Polkorrekt

Komolyan és nagyon, elegem van a polkorrektségből. Komolyan, nagyon. Külön és egyben is. 

Polkorrekt, teljes nevén politikailag korrekt. Irányzat, eszmerendszer, divat, hozzáállás, nevezd ahogy akarod. Számomra a kifejezés nem fedi a valóságot. Nekem a polkorrektség olyan, mintha a világ Madách Falanszter színe felé rohanna, vagy affelé a sci-fi novella felé, aminek nem azért nem írom most ide se a szerzőjét, se a címét, mert el akarom titkolni, hanem mert pont nem jut eszembe, de egy utópisztikus világban játszódik, ahol súlyokat kötnek az erősebb és gyorsabb emberekre, az élesebb gondolkodásúaknak pedig adott időközökben valami ricsajt játszanak le a fülükbe, hogy összezavarják a gondolataikat, szóval mindenki tökéletesen, gyönyörűen és igazságosan, egyenlően hülye és kripli.

Nem szeretem a polkorrektséget, mert a polkorrektség úttörőivel beszélgetni bármilyen más látásmódról ugyanolyan, mint elmagyarázni egy berúgott szkinhedvaddisznónak, hogy az ember nem a bőre színétől lesz jó vagy rossz. Ugyanaz a süketség, vakság és véreszájú fröcsögés jön elő.

Nem, a polkorrektség nem korr. Legfeljebb pol. 

Nem, nem szoktam senkinek utána dobni a cipőmet, azért, mert más a bőre színe, a vallása, a neme, vagy az életkora, mint nekem. De keresem az arany középutat. 

(Ami a polkorrektek szemében már szkinhedvaddisznóvá tesz.)

A hülye példa is példa, és szinte hallom, ahogy a komákok most azt mondják a monitor előtt, hogy "jaj ne, már megint ezzel jön", de igen, ezzel fogok jönni. Már hőbölögtem rajta eleget a füstszagú offlájn életben, most megteszem onlájn is. Talán érthetőbbé teszi a gondolatmenetet. Stephen King: Setét torony. Ez a cím fémjelzi az írózseni saját maga által is élete főművének tartott hétkötetes regénysorozatát. Nekem az egyik kedvenc olvasmányom, ezért is érint ennyire személyesen a téma. Roland Deschain, a főkarakter, a Harcos, avagy eredeti nyelven Gunslinger (kb: fegyverforgató), egy markánsan europid karakter, szőkés hajjal, virító kék szemekkel. Talán ez, az internet bugyraiból előhalászott képregényábrázolás adja vissza legjobban:

De nem, ez nem jó a világnak, mert milyen már. Nekünk polnak és korrektnek kell lennünk, hát csináljunk filmet belőle és testesítsük meg a karaktert így:

Most lehet itt mahinálni a kék kontaktlencsével, de ez a karakter NEM az a karakter. Én pedig ez ellen be vagyok lázadva. Na most figyelj. Ez az a pont ahol a polkorrektek összecsapják a kezüket, úgy néznek rám, mint a vasvilla és szenteltvízért kapnak, hogy jaj a disznaja, azt mondta, hogy utálja, mert nigger!!

No, nem. Ugyanígy utálnám, ha Tom Sawyer Jim-je kínai lenne, a Halálsoron John Coffey-ja indián, vagy Tamás Bátya fehér. Mert nem igazi. Mert nem az ami.

(Nem mellesleg... a fent említett Setét Toronyban valahol a második kötet környékén előkerül a politikai szempontból leghalmozottabban hátrányos helyzetű főkarakter evör: Denna, a skizofrén, csonka, néger nő. Mostakkor köllez??)

Az van népek, hogy a korrektség nem szabadna hogy egyenlő legyen a népbutítással és a dolgok elkendőzésével. Be lehet engedni kontrolálatlanul pár millió közelkeleti migránst Európába, aztán meg kitenni a fészbukra a gyászzászlót mikor a dzsihádista berobbantja a repteret, és lehurrogni azt, aki kimondja, hogy igen, van a kettő között összefüggés. 

Attól még, hogy nem beszélünk róla, mert van akinek ciki, bizony, van összefüggés. 

És nem csak arra érdemes odafigyelni, amit mond az ember, hanem arra is, amit nem. Mert a polkorrekt harcosok erre csapnának rá azzal, hogy: szívtelen disznó, utálja őket, mert más a kultúrájuk! Nem, nem ez hangzott el. Az hangzott el, hogy egyenes összefüggés van a migrációs hullám és a megszaporodott terrorcselekmények közt. Nem több és nem kevesebb. Nem az, hogy mindenki, akinek barnább a bőre az enyémnél, az buzi, sem az, hogy az iszlám rossz. Csak az, hogy ha egymillió rendes böcsületes ember közt csak két százalék dzsihádista bújik el, az már húszezer olyan ember, aki bizony be akarja robbantani a repteret. 

Jogosan teszem-e fel a kérdést, hogy a véleményszabadság korlátozásának érzem, hogy megpróbálnák befogni a számat, ha nyilvánosan kijelentem, hogy nem szeretem a pride-ot? (Júúújmitmondottmánmegin!!!) 

Nem szeretem, mert a homoszexuálisok, akik egyébként végettem ugyan békességben élhetnek, lejáratják magukat vele és csak a kliséket erősítik. Nem mellesleg, jogilag nézve néhány eleme a közszeméremsértés határterületén táncol. Ezek megint csak a tények, amik akkor is így lesznek, ha nem beszélünk róla. 

Nem szeretem a genderinget* sem. (Hímsoviniszta disznó!!) Mert tútolják. Mert maguk az emberek sem szeretik, mert mindegy nekik. Nem érzik magukat se kevesebbnek, se többnek tőle. De kell, mert ez az irányzat és aki mást mond, az rasszista bunkó. 

Nem, emberek, nem szeretem. Lehetne folytatni a listát. És figyeljetek arra, amit NEM mondok. Nem szeretem, de nem üldözöm, nem rekesztem ki és nem öntöm le szenteltvízzel. Nem szeretem és bírálom. 

Nem szeretem a polkorrektséget.

Csak igyekszem korrekt, ténylegkorrekt lenni, úgy ahogy neveltek. 

Ez is egy módi, ezt is el kellene fogadni. Mert ez ellen kurrogni épp olyan, mintha a zsidóznál, buziznál, vagy cigányoznál. Ha szemösszehúzva nézel és a homokba dugod a fejed, az nem segít. Az elfogadás, a megoldáskeresés, a kooperáció, az segít. Csak fogadd el, hogy sok érem van a világban és mindegyiknek két oldala van. Attól még mindegyiken lehet fröccsöt venni.

