi van, mit feszölgök? Na itt feladtam. A "nincs-e rajtam valami feltűnő" kérdésre mondta aztán, hogy de, csak nem tudja mi az. Aztán, hogy lelőttem a poént, tőlem függetlenül felsorolta az általam, tőle függetlenül felállított elképzelést a szakállam (ex-szakállam) szerepjátékos hatásairól.

Aztán jött a Gyerek, a Zasszony nővérének kilencéves fia. Ő azzal kezdte, hogy "Jé, megborotválkoztál?"

Hétfőn este meg leestem a törzscsehómba, ahol is előkerült pár rég nem látott ismerős, ők is a "hova lett a szakállad?"-dal fogadtak.

Én meg gondolkodom, hogy mi lehet a dolog pszichológiai háttere, mert nem értem. Először arra jutottam, hogy ugyanaz, mint a növésben lévő gyereknél-azaz, aki gyakran látja, annak nem tűnik fel, hogy mennyit nőtt, de bezzeg a nagymama, aki félévente találkozik vele, az összecsapja a kezét, hogy jajjmekkorajezagyerek! De rájöttem, hogy hülyeség, mert itt egy hirtelen változásról van szó. Ezután abban maradtam magammal, hogy valahogy azzal függhet össze, hogy ki mennyire lát gyakran, illetve ki mennyire áll közel hozzám, ergó mennyire figyel oda rám. Most mindezt értsd tőlem elvonatkoztatva, nagy általánosságban. Valahogy a kettő kombinációjában lesz az igazság, megspékelve az egyéni megfigyelőképességgel. Keresgéltem neten, van-e erre valami kidolgozott elmélet, de hamarabb meguntam, mint hogy találjak valamit. Úgyhogy ez-egyelőre- homályban marad. Ha rájöttem, majd szólok.

Hogy lesz-e új Szakáll Úr? Hát, Zasszony nagyon ágál ellene. Nekem még mindig hiányzik. No, majd meglássuk. Mindenesetre, befejezésül és tanulságul egy kép, mellyel vicces módon pont Szakáll Úr elemésztésének a napján találkoztam:

Havizaj, február-Jégkorszag

Teleharsogta az internet a világhálót, a média az étert, az újságok a hasábokat, hogy jön az új jégkorszak. Mindezen feltevés arra alapult, hogy a Golf-áramlat megállt, megszűnt létezni, nem szállítja azt a rengeteg hőt az Atlanti-óceán partjaira, amit eddig. Ebből kifolyólag ez a telünk volt az elmúlt 1000 év legkeményebbike. 

Mind meghaltunk.

Namost, nézzük a tényeket. Hogy a Golf-áramlat megállt-e, amögött kérdőjel van. Azért, mert ha rágúgliz az ember erre a kérdésre, akkor szinte csak így, kérdés formájában jelenik meg: "Megállt a Golf-áramlat?" Tényleg megállt a Golf-áramlat?" illetve "mi van a "Golf-áramlattal?" A Golf-áramlat egy több ezer kilométer hosszú és több kilométer széles mozgó víztömeg. Azt, hogy megállt-e, egy meglehetősen bonyolult, költséges és veszélyes vállalkozással lehet csak kideríteni: valaki odahajózik és megnézi. Erről jó eséllyel tudnánk. Tehát nyugi, a Golf-áramlat, köszöni, jól van.

Az idei télnek-bár nem akarom elkiabálni-gyakorlatilag a végénél járunk. Ha jól emlékszem, kétszer volt a hőmérséklet tartósan 0 fok alatt: egyszer egy hétig decemberben és egyszer két hétig január végén-február elején. Vagy valahogy így. Havat takarítanom egyszer kellett, akkor is elég volt a cirokseprű. Ellenben a legutóbbi télen ilyenkor még-elnézést a szóért- a tökömmel szántottam a havat, (nem, nem a tököm lógott le annyira), december végétől március elejéig -4 és -15 fok között mozgott, és alig láttam a Napot 4 hónapon át. Tehát, megegyezhetünk, hogy nem az idei volt az elmúlt 1000 év legkeményebb tele? Nem? De. Köszönöm.

