Keksz, drog, rendőrroll

Na kedveskéim, miután legutóbb lecsesztelek benneteket, (tegyük hozzá, nem minden ok nélkül) mára kaptok engesztelésül valami lazát és szórakoztatót. Csak hogy mosolyogjatok egy sort. :)  Elhoztam nektek egy másodkézbőli sztorit egy ismerőstől, amitől magam is majdnem hanyattfordultam, mármint a sztoritól. Így hát nincs szívem nem a világ elé tárni. Csak most, csak nektek, csak itt :D

Jó étvágyat hozzá.

No kérem. Az elejét az elején kell kezdenem, méghozzá egy rövid leírással. Ez az a rész, mármint a leírás az elején, amit az ember  általában átlapoz. Na jó, kivéve Tolkiennél, mert akkor a könyv harmada kimaradna. Viszont, kérlek, hogy itt ne tegyétek, mert a látszólag jelentéktelen információtöredékek később hatással lesznek a történetre.

Az ismerősöm származását tekintve ukrán, nemét tekintve hölgy, korát tekintve valahol negyvenöt felé járhat. Az első tény csak akkor tűnik fel, ha megszólal, a második általában elsőre, a harmadik viszont egyáltalán nem. Valami vámpírgén lehet a csajban, mert kábé egy jólfejlett húszasnak néz ki. 

Bécs egyik elég sznob környékén lakik, egy elég nagy és elég szép lakásban, közvetlenül fölötte, egy másik elég nagy és elég szép lakásban pedig a kisfia, aki amúgy huszonvalahány éves és egy jól megtermett férfiember.

Na szóval, anyuka egyik pénteken eeement mulatozni. Ez egy amolyan hajnalig tartó zsibongás volt, aminek következtében másnap volt némi buksifájás. Ettől viszont nem tudott aludni, szóval szombaton csak tettvett. Aztán szombat éjjel megint csak nem jött álom a szemére, úgyhogy vasárnap reggelre úgy érezte magát, mint aki két napja nem aludt. (Hö.) Akkor viszont elérte az álommanó. Fiaember beszólt a lakásba, hogy össze akar szerelni valami szekrényt, lehet kicsit hangos lesz. Most előtte viszont még hamargyorsan elmegy bevásárolni, kőevalamiabótbó. Lányzó mondta neki, hogy tej, meg keksz, más nem.

Ez eddig oké. Csakhogy, a drága hölgy rögtön ezután ráfordította a kulcsot belülről a bejárati ajtóra, amit amúgy nem szokott, kikapcsolta a telefonját, amit amúgy szintén nem szokott, majd azzal a lendülettel bedőlt az ágyba és úgy elaludt, mint akit agyonvertek, amit meg aztán végképp nem szokott. 

Fiatalember fél óra múltán hazajött e keksszel (bakker, ezt így írják?), meg a tejjel. Nyitja az ajtót, hát zárva. Hívja jamutert, hát nem veszi fel. Kopogtat, hát semmi (mivel lányzó félálomban azt hitte, hogy a szekrényszerelés miatt van a huppogás). Úgyhogy emberünk felment magához, majd egy újabb fél óra múlva ismét bepróbálkozott anyusnál, ismét eredménytelenül. 

Itt már elkezdett aggódni.

Hogy aztán néhány óra múlva még mindig semmi életjel nem jött az alsó lakásból, emberünk pánikba esett, és felhívta a rendőrséget, hogy hát valamit tegyenek, mert az édesanyja már nem a legfiatalabb és pár órája nem lehet bejutni a lakásába és se csoszaj, se kopaj nem hallatszik. 

Rendőrség vette a lapot és az ilyenkor bevett rutineljárásnak megfelelően értesítette a tűzoltóságot valamint a mentőket, majd a három erőszakszervezet együttes akcióban kivonult a helyszínre.

Tűzoltóék annak rendje módja szerint beburították az ajtót. Hölgyemény viszont annyira mélyen aludt, hogy még erre is csak épp egy pillanatra ébredt meg, gondolván, a fia húzkodja a szekrényt a felső emeleten. 

Szóval, hogy a lányzó saját szemszögéből folytassam a történet (automatikus tárgyrag), egyszercsak arra ébred, hogy a fia, továbbá két rendőr, két tűzoltó, meg egy mentőtiszt van az ágyánál, utóbbi épp a pulzusát vizsgálja.

Talán meg kellett volna említenem még korábban, hogy lányzó meztelenül alszik. Tehát, miután a mentőorvos megállapította, hogy a hölgy makkegészséges, csak álmos, a rendőrök fiaemberhez fordultak a következő kérdéssel:

"Namost fiatalember, akkor árulja el legyen szíves, hogy  hol is van pontosan az idős hölgy, aki miatt felhívott minket? Mert ő itt szemmel láthatóan nem az".

Ezután, mivel még mindig nem vette be a buksijuk az előadott sztorit, hogy biztosra menjenek, átkutatták mindkét lakást drogok után. 

Végül, hogy nem találtak semmit, és lányzó megmutatta a személyijét, valamint alátámasztotta fiaember mondandóját, mindenki békében (és röhögve) ment a dolgára. Az ajtót meg lehetett javíttatni. 

No. Egészségetekre.