Kivéve a hamison.

Azt előbb-utóbb a fejedhez vágják.

Gondolkodj, ember. Hatásos tud lenni.  



Utoljára még csak oda kell böknöm egyet. Egészségedre. 
:D

*: A "gendering" Magyarországon a magyar nyelv sajátosságaiból kifolyólag kevésbbé ismert téma. Angol és német nyelvterületen egyre inkább teret hódító irányzat. A nyelv ott háromnemű (hímnem, nőnem, semlegesnem) és minden, általánosan az  emberre vonatkozó utalást igyekeznek kétneműen kifejezni a gendering huszárai. Tehát példának okádékáért  a klasszikus "tűzoltó" szó, ami mondjuk németben egy a hímnemre utaló der névelőt és egy ugyanúgy maszkulin 'er végződést kap-der Feuerwehr- az új irányzat szerint Feuerwehr/in. Nemrég találkoztam egy olyan irománnyal, ahol kötőjellel tolták-Feuerwehr-in-, hogy a transgenderek is a komfortzónájukban maradhassanak.

Gruppendynamit

Biza, a gruppenről lesz szó. Egyébként tegnap egy feminista kiállításon voltam.

Mindkét mondat igaz, habár szenzáció- és lájkvadász, mert tudom, hogy ha kirakom a bejegyzést fészbukra, akkor ezt a kettőt fogja feldobni a címképhez. Háh. A gruppen igazából azért, mert nem tudtam bemagyarítani ezt a szójátékot. A kifejezés szimplán csoportot jelent amúgy és németül, csak a szocreál időkben a keletnémet günterspriccen jellegű bajuszpornó hazánkba szivárgása hozta magával a "másik" jelentését. A dynamik szót meg kitaláljátok magatok is, meg innentől a dolog értelmét is. 

Bizony, a héten elkezdődött az ehelyt már említésre került fejtágítás, igényesen. Most már elárulom mi ez: bizniszmenedzsment, avagy businessmanagement, ki hogy szeretné írni vagy olvasni. Tudom, ez elsőre meglepő, mivel eddig pont annyi közöm volt az ilyen dolgokhoz, mint zabkásának a fluxuskondenzátorhoz, de most ez van, tessék elfogadni, nekem okaim vannak, nektek meg tényeitek. 

És most mesélek kicsit a csoportomról.

(Ja, a feminista kiállítás is igaz, de az egy külön történet. Mielőtt teljesen kiábrándultok belőlem, maradjunk annyiban, hogy nem oda indultam. )

  

Szóval a BM4, azaz a 4-es számú bizniszmenedzsment csoport. Legyünk professzionálisak, beszéljünk számokban és mutassunk statisztikákat. Tehát: 15 fő, ebből 4 férfi és 11 nő. 6 osztrák-osztrák, 7 betelepült "wannabe"-osztrák és 2 osztrák, aki úgy az, hogy anyuka meg apuka még nem volt az. Az életkor 25 és 50 között mozog. 13 europid, 1 negrid, meg 1 határeset, mert most meg nem mondom visszakézből, hogy a szírek melyik nagyrasszba tartoznak. 5 fő természettudományos, 3 műszaki, 3 kulturális és 4 gazdasági területről érkezett.  2 dolog közös: mindenki diplomás és mindenki munkakereső. 

Namost.

Fogd meg ezt az emberkatyvaszt, öntsd bele egy tanterembe, ülj le a sarokba, ahonnan belátsz mindent és várj.

.

.

.

Szóval. A második napon újabb statisztikával bővítettem az esettanulmányt. Körülbelül 80% azért van itt, amiért én, mert keresi az útját és kapóra jött neki ez a lehetőség, ehhez mérten bizonyos keretek között igyekszik kihozni a makszimumot a helyzetből. A maradék 20%-ra sajnos a szakirodalomban nem találtam pontos definíciót, ezért a mindennapi gyakorlatban alkalmazott terminus technikust építem be ide: ők a hágatlan fapi**ák, akiknek semmi nem jó. Ha becsukjuk az ablakot meleg van, ha kinyitjuk nem hallanak, ha becsukjuk az ablakot és bekapcsoljuk a légkondit fáznak, ha kinyitjuk az ablakot és bekapcsoljuk a légkondit akkor éheznek az afrikai gyerekek. Ezt megfűszerezve az ezen 20%-on belüli 1 fővel, aki szerintem enyhe bipoláris depresszióban szenved és ezt alkalomszerű dühkitörésekkel adja a világ tudtára.Yarr!

A csoportdinamikának saját tudománya vannak, ennek tessék utánaolvasni, ha valakit érdekel bővebben. Ez itt (klikk) például egy viszonylag könnyen emészthető és jól áttekinthető tanulmány a témáról. Nos, mi túl vagyunk a "forming", azaz az "alakulás" fázisán, most valahol a "storming", avagy "viharzás" (ellentétek felszínre kerülése, szerepekért való versengés) fázisban vagyunk, azt hiszem annak is a lecsengő ágában. És úgy fest, fog ez működni, ez a banda, nagyjából mindenki megtalálta a helyét, akinek kell, az kinyitja a száját, akinek nem kell, az befogja. Ami jó dolog, mert elő szokott ez fordulni fordítva is, csak az nem jó dolog. Szóval, az első hét tapasztalatai alapján a csoportunk, ha kisebb döccenőkkel is, de köszöni, az átvitt értelmű és a tényleges sokszínűsége ellenére is: rendben lesz. Igen, még a hágatlanok, meg a stikkes is.

Hogy meséljek a tanfolyamról? Nem. Mert még nem tudok túl sokat. Az első hét amolyan hozd ide-vidd innen jellegű volt, több bürokrácia és bemutatkozás mint tényleges oktatás. Azonban, ha már csoportdinamika, mesélek egy történet, mert tegnap konkrétan volt egy biliborulás. Ez meg vért és tintát kíván.

