Öt euró k1b@sz*tt borravaló

A címen, na a címen sokáig gondolkodtam. Volt az a verzió, hogy: "Életem legdrágább útja", de nem lett volna helytálló, meg ez kicsit semmitmondó is. Aztán a "Jobbkéz és b@lfasz" jutott eszembe, de ez félreérthető. Aztán az, hogy "Balfék, de jól csinálja". De ez szimplán nem tetszett. Maradt a fenti. Még ha a Vatikán szerint legalább egy elítélendő kifejezés van is benne. 

Szóval, kezdjük is el, a mai kalandot. Alapból írhatnékom volt, de teljesen más témák jutottak eszembe, aztán az életnek nevezett randomgenerátor feldobta a sztorit. A ludas az egészben Brummhilda, a motorom. Vagy a saját hülyeségem, nem tudom. Bemutatom mindenesetre az előbbit, egyszerűbb:

Tessék kérem, feszítünk, mint pók a lucernásban. A kopirájt Bexé, sok meg a gépből nem látszik, úgyhogy teszek ide egy internetről lopott képet, amin ő is kinéz valahogy:

Íme, Brummhilda. Illetve egy ugyanolyan masina. Hatszázas Honda Árnyék, csopper kategóriában a kisöcsik közé tartozó röffencs, ami a maga teljesítményével bőven elegendő a magamfajta élni szerető szelíd motorosnak. (Azé a száznegyvenet gond nékű viszi ám autópályán, mielőtt valaki beszóna...;)) 

Namost, némi technikai oktatás jön, a laikusoknak, illetve az olvasóknak, hogy megértsék a probléma velejét. A legtöbb (gyakorlatilag az összes) motorsárkányon van egy benzincsap. Ennek három állása van: 1: zárva 2: nyitva 3: tartalék-azaz, ha erre át kell kapcsolni, akkor tudod, hogy lassan ideje tankolni.

 Nem, benzinóra nincs.

Történet indul. Munka vége, átöltözök, kicsippantok a blokkolóórán, mondom a népeknek, hogy csácsumicső, és mint a nagyobb urak, elröffentek Brummhildán. Az a helyzet, régen motoroztam vele nagyobb távokat egyhuzamban. Nem emlékeztem már, hány kilóméter után szoktam tankolni, de mondom megnézzük, hol kell tartalékra kapcsolni, aztán kiderül. Úgy saccoltam, ennek ma lesz az ideje. Így is lőn. Képzeljétek most el az autópálya Bécsből kivezető szakaszát. Három sáv, autók mindenhol, meg mindenféle egyéb jármű, úgymint motor, kamion, meg ezek a furcsa kis platós kramancok amiknek sose tudom a nevét. Szóval, Brummhilda mondja, hogy akkor ennyi. Belassul, lehörög, gázadásra nem reagál. Huszáros mozdulattal lenyúlok a benzincsapra, elfordítom, beletartom a homlokom a szélbe, laza, keresztapás mozdulattal ráhúzom a gázkart és várom a hatást, ami elmarad. Index kib*sz jobbra, a sógor teherfuvarosok jókívánságai közepette lehúzódok a folyamatosan lassuló gépsárkánnyal az út szélére. (Merugye a középső sávban kell avázni, mint a nagyok...) Az út széle itt nem épp kellemes hely, ugyanis nincs leállósáv. Két nagy levegő, gyújtás levesz, elszámol ötig, gyújtás ráad, indítógomb, Brumhillda mondja, hogy röff-rammraramm, kiváló. Index balra, forgalomba visszaáll, motorosbecsület megmentve. Ez így megy vagy ötszáz méteren át, ahol a kis makrancos cemende eljátssza ugyanezt. Történet megismétlődik, pislogok az út szélén. Mint azt korábbi bejegyzéseimből tudjátok, a keletnémet birodalom és az olasz műanyaggyárak gépein "nőttem fel", tehát nem először találkoztam a helyzettel. Ez a jelenlegi két okból volt más: egyrészt mert Brummhilda, becsületére legyen mondva-főleg az elődeihez képest- egy nagyon megbízható gépsárkány. Másrészt, mert, leírom újra a helyzetet: autópálya kivezetőszakasz, munka utáni forgalom, leállósáv óne, helyette szalagkorlát. Nagylevegő, ötmásodperc, indít, semmi. Levegő, indít, semmi. Benzincsap csavargat, nagylevegő, indít, semmi. Semmi és semmi. Belenézek a tankba, hát porzik. Brummhilda drága, hogy hogynem, kifelejtette a tartalékfunkciót. A következő szervíznél fenékbe rúgatom a kislányt. 

Ez azonban nem változtat az adott helyzeten. Leírom mégegyszer, hogy érezzétek a szituáció súlyosságát. Autópálya, forgalom, út széle, üres tank, huszonnyolc fok, motorosdzseki, sisak, patakokban folyó izzadtság, alig-mellettem elsuhanó járművek. Kurvaélet. (Ez ma ilyen káromkodós lesz, ne haragudjatok.) MZ-ETZ-s időszakom szokásai alapján felmérem a problémát és igyekezvén megőrizni hidegvéremet és méltóságomat, vésztervet kovácsolok. Tíz méterrel előttem lehajtó, motor arrafelé tol. Leállósáv ott sincs, ellenben összeszűkül a sáv, olyannyira, hogy tényleg kezd kétségessé válni, a következő szélesebb jármű nem tol-e fel motorosról a korlátra. Balkézre valami szervizcsarnok, előtte vagy tíznégyzetnyi szabad placc: a menekülés útja! Igenám, de balkézre van, azaz át kell vágni keresztben a sávon. Egy kétszáz kilós motort tolva, sisakban, kabátban, délutáni forgalomban, alig-belátható kanyarban. Néhány "na most!" nekilendülés után, amikor még az elhatározás megszületése közben berobban a kanyarba egy csirketápot vagy vécépapírt szállító kamion, hogy aztán indexelve balra húzódjon a láttomra, kezdek kétségbe esni. Igaz, csak úgy úriasan, szőrmentén, de azért nem vagyok boldog na. 