Kívánok nektek gyönyörű hétvégét. :)

Notre Dumm

Vigyázz, jön a virtuális pofon. Lendületből. Istenuccse, nem akartam se belefolyni, se véleményt nyilvánítani notrödám ügyben, dehát muszáj lesz. Ez ilyen ellen-ellen-ellen vélemény, olyan, mint az antifasiszták ellen fellépő orosz szkinhedek, meg az ingyen disznóhúsért tüntető zsidók. Biztosan lesz majd ez ellen is ellen-ellen-ellen-ellenvélemény. Mindenesetre az enyém legalább betartja a demokrácia alapelveit, ugyanis mindenkire vonatkozik.

Csesszétek meg.

Ma még kép se jár. 

Leégett a Notrödám, hejj. Namost, nekem ez annyit jelentett, hogy leégett a Notrödám. Vagyis nem, na, csak a teteje. Egy (bizonyára) szép épület, Párizsban (ahol életemben nem voltam).  Azóta ebből a tényből kihoztátok a béka seggén a szemölcsöt is. Posztol boldog boldogtalan róla, minden létező onlájn és offlájn fórumon. Először jött a sajnálkozás. Ami oké, kár érte. Mámint a notrödámér'. Gondolom.  Aztán jött a szittya magyar vér, hogy basszák meg a csigaevők. Jó, én se szeretem őket, de én elsősorban azért nem, mert az egyetlen közvetlen élményem franciákkal, hogy egyszer Wolinban a viking hagyományőrző fesztiválon felébresztettek a karattyolásukkal. Meg mert nem tudják elmondani, hogy réparetekmogyoró. Amúgy gőzöm nincs róla, hogy mifélék. Aztán jött a pénzgyűjtés. Itt már főleg ment a basszákmegafranciák. Zárójelben jegyzem meg, ( így, zárójel, ha a hortobágyi Kilenclyukú Híd omlott volna be, vagy a tatabányai Turulszobor  esik le a helyéről, és a pompadúrok gyűjtést szerveznek a helyreállításáért, akkor is ment volna jazanyázás?)

Nade, mindezt még bevette a zuzám, mert ez "már megszokott". Akkor akadt ki a geigerszámlálóm, mikor beindultak a "micsoda disznóság már, hogy ennyi pénz összejött a Notrödám felújítására, mikor Afrikában éheznek a gyerekek" posztok. 

Hátaztabetyár.

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést most kicsit hideg fejjel. (Nem lesz könnyű.) Szimpla, szisztematikus, vashideg,  logikával.

HA a Notrödám nem égett volna le és HA nem álltak volna neki gyűjtést szervezni a népek, akkor jobb sora lenne a szegény kákabélű néger gyerkőcöknek?

Ne gondolkodj, nem megy. A válasz: NEM.

Vigyük tovább a számító, matematikai logikát. Van egy trükk, amit még aktív(abb) állatvédős koromban tanultam. Erre azért van szükség, mert úgy látszik, az alap emberi természet része, hogy bárki bármi jót próbál tenni, mindig, de TÉNYLEG MINDIG lesz egy kapabajszú paraszt, akit odarángat a rosseb és elmagyarázza, hogy ez, ami itt épp történik, az butaság, ugyanis ezt a pénzt és energiát lehetne (és itt következik a lista a béna gyerekektől a kaukázusi majomrabló lepke megmentésén át a reptiliánok elleni harcig bezárólag) bármi MÁSRA fordítani. Csak semiképp ne erre, ami épp történik. 

Maga a trükk az, hogy ilyenkor visszakérdez az emberfia: TE mennyit segítettél már ezen ügyekben, ha neked fontosak? Mert ugye, semennyit. Csak jössz és osztod az észt. Szóval, legyünk megintcsak reálisak: kezeket fel, aki hessegetett már el keselyűt a fécbukon terjedő vézna kiskölyök mellől, vagy rohant repülőjegyet venni Bantunegriába, hogy kenyeret osszon! Senki?

 Nocsak, mily meglepő.

Most ki kell lépjek a logikából, szabad utat engedve az érzelmeknek.

Te, hülyegyerek, te hazamégy a nyócóra kuplunggyári szolgálat után a derkovicsi panelodba, felpattintod a háromszázalékos bergkőnig sört, leülsz a fészbuk elé, és tolod bele a ganét az emberek arcába, hogy dögöljön meg mindenki, aki pénzt ad a Notrödámra, mert ettől meghalnak a néger gyerekek. 

És közben nem veszed le a lényeget, ami pedig csak annyiba kerülne, hogy moccantasz egyet a szürkeállományodon, hogy épp itt, épp most, a szemed előtt, akárhogy is, de alapvetően valami

  POZITÍV

 folyik. 

A világ nem fekete és fehér, tudod. Vannak imádnivaló gazemberek és tajgetosz-pozitív jótevők is benne. A néger gyerekek éheznek Afrikában és ez rossz. A keselyű nem énekel éppen szépen, plusz állítólag az egyetlen madár, ami tud fingani. A franciák felverik az emberfiát a wolini sátortáborban és megeszik szegény csigát. Valóban van annyi della és kaja a világban, hogy ha egyenlően lenne elosztva, jutna bőven mindenkinek. És én NEM azt mondom, hogy ez jó.

DE ha valami az, vagy legalább megpróbál az lenni, akkor legyen már annyi vér benned, hogy azt legalább nem próbálod meg elrontani, hanem csendben féllreállsz és hagyod megtörténni, jó?

Köszi.

Ostoba.