New York lakói mondhatnának ellenvéleményt, de a cikk, ahol ezt a bölcsességet leírták, Európára vonatkozott.

Ellenben, olvastam néhány értekezést a témáról olyan újságokban is, amiket tényleg hozzáértő kutatók munkái alapján írnak tényleg hozzáértő újságírók. Értsd: pl az Univerzum-ban. Nem a Vas Népében, vagy a Blikkben. A helyzet az, hogy itt is kínlódnak egy új jégkorszak gondolatával. Az alapötletet egyébként tényleg a Golf lassulása adta, egy ázsiai kutató foglalkozott a dologgal, akinek, be kell valljam, nem emlékszem a nevére. Sajnos nehezen jegyzem meg az ázsiai kutatók nevét.

Aztán, jön az örök szkeptikus kérdésfeltevő, azaz jómagam. Bőven elképzelhetőnek tartom egy új jégkorszak közeli eljövetelét, ha nem is egyik napról a másikra. Egyre bolondabb az időjárás, és ha megnézzük, milyen intervallumokban követték egymást eddig a jégkorszakok, nagyjából ideje is van. Tehát: miért is ne? Ellenben, az időjárási jelenségek tudományos megfigyelőire és magára a meteorológiára, mint tudományra terjed ki a szkepticizmusom: merhogy, amellett, hogy már vagy nyolc éve is volt egy efféle "jön a jégkorszak" mozgalom, jelenleg ott tartunk, hogy a meteorológusok jó 60%-os valószínűséggel tudják megmondani, milyen idő lesz holnap. Most akkor mit ugrálnak itt hosszútávú jóslatokkal? 

(Tehát, ha jön a jégkorszak, akkor nem az ő kedvükért, szerintem.)

Kérdésem tehát: ti elhiszitek-e a tudományos, avagy kevésbé tudományos feltevéseket az új jégkorszak közeledtéről, illetve, függetlenül a tudósoktól, hiszitek-e, hogy jön az új jégkor?

A megfelelő Alkalmazott megfelelő keresése

Írtam már, hej, mit gondolok a munkakeresés rejtelmeiről. Hogy ne csináljuk, hogy csináljuk, illetve én hogy nem csinálom és hogy igen. Nade, minden éremnek két oldala van, minden folyónak két partja, minden embernek két lába, minden Van Goghnak két füle..eh, belezavarodtam. Tehát, arról lesz most szó, hogyan keressünk alkalmazottat. Nem mintha mindennap ilyesmivel múlatnám aranyban mérendően értékes időmet, de mivel munkát már kerestem párszor-és jelenleg is folyamatban van-kiküldtem pár jelentkezést, emilben, levélben, telefonon és személyesen, elraktároztam néhány benyomást agyam egyik pókhálós kamrájában arról, mit csinálnék, ha alkalmazottat keresnék. 

Vagy mit nem. Lássuk.

Első jótanács: olvassuk el figyelmesen, amit látunk!

Még a legutóbbi álláskereső-világmegváltó-rendszerfelforgató akciómnál botlottam bele az "Aktive Tierschutz Steiermark" egyesületbe. Mit botlottam, hanyatt estem benne. Naszóval, ez egy állatvédő egyesület Stájerföldön, akik mindenféle tettrekész, jókiállású állatvédőt várnak szeretettel. Küldtem is nekik egy jelentkezést, amúgy "sörétes" módszerrel, azaz konkrét állásra jelentkezés nélkül, egyszerűen rájuk bízva, mire tudnának/akarnának használni. Ahogy illik: szépen megfogalmazott motivációs levél, az elnökasszony saját kezébe, önéletrajz csatolva, karók kihegyezve, válasz várva. A várt válasz nem váratott magára soká. És pont olyan volt, amit ilyenkor az ember vár: tartalmas, kifejező, sokatmondó és korrekt. Így hangzott:

"Nincs önéletrajz!!!"