Ilyenkor jön mindig a mentőangyal. Most is megérkezett. Piros tűzoltóautó képében, a volánnál egy korombeli snájdig sógor sráccal. Ember kivágja a kék villogót, megakasztja a forgalmat arra a pár másodpercre, míg átszuszakolom a gépet a szélcsendes öbölbe. Majd beáll ugyanoda, kiszáll, kitárgyaljuk a helyzetet. Megköszönöm, de nem tud sokat tenni az ügyben, benzin kell a gépnek, nekem meg ebből kifolyólag benzinkút, ennyi. Hát, felajánlja, hogy elvisz a legközelebbiig, főleg, hogy az autópályán gyalogolni se túl egészséges. 

Így ezúton is köszönöm neki.

A benzinkút nincs messze, sógor koma kirak, elköszönünk. Kabát levesz, sisak földre tesz, cigi előkotor, vészterv folytatása átgondol. Benzin kell. Azt valamiben el kell vinni. Azt a valamit, amiben elviszem, el kell juttatni oda, ahova gyalog nem mehetek. Oké. Cigicsikk elnyom, benzinkútra belép, benzinkutas lányra a John Wayne-mosoly rávillant, helyzet leírásra kerül, mondom, kanniszter kéne. Van, mondja, széles "minden rendben lesz" válaszmosollyal-pénzért, persze-teszi hozzá. Természetesen, mondom, úgy értettem. (Szolgám leszel a túlvilágon.) Kanniszter hat euróért leakaszt, még hatért teletankol. Csapjatok hozzá egy kávét is, toldom meg, hogy legalább a látszat megmaradjon, hogy én tudom mit csinálok. Sisak letesz, hátizsák letesz, kanniszter letesz, kávéba belekortyol, cukrot keres. Előszedem Bélát az okostelefont. Béla bebizonyítja létjogosultságát és taxit keres, majd hív nekem.

Következő kör. Taxi beparkol. Kinyitom az ajtót, beteszem hátra a kannisztert a sisakot és a hátizsákot és felkészítem Ahmedet a sofőrt, hogy ez kalandos lesz. A motor egy olyan helyen van, ahol elvileg nem lehet parkolni, egy forgalmas autópálya szélén, és összesen öt euró kápé van nálam, tehát először bankautómata kell. Ahmedet jó eséllyel nem így hívják. Mindenesetre negyvenötös, szíjjas muszlim, napszemüveggel és erős akcentussal, tehát Ahmed. Ahmed vigyorog, mikor lefestem neki a helyzetet, látom, hogy megtaláltam az emberemet, benne van a buliban. Uccu. Fizethetek kártyával, aszondja, kérdezi hol a motor. A mentőangyal sógortól a rutin és a hidegvér megkérdeztette, hogyan írjam majd le legegyszerűbben a helyet, ahol rámtalált nyomoromban, így hát mondom Ahmednek, hogy a Nordbrücke felhajtója. Jó negyedóra-húszpercet autókázunk, mire meglesz, annak ellenére, hogy légvonalban a benzinkút és Brummhilda legfeljebb ha egy kilóméterre lehettek egymástól, de ugye én nem tudok tájékozódni, és az autópályán nem lehet csak úgy megfordulni. Ahmed közben megnyugtat a kérdéseivel, mint hogy "nem aggódsz, hogy valaki elvitte a motort?" Dehogy mondom, miért aggódnék? (Mennyé mán baz*eg!) Beszélgetünk Magyarországról, meg Tunéziáról, meg mindenféléről, majd néhány sikertelen kísérlet és kör után megleljük a megfelelő helyet. Ahmed megáll a szerencseszülte öbölben, mondja, hogy mindjárt elmagyarázza, merre menjek majd tovább, hogy visszajussak az eredeti útvonalamra, aztán számláz, 23 euró ötven cent. Tényleg eszi a kártyát. Egyenlítek, közben a terminál alján megjelenik a "borravaló?" opció, amire nem nyomok rá. Visszacsúsztatom a kártyát a pénztárcámba, közben rányúlok az utolsó mohikán öteurósra, amit hirtelen gondolattól vezérelve Ahmed kezébe csapok. 

Ahmed útba igazít, beleborítom a benzint Brummhilda tankjába, röffentek, hurrá. Még a hateurós kanniszter is belefér- ha nehezen is-az oldaltáskába, pedig fel voltam már készülve rá, hogy ott kell hagynom, meg Ahmednek is felajánlottam. 

Most aztán tényleg beletartom a homlokom a szélbe, huszárosan húzom neki a gázt, persze csak ameddig a lovas biztonságban érzi magát, majd fél óra múlva itthon. Kutya Úr éktelen örömlármával fogad, mégiscsak szokatlanul későn érkeztem meg. Símogatás, cigi, etetés, lakótárssal beszélgetés, vacsora, sör. Blog. 

Kurvaélet. 

Továbbá köszönetem a Sógornak, Ahmednek és a benzinkutas lánynak. 

'cakát, népek, asszem rámfér egy jó alvás.

Az snájdig távbeszélőrül.

Oly eset történe velem a' minap, kedves feleim, hogy nem restelkedem, pennát ragadok, s bejegyzem ide, a' Krónikáskönyvbe, okulására öregnek s fiatalnak, legénynek és leánynak. 

A' mi Urunk múlt hetében, annak is második felében, biz', nevemnek szent napja lőn. Olyformán valék a' dologgal, mint jobbágy a napszámmal, eszemben is vala, meg nem is. Mert biz, mifelénk nem csapnak nagy hűhót ilyes ünnepek körül, hisz kujtorog eleget az emberfia amúgy es mindenféle szentes s sátoros ünnepnapokkor. Hanem, midőn pénteknek napján, esti pacsirtaszóra megtérék az Varga uradalom árnyas ligetei közé, kikötém az ezüstparipát, kiengedém a' fenevadat a' koffertárolóból, s beballgék a' portára, édes Szülőanyám, Maruszja Grófnő, kit Isten tartson meg sokáig jó egészségben, két pakétot nyomott vala kezeim közé. Egyiket már a' staniclipapíron át megismertem, szagáról, s zörgéséről, bizony, kalendáriumot kaptam, Király István tollából, ki Ángliusországban Stephen King-ként ismeretes. S örömöm vala nagy. Hanem, az második pakét, akárhogy forgatám, akárhogy zörgetém, nem adta hangját semminek, mit ismernék. Mellete egy papirosfecni vala, rajta cirkalmas kalligráfiával: 

"Bökködje, Fiamuram!"