Benzinkúti ba**meg

Just one of those days, ahogy a művelt francia mondaná, ha tud angolul. Rövid, velős történet következik, Istenuccse, nem áprilisi tréfa, az már megvolt. 

A mai napom indult így. 

A benzinkúton.

Szóval. Figyelj, mert csak egyszer mondom el. Meló előtt, gondolám, hamargyorsan megtankolok, meg kiganajzom az autót. Állnék be a benzinkútra, hát csurig. Közben, -határozottan utánam- mellémáll "A" BMW-s, lila felső, feltolt bézbózsapka, tudod, a tipikus. Szabad lesz egy hely, rástartolok, ez befurakszik. Jelzem neki metakommunikatíve, hogy szerintem bajsza van édesanyjának, de hiába, nem ért magyarul. A vita aztán elég gyorsan elrendeződik, szintén metakommunikatíve, mikor összefutunk a kasszánál, koma ugyanis nem ok nélkül jár nagy autóval, mert amúgy akkora, mint egy kutya ülve, szóval a hónom alatt szemlesütve kislisszol. Ez eddig oké és a lényegi események szempontjából nem is releváns, csak azért kell ide, hogy értsétek az alaphangulatomat. 

Visszaballagok az ótóhoz, a szomszédos kútnál, azaz karnyújtásnyira tőlem egy nénike köppöget valamit, egy zöldesszürke autó mellett. Olyan igazi osztrák nénike, hegyes orral, meg belőhetetlen színű hajjal. Akarnék beszálni, nénike meg aszongya, hogy ígymegúgy, fiatalember, nem segítene nekem? Merthogy nénike épp az autója jobb első kerekét próbálta felpumpálni ezzel a fura benzinkúti mobilpumpával, ami leginkábbis úgy fest, mintha egy urológus rendelőjéből kölcsönözték volna. De hogy ő ahhoz nem ért. No jó, nénike, lássuk. Szelepsapka leteker, csatlakozó rátesz, megkérdez, hány bárra tetszik, nyomatja. Pumpa kifogy, kompresszorra feltesz, tovább pumpál. Azt így guggoltomban a látóteremben megjelenik két láb, ami határozottan nem nénikéé. Hozzá meg egy érces férfihang:

"Má ne haraguggyá, de mi a francot csinálsz az autómmal?"

Hát most erre mit lépjek? Pumpálom, csezd meg. Nénike nézi egy ideig a hang gazdáját, egy ideig engem, majd elvándorol a tekintete az éppen pumpált autóra. Majd a szomszéd boxba. Majd vissza ránk. Ajjjaj. Aszondja nénike, és átmutat a szomszéd állásban parkoló -szintén-zöldesszürke autóra.

Ilyen hülye nem lehetek. Az ott az én autóm.

Na, koma erre egy grimasszal sarkon fordult, mi meg nénikével kétfelé estünk a röhögéstől. 

Úgyhogy a könnyeinket törölgetve átmentünk a szomszéd állásba és annak rendje-módja szerint felpumpáltuk nénike autóját, miközben alig álltunk a lábunkon a kacagástól. Közben koma elrendezte a dolgát, nénike bocsánatot kért tőle, meg mondtuk neki, hogy azért majd nézze meg a keréknyomást, mert most kicsit túlfújtuk. Rossebotteszi, mondtaja koma, aztán elhajtott.

Miután kiröhögtük magunkat és minden gumi nyomását belőttük, nénike felajánlotta, hogy ezek után már igazán meghív egy bármire. Köszöntem szépen, de mennem kellett tovább. 

Meg, mondom neki, már így is megédesítette a napomat.

És ez így is volt, még egy óra múlva is ezen vigyorogtam. Ez azért nem rossz napindításnak. :D

Ámen.

Divat tervez

Ezt figyeld. Valamikor múltkoronban, egy átkoncertezett éjszaka másnapján, hazaúton a Candival beballagtunk a médijamárktba, mert szükségem volt egy telefontartó pityputtyra, hogy végre normális termékfotókat tudjak csinálni a cégemnek. Mondja az ember, hogy van az ami nekem kell, de csillagászati összegért. Viszont, egész óccsóér árulnak szelfibotot, és annak a végén van ugyanez a kis vacak, amit keresek, le tudom tekerni róla. Szóval, rakd össze a jelenet. Két csapzott, másnapos rokker vasárnap reggel szelfibotot vesz a médijamárktban. Hát majdnem megszakadtunk. Viszont, van egy szelfibotom, aminek önmagában ugyan az égvilágon semmi köze a jelenlegi témához, de felhsználtam demonstrációs céllal és csináltam egy bemenőzős képet.

A téma ugyanis a divat lesz. Igen, jól olvastátok. Nem elég a szelfibot, még divatról is írok. Nem, nem fizetnek érte és részeg se vagyok. 

Figyelj. 

Van rajtam a képen az a dzseki. Ettől a dzsekitől mindig elkap a röhögés, mert már a sokadik dícséretet kapja, hogy milyen menő, milyen divatos, hol lehet ilyet venni és egyáltalán. És igazuk van, a koptatott, régies hatású, szakszóval "vintage" holmik, főleg amik kicsit rövidebbnek tűnnek a kelleténél, nagyon menők manapság. Amitől aztán mindig belekuncogok a világba és nem állom meg, hogy ilyenkor el ne áruljam, hogy ez valójában nem egy régies hatású, koptatott, kicsit rövidnek tűnő dzseki, hanem egy régi, kopott dzseki, ami picit rövid rám. Egy ismerősömtől kaptam ajándékba, merhogy neki nagy. Mostanáig feküdt a szekrényben, alapból már ki is dobtam volna, ha nem fordult volna a divat szele. Most meg feszítek benne, mint pók a lucernásban. 