"Hinnye!" Pödörtem meg gondolatban parasztbajszomat. Ezek nem viccelnek! (Kis kitérő: igen, van bajszom, de valamely feltehetőleg germán ősömnek köszönhetően rövid, erős szálú és csomókban nő, fáj ha pödörgetem. Ezért csak gondolatban.) No mondom, erre lépni kell.

"Kedves Elnökasszony! (Tudomémmá, hogyhívták...)

Előző levelemmel csatoltam az önéletrajzomat is, bizonyára a gmail levelező rendszer egy újabb hibája, ha nem ment át. Átküldöm még egyszer.

Tisztelettel: Varga Dániel o. praem.

(Önéletrajz csatolva, háromszor megnézve, ott figyel-e a kis gémkapocs jel mellett a "Lebenslauf" felirat")

És a válasz, ó az áhított válasz, jött is egy napra rá. Mely öröm, mely elragadtatás!

"Még mindig nincs önéletrajz!!!"

Ezen a ponton hagytam az egészet az örödögnek. Az "Aktive Tierschutz Steiermark" azóta az egyik slágeremmé és kedvencemmé vált az álláskereső oldalakon. Ugyanis ez az eset kábé másfél éve történt, akkor találkoztam velük először. És azóta (is) folyamatosan hirdetik ugyanazokat az állásokat. Tippje valakinek, miért nem találnak embert? Nincs? Tényleg? Nekem sincs. Tényleg.

Második jótanács: írjuk le pontosan és őszintén, kit keresünk és mire!

Megboldogult nevelőtanár koromban futottam bele a következő, szintén sógor eredetű hirdetésbe: 

"Jól menő üzletember horvát tengerparti nyaralójába bejárónőt/felügyelőt keres a nyári hónapokra"

Rendben, mondom, a nyaram szabad, tegyük érdekesebbé esetleg jövedelmezőbbé és csak ellebzselek majd valahogy a horvát tengereparti nyaralóban. Leírtam az embernek a felállást, hogy akkor én pont igen ráérek, mint a tanárok általában, miért is ne...mire aszondja:

"Tisztelt uram, Ön bizonyára nem érti megfelelően a német nyelvet. Női bejárónőt kersek. Tanár Úr!!!"

Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje, hát akkor ne is beszéljünk a többiről. És a tantusz is leesett, mit is akarnak itten. Ezt nem lehetett felelet nélkül hagyni a vakvilágban. 

"Tisztelt uram, egész jól értek németül. Bár nem az anyanyelvem, de lehet jobban is mint Ön. Ha barátnőt keres bejárónő helyett, talán azt kellene írnia. Okos Úr!!!

Tisztelettel: Varga Dániel o. praem.

 Ilyet is láttunk. Hát akkor:

Harmadik jótanács: Kínáljunk kedvező feltételeket!

Egy jóbarátom ajánlotta a következő illetőt. Egy szittya magyar illetőt, aki itthon már egy név a lovassportok és a lótenyésztés terén. Egy illetőt, aki különleges módszereivel elkápráztatta az országot és most, most Sógoriában viszi tovább a boltot, a műsort és az igaz igét, amihez is állatápoló szakmanaggert keres. Össze is hozott minket a mit sem sejtő jóbarát fészbukon. Kedves úriembernek tűnt a sokat említett, fel is vázolta nyomban a fantasztikus ajánlatot: 

Tehát, munka az adott helyen (nem emlékszem a nevére, de valahol a Világ Vége, Mordor, és a Senkifölde között terül el, öt kilóméteres körzetben ember nincs), 32 boxban tartott ló napi ellátása (ez egy embernek tizenkétórás hererepesztő munka, két embernek nyolc órás vértizzasztó foglalatosság), munkaidő hétfőtől szombatig (nyilván, ahogy az lenni szokott), szabadság tekintetében ööö.. (ezt nem értettem teljesen, de gyakorlatilag nincs), szállás amíg fel nem épül az udvar, a közeli panzióban, a munkás által fizetve, utána az udvarban (simán...). Na most figyeljetek. Fizetség:........figyeltek?......tényleg?....750 nyavalyatörte euró.