Kibontám hát izgatottan, s jaj, Teremtőm, egy snájdig tudományos távbeszélő került elő belőle.

 Bizony, feleim, egy tudományos távbeszélő, hátuljába beleróva, ékes ezüst betűvel, hogy "szamszung galakszi". Vetettem a' keresztet sűrűn, hogy baj ne történjék, s még napkelet felé is kipöktem ijedtemben, pedig az pogány babona. Ez biz afajta masinéria, ami a' levegőégből világhálót szed, fotóapparátként ellopja az ember lelkét, megmondja bölcsen, merre poroszkál éppen a' ló, s a' nézőkéjét kell kapargálni. 

Döbbenetemben gigámon akada a' fenyőpálinka!

Hisz mondják az komáim, felebarátaim, s testvéreim az Úrban, hogy régimódi úr volnék. Meglehet, ha ez azt kellene jelentse, hogy nehezen veszi be bendőm az újat. Mert hisz mitől jobb a' csattogó gőzgép, mint igáslovat fogni az eke elé? Róla legalább tudja az emberfia, mi hajtja. Vala nékem már, hej, távbeszélőm. Mégpeniglen épp arra, amire kiokumlálta a' konstruktor, hogy legyen. Szót érteni messzebbről, mint ameddig hangos szóval süvölteni tudnék. 

S enmagam meg is nyugodék eme tudatban, s nemes gőggel figyelém a' pórnépet, hogy szemét egy szekundára fel nem veté a tudományos telefonról, s csak midőn homloka koppan a' barackfa oldalán, ötlik elé, hogy van világ is Isten kék ege alatt. 

Megtagadtam hát, meg én, a tudományos telefont. Hisz ha levelet vala ínyemre írni, vagy a Krónikáskönyvbe bejegyzést róni, ott vala a' lapos masinéria, minek klaviatúráját csépelhetém kedvemre. 

Nem, mondám, én nem fogok páros hőkujjal szerelmeslevelet írni, semnem zsebimonokra vadászni, s azt mondani, hogy uccu neki villámpocok. Súlyos dorgálásban részesítém a' cimborákat es, ha mulatozás közben effélét tettek vala, ígérvén nékik oly cirkalmas nyaklevest, hogy még Rózsa Sándornak is azt mondják: "Bakfitty!". 

Node, Maruszja Grófnő szerint ideje haladnom a' korral. Bekészítém hát éjcakára a' tollas buzogányt párnám alá, jobbomat rajta tartám, s úgy figyelém az szobának sarkában kuporgó tudományos távbeszélőt, akar-é torkámnak ugrani. Hogy a' pitymallat békességben lelt vala, bátorságot gyűjték, s, ha már addig ette volt a ménküt, elfordítám rajta a csapszeget. S lőn a pislogóján felirat, meg képek, s színek. Elmerengék egy pillanatra, mi is leend ebből, de már nem vala visszaút. 

Azóta komálkodunk. Elmémbe ötle egynemely dolog a' nap folyamán, hogy térülék-fordulék, melyre biz, még jól is jöhetne az ördögi miskulancia. Megtanulék már levelet írni vele, habár csak tőszavakkal, azt is hosszadalmasan, kiigazodni a' bejegyzések útvesztőjében, s harsonaszót csiholni belőle pitymallatkor. Ma tán beléöltöm végre az távbeszélőkártyákat is. Még a' végén összebarátkozunk, s hasznát látom. Bár zsebimont nem fogok vele akkor se, ha kéket virágzik a tyúkgomba.
Ezúton is hálámat, s köszönetemet fejezem ki Maruszja Grófnőnek, kit Isten tartson meg sokáig, s jó egészségben!

S Isten irgalmazzon nékem.

Kelt: Áldás havának utolsó fertályában, Bécsnek császári városában, lámpaoltás előtt.

Postscriptum: Esze legyen kendteknek. Soha ne mondják azt Rózsa Sándornak, hogy "Bakfitty!". 

Hello darkness, my old friend

Kicsit borongósabb téma, ismét, mert kell ilyen is, nem mindig csak a hülyeség. Nem köszönöm, nem kell Csernus doktort, meg Popper Pétert hívni, alapvetően jól vagyok, legfeljebb kicsit borongósabban. Plusz, van az a régi szám, tudjátok, a The sound of silence Simon és Garfunkeltől. Ezt ismerem ezer éve, de konkrétan ezen a héten sikerült először odafigyelnem a szövegére is. És a szövege az "hoppá, helló!".  Eddig csak az volt, hogy tralla-lalla-lalla-laaaaaaaaaaa, (énekben szünet, zene megy tovább) ,tralla-lalla-lalla-laaaaaaaaaaa. Most meg értelmet kapott. És pont hozzávágott egy nemrégiben lefutatott gondolatmenetemhez. 

Nem a legősibb verziót kapjátok. De a lényeget.

 A mukor*, arról lesz itt szó. Mikor baja van az embernek. Hogy hogyan kezd vele valamit és mit kezd vele. Legalábbis szerintem. A mukor, legyen akár testi, vagy lelki, egy sajátos dinamikával bír. És van egy elképzelésem róla, hogy lehet nekimenni. Néhány apróságot és öregedési szimptómát leszámítva, lekopogom, makkegészséges vagyok testileg. A lelki dolgok viccesebbek, ( vagy pont nem) mert több ember egybehangzó véleménye alapján amolyan nyugodt-magabiztos kisugárzásom van. Aminek egyébként kifejezetten örülök, mert szeretném, ha így lenne. Csak többnyire nem ez az érzésem belülről. Valójában tele vagyok kétségekkel, félelmekkel és szorongásokkal. Más tészta, hogy igyekszem megtanulni ezeket seggbe billenteni. A végén azért sokszor sikerül. Csak néha böszme sok időt és energiát vesz igénybe. Még mindig tanulom. Valószínűleg életem végéig fogom.