 Mikro-projektmenedzsment. Ez a tárgy nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy hogyan tudsz egyszerre palacsintát sütni, borsólevest főzni és káposztát dinsztelni úgy, hogy egyik sem ég oda és közben még egy sörre is van időd. Na. Bejön az okító, a Nájsz asszony. Hívjuk most így. Jó félórás késéssel, de ugyammánmiaz. Bemutatkozik, majd mesél magáról egy szűk húsz percet. Hogy ő ki és mi és kit ismer és ki ismeri őt. Ha nem lenne randa, mint a világháború és nem lenne nagyon feltűnően leszbikus, még azt is elhitetné velünk, hogy ő volt a tavalyi miss Sógoria. De alapból még nem unszimpatikus. Aztán a délelőttöt annak rendje-módja szerint elcseszi, valami huszadrangú, "mutatkozzunk be" jellegű marhaságra. Közben hol itt tesz egy karcos megjegyzést, hol ott sért meg egy embert. Egy időben sokat vitatkoztam egy ismerőssel arról, hogy mennyire sztereotíp is valójában az emberfia, illetve mennyire kategorizál. Nos, akármire is jutottunk akkoriban, őt bizony visszakézből raktam bele egy dobozba, mint a későbbiek bebizonyítják, nem teljesen okafogyottan. Van az a fajta enyhét megcsömörlött és kisebbségi komplexusos nőtípus, aki a fent említett két dolgot agresszióval és kihaénnemkedéssel próbálja ellensúlyozni, ami egyébként méginkább kilendíti az esztétikus nő és az elfogadható ember képéből. Megvan? Ugye, meg. Na. Ő az. De hát oké, a délelőtt eltelik, aztán szünet, kellemesen megebédlek, kifekszem egy félórára a dunapartra emészteni, bámulni a hattyúkat meg a heidiket, aztán csatt vissza tanterem. És jön a tényleges tananyag. Az igazi bajok itt kezdődnek, mert egyfelől Nájsz asszony a délelőtt elcseszett időt rohamtempóval igyekszik behozni, másfelől elég gyorsan kiderül, hogy egy kókler, de a nagyobb fajtából. Félreértés ne essék, szaktudás, az van. Igaz, nem annyi, mint amennyit kiabál róla, de van. Ellenben oktatóként és előadóként a szakmai kompetenciái a nullához konvergálnak, alulról, mínuszban. Előtte nap prezentációtechnikát tanultunk, egy tényleg nagyon jó előadótól. A projektmenedzsment alatt fejben röhögve sorolom fel az említett prezielőadáson elhangzott pontokat, azzal a gondolattal, hogy na, a frau Nájsz egy iskolapélda lenne arra, hogy hogyan NE csináljuk. Ezt negyedóráig bírjuk, mikoris az egyik hágatlanban elbődül a borjú és leközli Nájsz aszonnyal, hogy ez így bizony nem lesz jó, mert egy kukkot sem értünk. Nájsz asszony kezdi felfújni magát. Eljátszom a gyújtózsinórt és rákontrázok, hogy tessék mán megérteni a pozitív kritikát, de nincs struktúra a mondandójában és így nem leszünk okosabbak. Talál, süllyed, frau Nájsz professzionális oktatóként kezeli a helyzetet, kifakad, elkezd vagdalkozni és nem túl burkolt virágnyelven közli, hogy azért nem értjük, mert hülyék vagyunk. 

Értem én.

Szünetet rendel el. 

Figyelj, csoportdinamika: a szünetben két hágatlan, az informatikus, a csoport szócsöve, a szír menekült, a szőke olasz és jómagam elcsattogunk a vezetőséghez és megbeszéljük a herr direktorral, hogy itt bizony rendnek kő lenni, mert ez így nem állapot. Érvek elfogadva, rendtétel megkezdődik, imára térnek az ateisták és az univerzum egyensúlya kezd helyreállni

Minden dolognak a világon van haszna. 

Ennek is.

És amúgy, csak sztorizhatnékom volt. Ha ki is domborítottam a furcsaságokat és érdekességeket, azt kell mondjam, jól érzem ott magam. 

A végén még haszna is lehet.

Mint mindennek.

Jó éjszakát, jó hétvégét, vigyázzatok a markolábbal és a feministákkal. Aki pedig eljutott idáig, az kap egy csokit, hogy most nem a pornhubon keresgél. 

Ügyes.

Paksi mesék

Hogy még soha nem jártam Pakson, az már nem igaz, mert már jártam Pakson, egész pontosan fél órája érkeztem haza onnan. Festőnek hoztam uránpasztillát ajándékba, nektek meg történet. (Automatikus tárgyrag.) Így frissiben, melegében le is írom. A Paksolás úgy lett, hogy van nekem L. barátosném és komámasszonyom, aki fizikailag tőzsgyökeres paksi, technikailag az atomerőmű ifjú titánja, illetve fotósa, lelkileg meg egy imádnivaló örökvigyorgó fehércseléd. Illetve barna. Na, azt mondja L., hogy a paksi erőmű múzeumában épp da Vinci bácsi szerkezeteinek reprói vannak kíállítva. Érdekel-e? 

Érdekel hát.

 El is eveztem szombat reggel Paksra, megnéztük da Vincit, meg az erőmű múzeumát, meg a látogatóközpont. (Szintén automatikus tárgyrag.) Aztán belekeveredtünk egy kispolskitalálkozóba, estére pedig L. komájaival mulattunk "A fakocsmá"-ban, iddogáltunk, nótáztunk és főztünk pörkölt. (Már nem is mondom...) Paks érdekes hely és érdekes közösség és egészen beleszerettem. Pakson minden az erőműről szól és aköré épül, a húszezer lakosból ötezer, azaz a város negyede ott dolgozik, a maradék pedig az ott dolgozók családja, rokona, vagy komája. Ergó mindenki ismer mindenkit. Gyüttment létemre elég gyorsan befogadtak a népek, ami gondolom jó részben L. ajánlólevelének köszönhető. 

Ritkamód jól éreztem magam.

A fakocsmás este másnapján aztán felzörögtünk a tett színhelyére, hogy elhozzuk a kondért, meg a háromlábat. És ott volt Gyula. Gyula olyan ötvenegypár éves, mosolygós szemű local force (helyi erő). Persze, ismerték egymást L.-lel, így beszédbe elegyedtünk, aztán míg elfogyasztottam a gyógysörömet, nekiálltunk mesélni. Hát emberek, ott fél óra alatt megváltottuk a világot, megállítottuk Brüsszelt és nullával osztottunk kétszer, két, röhögésből fakadó gyomorszájgörcs között engedélyt kértem Gyulától, hogy a történeteit megörökítsem és közkinccsé tegyem. 

Engedély megadatott, hát íme.

(Igyekszem élethűen visszaadni a dolgot, mintha az ő szájából hallanátok. Amit elfedett a feledés, azt kiegészítem az írói fantáziával. Ezek a történetek nem képezik a tulajdonomat, felelősséget nem vállalok a hitelességükért és a félrenyelésért. Az alábbi fotónak pedig pont köze nincs az egészhez, azért kerül ide, mert mindig kerül fotó a bevezetés és a lényeg közé a blogon. De da Vinci-találmány van rajta, úgyhogy...na, mindegy, a szó Gyuláé. )

Jószándék

Hát hallod, ballagunk a komámmal, itt a Tolnai úton, hazafelé fröccsözésből. Már így esteledett. Ez volt ám olyan jó húsz éve. Egyszercsak, látjuk ám, jön szembe a Sanyi bácsi. Anyámnak volt az rokona valahogy, mindegy is most. Úgy be volt rúgva az öreg, hogy olyat még nem láttál. Ráadásul biciklivel, érted, ment így padkától padkáig, cikkkcakkban, mint a villám. Meglátott minket, intett egyett, meg azzal a lendülettel belefordult az árokba, aztán betakarózott a biciklivel. Egy darabig próbált kimászni alóla, aztán elaludt. Hát gondoltuk a komával, csak kihúzzuk. Kirángattuk, feltámogattuk, letámasztottuk mellé a biciklit. Akkor így kicsit észhez tért, körbenézett, gondolkodott, egyszercsak ránk néz érted, összehúzza a szemöldökét, azt mondja, de így teljesen komolyan: -Fiúk, azért nem gondoltam, hogy ilyan aljas gazemberek vagytok. -Hát miért, Sanyi bácsi?-Nem elég, hogy látjátok, hogy részeg vagyok, még akkor az árokba is belelöktök??

Irányérzék

Volt, tudod na, a Busa. Honnan tudnád, igaz. Ez is már rég volt ám. Ilyan pici cigány faszi, eddig ér nekem ni (mutatja mellkasmagasságban), zenész, te az úgy tudott bőgőzni, hogy csuda, úgy forgatta a bőgőt, mint egy artista. Elvolt a Busa a halászba' (helyi mulató) zenélni. Korán vége lett az estének, de mert nem szeretett pazarolni, ami megmaradt, tudod, azt így összeitta. A pálinkát, meg a maradék fröccsöt, meg azt a piros...na... serit meg mindent amit talált. 'Kömlődi gyerek volt, (Duankömlőd, jó másfél óra gyalog Pakstól), azt busz már nem volt, de az idő meg szép volt, felvette a bőgőt a hátára, aztán elindult hazafelé gyalog meg részegen. Ott járt valahol, ahol most az erőműnek van az északi kapuja, jó nagy szél fújt szembe, aztán gondolta rágyújt. A szél meg mindig elfújta a gyufáját. Így hátat fordított, eltakarta a gyufát, meggyújtotta a cigit, aztán ment tovább előre. Hát ment így egy félórát, fényeket látott, megörült, aztán megnézte jobban,  aztán aszondja, "a kr**a a**ámat keresek én megin' Pakson??"

Taktika

Szerettem anyámat, csak apám korán meghalt, aztán anyám újraházasodott, az Imivel, az lett a nevelőfaterom. Azt annyira nem szerettem. Nem volt az végülis rossz ember, csak szeretett felönteni a garatra tudod. Aztán ebből voltak bajok. Na jön haza egyszer a nevelőfater, mi meg kimentünk elé, mert gondoltuk hogy részeg. Aztán az meg jól befröccsözött a kurta kocsmában és így jött hazafelé a Kölesdin. Aztán beleborult az árokba, ott négykézlábra állt és tapogatott körbe mint a teknősbéka. Na megtaláltuk. Muter így kirángatja érted, talpra állítja. Az meg így tapogat magán, jó hideg tél volt, tudod, harminc centi hóval, aszondja: te várjá Teri, nincs meg a sapkám. Hát hol volt? Hát a fejemen, ott lesz az árokba'. Na muter bele az árokba, négykézlábra, aztán keresi a sapkát, tapogat körbe. Közbe' meg jöttek haza az emberek a téeszből. Nevelőfater addigra kicsit kijózanodott, azok meg néznek hogy mi van. Hát nevelőfatár vigyázzba vágta magát, feltette a szemüvegét, leporolta a havat a kabátjáról, aztán jó hangosan, hogy mindenki hallja, aszondja: 

"Teri a jó életbe, mondtam, hogy ne igyál ennyit!!!"

Kecske

Zenéltem régen rendőrbálokban. Te, hogy ezek mennyi hülyeséget elmeséltek, hallod, magukon tudtak a legjobbakat röhögni. A rendőrviccek nem a hülyeségből születnek. Volt a Baksi Laci, 'Szentgyörgyi gyerek, aztán jött be Paksra, oldalkocsis motorral, hogy valami kecskét akar megnézni. De aztán úgy megtetszett neki, hogy ott helyben megalkudtak, ki is fizette. Fogta, belevágta a kecskét az oldalkocsiba, meg a fejébe húzta a sisakot, aztán ment 'Szentgyörgyre. Itt a város határában meg megállítja a rendőr. Jó álmos volt a rendőr, elkérte a papírokat, megnézte, aztán így oda se negyon nézett, meg mondta, hogy akkor az utasé is kellene. A Laci meg így ránéz, akkor nézte meg rendesen az oldalkocsit a tag. Elengedte őket, utána odamegy a járőrtárshoz, aszondja: "te ba**meg, ilyen hülyék nem lehetünk...."

Gyorshajtás

Te hallod, meg hogy miket meséltek még ezek, a rendőrök...Még akkor, tudod, Ladával jártak. Aztán meg akkoriban még annyira nem ellenőrizték őket. Volt a Csuha Pisti, rendőrgyerek volt az is, aszondja, este szolgálatban beálltak a Ladával ide a halászhoz (ld ott), aztán megittak egy-egy fröccsöt. Aztán kiálltak a hatos mellé. (Hatos főút.) Éjjel volt, meg alig volt forgalom, aztán ott nézegettek. Hú, egyszercsak, látnak ám két fényszórót, na a Pisti feltette a tányérsapkát, felvette azt a piros lámpát, aszondja a járőrtársnak: nézd má' meg, hogy jön ez az állat! Na ezt most megfogjuk! Kiállt a hatos szélére, begombolta a rendőrzubbonyt, kihúzta magát, mint béka a nádasban, nekiállt körözni a lámpával, érted, az meg csak jött, jött, ez már ordított, meg integetett, hogy megállni, aztán elment mellettük a tizenegyes vonat.

Nos, ha van ehez mit hozzátenni, akkor legfeljebb annyit, hogy ezúton is szeretném megköszönni L.-nek a vendéglátást és a hétvégét, és Gyula for president! :)

(Igen ez is automatikus tárgyrag.)

Rúzsa Sándor a szerb éccakában

Mert nem tudok megülni sokáig a hátsómon, elmentünk hát a hétvégén világgá. A többes szám azért, mert buszos kirándulás volt, az érdekesség azért, mert úgy tizenhat éves korom óta nem voltam szervezett úton. Herótom van ugyanis tőle, hogy egy nagy embertelep zoidjaként mozogjak jobbra-balra, tyúklépésben, időre. Igazodva az őzikék öreg nénjeihez. (Tyű, mit fogok én kapni ezért a mondatért...). Nade, lényeg. Pénteki indulás, hétfői érkezés, két nap Szerbia, egy nap Románia. Várak, tájak és a Vaskapu. Nem, nem lesz ebből útleírás, maradjunk abban, hogy jellege és az ezzel való fenntartásaim ellenére nagyon jól sikerült, gyönyörű helyeken jártam és érdekes embereket ismertem meg. Itt most egy momentumot fogok kiemelni, a szombat estét. 

"A" szombat estét.

A fenti fotó előzetesben került ide. Egyfelől tipikus kirándulóskép, másfelől "A" szombat este másnapján készült és a kép bal alsó sarkában megbúvó arcomról le lehet olvasni eztazt, előrevetítve a történetből. 

De ne szaladjunk előre.

A szombat estét, ami akkor még csak így szimplán a szombat este volt, Versecen töltöttük, ez egy kisváros Szerbia keleti részén. A helyi magyarok láttak vendégül minket a közösségi házukban, vacsora, dínomdánom. Aranyos népek no. Aztán, a vendéglátás végén kaptunk egy felajánlást. Mégpedig, hogy elgardíroznak minket buliba. 

Itt kezdődött a baj.

Dehommegyek, gondoltam elsőre. Biztos diszkó lesz, meg részeg szerbek. A diszkót nem eszem, a részeg szerbeket meg nem ismerem, de azt mondják felénk, nem jó arcok. Ellenben csak matatott az agyamban a gondolat, hogy valamit kezdenem kéne magammal vénasszonymentesen is. Leinfóztam hát a verseci magyar közösség egyik szószóló virágát, aki vállalta a gardírozást, hogy mégis, miféle hely lesz ez. Hát koncert, azt mondja, rockoncert. Pont, többet nem akartam tudni, uccu a szerb éccakába.

Itt egy kitérő jön, hogy az előzményeknek utózmánya is legyen. A buszos banda három felé volt osztva szállásügyileg. Én Kóci bácsinál laktam. Kóci bácsi egy ikonikus alak Versecen. Mindenki ismeri, mindenkit ismer, mindenről tud, mindenben benne van a keze és ritka nagy franc. Amúgy egy hatvanas jól szituált úriember, szóval csak akkor jössz rá, hogy neked épp a helység kalapácsával van dolgod, ha beszélgetsz vele kicsit. Koncertre indulás előtt ezt meg is tettem. Közben gyorsan végigcsekkoltam a ruházatomat, hogy nálam van-e minden. Igen, a ruházatomat, mivel általában ilyen ezerzsebű dolgokat hordok és egy fél orosz űrhajósnaszádot el lehet benne dugni. Pénztárca, cigeretta, okostelefon, meg a részeg szerbekkel szembeni előítélet pusztán spirituális és szellemi magasságokba való emelésére és eloszlatására a bicskám. Na, azt mondja ám a Kóci bácsi, "papírt" is vigyek. Mármint személyit vagy útlevelet. Meg hozzámdobott egy névjegykártyát, mondván, hogy : "Ha bármi vóna, csak mondjad, hogy itt lakol, Kócibácsinál".

Én ezt belehajtottam a paszportomba, beledugtam az ezeregyedik zsebbe, aztán uzsgyi.

Az előítéletek aztán gyorsan szertefoszlottak, illetve először is oldódtak, a közösségi házban kapott pálinkában. Aztán a szószóló virág átterelt minket a koncerthelyre,ahol teljesen korrekt részeg szerbek voltak, pont nem foglalkoztak velünk. Mivel megrögzött csavargóként elég gyorsan beszívom a legfontosabb alapismereteket az adott országról, a csaplárral ékes szerbséggel közöltem, hogy "egy sört kérek", aki persze nem tudta, hogy ez a mondat aktuális szerbtudásom jó nyolcvan százalékát teszi ki. Jött is oda buli közben, és magyarázott nekem egy darabig, amit akkor se értettem volna, ha magyarul mondja, úgyhogy mondtam neki, hogy "dá", aztán kezdjen vele, amit szeretne. Erre elmondta ugyanazt mégegyszer, és kompromisszumra jutottunk. Szóval, teljesen jó volt a hely és a társaság, és szerb rockot még életemben nem hallottam. 

Aztán, ha már a nyelvi tudás eddig terjedt, hát kizárásos alapon kértem még pár sört. A hepaj után még kellemesen eltrécseltem egy darabig szószóló virággal. Közben kértünk még "jedno pivo".

Summa summárum, mire kukorékolt a kakas, én bizony-mit szépítsem- spicces voltam. De az úr a pokolban is úr, elhárítottam mindenféle terelgető próbálkozást és annyit kértem szószóló virágtól, hogy állítson irányba. 

Hazatalálok, persze.

Hogy útnak eredtem, és nem kellett már a huszárvirtus,  négy  dologra jöttem rá. Először is, hogy én nem csak így egyszerűen spicces vagyok. Másodszor, hogy gőzöm nincs, merre lakom. Haramadszor, hogy az adott helyzetben legkézenfekvőbb információforrásnak számító telefonom lemerült. Negyedszer, hogy nincs kitől útbaigazítást kérni. Úgyhogy, a verseci hajnal pitymalló fényénél, kaján vigyorral az arcomon, faltól falig tangózva, mint vadászkutya a nyomot, spirálisan táguló körökben kerestem a szállásomat a szerbiai éccakában. Ez így eltartott egy darabig, csúszkáló időérzékem szerint vagy egy órát. Lassan elfogadtam a tényt, hogy az utcán éjszakázom és mint a zombifilmekben, napkeltéig mozgásban leszek, hogy reggelre megtaláljam a csapatomat. Majd mint hajnalpír a hegyek mögül, szembejött egy taxi.

És akkor a maligánfok kalózainak kiáltásaira felébredt Rúzsa Sándor. Mint a dicső betyár az alföldi csárda kapuján, úgy léptem ki az út közepére, összeszedve maradék nyelvtudásomat, hogy: "Ááámegazanyádúristenit!" 

Megállt. Kinyitotta az ajtót, rámnézett, és így láttam a gondolatát, hogy "Na*azmeg"-akárhogy is mondják ezt szerbül. Kóci Lajcsi bácsi nevét ezúton is szeretném imába foglalni. Mert nem tudok szerbül. Nem tudtam hol lakom, de még csak az utca nevét sem. Ellenben egy hirtelen mozdulattal belenyúltam az ezeregyedik zsebbe, legényesen kicsaptam az útlevelemet és a megrökönyödött taxis kezébe adtam a Kócibácsi névjegykártyáját, aki innentől mindent tudó, mindent értő és mindent elfogadó "Dá" bólintással hazafuvarozott négy saroknyira. 

Hát, ilyet is láttunk. Köszönöm ezt az estét az utitársaknak, Kócibácsinak, a szerb rockbandának, a taxisnak, szószóló virágnak, meg ennek a kis vörös félkóbornak, akit előtte nap tartóztattam le.

Jó éjt gyerekek, vigyázzatok a verseci pálinkával. 

Csúnyabácsi

Képzeljétek el, én is voltam kisgyerek. Bizony, nem így kezdtem, mint ahogy most kinézek. Voltam én pufók, aranyos kiskopé, Jóanyámat idézve "nem kifejezetten rossz, inkább csak...eleven". (Néha azért aggódtak na, hogy megérem-e a felnőttkort). Ami azonban nem változott, hogy már akkor is határozott véleményem volt a világról és annak dolgairól. A vélemény változott néhány dologban, de a határozottsága nem. Az egyik ilyen pont volt a felnőttek furcsasága. Tudjátok, azoké, akik úgy néznek a hétköznapi életüket élő és magukat jól érezni próbáló gyerkőcökre, mintha azok büdösek lennének. Hogy ezt miért kell má'? Csúnyabácsik és csúnyanénik. Pfhujj.
Nos, az alábbi fotó bizonyítja, hogy nincs itt hazugság, vagy ámítás, íme:

(középen)

Ejtsünk most néhány szót a blogon többnyire Vombathelyként vagy Zombihelyként megjelenő városról, becsületes polgári nevén Szombathelyről, életem egyik meghatározó színteréről. A wikipediát ti is meg tudjátok nyitni, ugye? Az jó, mert akkor nem kell bemásolnom kétoldalnyi szöveget ide, hivatkozás nélkül :) De kis könnyítésnek:Katt. Most azonban valami speciálisabb dologra szeretnék rátérni, ami Vombathelyet illeti. Mégpedig arra, hogy a város kezdi kinőni önmagát. Ezen véleményem nélkülöz minden hivatalos forrást és teljesen az egyéni megfigyelésen alapszik, viszont nem egyedülálló. (Értsd: a komák szerint is így van.) A rómaiak óta kialakult és folyamatosan fejlődő infrastruktúra már nem tud lépést tartani az igényekkel. Gyerekkoromból például nem emlékszem olyanra, hogy közlekedési dugó. Most meg hétköznap délidőben és este négy és hat között nem vagyok hajlandó autóval bemenni a belvárosba, csak ha muszáj. Ez most csak egy hirtelen példa volt, hogy értsétek, mire gondolok. A jelenség ráadásul nem is vombathelyikum, ugyanezt hallottam példának okául nemrégiben Sopronról is. 
Szóval terjed.

Ezzel összefüggésben. Utoljára fent említett lurkó koromban jártam aktívan uszodába. A fedettbe, a vombathelyibe. Azért mindig el lehetett férni. Ha véletlenül kicsit megsűrűsödtünk egy helyen, vagy nagy volt a ricsaj, legfeljebb kaptunk egy-egy zord pillantást a csúnyabácsiktól. Aztán pont le... nem foglalkoztunk vele.

Úgy egy hónapja újra elkezdtem uszodába járni. A saját infrastruktúráját szintén túlnőni készülődő-és ezért épp átalakítás alatt álló Vombathelyi Fedett Uszoda előterében ma reggel egy jó húszfős gyerektömeg-láthatóan iskolai osztály- pislogott, két álmos tanárember kíséretében. Odaverekedtem magam a belépőadó nénjéhez, malmozva végigvártam, míg egyenként átmasíroznak a kölkek a forgóajtón, ha már nem tudtam eléjük vágni és enyhén repedező lelki békével felcsattogtam az öltözőbe. No, ott fogadott még hét hasonszőrű általános iskolai és egy középiskolai osztály. Most csak a férfiöltözőről beszélünk, nyilván. Fejek felett átnyúlkálva, papucsokat odébbrugdalva, az "innejdmenjel" fejet felvéve sikerült átvetkőznöm. A medence nyolc sávjából öt foglalt, a kisnyugdíjasok meg a magamfajta ráérősök a maradék háromban összezsúfolódva. Illetve zsúfolódva végülis nem, mert lehettünk vagy tízen, az meg három sávban kényelmesen eloszlik. Egészen addig, míg a szomszéd sáv hosszúkezű, hosszúlábú kamaszai meg nem unták, hogy huszonöten jutnak egy sávra és el nem kezdtek átácsingózni hozzánk. A létszámot onnan tudom, hogy miután tizedjére kellett laza mellúszásból vizipolós manőverekre váltanom, hogy elférjünk, csak megkérdeztem az egyik legényt, hogy mé' nem mennek már a francba a saját sávjukba? (Az meg mondta, hogy a fenti okból kifolyólag átküldte őket a tanár. Hja. ) Végigverekedtem magam a szokott távomon. Nagy fújás, karlengetés, lazítómedence. Felette a tábla: befogadóképesség: max 8 fő. Benne vagy tizenöt kispurdé, plusz tanárbácsi. Bemegy, szlalom, leül, fej lehúz a vizibombának használt fürdősapka elől, víz alatt a genitáliák felé kalimpáló lábat eltol, küzd a feltörni készülő "menjetek a p*cs*ba!!" mondattal, két perc után feladja. 

Rendben. Összeszedtem a törülközőmet amit épp akkor pakolgatott jobbrabalra egy kiskölyök (Adde'!) Zuhanyzás, közelharc az öltözőben a szekrényért, gyereksivítással kísérve, öltözés, hajszárítás, menekülés. 

És kifelé menet bevillant annak a kiskölyöknek az arca, aki a törölközőmet pakolgatta, mikor rámorrantam. És rájöttem, hogy ennyi idősen valószínűleg ugyanezzel a kicsit csodálkozó, kicsit értetlen arccal és elfojtott mosollyal néztem hasonló helyzetben a csúnyabácsikra.

Ezt a gondolatsort inkább nem folytatom.

Ajvé....

Danny V back in da school

Yo! 

Na emberek, erre varrjatok gombot, ezt adjátok össze, erre húzzatok zoknit és ezt kapjátok ki. Úgy fest, megyek vissza az iskolapadba. 

Ez a történet a következőképp kezdődött. Bementem valamikor hónap elején Bécsben a sógor munkaügyre a tanácsadómhoz, ahol havonta egyszer meg kell jelennem. Ezek a pofavizitek úgy szoktak lefolyni, hogy  elmondják, hogy keressek szorgalmasan munkát, mert ők úgyse találnak nekem. Én elmondom, hogy keresek szorgalmasan, ne aggódjanak. Ebben megegyezünk, kezet fogunk és mindenki megy a dolgára. Illetve én megyek a dolgomra, a tanácsadó ott marad, mert neki ott van dolga. Ez meg nekem így pont oké, mert tudom, hogy mit akarok és nem feltétlen kell abba belekeverednie a munkaügynek. Namost. Mikor a fent nevezett hónap fent nevezett elején bementem a tanácsadóhoz, nem ez történt. Az ember új volt nekem, most találkoztunk először. És rosszul indult a dolog. Ő ideges volt, mert az előttem lévő kuncsaft felhúzta. Meg ronda is. Ez utóbbi független volt a körülményektől. Úgy nézett ki, mint valami nyugdíj előtt álló orosz kémelhárító ezredes. Kopasz búra, hármsan hajtott tarkó, szódásszifonszemüveg, kismellény, cérnakarok, sörpocak. "A" bürokrata. "Napasztmek"-gondoltam.

Hát, nem is indult jó hangulatban a beszélgetés.

De képes voltam még jobban elrontani. Ha a hangulatot nem is, de a helyzetet. Először is, megszólaltam németül és az ember rájött, hogy tisztán és érthetően beszélem a nyelvet. Aztán átnézte az adataimat és rájött, hogy van diplomám. Meg aztán, ahogy váltottunk pár szót, arra is, hogy teljesen hülye sem vagyok és nem feltétlen kell egy kalap alá venni a folyosón várakozó többséggel (lenni Ahmed, akarni segély). Szóval a bürokrata rájött, hogy ő engem nem is utál. Erre kitalálta, hogy segít nekem. Na mondom, ebből baj lesz. (ld. feljebb, miért.)

Hát lett is, az ember hirtelen berakott egy diplomás munkakeresőknek kitalált képzési programba. 

"Napasztmek", vol 2.

Kitérünk, mert ide kitérő kell. Egyfelől, egyszer már megkiabáltam én itt a blogon az oktatási rendszert. Igaz a magyart, de azért ugye ez benne van a fejemben. Ehelyt olvasható. Másfelől. Eleget koptattam már az iskolapadot és elhatároztam, hogy ha mégegyszer okulásra adom a fejem, akkor a halomba gyűlt használhatatlan papírjaim helyett valami gyakorlatias és kézzelfogható mesterséget tanulok majd. Például asztalos. Vagy hentes. Vagy szobafestő-mázoló, vagy efféle. Harmadfelől. Nem kis szociális nyomásra egyszer nekiindultam, hogy csinálok egy mesterképzést. Így történt, hogy én egy teljes hétig voltam soproni egyetemista. Beültem a természetvédelmi mérnöki képzés levelező tagozatának első blokkjára. Aztán rájöttem, hogy már nem tudok nyolc órát végigülni a padban. Rájöttem arra is, hogy nem hiszem el feltétlenül és fenntartások nélkül amit az oktató mond, csak mert ő az oktató. Meg arra is, hogy nem akarok négy évet lehúzni egy képzéssel, ami egy nem létező munkaerőpiacra képez embereket. (A természetvédelmi mérnök, mint szakma, gyakorlatilag nem létezik. Tehát nem fogsz ilyen álláshirdetéssel találkozni.) No, gyorsan véget is vetettem a soproni egyetemista karrieremnek.

Ellenben, de, valamint, továbbá, és. 

Tegnap elmentem a fent jelzett képzéssel kapcsolatos infónapra. A hozzáállásom az volt, hogy majd jól elniggerkedem a dolgot. Vagy elcigánykodom. Vagy eludmurtkodom, válassz olyan népet illetve etnikumot, ami szimpatikus. (Vagy épp nem.) Az ilyen infónapokon általában kitöltetnek egy kérdőívet, ami alapján eldöntik, hogy tényleg kell-e neked az adott képzés. Elég nagy gyakorlatom van benne, hogy tudjam, hogyan kell ezeket az igényeimnek megfelelően, irányítottan kitölteni. 

Ellenben, de, valamint, továbbá, és.

Kiderült, hogy a képzés nem kötelező. Azaz eldönthetem, hogy akarom-e, vagy sem. Innentől ugye mindjárt más a leányzó fekvése és a fagylalt íze, ami nem muszáj, az akár még kellhet is. Kiderült továbbá, hogy akár még hasznos is lehet számomra. Mármint az okítás. Továbbá, hogy a papír, amit ad, nem feltétlenül a gyújtós kategória. Továbbá, hogy állam bácsi eltartja a fekete s*ggemet, amíg csinálom. Továbbá, hogy igazából érdekel is a dolog. Meg a társaság se rossz.

Ehhh....

Rábólintottam. 

Ma vissza is hívtak, hogy rendben, mehetek.

Szóval, ha minden a tervek szerint halad, május közepétől úgy három hónapra visszaülök az iskolapadba, Bécsben, a dunaszigeten, egy felhőkarcolóban, csak hogy a flanc is meglegyen.

Hát kíváncsi vagyok. 

Ha más nem, megtanulok gyapotot termeszteni...

További szép estét, kedves blognéző gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok székeket. 

Felhasználói szintű spiritualizmus

Szívd be mélyen a levegőt. Tartsd benn. Lazítsd el az izmaidat és gondolj Milla Jovovichra. Nem megy? Gondolj rá erősebben. Most képzeld azt, hogy katica vagy, ami a végtelen univerzum tündöklő csillagösvényén sámándobbal a nyakában röpdös és közben a szeretet magvait plántálja a gyarló emberi szívekbe. Ugyan, menni fog, csak engedd el magad. Nem, itt nem találhat rád a rossz karma. Senki karma nem talál itt rád. Csak gondold azt, hogy színes perzsaszőnyeg vagy, amin galambok lakomáznak vaníliafagylaltot. Most maradj mozdulatlanul harminc másodpercig, majd lassan...mi a baj? Jaj basszus...a levegő. Fújd ki!

Nem, tavarisi, ez a bejegyzés nem a spiritualizmusról és nem a spiritualizmus útját követőkről szól. Erről nem lenne helyes írnom. Se elegendő rálátásom, se jogom nincs hozzá. Ez arról a vadhajtásról szól, ami egyre gyakrabban jön szembe velem, lassan úton-útfélen.

A spiritualizmus-jó. A spiritualizmus útját követni-jó. Tiszteletre méltó, klassz dolognak tartom. Ó, hogy te is ezt követed? Iiiigen, manapság sokan...Ugye? Látszik is, mennyi nyugodt, békés, boldog ember van körülöttünk. Hogy nem így van? És te se vagy az, pedig olvastál legalább egy cikket a témában és tudsz két jógagyakorlatot is?

Hát akkor beszélgessünk inkább erről.

Mert azt gondolom, a spiritualizmusnak, mint sok más keletről kapott áldásnak, kialakult a mi európai és amerikai kulturánkban az a fajta divatága, ami lassan kezd veszélyes méreteket ölteni. Emberek foglalkoznak érintőlegesen valamivel, aminek nem értik a tényleges valóját, ellenben szilárdan meg vannak győződve az ellenkezőjéről. No ezt veszélyesnek tartom. Azért veszélyes, mert itt az ördög a jóság álarca mögé bújik és szegény népek tátott szájjal csodálkoznak, hogy miért nem működik, aminek pedig kéne.

Azért gyerekek, mert ez nem egy ájfón, amit ki és be lehet kapcsolni.

És mivel úgy gondolják, mit gondolják, tudják, hogy ennek működnie kell, hogy nekik már rég boldognak kellene lenniük, egyre több energiát feccölnek egy világszemléletbe, ami igazán jó lenne, ha tényleg foglalkoznának vele, nem csak próbálkoznának.

Értitek, mire gondolok?

Ti is találkoztatok már ilyennel?

Mondhatok egy másik példát?

Nem véletlenül írtam, hogy "mint sok más keletről kapott áldásnak". És azt sem, hogy nincs jogom a tényleges, valódi spiritualizmusról beszélni. Viszont, nem tudom kihagyni, hogy ne vonjak párhuzamot a keletről érkezett harcművészetekkel. Talán az ugatnivalóm is több etéren, mivel jelentősen több időt töltöttem ilyen pofozkodós edzéseken, mint meditációkon. A felhasználói szintű spiritualistának megvan a pontos megfelelője ezekben a körökben, és edzőtermi bajnoknak hívják. Ezek azok az arcok, akik gyönyörűen meg tudnak csinálni bármilyen technikát az edzőteremben, a kezük alá dolgozó és őket segítő partneren. Egészen addig, míg a másik azt csinálja, amit ők akarnak. Ellenben amint a partner nem annyira mutat hajlandóságot (és voltam néha olyan disznó, hogy eljátszak ezzel), akkor bizony a technika nem működik. És igen, szó szerint hallottam egy ilyen legénytől ezt a mondatot, hogy "nem értem, ennek működni kellene". A baj ilyenkor az edzővel kezdődik. Aki megmutatja a technikát, majd elgyakoroltatja háromszor, majd közli a tanítvánnyal, hogy ügyes vagy, megy ez, jól van és buksisimi. Hát nem. Addig megy, míg a másik hagyja. És korrigálnom kell az előző mondatomat: de, a technika működik. Csak nem ismered a technikát. Ellenben meg vagy róla győződve, hogy igen, mert az edződ elhitette veled. És ennek láttam nagyon extrém formáit is, kezdve az x edzésen megismert sráccal, aki úgy mászkált közöttünk, mint a kiskakas, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy koma, ha te kimégy innen, remélem az egód is leereszt, és nem állsz neki kötekedni, mert így bizony úgy elvernek az első utcasarkon, mint szódás a lovát. De hát az edzőbácsi mondta, hogy ő ügyes... (Ő volt az egyik, akinél elkezdtem nem lemenni a földre és nem úgy fordulni, ahogy a technika elvárja...értetlenséget és dühöt váltott ki belőle.) Vagy megemlíthetném y edzésről a kiskölköt, akitől a fent említett, brilliáns "nem értem, ennek működni kellene" mondat elhangzott, miután tíz perce rángatta eredménytelenül a karomat. Aztán fel kellett hívnom a figyelmét, hogy akkor lehet, hogy az a baj, hogy nem jól csinálja, vagy hogy szemre úgy harmincöt kilóval nehezebb vagyok nála. 

De edző bácsi szerint jó az úgy. 

És szerintem ez bizony veszélyes terep, ingoványos talaj.

Kanyarodjunk hát vissza erről a kitérőről a tiszta fény kiváló harcosaihoz, mivel őket ugyanaz a veszély fenyegeti lekileg, mint a fent említett harcosokat fizikailag. Hogy leesnek az egójukról a tények valós talajára és nem értik, mi történt. 

És sajna szaporodik, szaporodik.

Az érzelmeket a tényleges feldolgozás helyett elfojtják, mivel a spiritualizmus útja azt mondja, hogy légy boldog. Tehát ha nem vagy az, akkor is az vagy, nincs duma. Ha kitör belőlük bármilyen erős megnyilvánulás, akkor elszégyellik magukat, hogy ejnye, ilyet nem szabad. Ha valakinek nem jó, akkor majd ők megmondják, hogyan lesz jó. Isszák a vizet és prédikálják a bort. És ha bármit fel próbálsz hozni ez ellen, mindig megvan a végső érv: "te ezt nem érted."

Nem, nem szeretem ezt.

És a gondok, azt hiszem, sokszor itt is az "edzőnél" kezdődnek. Minap beszélgettem erről egy kedves ismerőssel, ő ezeket a "lelki vezetőket" hívta spirituális bűnözőknek. Találó. Aztán persze mindenhez két ember kell, és ha ezek a spirituális csalók megtalálják az egyszerű utat kereső népeket, akik elhiszik, hogy ők most már boldogok, mert naponta háromszor elmondják, hogy "Savanyúcukor", akkor tádááám, megszületik a bejegyzés címszereplője.

Én azt gondolom, hogy a spiritualizmusnak igenis van létjogosultsága, csak szem előtt kell tartani, hogy milyen kultúrkörből jön, ott hogy gyakorolják, mik a tényleges céljai és főleg, hogy mi az odavezető tényleges út. A lépcsőket át lehet ugrálni, csak orraesel.

Nem bírom ki, hogy ne vonjak még egy párhuzamot zárszóként a harcművészettel. Láttam egyszer egy interjút egy shaolin pappal. Ugye ők szoktak olyan dolgokat művelni a testükkel, hogy az ember trükkfelvételnek hiszi. No megkérdezték a palit, hogy mi a titok, van-e valamilyen titkos technikájuk, vagy csodaszerük.

Az meg röhögött egyet, és közölte, hogy nem, nincs, egyik sem. Egyszer jól megtanulni, aztán gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni.

Aztán ha meguntad, még gyakorolni egy kicsit.

Irgum. Most megbolydult a csím, amíg ez kijött. 

De azt hiszem, ezzel helyére is került. 

Most jól vagyok.

Úgyhogy ezúton is pálinkás jó éjszakát mindenkinek. Vegyetek léleklufit!

Vagy olvassatok el még egy cikket a témában, ha tudtok londonul. 

Mert ez a cikk jó, egészséges és vicces. :)