Magyar pénzre átszámolva ez még csak elmenne egy nyolc órás kellemetes munkáért, de az van, hogy Sógoriában ezt a pénzt a félmunkaidősök szokták kapni, tangóharmónikázásért, vagy káposztasavanyításért. De, mosom kezeimet, udvarias voltam, azt hiszem a legdurvább kifejezés, amit használtam a "nem versenyképes" volt. Fészbukról töröltek, tiltottak. Én kérek elnézést. Kétszer. (Egyszer édesanyád helyett is.)

Negyedik, utolsó jótanács: legyünk kommunikatívak!

Zoka nyelvstúdió. Ez a név kísért a jelenben egy ideje. Ők pont német-magyar fordítót keresnek. És hát, nem a fő profilom a fordítás, de szeretem csinálni és csinálgattam is, amúgy a schwarz erejével átitatva, hát mondom, miért ne keressünk vele hivatalosan is pénzt? Az ezügybeni levelezésemet azt hiszem egyszerűen bemásolom ide, persze magyarra fordítva, némi kiegészítéssel.

Jan.13:

Kedves Hölgyeim és Uraim, 

röviddel ezelőtt olvastam állásajánlatukat az ams.at oldalon.  A magyart anyanyelvként beszélő tullni lakos vagyok, folyékony osztrák és irodalmi némettel. Bár nem a fő profilom, de mellékállásban régóta foglalkozom fordítással és szeretnék a jövőben továbbra is ezzel foglalkozni. Mellékelten küldöm Önöknek önéletrajzomat, szívesen megtudnék többet is a tevékenységükről.

Tisztelettel: Varga Dániel o. praem.

Jan. 13:

Jó napot!

Be tudna jönni csütörtökön 11 órára elbeszélgetésre?

Köszönöm:

Ildiko Zoka

Huh! Vigyázz, tisztelegj! Hát nem tudtam. Mellékállásba kerestek embert, számolniuk kellett azzal, hogy lesz más dolga is mellette.

Jan.14

Kedves Zoka Asszony,

köszönöm gyors válaszát! Sajnos a megadott időpontban szolgálatban vagyok, így nem tudok bemenni. Fél négyig dolgozom, így legkorábban fél ötkor tudnék a helyszínen lenni. Ha ez túl késő Önnek, kérem adjon meg másik időpontot!

Tisztelettel: Varga Dániel o. praem.

Jó két hét csend, miközben el is felejtettem a Zoka nyelvstúdiót, elkönyvelvén, hogy ők is elfelejtettek engem. Aztán:

Jan. 22:

Jó napot,

kérem jöjjön 27-én, hétfőn 11 órára bemutatkozó beszélgetésre!

Köszönöm: Ildiko Zoka

Mondjuk két hétig a gép előtt lestem, visszaírnak-e végre aggódtam, mi lesz már, meg jajjaj..nyilván, ugye. Hát, pont nem értem rá. Viccen kívül, tényleg nem. 

Jan 23:

Kedves Zoka asszony,

bocsásson meg, 27-e hétfő sajnos ismét lehetetlen nálam, akkor ugyanis külföldön vagyok. Keddtől ráérek.  

Tisztelettel: Varga Dániel o. praem.

Azt hittem, itt feladja. 27 én reggel ránéztem a gépre- semmi. 

Jan. 28., este 18.00

Mikor tudna bejönni kedden, 28-án?

(levél feladva: 27-én, 12.00 (!!!))

Jan. 28., este 18.01:

Sajnos ezt csak most olvastam. Esetleg csütörtök, vagy péntek?

Jan. 29:

Jó napot,

sajnos nem megy, jelentkezem, ha újra szabad időpontjaink lesznek. 

Ildiko Zoka

Jan. 30:

Rendben, köszönöm. Kérem, ha lehetséges, adjon meg egyszerre több időpontot, hogy biztosan tudjunk találkozni!

Tisztelettel: Varga Dániel o. praem.