Szóval a mukor. Egy kalap alá véve az összeset, legyen belső, vagy külső. Alább az ötletem rá, mit kezdjünk vele. Ez nem pszichomókusi tanácsadás, nem tutirecept, nem prófétai kinyilatkoztatás, csak némi tapasztalat és ötlet. 

Egy blog.

1.  

A mukor elismerése. Legyen szó akár depresszióról, akár testi fájásról, sokszor tagadjuk, hogy van. Mert milyen már, meg ciki, meg mit mondanak. Ez egyébként kisebb bajok legyűrésénél akár még hasznos is lehet, azonban ha valami tartós, akkor szembe kell néznünk vele és kijelenteni, oké, valami van. Ez az első lépés. 

2. 

A mukor pontos meghatározása. Azaz, nevén kell neveznünk a gyereket. Nem feltétlenül a nyílt törésre gondolok, mert az adja magát. De sokszor hallani, hogy "valami bajom van, de nem tudom mi", vagy hogy "mittomén, csak rossz". Ezzel még az első lépésnél elakadunk. Tessék kimondani és felvállalni: igenis, befostam. Segíthet.

3.

A mukor okának feltárása. Na, ez a nem könnyű. Mert sokszor nem az, aminek elsőre látszik és van, hogy nem is megy egyedül. Erre van két saját példám, egy testi és egy lelki. A testi abban nyilvánult meg, hogy fájni kezdett a bal herém. Elnézést, tényeket közlök. Miután megpróbáltam eltusolni (hülyeség, nincs is semmi, nem is fáj), majd szembe néztem vele, hogy de akkor is fáj és nem múlik, lepörgettem az 1-es és 2-es pontot, majd a 3-mas fényében elmentem a doktorbácsihoz. Doktorbácsival mákom volt. Nem volt nyúlkálás, meg mindenféle valogoszkóp, ultrahang volt. Aztán, hogy makkegészségesnek nyilvánított, leült velem beszélgetni. Életmód, munka, mozgás, satöbbi. Ott aztán kibukott, hogy nekem igazából a derekam fáj a rosszul kivitelezett emelgetéstől, csak épp oda sugárzik ki, ahova. És a problémát rövid úton megoldottuk.

A lelki esetet magam derítettem ki. Volt egy időszakom, mikor, miután hazajöttem a munkából, kényszeres "valamit csinálhatnékom" volt. Fáradt voltam, nem is igazán volt dolgom, de megbolondultam volna, ha nem állok neki valami marhaságnak. Nem, nem élveztem, egyszerűen dolgokat KELLETT csinálnom. Aztán vettem egy üveg bort, egy csomag cigit, leültem Kutya Úr mellé a szőnyegre és mondtam, hogy oké, akkor most gondolkodjunk. Majd rájöttem, hogy az életemnek az esetet megelőző majd fél éve afféle bizonytalanságban telt. Munkahelyváltás, lakásváltás, uram bocsá, barátnőváltás, azt soha nem tudtam, hogy mi lesz a következő hónapban. Így hát, munka után, ha hazaértem, adva volt a feladat: csüccs a net elé, aztán lakáskeresés, vagy munkakaresés. Namármost, innentől a buksi a fix meló, fix lakás, fix barátnő helyzetre nem tudott ráállni. És hiányérzete volt, hogy NEM KELL csinálnia semmit. Onnantól, hogy erre rájöttem, ha nem is egyik napról a másikra, de sikerült elkapni a probléma grabancát.

Szóval, ezért. Tetszikérteni?

4.

A mukorral való szembefordulás. Azaz, hogy meg AKARJUK oldani a helyzetet. Sajna, vannak, akik nem. Szerintem a legtöbbetek került már ilyen helyzetbe, hogy belemerült az önsajnáltatás mocsarába. Ez hosszú távon durva tud lenni. Vannak, akik ezt életmódszerűen csinálják. Náluk beindul az önbeteljesítő jóslat is, mert azokat az embereket, akiknek többnyire az a beszédtémájuk, hogy őket nem szereti senki, idővel nem fogja szeretni senki. Szóval, ha elhatározzuk, hogy felvesszük a kesztyűt a mukorral, az már egy nagy lépés. Még ha esetenként messze is van a vége.

5.

Stratégia. Ki kell találni, hogy töröm ki a mukor nyakát. Ez se mindig könnyű.  Nem is tudom, van-e erre recept. Biztosan, amúgy. Lehet tanácsot kérni ilyenkor. Lesz aki hülyeséget mond. Lesz aki okosat. Válaszd ki, melyik a jó neked és tedd hozzá ahhoz, amit te gondolsz. Vagy ha nem akarod, ne, akkor csak hallgass magadra. 

Lényeg, hogy találd ki.

6. 

Rúgd p*csán a mukort.

Eltarthat egy darabig, de tartsd szem előtt, hogy ha feladod, akkor BIZTOS, hogy nem sikerül. Így jó esélyed van rá. Ehhez kell az utolsó pont, a

7.

Hit. 

Nekem mindegy, miben. Magadban, Istenben, a Megoldásban, a Titok könyvben, a Vogonok költészetében, a Kazah Sólyomanyában, tökmindegy, csak hidd el, hogy megoldod.

 Akárhogy is. 

Ámen.

*: A "mukor" szó valószínűleg nem létezik hivtalosan. A "meg van mukorodva" kifejezés a szlengben arra utal, ha valakinek valami baja van. Gyakran használják a részegség állapotára is. Ebből kreálta, főnevesítve az igét, egy komám. "Ejj hallod, de elkapott a mukor! Na, majd megoldom ám.".