A másik a farmer a képen. Ez a kedvenc farmerem. Nemcsak, hogy egész jól áll, de böhöm kényelmes is, és van két félakónyi oldalzsebe, amibe a lopott malactól a laposüvegen át a cigarettáig bezárólag bármit el lehet süllyeszteni. Szintén rég kukaérett. Főleg, hogy egyszer felhömbölödtem benne és kiszabtam a bal térdét. Ez nagyjából akkor történt, amikor elkezdett begyűrűzni ez a -számomra egyébként érthetetlen-szokás, hogy hivatalos boltokban, pénzért árulnak olyan gatyákat, amik alapból egy medvetámadás után néznének ki így. Én meg sajnáltam a kedvenc farmeromat, úgyhogy előkaptam a bugylibicskámat, kimetszettem a másik térdét is, kimostam belőle a fűfoltot, azt jóvanaz. A mai napig nem dobnak utánam döglött macskát az utcán, ha felveszem. Pedig gyerekkoromban Jóanyám sodrófával kergetett volna az asztal körül, ha ilyesmit merek viselni nyilvános helyen.

A réjben napszemüveg most csak a fotó kedvéért került a kobakomra, hogy nagyon csúnyán menő legyek. Kifejezetten zavar, ha nem látom a szemét annak, akivel beszélek, innentől én is csak szükségből hordok napszemüveget és csak napfényben. Báncsaja szemem az erős fény, na. Amúgy ezeröccáz a teszkóban a hemüveg és pontosan annyi különbözteti meg egy eredeti réjbentől, hogy nincs ráírva, hogy réjben. 

Aztán, van még a képen egy Kutya Úr, aki azért áll ilyen feszes vigyázzban a fotón, mert a hátam mögé dugott kezemben jutifalat van. Kutya Úrhoz nem kell kommentár, ő úgy szép ahogy van.

A papucs. 

Jó, a papucs az ciki, azt elfelejtettem.

Szóval értitek. Régi, kopott cuccok és menők, mint állat. 

Volt egy exem, vagy van exem, báh, itt mindig belekeveredek az idősíkokba, mert ugye az exem, de gondolom még van valahol, na rossebotteszi, szóval ő találta egyszer egy szóval kifejezni az ötlözködési stílusomat úgy, hogy "nagypapás". Mondtam is neki, hogy eltöröm a hátán a mikrósütőt. Nem véletlenül az exem. Mindenesetre, ha nagypapás is, most ez menő lett.

Csak van két trükköm a dologgal. Egyfelől, akkor se vennék meg előre szíjjeszaggatott cuccokat, ha fizetnének érte. Merthogy úgyis elfeslik. Főleg, amilyen anyagokat manapság használnak, nem is telik sok időbe. Másfelől, nem veszek márkás cuccokat. Ezt pusztán elvből. Erről már írtam jópárszor, még mindig tartom magam ahhoz, hogy a márkás és a nem márkás ruhák közt a különbség általában az ár és a márka. 

A harmadik meg a kettőből, hogy nem követem a divatot. Igyekszem a lehetőségekhez mérten kinézni valahogy, de ezt kombinálva a ruházat viszonylagos tartósságával és praktikusságával. 

Ezzel kicsit meg is vagyok lőve.

De most utolért a divat. 

Ugye azért még nem számítok divatdiktátornak??

Szégyellem is magam.

Éljen a lumberszexualitás! 

:D

És mégis lapos a Föld

Szépen megkérek  mindenkit előzetesben, hogy ne kezdjen el itt nekem azonnal trollkodni, röhögni és játszani a szkeptikust. Irgum. Meg burgum is. Igen, tudom. A laposföldhívők a "többiek" körében közröhej tárgyai. Teljesen érthető módon. Én is mindig kivisítom őket. Elvégre valami olyat állítanak, ami hát... legyünk kulturáltak, f@szság, na. És mindezt úgy, hogy semmi tudományos alapja nincs az elméleteiknek, ami meg van, az olyan ingatag lábakon áll, mint Józsi bácsi hazafelé a téeszkocsmából. És mégis, kedves rádiónéző gyerekek, én elkezdtem gondolkodni a napokban. Ennek eredménye is lett, méghozzá meglepő. Már nem az meglepő (remélem), hogy elgondolkodtam, hanem az eredmény na. 

Teccikérteni.

Az a helyzet, hogy alapból igyekszem két lépés távolságból és némi szkepticizmussal szemlélni, amit látokhallok. Van sógoréknak erre egy igen kifejező közmondása, lefordítva kábé: "Amit a paraszt nem ismer, azt nem eszi meg". Azér' én de, csak annyira vagyok paraszt, hogy előtte jól megszagolgatom, meg megbökködöm, hogy nem bök-e vissza. Értitek. Szóval, mindennek az ellenkezőjét is lehetségesnek tartom. 

Azonban. A laposföldelméletet hülyeségnek gondoltam, lévén, hogy ezer kép-és videófelvétel, valamint empirikus bizonyíték van rá, hogy a Föld biza, gömbölű. Másfelől viszont, jutott eszembe a napokban, megtapasztaltam-e ezt valaha a "saját bőrömön"? Láttam-e az űrből a glóbuszunkat, végeztem-e méréseket? Hát nem. De még ez se rendített meg hitemben, azonban elkezdtem mintegy "szaglálódni", csak amúgy a kísérlet kedvéért.

Van egy híres elmélet, melyet valamikor a 20. század elején írt le a Liron-Grünweiss héber (fizikus-matematikus) szerzőpáros. Némi magyarázatot adok előtte, hogy tiszta legyen a dolog, aztán jön maga az elmélet. A Föld ugyi, gömbölű és gravitációs mezeje van, biz. Mivel a Föld gömbölű, ezért a gravitációs mező mindig a gömb középpontja felé húz. Azaz, ahogy a mindennapokból ismerjük, lefelé. Az efféle erőhatásokat le lehet írni, illetve rajzolni a fizikában használatos úgynevezett vektorokkal. Ezeket a vektorokat nyilakkal szokták ábrázolni, mivel irányuk és távolságuk van. A Föld esetében, ha nyilakkal, ergó vektorokkal ábrázoljuk a gravitációs mezőt, akkor az összes nyilacska a föld belseje felé mutat. Mint egy sündisznó. Más. A Földnek-pontosan gömbölű alakjából fakadóan-van egy bizonyos görbülete. És most figyelj, jön az elmélet. Eredetiből átfordítva (nem általam, merhogy nem beszél héber, ellenben a kommentárjaimmal zárójelben kiegészítve.) Idézet:

"Bármely, harminc hafrannál (kábé tizenhat kilogramm) könnyebb objektum, mely külső behatás nélkül (értsd: saját erejéből) pontosan függőlegesen elhagyja a Föld felszínét és legalább tizennégy kadah (mintegy száznegyven centiméter) magasra emelkedik, a pillanatnyi tehetetlenség állapotába kerül (értsd: nem tud előre-hátra mozogni). Mivel a gravitációvektorok (ld feljebb) mindig a Föld középpontja felé mutatva húzzák az objektumot, az objektum a Föld görbületéből kifolyólag szükségszerűen más pontra érkezik vissza, mint a kiindulási." 

Ergó. Ha valami kisebb cucc saját jószántából pontosan függőlegesen felrepül, legalább durván másfél méterre, az, ha pici eltéréssel is, de nem ugyanoda fog visszaérkezni, ahonnan elindult. A teljes elmélet nyilván jóval hosszabb, egy kábé három A4-es oldalnyi, képletekkel teletömött levezetéssel. A fenti idézet a summázata. Többször átszámolták, visszaellenőrizték, több oldalról is bizonyították elméleti síkon, és mindez a tudomány mai állása szerint: igaz. És mégis, ezzel az elmélettel van egy baj: soha nem tudták a gyakorlatban bizonyítani. Ugyanis, hogy bizonyítható egy elmélet? Na hogyan? Igen gyerekek, mint a puding evése, kipróbálással. A helyzet az, hogy a tudósok még nem találtak olyan tizenhat kilónál könnyeb objektumot, mely saját jószántából ilyen manővert csinálna. A rakéta nem játszik, mert az üzemanyag már "külső behatásnak" minősül, a visszapattanó gumilabda is smafu, elvégre az már eleve fentről érkezik, szóval ez az elmélet a mai napig elmélet maradt.

És pont ezért állandó vita tárgya a laposföld-hívők, meg a többiek között. Előbbiek szerint, ha valami nem bizonyított, akkor hülyeség, tehát ettől a Föld még ugyan lehet lapos. Utóbbiak szerint ez már bizonyítéknak számít, csak még nem találták meg a megfelelő objektumot. 

Én meg ülök a minap, hétvégi hazalátogatásból kifolyólag Vargáriában a kanapén. Valahogy pont ezen a kérdéskörön morfondíroztam. Egyszercsak, nagy csörrenés és szétrepülő tányérdarabok hangja a konyhából, majd Jóanyám "b*zdm3g, macska" felkiáltása. És akkor beütött a heuréka.

Macska.

Van nekünk ugye, ez a Zsömle nevű gyalázatos bakmacskánk. A fenti tudósok ott szúrták el az egészet, hogy élettelen tárgyakban gondolkodtak. Azonban a macska pontosan megfelel a leírt feltételeknek. Könnyebb tizenhat kilónál és ha fektében megijesztik, pontosan függőlegesen, minimum másfél méterre repül fel, mindezt saját erőből, külső behatás nélkül. 

Nosza, mondtam is a Zsömlének, hogy "gyöjjék ide kend, dógunk van". Zsömle egy amolyan régivágású, iromba kandúrmacska, szerintem még vadmacska is keveredett bele, azért szoktam így beszélni vele. Dehát, a dolog nem működik ám ilyen egyszerűen, elvégre a macska elfutkoz, ha meg pihenjben van is, jó a hallása, nem lehet csak úgy ukmukkfukk meglepni .

Két napig lestem ácsingózva, mikor tudom rajtakapni. Két hosszú napig. De a végén összejött, össze biz, a mindenit.

Végül becserkésztem. Feküdt a Zsömle a kanapén, aludt, mint a bunda. Én meg mögélopakodtam, nagyon halkan, a füle botját se mozdította. Jól van, mondom, itt az alkalom. Aztán mikor vagy egy méterre voltam tőle, ráripakodtam szörnyűségesen, hogy: 

"Csí, macska, a teringettét, keljen föl kend!"

És tudjátok, na tudjátok, mi történt erre? Ezt el se fogjátok hinni. Ez az iromba kandúrmacska, ez nemhogy meg nem ijedt, de kinyitotta a szemét, hátrafordult, aztán így szólt:

"Na hallja-e kelmed. Én azt mondanám, szórakozzon kend a f@s*ával, oszt ne engömet ijeszgessék. Egyfelől, csak hogy tudja kelmed, a Föld gömbölű, akárki meglássa. Mer, ha nem így vóna, mán mindent lepofoztam vóna a szélirül. Másfelű, igaz, hogy odább van még pár nappal, de ez az egész hacacáré pont jó lett vóna egy áprilisi tréfának."

Hát, így volt ez, hiszitek, vagy sem. 

Fussatok, bolondok. :D

Kutyavilág

Van nekem egy legalább hét országra szóló barátosném, az Annács. Annács egyfelől mindig összecsipog, ha Annácsnak hívom Annácska helyett, pedig Istenuccse, mindig hozzáteszem, hogy "ka", csak van amikor később. Másfelől hétvégén evótunk kávézni és olyan jóízűt mesélt a leány, hogy rögtön megkértem, hogy megírhassam.

 No.

Elutazott a leány a cégével Törökországba. Pontosabban Izmirbe. Ilyen üzleti pityputty téma, de volt idő lófrálásra is. Annáccsal hasonlítunk egymásra abban, hogy elő tud fordulni, hogy elindulunk valahová, aztán egy állattal jövünk haza. Izmir meg pupra volt kóborjószággal. Viszont, ami azonnal feltűnt, hogy ezek a kóbor jószágok nem úgy viselkednek, mint nálunk. Néhány év állatvédős tapasztalat után mindkettőnkben kialakult a "szemre kóbor képesség". Ez alapján elég nagy pontossággal meg tudjuk különböztetni ránézésre a kerítés alatt kibújt és a szomszéd szukához tartó foxit, az önsétáltató, "amúgy a szomszéd utcában lakom, csak belehömbölögtem a pocsolyába" labradort, és a ténylegesen kitett, riadt tekintetű, minden elől menekülő kóbórjószágot. 

Ezeknél az Izmiri jószágoknál meg besült a tudomány. Láthatóan nomádok voltak, de némi kócos szőrzetet leszámítva teljes békében heverésztek mindenfelé. Aztán Annács kibökte, hogy mindegyiknek egy kis biléta van a fülében. Hát nosza, ennek utána kell járni. És ki is derült, hogyan van ez törökéknél. 

Figyelj, gondolatindító. 

Az izmiri kutyákmacskák, igen, ténylegesen kóborok. Azonban: részben központi, részben egyéni szervezésre a következőt csinálják az izmiri népek: Minden jószágot egyszer befognak. Ivartalanítják, beoltják, féregtelenítik és bolhátlanítják, megjelölik, megvárják míg felépül, aztán huss visszateszik az utcára. Ez így elsőre furán hangzik, de egy zseniális megoldás. Ugyanis az izmiriek innentől eltartják a jószágot. Szinte minden élelmiszerüzlet előtt vizes-és kajástál van, továbbá a város rendszeres orvosi ellátást is biztosít a vadaknak. A járókelők mintegy a városképhez tartozónak tartják a kóborokat. És, mint a fényképek is bizonyítják: Ezek valójában nem a magyar értelemben vett kivert kóborok, hanem életvitelszerűen az utcán élő és bandázó, jól tartott állatkák.  Nekem a fenti fotó volt erre a legjobb bizonyíték, a képen békésen sziesztázó, majdnem a túlsúlyosba forduló, öreg kutya. Ugye nálunk a kóborok nem szoktak megöregedni....

Ráadásul, olyan szinten vannak jóvilágban, hogy nem rohannak ám rá marakodva a kajára, hanem válogatnak az apróra vágott sült hal és a kebabmaradék közül, mikor melyik esik jobban, amolyan "pfuhh, dugig vagyok' arccal. Éjszakára gyakorlatilag mindenhova bejárásuk van, az épp záró üzletek előterében, vagy a kávézók székei alatt alszanak. És igen, ez mindenkinek tökoké. Nappal elcsászkálnak errearra, haverkodnak egymással, meg a járókelőkkel,fetrengenek a napos helyeken, és éjszakára ott hajtják álomra a fejüket, ahol épp éri őket a sötétedés,

mindig van hol aludniuk. 
Ha a starbucksban, hát a starbucksban. Rossebotteszi.

Hogy ne vigyem túlzásba a bezzegkedést, azt azért meg kell említenem, hogy Izmirben ezen feltételek kialakulásához van egy a fekvéséből adódó, nagyon fontos plusz tényező, a klíma.

                                                                                                                       

Mikor Annács ott volt, azaz kábé két hete, tíz fok volt és mindenki panaszkodott a "hidegre". Szóval mediterrán történet, pálmákkal, meg minden. Ergó nem fagy meg a jószág. És hogy ez biztosan ne legyen így, tíz foknál, amikor mi már azon gondolkodunk, hogy érdemes-e strandra menni, ezek, hát ezek betakargatják a kutyákat. De még így is zseniálisnak tartom a rendszert. Van ezen felül még néhány segítő kezdeményezés, tápautomaták,

amiket facebookon keresztül lehet irányítani, itatók, satöbbi. Még szerencse, hogy törökékről az elmaradott balkán képe él a fejünkben. :D Annács küldött a képeken túl pár linket is, ami bővebben szól a témáról, ezeket a bejegyzés végén majd jól belinkelem. 

Aztán, elment a leány Izmir mellett valami görög város romjaihoz. Majd kommentben megírja gondolom, hogy mineve én már úgy elfelejtettem, mint a pinty. Itt a romok és a korinthoszi oszlopok, meg az amfiteátrum mellett

mindenfelé macskák vannak. Kövér, lusta purpurrok, mindenki által símogatva, annyi a fura rajtuk, hogy mindegyiknek hiányzik a bal füle legcsücske. És hát ugye, Annács jól lecsekkolta, hogy ez  hogyan megy itt. Valóban, ezek "kóbor" macskák. A romvárost fenntartó szervezet az idevetődő kóborokat teljes ellátásban részesíti, ivartalanítja, eteti. A fülcsippentés azért van, hogy tudják, hogy "emmánrendbevan". Innentől aztán királyi

dolguk van, mindössze azzal kell foglalkozniuk, hogy melyik turistának engedjék meg, hogy vakargassa a hasukat. És a turisták vakargatják, bizony. 

Aztán nekem magyarázhassa jakárki, hogy "eztet nálunk nemlehetmer". De, lehet. Egyszerű, logikus, költséghatékony. Jó. Akarni kell, akkor mindent lehet. Ha a "balkánon" működik, működik mindenhol. (Érdemes volna az oktatással kezdeni.)

 Csak úgy zárójelben. 

Íme, az ígért linkek:

A Vodafone felkarolta az ügyet és létrehozott egy alkalmazást kóboréknak. Ehun. 

Egy hang nélküli jútúb videó a török ebekről: Ehun.

És az Izmiri és...bakker, meglett a romváros neve, ephesusi macskákról: Ehun.

Nem mellesleg, Annács, eldöntöttem, hogy holnap oktatási anyag lesz a történeted. 

Köszi.

Ka.

Fakk

Szerdán, ami csütörtök volt, kaptunk egy fejtágítást a cégemnél. Három óra hosszát, juhú. Azért volt az a csütörtök szerda, mert alapból szerdán szoktam késődélutánig bent kornyadozni és az estébe hanyatló nap vörhenyes fényénél beleautózni a bécsi autópálya dubstepesen haladó forgalmába, mint Lucky Luke a sztyeppe alkonyába. Szóval. A fejtágítás a kompetenciaanalízisről szólt, két program segítségével. A puding próbája ugye az evés, a pálinkáé az ivás, a teszté meg a kitöltés. Az oktató vigigcsekkolta az eredményeinket, aztán-mivel jó szokásom és az ősemberkorból megmaradt ösztöneim alapján mindig a terem belső sarkában, az ajtóval szemben ülök,-mikor utolsóként rám került a sor, kiült az arcára, hogy na gyerekek, ezt elb@sztuk.

Mondanám, hogy kezdjük az elején. De már tudjátok, hogy mindig ezt mondom és soha nem kezdem az elején. Van egy elméletem. (Mily meglepő, ugye?) Az elméletem arról szól, hogy az összes tudományos módszer, aminek a célcsoportja valamilyen élőlény, és ami kategóriákkal, "fiókokkal" dolgozik, azt, hogy is mondjam csak, meg lehet...enni, na.

 Ne káromkodjunk annyit.

Az van ugyanis, hogy a kategóriák azért kellenek, hogy a tudományos módszert kitaláló manus valahogy megfoghatóvá tegye az egész okosságot. Hogy fel tudjon állítani egy rendszert, mint egy fiókos szekrényt, ami mindig ugyanolyan marad. Az emberfia kihúz egy fiókot, beletesz valamit, becsukja, csókolom. Na, ezzel van egy gond. Mégpedig, hogy az élőlények, azok olyan szemtelen, hétszentséges jószágok, hogy az Istennek nem maradnak meg békében a fiókban. Kilóg a lábuk, átmásznak a másik fakkba*, kirágják a fiók alját azt áteszi őket a penész oda ahova nem valóak, meg ilyenek.

Nem kell ám ehhez a kompetenciaanalízis, elég ha a kaptafájánál marad a Varga (szóvicc, érted), szóval a biológiánál. Már garabonciás deák koromban is azt gondoltam, hogy itt valami nem stimmel. Van a biológiának egy ága, a rendszertan, ami arról szól, hogy találjuk ki, hogy melyik jószág hova tartozik. Ez a tudományág úgy ahogy van, nem működik. Ugyanis -elvileg- ez egy örökérvényű szisztéma kéne hogy legyen, szépen grafikusan felrajzolva, mint egy családfa. Gyakorlatilag szinte napi szinten átvariálják. Szerintetek hány szentet és főördögöt soroltam fel emlékezetből, mikor a diplomamunkám során az egyik pókfajról, amiből akkorra már kábé kétszáztizenkilenc példányt vizsgáltam meg, menet közben kiderítették, hogy valójában KÉT pókfaj? Az egyik jószág hímjének a párzószerve belső oldalán volt egy sárga pötty, a másiknak meg hát, a rosseb akárhová, nem. Egy nagyjából félcentis állatkáról beszélek. Gyakorlatilag autonóm testrészemmé vált a mikroszkóp, mire ezt rendberaktuk.

 Szóval, ezt is meg lehet enni.

Namost, a történet még mókásabb lesz, ha emberi tulajdonságokat akarunk így beletuszkolni a fakkokba. 

A kompetenciaanalízises fejtágítás a cégemnél arról szólt, hogy kitaláld, hogy a tulajdonságaid és képességeid alapján milyen munkára vagy igazán alkalmas, illetve hogy igazán alkalmas vagy-e arra a munkára, amit jelenleg csinálsz, avagy csinálni szeretnél. Alapból nem nekünk szól, hanem az okított népnek, de letszteltük magunkon. Kitöltesz egy hosszadalmas tesztet, nagyjából igen-nem válaszokkal, azt összeszámolod a pontokat, azt azokból kapsz egy hárombetűs kódot. Ezek a kódok hozzá vannak rendelve különböző munkakategóriákhoz. Akár működhetne is. De.

De, hogy hátulról kezdjem, nálam beborult a rendszer. Másodjára csináltuk meg a tesztet az aktuális munkánkra. Kell itt egy kis kitérőt tennem, hogy magyarázkodjak és értsétek a dolgot. Igen, ez nagyképűség lesz. Igen, szégyellem is magam érte. Igen, megtépem ruhám és hamut hintek  fejemre. De az van, rúgja meg a ló, hogy én egy egész jó tréner vagyok. A teszt szerint ellenben a helyzet nálam a következő: a kódom alapján lényegében eléggé rendben vagyok a szakmában, azonban erősen sántít a legfontosabb tulajdonságkör: a szociális kompetenciák.

 Ami logikus is lenne, elvégre enyhén aszociális vagyok, tehát nagyon nem kellene emberekkel dolgoznom. 

Aztán másnap reggel a kávécigi kombó mellett megtaláltuk egy hasonló beállítottságú (és teszteredményű) kollégával a kulcsot a lakatba. Egyfajta enyhe aszociálisság kifejezetten ELŐNY a mi szakmánkban. Magyarra lefordítva: ha megérted és átéled valakinek a problémáját, megpróbálsz segíteni rajta, és könnyeket csorgatva símogatod a buksiját, akkor neked magas a szociális érzéked. Ha kevésbbé magas a szociális érzéked, (mint nekem és a kollégának), akkor megérted az ember problémáját, adsz neki egy tippet, hogy hogyan tud  segíteni magán, és mosolyogva elmégy ebédszünetre. A különbség a kettő között az lesz, hogy az első esetben szereztél egy utánfutót aki minden nyűgjét veled akarja megoldatni és két hónapon belül megegeresedsz. A második esetben segítettél egy embernek a saját lábára állni és munkaidő után békésen mégy haza.

 Csak a teszt erről nem tud.

Aztán. Megcsináltam a teszt első részét. Illetve nem aztán, hanem előtte. Szóval MOST kezdjük az elején, így a végén. Okosan beírtam a válaszokat, kiszámoltam az eredményt, kaptam a kódot. A számadatok alapján a kód tök egyértelmű volt, három tulajdonság a többihez képest magasan kiugró, viszonylag közel mozogva egymáshoz. (Ilyen esetben lehet a kód különböző kombinációival is próbálkozni.) Kétszer is visszaellenőriztem, hiba kizárva, a teszt megmondta a tutit.  

Hát nézzük az eredményt: AIE-ez volt, még emlékszem is rá.

A: vezető, szervező.

I: Kreatív, rendező

E: tudományos, kutató.

Ezt eddig még adom is. Viszont.

A kombinációk, nos azok konkrétan nem léteztek, tehát nem volt hozzájuk rendelve munka.

Akkor nézzük hát meg az AIE kombó eredményt. Itt dobta el az emberem a papírt. Nézte egy darabig a hóttokos kódtáblázatát, egy darabig engem, majd megint a kódtáblázatát.

"Ebben a kategóriában kivételesen csak egyetlenegy munka van megjelölve."-Mondá.

"A kiadói lektor"

.

.

.

"Ez egy faszság"-mondtam neki. "Ez egy faszság"-mondta nekem metakommunikatíve, miközben valamit dadogott hibaszázalékokról és variációkról.

Oké, az ember soha nem ismeri meg teljesen önmagát. Sok gyakorlásba és idegtépésbe kerül, hogy kiderítsük, kik is vagyunk mink. De annyira azért csak tudom, ki a pöcs az a Varga Dániel, hogy kiadói lektornak, amihez alapfeltétel a pontosság, a türelem és a stresszrezisztencia, annyira ne tudjam és akarjam elképzelni. Vágod, ez az a mókus, aki egy félhomályos szobában az asztal sarkán görnyedten ülve, egy bögre hosszúkávé (laktózmentes tejjel) kíséretében nyálazza át napi nyolc órában a feltörni vágyó írók zögő papírra rótt bölcsességeit, mondatról-mondatra, szóról-szóra, vesszőhibák, mondattörések és stilisztikai buktatók után kutatva.

 Én meg ugye nem vagyok laktózérzékeny.

Konzekvencia: ennyit a tesztről, a fiókokról, a tudományról, meg a relativitáselméletről.

Ez egy faszság. :D

Meg lehet enni.

*Fakk: ténylegesen és a viccen kívül, tárolót, rendszerezett irattartót, bekategorizált nyomtatványok gyűjtőhelyét jelenti. 

Szerintem irtóböszmén hangzik.