És még nem tudom feladta-e. De akárki látja lelkem, szívesen megírtam volna neki, hogy egy nyelviskola vezetője próbáljon már meg eljutni odáig, hogy nem tőmondatokban ír, ne adj ég felfedezi a kérdő módot, és azt az érzetet kelti a páciensben, hogy fontos...

De nem tettem, mert udvarias, kedves és jól szituált úriember vagyok. Köhömm..Azért ha visszaírnak a nyelvstúdióból, már csak azért is elmegyek állásinterjúra, hogy megnézzem, ki ez a nő...

No emberek, hajrá. 

Aki kiszabadult a Minecraftból

Valamikor, úgy november vége felé, üldögélünk a Festővel, meg a Festőné Julaccsal a kedvenc lebujunkban, sörözgetünk és beszélgetünk, ahogy ilyenkor szoktunk, amúgy random és szabadon minden kisebb-nagyobb hülyeségről, ami eszünkbe jut. Valahogy így terelődik a szó a Minecraft nevű számítógépjátékra. Hallottam már róla eztazt, mondja is a Festő, hogy ő tolja egy ideje, meg hogy igen szereti és próbáljam ki, amúgy is kreatív embereknek való. (Köszi:)). Mondja aztán, hogy amúgy rá lehet szokni, de ilyesmit mond ugye az ember pár sör után. Úgy egy hét múlva aztán azon kapom magam, hogy masszívan, durván és ijesztően játékfüggő vagyok.

A Májnkráft a svéd Markus "Notch" Persson  
 kreálmánya, egy úgynevezett "sandbox" típusú játék, szóval nincs kimondott és konkrét célja a játékmenetnek, az emberfia csak úgy lődörög, építkezik, kreatívkodik.  Van benne "végjáték", de az majdnem másodlagos, alapvetően nem arról szól. Kap a játékos egy kis nyomi karaktert, (ő az itt jobbra,) meg egy világot, ahol minden, de minden kockákból áll, a föld, a fák, a víz, még a Nap is. A játék grafikája ebből kifolyólag nagyjából olyan, mint gyermekkorunk legelső tetriszéé. Két "játékmódja" létezik: a kreatív, ahol a kis nyomi karakterünk nincs kitéve a májnkráft világában rejtező veszélyeknek és végtelen és mindenféle nyersanyagforrással rendelkezik, illetve a túlélő, ahol bizony ha kell valami, azt el kell menni megkeresni, vagy meg kell tanulni megtermelni. Aztán lehet benne éhen halni, leesni, megégni, arról nem is beszélve, hogy a nappal még oké, de éjszaka előjönnek a szörnyek. Persze, ezt a módit kezdtem el, mondván, izgalmasabb. 

Hogy egy kicsit vissza, illetve elkanyarodjak, az, hogy májnkráfter lettem, azért volt újdonság, mert nem vagyok egy tipikus "gamer". Kiskamasz koromban, nagyjából abban az időszakban, mikor még az is újdonság volt, hogy van otthon számítógépünk, volt egy-két év, amikor napi szinten nyomtam a pc-játékokat, utána elmúlt. Azóta ritka, hogy leüljek játszani a gép elé és még ennél is ritkább, hogy ezt célzatosan tegyen, tehát ne szimpla holtidőkitöltésnek. 