A jó szándékkal való kikövezés göröngyös útja

Jó estét, kedves rádiónéző gyerekek. Ismét esetet mesélek nektek, mint legutóbb. Nem, nem sztorit, mert magyarul mesélem. Belecsapok a lecsóba, bemutatom történetünk főszereplőjét, Jureket. Utána jönnek a részletek. Jurek külsőre nagyjából olyan, mint egy kidobóember. Talán egy paraszthajszállal kisebb. Kopasz, csapott homlokú, vörösesbarnára sült férfiállat, dagadó izomzattal, amin látszik, hogy nem az izzadtságszagú konditermek kreatinba tunkolt terméke, hanem valószínűleg veleszületett tulajdonság és az életforma eredménye. Szóval Jurek külsőleg olyan, akiről el tudod képzelni, hogy a lengyel hegyekben birkózik a medvével a nyúlcombért. Mert Jurek lengyel. Nemrég került a céghez, amolyan hozd ide-vidd innen embernek, majdnem mondhatnám, kertésznek. Az egyetlen közös nyelvünk a német. Ő nem beszél magyarul, én meg összesen két értelmes mondatot tudok lengyelül, úgy mint: "Jó napot a szép hölgyeknek", illetve "te f*sz". Egyiket se szoktam neki mondani. Szóval németelünk, amit ő erősen tör. 

De, hagyjuk a külsőségeket. Jurek belsőleg egy csillámpóni. Mindig boldog, mindig vigyorog és szeret mindent és mindenkit. Engem valami oknál fogva különösen. Mindig tartok tőle, hogy egyszer csak az üdvözléskor szokásos pacsi helyett a keblére kap és összeroppant. És imádja a kutyákat. Ez okból kifolyólag többször rámorogtam már, mikor a karantén kertjét rendezgette, hogy nem, nem rohanunk oda minden kutyához, mert lehet hogy harap, beteg, egyéb. Mindezt nyugtázta egy nagy vigyorral, meg mondta, hogy, "nem,nem, értek én, vigyázni".

Egyébként csípem az embert. Szerintem őt nem lehet nem szeretni. Még így sem, hogy a mai napomnak aktív része volt, márpedig a mai napom:

Igen, a meséket lehet kezdeni a karakterek bemutatásával, ott nem kell az embernek magát mindenféle írói hülyeséghez tartania. Gondoljatok csak bele: "egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia". Ugye? No, akkor, hogy bemutattam a főkaraktert, elmesélem, hogy épp főszezon van nálunk, plusz nyaralási időszak. Ez azt eredményezi, hogy sok kutyára kevés ember jut, tehát megyünk reggeltől zárásig mint az olajozott gőzgép, és néha ez sem elég. Ma úgy jött ki a lépés, hogy ketten lettünk volna egy négy emberre szabott napi munkára, hát körbekurjantottam, hogy ugyammá, valaki segíthetne. Mivel a főszezon és a nyaralási időszak mindenkit érint, nem sokan erőlködtek. Aztán belefutottam a Daniba. Ő csak elvileg druszám, gyakorlatilag a nevem női változatát viseli. Ő amolyan férfiasszony. Jó értelemben. Bizonyos körülmények között akár még csinosnak is mondhatná az ember, csak úgy egyben van a leány. Szóval, az a fajta fehércseléd, akivel nem mennél bele egy pofonig menő vitába. Úgy ismertem meg, még annó, hogy találtam két női csülköt egy autó alatt és megkérdeztem a hozzájuk tartozó felsőtesttől, hogy segítségre szorul-e. Nem kösz, -jött a válasz a kocsi alól,- csak gyorsan megbütykölök valamit ezen a vacakon. Dani felajánlotta, hogy segít. Ez így működött is. Mondtam neki, mi a dolog, ő meg csinálta okosan. Ma meg bedobta az ebédszünetben, hogy igazából bevehetnénk a Jureket is a buliba. Hát mondom, ezzel szkeptikus vagyok kicsit, mert ugye...lásd feljebb. De jó, adjunk egy esélyt a dolognak. 

Délután egy óra, ebédszünet vége, kapkodás, lótifuti. Végigpörgettem a lehetőségeket a buksimban, közben beesett még egy önkéntes segédjelölt, klassz mondom, ha megjön a Dani meg a Jurek is, jók leszünk, ötkor belső békével az arcomon hagyom el a céget. No megjöttek, Daninak elmondtam a teendőket, megkértem, hogy figyeljen kicsit a mackótestvérre, nehogy marhaságot csináljon, neki magának pedig tagoltan, széles gesztikulációval, szájbarágósan mutattam három kutyát, akik három egymás melletti kennelben csücsültek, (és tudtam, hogy velük NEM LEHET baj, tehát akarva se lehet elcseszni a dolgot) és verbálisan valamint gesztikulárisan elmagyaráztam, hogy hová menjen sétálni velük. Ha meg kész vagy, káccsá, mondtam. Oké? Oké. 

No, én elmentem közben a dolgom után, hatósági állatorvossal okoskodni, meg kutyát oltani, meg kaját előkészíteni, meg frissen szedett napfényből légvárat építeni. Úgy egy óra múlva, mondom ránézek a két jóemberre, mit művelnek. Következő kép fogadott:

A Jurek, ez a szekrénnyi ember, a kennelek és a kifutókert KÖZÖTT, ahol alapból kutyának dolga nem lenne, szalad egy tacskóméretű fekete keverék után. És boldog. Adott ebenc határozottan NEM volt a között a három között, akiket rábíztam. Te mondom, micsinász? "Kergetni kutyát, fél órája!" Mondja teli vigyorral. Kezdett olyan vakarózós érzésem lenni. Főleg, hogy az említett eb CAVE. A "CAVE" egy szakszleng, a kifejezés a latin "cave canem"-ből, azaz "óvakodj a kutyától"-ból jön. Mi így mondjuk szépen a harapós dögöt. Na jó. Szóltam Jureknek, maradjon, ahol van, kinyitottam a kennelajtót, felfújtam magam, mint a béka, és mondtam az apró ebnek, hogy nekem nem morogsz, mert ilyen apró állattól nem ijedek meg. Ezt az apró ebek többnyire elhiszik. 

Most is bejött, besipircelt a helyére. 

Mackótestvér meg jött örömködve, hogy ugye, Dányiel (mert neki Dányiel vagyok), együtt minden könnyebb. Így mondom, de ugyan meséld már el, hogy került ez a jószág ide ki? Erre egy kicsit nem akart érteni németül. Megint elkezdtem viszketni. Te papa, mondom, hol a Dani?

És erre az emberem kivirult, mintha épp a friss házasságomhoz gratulálna, és mondta, hogy:

"Dani? Dani van orvos. Kutya megharap"

Én meg mondtam, hogy bakfitty. Jó, nem pont ezt. Valójában vagy négy sorban kellene leírnom, ami így elsőre eszembe jutott, továbbá tele lenne "k" és "b" betűvel. De egy bizonyos szint alá nem megyek. Úgyhogy: bakfitty. 

Na, felhívtam a Danit. Lópikula, azt mondja, csak karcolás. Viszont, be kell mennie a kórházba kivizsgálásra. Ő nem akar, de muszáj neki, mert küldték. (Munkahelyi előírás.) Te, kérdeztem, az állat hogy jött ki? Hát, a Jurek mondta, hogy én mondtam neki, hogy menjen ezzel a kuttyal sétálni. (Ömmm...iigen??) Dani még vissza is kérdezett tőle, hogy ez biztos-e, mert őneki határozottan úgy rémlik, arra kértem, hogy ezzel az ebbel NE ők menjenek, de mackótestvér állította, hogy ő pedig  ezt az ukázt kapta tőlem.

Megint mondtam, hogy "bakfitty." Aztán megint. 

Egy segítség kiesik. Mackótestvér jön, hogy "én még segít, mit csináljak?" Átrendeztem az agyamat, feltettem a képzeletbeli váltót hatodikba, felcsörögtem az egyetlen jelen lévő kollégát, hogy vészterv indul. Aztán mondtam a lengyel óriásnak, hogy na, egy kutyát még kapsz, aztán úgyis lejár a munkaidőd, akkor menj csak nyugodtan. Kutya megmutat, lassan, tagoltan elmagyaráz ÉS megmutat, hogy hova menjen vele. Öt perc múlva bányászom elő az embert kutyástól a fertőzés miatt lezártnak nyilvánított kifutóból. Bakfitty. De ő boldog, mondja, hogy nem aggód barátom, marad én még ha kell, nem siet, segít még. (Iiiigen????)

Jurek kap még egy kutyát, szigorúan elindul vele másik irányba, mint amit mutattam neki, még időben elkapom, beterelem a megfelelő helyre. Közben tőle függetlenül kapok két szívinfarktust, három idegbajt, egy kisebb agyrémet és öt telefonhívást, mert  zárás előtt valamiért beindult a motolla. Majd megköszönöm mackótestvér segítségét, ő boldog és mondja, hogy "no, akkor én jön legközelebb is, szép este, jó hétvége, majd jön még és segít!"

(...)

Alapból ötig tart a munkaidőm. Fél hatkor még, -hogy stílusos legyek- mint a töketlen kutya rohangáltam felsalá, hogy jajjjaj. Kiégett aggyal, némi túlórával, nyáladzó zombimódban ültem fel "pár perccel" a hivatalos munkazárás után a bordó brummogóra és vettem az irányt hazafelé.

Ma indultam volna haza Magyarisztába. De így kiléptem a cégtől (hat előtt kicsivel) és úgy gondoltam, hogy ebből nem kétórás izzadva vezetés lesz, lihegő kutya Úrral a csomagtartóban, hanem hajnalban kelés, ma meg sör, pizza és blog.

És azt hiszem, ma kötöttem egy mély barátságot. 

Ezt most így irónia nélkül.

Jó éjt, aludjatok jól, kezeket a takaró fölé!

Szálljon ki kend, avagy Hanzibácsi, meg a galiba

Előszó.

Mivel minden jó viccet az élet szül, az alábbi elbeszélés szereplői és helyszínei távolról sem fiktívek. Minden egyezés a valósággal szándékos. A pontatlanságokat az írói agyi kifestő szüli, valamint hogy jómagam is nagy részben mások elbeszéléseiből informálódtam. Attól még betojsz.

Na.  

Az egész úgy kezdődött, hogy úgy két héttel ezelőtt, egy csendes vasárnap délután, Hanzibácsi, a nyugdíjas osztrák adófizető állampolgár megjelent kisfalum kisutcájában, bálnamercédeszével. Aztán galiba lett, rendőrrel, meg minden. Pornóapátiban, gyönyörű szülőfalumban a rendőr ritka mint a fehér holló, mivel a kriminalitás-szerencsére-kimerül abban, hogy a kutya megfogja a tyúkot az utcán. Lett hát összeszaladás, hajjaj, meg ujjuj.

Szó. 

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj. Kisfalum kisutcája, a Tüskevár, ahol Vargária elterül, felülről nézve amolyan elnyújtott háromszög alakú lehet. Nem is klasszikus utca ez, inkább amolyan utcatér, sajátos klímájú, külön kis világ. A háromszög egyik csúcsa a bejárat a főút felől, a másik az utca vége, ami után már az erdő kezdődik, koboldokkal, meg rézf*szú bagollyal és vaddisznókkal. A harmadik csúcs egy gyalogút, avagy járda, amely egy gyaloghídon vezet át. No, ennek a közepibe tévedt be Hanzibácsi, a nyugdíjas adófizető osztrák állampolgár, egy csendes vasárnap délután. Hanzibácsi elbrummogott a háromszög híd felőli végéhez a kétezer köbcentin, majd arra gondolt, hogy ő ott kimegy. Ez hiba volt. Lásd feljebb: gyaloghíd-nem mercédeszre van kitalálva. Kisfalumban általában megértik sógorékat, lévén a falu sváb gyökerű. Mondták is neki, hogy Hanzi, ne légy hülye, az nem fog menni. Hanzi hülye volt, nem ment, és az árokban kötött ki. Látták ám hej, a helyiek, hogy ebbű, ebbű baj lesz. Mondták az öregnek, szállna ki, majd ők megoldják, megfordulnak a bálnával. De nem, a Hanzibácsi az Istennek se akart kiszállni. A merdzsó erős, Hanzibácsi megrúgatta, és beletolatott a szomszéd kis piros autójába.

Na erre más összeszaladt, hej, az utca népe, mondták ám az öregnek, hogy szálljon ki kend, mert ebbű baj lesz. A szomszéd mondott egyebet is, de azt magyarul. Nem, Hanzibácsi azérse. Egyesbe rakta a bálnamerdzsót, mondta, hogy gázfröccs és lefejelte a villanyoszlopot. No, itt elég volt az utca népének, mert hát, ha ez így megy tovább, az öreg lebontja az utcát. Rendőrt hívtak. Hanzibácsi a rendőrnek se szállt ki, de az felvette az adatait, meg mondta, hogy megteszi a feljelentést, és a kár rendezendő. Az öregúr ebbe amúgy bele volt egyezve. A zsandár dolga végeztével odébbállt, dehát Hanzibácsi még mindig a kocsiban kuksolt, a kocsi meg a háromszögben. Hát akkor, most már ideje menni, gondolta Hanzibácsi, és nekiment a másik szomszéd nagy kék autójának. 

De a manőver ezzel sikeresnek volt nyilvánítva, a bálnamerdzsó orra irányba állt. A szomszéd meg gondolta, hogy azért, elmegy hej, Hanzibácsival, adatot egyeztetni. Ha már van két autó, egy villanyoszlop, meg két feldúlt szomszéd a számláján. A báttya amúgy ebbe is bele volt egyezve, annyit kért, hogy előtte had vegye fel a mamát. Kikeveredett hát végre a mercédesz a Tüskevár utcából, a félig összetört kis piros autóban meg mentek utána a szomszédok. Mamát felvették egy faluval odébb, majd elgurultak Hanzibácsiékhoz, a szomszédos sógor faluba.

Utószó.

Mert  a történet befejezése nem az, hogy elgurultak. Hanem hogy Hanzibácsi, a makacs osztrák adófizető nyugdíjas állampolgár még a házánál se szállt ki az autóból. De a mama igen. Beszaladt a kertkapun, majd visszajött, és hozott magával valamit.

Mondta aztán az öregúrnak, hogy gyere Hanzikám, most már ki tudsz szállni, ha ennyi galibát csináltál. 

És odaadta neki a járókeretét.

Ejnye, Hanzibácsi, ejnye...

A Holland bolygó és a kölni doom

Útleírást, azt kaptok, az arcotokba bele. Ilyet se mostanában műveltem, de most de. Szóval, gondoltunk egyet. A dolog közelről se ment ilyen spontán, de így jobban hangzik: kitaláltuk, hogy elmegyünk Hollandusékhoz, mert ott még nem jártunk. Összeszedtük a kiscsapatot, aztán uccu. 

Íme: 

A viking balszélen Festő barátom, mellette élete Julacsa, a maffiózó piros kabátban Jóanyám, a többi meg én volnék.  

Szóval, ez amolyan budget kirándulás volt. Megegyeztünk az út során, hogy ez a szó így ejtendő: bud-get, nem büdzsének, ahogy sokan gondolják. Tehát, sznob, aki repülőre száll, amíg az úticél elérhető szárazföldön. Csettbe az opelba, davaj hollandékhoz. Sofőrünk egy volt, az is én, úgyhogy vasárnap éjszakázás Kölnben, Némethon határában, tizenegykét órás vezetés után, frissen üdén. (Na jó, nem egészen....)

Hétfőn aztán elmentünk megnézni a kölni dómot, hamár...Hát, a kölni dóm egyfelől nagy, másfelől gótikus, 

harmadfelől nagyon szép. De így tényleg. Monumentális, mindamellett a legapróbb részletekig kidolgozott. Mi meg nekiálltuk Festővel, hogy na majd mink keményen, felcsörtetünk a toronyba. Csörtettünk is, igen keményen, a jányokkal együtt. A csigalépcső még csak rendben volt, hanem utána kezdődött a vaslépcső, amiből körbe kilátni, meg a csigalépcső, aztán keményen rájöttünk, hogy azért nekünk tériszonyunk van ám. Mármint Festő, meg én, a többieknek pont mindegy volt ők nem keménykedtek, csak felmásztak. Úgyhogy mentünk, amíg a keménység futotta, aztán  jöttünk le, kicsit zölden. Az alábbi képen épp azt ecseteljük, hogy azért, elnézést, de a k*vaélet megy fel még egyszer ilyen helyre.  No, ez sem egészen így lett. 

Kölnből csak pár óra az út Rotterdamig. Autóval, mármint. Az első három benyomásom hollandékról, hogy a nyelvükön nagyon jól el tudok szórakozni, hogy a forgalom egy agyrém, illetve hogy a legnagyobb veszélyforrás a biciklista. A "What is je snelheid?" mondaton elgöcögtem egy negyed órát, amúgy szimplán egy tábla az autópályán, azt jelenti, hogy "mennyivel mégy?", a forgalom, őőő...türelmes embereknek való, 130-as maxlimitnél külső sáv 80, középső 100, a belsőt meg teleállják a sietős 110-esek. A biciklis pedig mindenhol

ott van, mindenhol elsőbbsége és teljhatalma van.  Rotterdam egy viszonylag új város, abban az értelemben, hogy a második világháborúban porig bombázták, szinte minden, ami van benne, az után épült. Jellemző rá, hogy minden kockából van. Így a szállásunk is, a szimplán csak "Kockaház"-ként ismert helyi látványosság (Lásd a fenti, illetve a csoportkép a bejegyzés elején). Ahol viszont nem kocka, ott park, meg kert, méghozzá szép és főleg kikötő. Itt van ugyanis a világ legnagyobb kikötője. Kellemes város, mindenképp. Belesűrítettünk egy ebédnek szánt vacsorát a programba, aztán, mivel megbeszéltük, hogy nem megyünk többet magasra, ellátogattunk a Euromast-hoz. (Júromásztnak ejtik, azért a.) A Euromast egy nagy kilátótorony, ahonnan egész Rotterdam belátható. Először felmégy lifttel néhány emelet magasra és lesz lopott panorámaképed, meg némi jó érzésed. 

Aztán, belegondolsz, hogy ez a kramanc igazából a maga 185 méterével Hollandia legmagasabb pontja. És beszállsz az üvegoldalú liftbe, ami felvisz az említett kramanc tetejére. És pont nem gondolsz arra, hogy aznap már megbeszéltétek, hogy nem mentek többet magasra. És nem, nincs tériszonyod. Persze,ilyenkor le kell fotózni az embert...

A para elmúltával aztán élvezhető, sőt szép. A végén még némi boldogság is volt az arcomon:)

Ja,és szereztünk új barátokat is.

Kedd reggel felkerekedénk és Amszterdamba menet útba ejtettük Delftet. Delft egy gyönyörű, középkori hangulatú kisváros, ami szép utcaképéről, csatornáiról és jellegzetes kék-fehér porcelánjáról híres. Főterén tenyészik a városháza, a fapapucskészítő bácsi és az indokolatlan kék óriásszív. 

Kinéztünk aztán a tengerre, ha már a kontinens nyugati szélén voltunk, ami sajna épp negyvencentis szürke habréteget böfögött ki magából, az ég tudja honnan szállítva. Aztán irány felfelé, Amszterdamba bele. A szállás egy kicsit budgetebbre sikerült, mint ahogy a nagy és csodálatos interneten festett, de ágy volt, meg tető, több nem kellett. Este még beleszorítottunk egy laza sörölést a belvárosban és vetettünk egy gyors pillantást a belváros aktív részét képező híres-neves piros lámpás negyedre, aztán pihi. 

A következő három napot Amszterdamban és környékén töltöttük. Tudjátok miben van a nagy biznisz Hollandáknál? Na? Hát virágban, kérem. Amszterdamtól egy köpésre, Aalsmerben van egy...
nem, nem egy, hanem "A" virágtőzsde. igen, virágtőzsde, ahol valami irdatlan mennyiségben és pénzekért adják-veszik a virágot, és tényleg, gyakorlatilag mint a vólsztríten, brókerek próbálnak lecsapni a legnagyobb bizniszre. 

No, Amszterdam. Amszterdam kérem egy olyan város, ahol látszólag mindent szabad. Festő szerint olyan, mint egy másik bolygó. Megmondom őszintén, oda nem költöznék, az én ízlésemnek túl nyüzsis és levegőtlen, de így pár napra bekeveredni mindenképpen szép és buli. Maga a város részben ódon, részben modern és nagyon vibráló. Megnéztük a Van Gogh múzeumot, hogy némi kultúra is ragadjon ránk, hajókáztunk a csatornákon, amik szinte az egész várost behálózzák, beültünk a legmagasabban lévő kávézóba, Julacs bevette magát a Dungeonba, mi többiek a botanikus kertbe, körbekeveregtük a várost és persze kipróbáltuk a főattrakciónak számító éjszakai életet a piros lámpás negyedben. Csak úgy érintőleg ám. Itt léteznek ugyan írott törvények, melyek szerint ezt és amazt nem szabad adnivenni, vagy csak korlátozottan,  ezekkel azonban pont nem foglalkozik senki.

A fű rossz.

Péntek délelőtt indultunk tovább, útba ejtve a sajtpiacáról híres Alkmaart, ahol péntekenként a régi tradícióknak megfelelően, mára látványossággá változott módon adják el a sajtot a nagykereskedőknek. És maga a város is csodaszép, megér egy misét, vagy sajtot.  

Szintén útba esett (na jó nem, de ejtettük) Giethoorn, amit Hollandia Velencéjének is hívnak és az egyik személyes kedvencem volt. Ez egy kisváros, aminek óvárosában néhány főutat leszámítva gyakorlatilag nincsenek utcák, csak csatornák. A házak kisebbnagyobb szigeteken állnak és vagy hidakon, vagy csónakkal közelíthetőek meg. No, ez a hely igazán megéri:) 

Este aztán hazafelé vettük az irányt, némi bakival. Az autópálya négy órás lezárása miatt kicsit későn, na jó, korán, szóval hajnali fél háromkor érkeztünk meg a frankfurti szállásra, de másnap összeszorítottuk a fogunkat és tízkor már frissen, vidáman (hehe) úton voltunk.

Egy másik személyes kedvencemet emiatt majdnem passzoltuk, végül meggyőztük magunkat, hogy "ha mán itt vagyunk"...no, fáradtság ide, vagy oda, a bajor kisvárost, Rothenburg ob der Tauber-t kár lett volna kihagyni, még ha csak beleszimatoltunk is. Ennek a városkának a közepe gyakorlatilag megrekedt a középkorban, így olyan, mintha időt ugrana az emberfia-lánya.  

Szóval, ez olyan volt mint egy jó sűrű leves, kiadós, tartalmas, (élmény)dús. Ha nem is tudtam hazaérkezés után egy napig, hol vagyok, mindenképp megérte.

Köszi népek:)

Jaj, egy szösszenet így a végére. Ballagunk hazafelé éjjel, kicsit mákosan a Festővel Amszterdamban, mögöttünk felbukkan az állandó ellenség, a biciklis, egy afrohollandi úriember személyében két purdé kíséretében. Ő is budgetben utazott, mert csengő, az nem volt a biciklin, hát jól ránk szólt, hogy 

"Ringdingding!!"

(Nem röhögtünk...)

No kérem, jó éjt, szép napokat, aludjatok jól, álmodjatok hollandot.