Namost, mi más a májnkráftban? Hát kérem, a májnkráft végtelen. Minden játékban többé-kevésbbé keretek közé vagy szorítva. Meg van szabva, hogy merre menj, mit csinálj, van vége, vagy széle a pályának, egy dolgot csak egy, esetleg kétféleképpen tudsz megoldani. A májnkráft szakított mindezzel, egy teljes, komplett világot kapsz, erdővel, mezővel, fűvel fával, hegyekkel, tengerekkel, bányákkal, birkával, malaccal, virággal, satöbbi. És mehetsz, amerre látsz, ameddig látsz. Leáshatsz a föld alá, felmászhatsz a legmagasabb hegycsúcsra, áthajózhatsz a tengeren, ahol újabb szárazföld vár, meg...meg minden, no. A maga kockás módján még szép is. Aztán, tennivaló is van, amihez épp kedved, vagy amire épp szükséged van, termeszthetsz növényeket, tenyészthetsz állatokat, bányászhatsz nyersanyagot, amiből aztán készíthetsz szerszámokat, amivel újabb nyersanyagokat szerezhetsz, amiből újabb tárgyakat készíthetsz, szóval a lehetőségeid is -szinte-végtelenek. Nem is egyszerű egyébként átlátni a dolgot, teljes májnkráft-lexikonok vannak a neten, amiket folyamatosan bújtam a játék mellett, hogy eligazodjak. Aztán, -kreatív módban mindenképp-van némi izgalom is, mindig akad, aki el akar tenni láb alól. Ezt a fickót itt, a csontvázíjászt, na őt utáltam a legjobban. Tehát, a májnkráftban kapsz egy teljes világot, ami csak a tiéd és amivel azt csinálsz, amit akarsz, ahogy akarod, ha elég rátermett vagy.

 Summa summárum, hogy a rontáshozót, a Festőt idézzem, seperc alatt "beszippantott" a májnkráft világa. De olyan szinten, hogy úgy éreztem, ez már feszegeti a noooormális határát, ha ugyan túl nincs rajta. Kezdett zavarni, hogy azon kapom magam, munka közben az jár a fejemben, mit hogyan kellene kiépíteni a játékban és alig várom, hogy hazaérjek, aztán a Zasszonynak egy amolyan rutinpuszi, meg egy gyors kutya-fejbúbolás után már a gép előtt meresztem a scheggem és építek és bányászok és alkotok és szerelek. És nem azért hagyom abba, mert megunom, hanem mert "most már muszáj", mert ideje aludni, vagy mert úgy érzem, hogy ha tovább folytatom, az a világgal való kapcsolatom rovására megy. Vagy amikor a való életben ránézve valamire elkezdek kockákat látni. Ezúton szeretném megköszönni Zasszonynak a derűs és elfogadó hozzáállását, azt szokta mondani: engem nem zavar, ha te ettől jól érzed magad. Nade, nem éreztem jól magam, kifejezetten úgy tűnt, minta a rabja lennék valaminek. Mint egy kábítószar. Na jó, nem dramatizálom túl, de: ismeritek azt az érzést, mikor egy átmulatott este vége felé bandzsán néztek az "utolsó" korsó sörre, amit a haver letett elétek, hogy "nadjere mégehsztmehisszuk asztmenünk" és arra gondoltok, hogy "ha ezt most leburítom, akkor hányok. De csak nem hagyom itt...." Na, ez is ilyen. 

December vége felé úgy döntöttem, elég volt. Hazamegyek, letörlöm a p*csába a gépről az egészet. Teszem hozzá, addigra kicsit nyugvópontra jutottam, kiépítettem mindent, amit nagyon akartam, de még volt bennem kíváncsiság bőven. Végül is, nem kellett törölni, azok hozták a megváltást, akik a rontást is, a Festő, meg a Julacs. Ha nem is készakarva. Megmutatták ugyanis , hogy egy kis csalással át tudok váltani játékmenet közben kreatív módba. Innentől úr, sőt, isten, sőt, Chuck Norris lettem a májnkráftban. Egy intéssel varázsoltam magamnak kerteket, a felhők között száguldva gyönyörködtem a tájban, lávában fürdőztem, elmentem a föld középpontjába, péklapáttal vertem tarkón az ellent és a zsebemből halásztam elő a gyémántot. Persze, ha már tudtam, hogy megtehetem, nem kínlódtam a szokásos módszerekkel. Ennek az lett a vége, hogy kábé három nap alatt felfedeztem mindent, ami érdekel, megcsináltam mindent, amit akartam, agyonvágtam a főellenfelet és...

és ennyi, elveszett a játék varázsa. Rendben is van ez így. 

Leálltam, tiszta vagyok és egészséges, kiszabadultam a Minecraftból. 

Hurrá! :)

No azért, utolsó szösszenetnek, még megmutatom nektek a kis levegőbe épített birodalmamat. Ím: