Vók*

Van ez a limoncselló nevű ital. Eredetiben "limoncello" a neve, merthogy bella italiaban találták fel és jómagam is ott találkoztam vele, mikor pár éve la Mádre kíséretében elvoltunk oda nyaralni és egy bella isolán egy kies ristorante terazzóján la Mádre kitalálta, hogy ezt kóstoljuk meg és neki nagyon ízlett, én meg a helyi vendégek megrökönyödésére ott helyben felsoroltam a szenteket a kalendáriumból, aztán még két nap pöktem tőle. 

Ami teljesen rendben is volna, nem mindenkinek ízlik minden, ugye ezért van olyanunk, hogy egyéni fejlődés, meg szocializáció, meg ízlés, meg ilyenek. Meg is egyeztünk la Mádréval a bella isola kies ristorantéjának terazzojan, hogy a limoncello nem való mindenkinek, azonban-tettük szintén megegyezésünk tárgyává-ez nem a limoncello hibája, hanem a senkié. 

Ezzel mindenki meg is volt egyezve, merthogy la Mádre részéről a limoncselló létezése ezen eset után az "elfogadott és kívánt," míg az én részemről az "elfogadott" kategóriába került.

 Itt kezdődik a gondolatkísérlet. Elismertem a limoncselló létjogosultságát, a kulturális és szociális értékét, a benne rejlő finom részleteket és lehetőségeket. Nekem semmi bajom a limoncsellóval. 

Tényleg. 

Mind a tényével, mind a létezésével rendben vagyok és támogatom is. Egyszerűen nem érzem szükségszerű igényét, hogy kontaktusba kerüljek vele. Azonban, tegyük fel, hogy a fenti jelenet után odajön hozzánk a pincér és "fanculo tuo padre, furetto" felkiáltás kíséretében nyakon önt limoncsellóval. Aztán a kifolyt maradékba beletörli az arcomat és beszalad még egy üveg limoncsellóért, hogy azt is rámburítsa. Megkérem a pincért, hogy ne tegye, mert értem, hogy a kultúrája része és elismerem, hogy jó dolog, pusztán nem kérek többet belőle. De a pincér csak jön, jön a limoncsellós üveggel, felfeszíti a számat és elkezdi belémtunkolni a sárga löttyöt, miközben magából kikelve üvöltözi, hogy "tu lo bevi, fanculo" és akkor megfogom a kezét és megkérem mégegyszer, hogy ezt hagyja abba, mert butaságot csinál, de ő csak jön és jön míg fuldokolni nem kezdek. Végül feladom a harcot és ráborítom a pincérre az asztalt. A rendőrség néhány perc múlva megjelenik a helyszínen és elvisznek, mert nem akartam limoncsellót inni.

 Sztori vége. 

Tetszik?

 Nem? 

Figyelj.

*: A "Vók*" az a "woke" kifejezésnek a bethoriumosított változata. Az eredeti szó a londonok csúfondáros nyelvén van és nagyjából olyasmit jelent, mint "felébredt", "figyelmes", "figyelő". A Vók* mozgalom lényege, hogy a nagyközönség elé tárt bármely médiában mindenféle kissebség megfelelően legyen prezentálva, megjelenítve, tálalva.

Teljesen korrekt, részemről támogatott ötlet. Bécsben élő magyar kissebségiként ugyan nem szeretném, hogy a hadtörténeti múzeumban csak a törökökről meséljenek, hogy a metróban a feliratok csak németül legyenek, hogy ne szólalhassak meg bárhol és bármikor az anyanyelvemen, vagy, hogy a práterben ne áruljanak "langosch"**-t. 

Azonban.

Van egy pont, amin én a részemről nem mennék túl. 

Ha valaki nem szereti a "langosch"-t, nem fogok utánafutni és nyakonb***ni vele. Ha valaki nem érti az ékes magyar szót, akkor megkérdezem, hogy "sprehenzidájcs", vagy hogy "dujuszpíkinlis", vagy hogy "gavaritparuszki"? És nem erőlködöm, mert ahogy Édesapám-nyugodjon csendesen-szokta volt mondani, vannak dolgok, amik olyanok, mint a fing, ha erőlteted, szar lesz belőle.

Na, a Vók* pont így járt.

Édes feleim, drága testvéreim, tessék megérteni, hogy ez itt egy blog és egy vélemény. Mindkettő az enyém, mindkettő szubjektív. Aki egyetért, utaljon át kérem egy ezrest a bankszámlámra, aki nem, az kettőt. Mindkét opció szabad választáson alapul, egyikért sem fogok megharapni senkit, kivéve ha kéri és csinos az illető.

Azonban és de, tetszik, nem tetszik, nekem betelt a pohár. 

Imádok filmeket nézni és pont ezért gondolom azt, hogy a nagy szolgáltatók, mint a dízni, a nyetfliksz és társaik teljesen joggal kapják a nyakukba azt a szarvihart, ami éppen az internet bugyraiban forrong.

Mert minden rendben van, ha a helyén van. Bármely műben meg lehet jeleníteni a négert, a zsidót, a leszbikust, a biszexet, a tolókocsist, a vakot, az albínót, az autistát, az ateistát, a férfiból lett nőt, a nőből lett férfit, a magát harcihelikopternek valló nonbináris személyt, a homoszexuálist, a fridakálót, a down-kórost, a cigányt, a baszkot, az aszperger-szindrómást, a maorit, az indiánt, a diszlexiást***, a transzszexuálist, az alkoholistát, a nonszexuálist, a pánszexuálist, az udmurtot vagy a péket.

De légyszi, légyszi, légyszi, tegyétek ott, ahol helye, ideje és kontextusa van. 

Eljutottunk odáig, hogy nem a diverzitást is bemutató filmek készülnek, hanem filmek készülnek, hogy bemutassák a diverzitást.

A diverzitás rendben van, kell, oké, megértettük.

A kutyát nem zavarta a a "The last of us" c. sorozatban a homokos pár, mert belepasszolt a történetbe. Most kellett utánagondolnom, hogy volt-e benne, mikor azon agyaltam, hogy milyen példákat hozzak. Senki nem verte a fejét a falba, hogy a "Felhőatlasz"-ban a pali a barátja mellől ugrik ki az ablakon. Mert helyén volt. Senkit nem zavar a félszemű fekete a márveluniverzumban. Senki nem akadt fenn Oppenheimer tikkjein. Mé? Mé?

Mé, hát mé, mert a film része volt, beleillet, ment a sztorival és a sztorihoz.

Nem állt a háttérben a Vók*ügyi felügyelő, az A5-ös lappal a kezében, hogy pipálja, hogy megvolt-e a néger, a zsidó, a leszbikus, a biszex, a tolókocsis, a vak, az albínó, az autista, az ateista, a férfiból lett nő, a nőből lett férfi, a magát harcihelikopternek valló nonbináris személy, a homoszexuális, a fridakáló, a down-kóros, a cigány, a baszk, az aszperger-szindrómás, a maori, az indián, a diszlexiás***, a transzszexuális, az alkoholista, a nonszexuális, a pánszexuális, az udmurt vagy a pék.

Innentől nem hujjogott senki, maksz némi elégtétellel nyugtáztuk, hogy na, a Sanyi is vászonra került, jól van. Mert benne volt a folyamatban, a folyamban, a kontextusban, a filmben, része volt, rendben volt, elfogadtuk és erősítette az elfogadást.

De kartácsaim a zűrben, ne akarjuk már a diverzitás jegyében Hófehérke hét törpéjét sztenderd méretű félidiótaként, Roland vitézt picsogó töketlenként, Casanovát homoszexuálisként, a kis hableányt kerekesszékben, Scooby-Doot macskának, a Törpöket egy poliamóriás közösségnek, a Földet laposnak, vagy a péket kocsmárosként ábrázolni, légyszi. Vagy ha akarjuk, akkor ne azért tegyük, mert muszáj, hanem mert poén.

Mert amit muszáj, azt nem szeretik a népek.

És ez már eljutott a muszáj kategóriáig, akár akarod, akár nem, akár kell a műbe, akár nem, akár odaillik, akár nem, akár van köze a dolgokhoz, akár nem, akár helyén van esztétikailag, akár nem. Minden le van sz**va, a lényeg, hogy Vók* legyen, mert akkor nem fog senki szólni.

Hát én most szóltam.

Nem az elfogadás ellen. Nem a kissebségek ellen. Nem a diverzitás ellen. Mert mindez velem van. Hanem valami MELLETT. 

A valamit filmművészetnek hívják.

Légyszi, ne ba***tok össze.

Találkoztam azóta a limoncsellónak olyan változatával-made by la Mádre-ami kifejezetten ízlett. Az eredeti is rendben van részemről, de ez még ízlik is. Ellenben továbbra se szeretném, hogy képen burítsanak vele. 

Értem?

Nem?

Úgyisjóvan.

Én kiszálltam.

**: Ne egyetek "langosch"-t a práterben, rossz, mint a nyári erdőtűz. Száraz, ízetlen, pfuj. Ahogy bementek a práter főbejáratán, rögtön balra van egy stand, na azt honiak csinálják, ott rendes lángost adnak.

***: jelen :D

Vadász

 

M237. Ahogy a szárnyas fejvadászban mondták, ez nem név, hanem egy sorozatszám. Pfuj. Legyen a neved Kóbor. Szóval, Kóbor, a fiatal farkas közel 2000 kilométert hagyott maga mögött, az Öregisten tudja miért, csak hogy a végén egy gyüttment borsodi agyonlője. És nem, nem fogom a vadász szót használni rá. A vadászokat most amúgyis utálja mindenki. Pedig a vadászokat nem kéne. Látod, az öregem, Isten nyugosztalja, szintén vadász volt. Ez az egyik legősibb foglalkozás, meg merném kockáztatni, hogy egyidős a cemendeséggel. Belőlem amolyan nyuszisimogató, szivárványfingó állatvédő lett. Tudod, hogy jön össze a kettő? Úgy, hogy az állatok tiszteletének és szeretetének jelentős részét az öregemtől kaptam. Igen, egy vadásztól. 

Figyelj.

Kóbor 2021 tavaszán született, Svájcban. A helyi hivatal nyakon csípte, jelzőt tett rá és útjára engedte, így tudjuk, merre járt. Hogy miért, azt nem. Mindenesetre kamaszkorában, ahogy a nyári szelek meglengették a svájci hegyekben az árvalányhaj bugáját, Kóbor nekivette magát a világnak. 

Ülünk az öreggel a lesen. Imádtam gyerekként az erdőn futkozni vele. Erdész volt amúgy, vadászni hobbiból vadászott. Hónapok óta lesett egy bakra. Nagy, erős jószág volt. Ülünk, ülünk, sötétedik. Egyszer csak az öreg beszívja a levegőt a fogai között, hangtalanul, mint egy árny, kiemeli a puskát a magasles szélén és ráhajol a távcsőre. Hallom, ahogy kattan a kioldó.  Én csak akkor látom meg a kapitális bakot, ahogy mit sem sejtve legelész az erdő szélén. Csend. Pumpál az adrenalin a fejemben. Az öreg kifújja a levegőt és leereszti a puskát. 

-Miért nem lősz?-Mondom neki.

- Nem látom teljesen tisztán.

Kóbor végiggyalogolt Svájcon, kelet felé. A magas hegyeket kikerülgette, végigügetett a völgyeken, és valahol a bálnaalakú Sógor birodalom farkatövénél átért Asuztriába. Itt kezdett rá felfigyelni a világ. Mert csak ment, ment, mintha húzná valami.

Vadászatokon nagy buli az ivászat. Főleg a hajtóvadászatokon. Van aki már reggel énekelget. Szoktam néha, minden jobb meggyőződésem ellenére bezzegkedni itt a blogon, hogy bezzeg a sógor. Na, itt most ellenbezzegkedek, a sógor, az bizony béb@s*ik vadászat közben. Szokott is lenni itt évente jópár halálos vadászbaleset. Fater bizony szintén megitta a magáét, ha rájött a nehézség. Sokat voltam vele hajtóvadászaton. Ott le szokott burítani egy pálinkát a hajnal első fényénél, mikor gyülekezett a vadásznépség. Aztán a következőt a vadászat után, mikor már sárosanmocskosanfáradtan ültünk valami falusi csehóban. Addig kuss volt.

Kóbor átügetett a déli Alpokon, majd északra fordulva bevette magát a laposabb osztrák erdőkbe. Idő közben a sok futástól nyurga, szíjjas farkasnövendék lett belőle. Érzékei kiélesedtek, izmai megacélosodtak és a meleg nyárvéget kihasználva szaladt tovább északkeletnek, ki tudja mi után kutatva.

A vadászat, mint olyan, mára idejemúlttá vált. Elvileg szükségtelen lenne, mert mindenki meg tudja venni a darátthust a teszkóban. Hogy ez aztán legelésző, boldog bociból jön, vagy az élete hat hónapját másfél négyzeten leélő tömegtartottból, az már a te dolgod, hogy megnézd a csomagoláson. Nem annyira durva az árkülönbség, mint gondolnád. A vadászat elvileg szigorú szabályok alapján folyik és a célja, hogy fenntartsa az ökológiai egyensúlyt. Persze, ha hagynánk, hogy az egyensúly fenntartsa magát, akkor ez se kellene. Mert a jelenlegi állapotban, ha nem durrantana bele a vadász néha a nyári szürkületbe, akkor Marinéni már nem szedné fel augusztusban a répát, mert a bambi gyorsabb lenne. Ellenben, ha Kóborékat békében hagynánk, akkor Marinéninek nem lenne ilyen gondja. Szóval ez kétélű.

Jöttek az őszi szelek és Kóbor meghúzta magát valahol Salzburg környékén. A tél nem volt kemény, vadászott egérre, őzgidára, macskára. Többnyire elkerülte az emberlakta településeket, csak akkor nézett be a faluszélre, ha nagyon muszáj volt. Lassabban mint eddig, de ment tovább, a nagy víz felé.

Az öregnek három alapelve volt.

1: Töltetlen puska nincs.

2: Tiszteld a vadat.

3: Lövést csak akkor adj le, ha biztos vagy a célban és tudod, hogy azonnali halált okoz.

Hogy kitavaszodott, Kóbor keletnek fordult újra. Masszív, izmos bakfarkas lett belőle ekkorra. Átügetett a sógor hegyvidék középső, kevésbé hegyes részén, mindig keletnek. Közben néha már nagyobb zsákmányra is ráment, szarvasborjúra, őzre, vadmalacra. Ittott érzett ismerős szagokat, ezekre rátette az orrát, hogy hó, rokonok, de nem járt sok sikerrel. Mit volt mit tenni. Ment tovább.

Az öreg vadászok, mármint az igazi vadászok között van két tradíció. Az egyik a felavatás. Ha az ifjonc meglövi élete első vadát adott fajból, akkor ráfektetik az elejtettre, majd a hozzá legközelebb álló (rokon, barát, tanító) vág egy jóféle mogyorócsihart, azt azzal elpi*sázza. Hogy megjegyezze az elsőt, és tudja, ésszel kell lenni. Ilyet én is kaptam egyszer. A másikat töretnek hívják. A töretet soha nem magának csinálja a vadász, mindig kapja. Letörnek egy kisebb leveles ágat, belemártják az elejtett vad vérébe és a vadász a kalapja mellé tűzi. Hogy büszke legyen, de azért is, hogy tudja, ez a vér az ő lelkén van.

Kóbor a nyarat laza baktatással töltötte, mígnem őszre elért Bécs környékére. Itt elbizonytalanodott, mert a városokat nem szerette. Benézett ide, benézett oda, de nem volt ideális. Hol a kutya ugatta meg, hol a traktor zavarta fel. Benézett Bécsbe is, megpróbálta megkerülni a várost, de túl nagy volt, hát visszafordult délnek, majd újra keletre indult, át a magyar határon, Sopron felé.

Hajtáson voltunk. Már nekem is nőtt a szőr ittott, kaptam én is hajnalban egy pálinkát. Odajön beszélgetni egy vadász, mutogatja az új puskáját. Hát az aztán épp csak meg nem szólalt. Alsókulcsos wincseszter-rendszerű, rajta egy poen, azaz lézeres távcsővel. Kérdezem aztán az öreget, hogy nem akarna-e ő is venni egy ilyet. Á, aszondja nem. Egyfelől, egy éves fizetésébe kerülne. Másfelől meg, aszondja, sok. Kell a vadnak is az esély.

Kóbor Sopront épp csak megkerülve bevette magát a mosoni láposba. Nem rossz hely, sok az egér is, de túl lapos, mindenhonnan kilátszik a farkas füle. Megindult hát a dombosabb részek felé, hisz már a tél is közelgett.

Van a vadászatban egy előírás, mármint amúgy törvényileg. Kilőni alapvetően a defektes, öreg, sérült állatot szabad. Gyakorlatilag így végezve Kóborék munkáját. Persze van az a pénz, ami ezt a törvényt felülírja. Meg az az indulat is. Az öregnek mondjuk egyikből se volt annyi, hogy ilyet csináljon. Volt a nappali falán két szarvasbikatrófea. Egyszer, mikor már eljutott az agyam arra a szintre, hogy összerakjon dolgokat, meg az öreg tanításai alapján ki tudjam számolni agancsból egy bika korát, nekiszegeztem a kérdést, hogy most akkor mirosseb. Mert az egyik, az egy satnya kis jószágé volt, de a másik egy igazi berzerkeré. Ja, aszondja az öreg és mutat a kis stanyára, ezt én lőttem. Ezt meg, mutat a vasgyúróra, találtam. Megölte egy másik bika.

Kóbor ´22 telét a dunántúli középhegységben töltötte. Közben úgy tesséklássék ment északkeletnek, el Fehérvár mellett, majd fel Pest felé. Hogy a várost még mindig nem szerette, megkerülte hát nyugatról, majd felette eltrappolva megint irányba fordult. De Vácnál útját állta a Duna. Nagy, erős csikasz lett belőle ekkorra, hát gondolta, próbaszerencse. És átúszta, át bizony. Hogy csatakosan kimászott a túlparton, bevette magát Nógrád dombságába és indult a hegyek felé. Itt aztán végre szagot fogott! Farkasok! Rátette nedves orrát a nyomra és követte a falkát. Ment, ment utánuk, éjjel-nappal. 

Végül elért Borsodba. A falkát még nem találta meg.

Azonban egy nap, hogy reggel egerészés közben kilépett a mezőre, zajt hallott. Ugrott volna vissza az árnyasba, de már késő volt. Sötétség borult rá.

Az öreg egyszer úgy magyarázta el nekem az egész vadászat dógát, ahogy Fekete István. Pontosabban tőle idézett:

"A vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás."

Az Öregisten nyugosztalja Kóbort. Meg az öreget is. 

Ne utáljátok a vadászt, amíg igaz a szíve.

Ha meg nem az, ne nevezzétek vadásznak, kérlek. 

Ámen.

 

Neszeb@mmeg, romantika.

 

Kedves rádiónéző és tévéhallgató gyerekek, mi van ma? Na mi van ma? Ne sumákolj, te nagyfülű ott a sarokban, mondd meg szépen Thorium bácsinak, mi van ma? Iiiigen, április elseje. Ügyesokos. Ugyi már megszokhattátok, hogy április elsején mindig írok nektek valamit, ami hülyeség. aztán a végén elmondom, hogy hülyeség. Na, idén nem kell. 

Figyejjé.

Hogy most mé van itt pont ez a kép, mé, mé, kíváncsi banda. A magánéletem vörös zónás dolgairól nem szoktam írni a blogon, de ez most jöhet. Abba a szép jányba én ott bele vagyok szeretve. Kamu minden, amit eddig hallottál a témáról. Ez csak így lett. Mikor már épp feladtam volna és elkezdtem volna berendezkedni rá, hogy akkor ha száz évesen meghalok, a kutyáim rágják meg a maradékomat, akkor így a második koronahullám alatt lett az Asszony. Hozzámcsapta az élet nevű randomgenerátor, mint suszterinas a csizmát a falhoz. Hiába, hogy nem így vagyok szocializálódva, de érted, szép is, meg okos is, túlélt velem már több mint egy évet, fel is vagyok háborodva. Pofátlan módon ugyanazok a céljaink, szinte illegális módon el tudunk beszélgetni bármiről, nem veri le az orromat egyből, ha hülye vagyok, ellenben szól, ha már nagyon, nem dobálja meg a repülőgépet kaviccsal és nem törli az orrát a függönybe. Gyanús, de ez van. Egyszer összevesztünk he! És tudod mit csináltunk a végén? Na most betojsz. Leültünk és megbeszéltük!!

 Én se értem, ne kérdezz. 

Lényeg.

Közel egy év kapcsolat után ülünk valami keresztény ünnepből kifolyólag Vargáriában, Jóanyám, meg Asszony, meg a két Krisztián akik közül az egyik Keresztély, a másik Krisz, meg jómagam, azt pillogatunk ki a fejünkből a szilvórium hatása alatt, aztán mindenki beszél minden hülyeséget. Asszonnyal saját titkos nyelvünk van, amit a többiek nem értenek, mert ő sógornő. Mármint hogy osztrák, mert amúgy perverz lenne a mese. Na mindenesetre beszélgettünk sógorul egy öt percet, azt egyikünk jobbra burult a röhögéstől, másikunk balra, a többiek meg néztek, mint a cserebogár, mikor villámlik, hogy most akkor mi van. Hát fordítottam.

Nekiálltunk romantikázni Asszonnyal, miután valamelyik Krisztián, aki nem az, bekérdezte, hogy mi hogy jöttünk össze. És eszünkbe jutott a harmadik randink, amiről aztán mindkettőnk megosztotta a másikkal a saját verzióját. A harmadik randik ugye híresek arról, hogy ott dolgok történnek.

Na aszondja az Asszony: "Hú, tök jól éreztem magam. Bár csak eleinte. Emlékszem elmentünk kirándulni a kreuzensteini várhoz*. Igazi romantikus séta volt, mint a filmekben. Aztán hazamentünk hozzád, begyújtottad a kandallót és kinyitottunk egy üveg bort. Kezdtünk összemelegedni és nagyon reméltem, hogy meghívsz, hogy töltsem nálad az éjszakát. Aztán egyszer csak udvariasan de határozottan elküldtél, hogy késő van. Én meg teljesen paff voltam, hogy hát hülye ez az ember? Nem tudtam, most mit kezdjek a helyzettel. Fél éjszaka bőgtem a barátnőmnek a telefonba, hogy hát most akkor ez a legény csak szórakozik velem és nem is akar semmit? Teljesen kivoltam utána. Azért  örültem, mikor megint felhívtál, de voltam kétségeim."

Na aztán erre én is elmeséltem az én verziómat: "Hát leány, az tényleg egy jó randinak indult. Igen, a kreuzensteni vár* nagyon szép. Emlékszem, utána hazamentünk hozzám és megmondom őszintén, feltett szándékom volt, hogy meginvitáljalak, hogy maradj reggelig. Tudom, aztán hirtelen hazaküldtelek és láttam a szemedben, hogy nem érted a helyzetet, de ez nem olyan dolog volt, amit az emberfia egy harmadik randin ott és akkor elmagyaráz. Az az igazság, hogy választanom kellett két opció közül, hogy hazaküldelek és jó eséllyel találkozunk még, vagy meginvitállak, hogy aludj itt, mely esetben ez a bimbódzó kapcsolat rövid és csúfos véget ért volna, bármilyen további találka esélyének a mélybe való eltemetésével. Viszont, így egy év után már be merem vallani az okot: aznap a randink előtt balga módon csilis babot ebédeltem. Az aztán este hat felé, mikor leültünk nálam, elérte a bélrendszeremnek azt a szakaszát, ahol fontolóra kezdi venni, hogy mi akar lenni belőle. Gyakorlatilag vért izzadtam és már nem tudtam milyen kifogást kitalálni, hogy miért kell épp a fürdőbe/vécébe/konyhába kimennem, hogy, hát, hogy is mondjam, ne fingj@m össze magam előtted a harmadik randinkon. Mindenesetre örülök, hogy nem a második opciót választottam, mert szerintem akkor most nem ülnénk itt. "

Na, ebből lett a röhögés. 

Szerintem a romantik a gyengék fegyvere. Ez így szép és kerek és én örülök neki, hogy így lett. 

Ámen.

*: aki még nem volt a kreuzensteini várban, annak ajánlom. Aki nem is akar odamenni, az meg buzi.

A' veres káposztának utazása, avagy Vargha gróf és a metró

 

A' Mennyekben trónoló fényes tekintetű Öregisten tartsa meg kendteket, s a' kendteknek házának népét egészségben. Éken fogó pennát kellék ragadnom, hogy lerójam e sárguló pergamenre bánatom, s riadalmam, mely éngemet a' minap megért. Ígérjék meg kendtek, hogy eme történetet sem a' kendtek udvarának pulyáinak, sem a' fehércselédnek, vagy szolganépnek fel nem olvassák, mert ily történések nem mindennap eshetnek, s, hogy szómnak elébe menjek, bizony mondom néktek kedves feleim, s testvéreim az Úrban, a' cári háború ehhez képest piaci lárma. 

Nos, lássuk es.

Történe a' minap, hogy Zsóka Úrasszony, ki es nekem nemesi barátom, s társam a kujtorgásban, egynehány nemesvérű barátunkkal egyetemben meghíva portájára, hogy gyesznót öle, s hurkának, kolbásznak, sült vérnek ízelítőjét kínálná elénk. 

Zsóka Úrasszony rendes fehércseléd, hiszi az Öregistent, s száját es akkor nyitja többnyire, ha bölcsesség jön ki belőle. Miként jómagam, kelme es Bécs kies uradalmának császári igazgatását segíti, tudós dolgokkal foglalatoskodik, s próbálja kitalálni, hogy mi rángatja a' nehézséget a' lelkes jószágok fejiben. Bár a' magam részirül nem értem a' metódust, hisz minden valamire való úrféle tudja, hogy az okosság nem a' fejben tanyázó undok kocsonyából jön, mint azt néhány vajákos állítja, hanem az emberféle mejjiben lakozó szívbül, melyhez es a' legrövidebb út balról a harmadik és a negyedik borda közt vezet, oszt azzal a kérdés meg vagyon oldva, de ő dóga, ha kelme szerint a' patkányférgek fejiben van a' megoldás az nagyvilág gondjaira, hát úgy es jó.

A patkányférgeket azért bánom.

Node, hogy ne kerüljek nagyobbat mondandómban, mint Julianus barát Etelköz felé, hogy akkor még nem vala terv, hogy az rókafattya orosz bajt csinál, hát mulatást terveze úri társaságomnak köre, s  Zsóka Úrasszony meginvitálá jómagamat s még két baráti grófot, az gyesznónak megkóstolására. Eféle celebrációk úri körökben, mint azt kendtek is bizonyára tudják, olyformán futnak, hogy mindaz, ki érkezik, összecsomagolva hoz magával valamit, hogy ne a' ház ura, vagy úrnője legyen kelletlen uradalmának jövedelmibül kiállni az evésnek-ivásnak költségit egyedül. Ilyesformán egyikünk szolgálá a' barátok mézesen folyó serét, másikunk a' vad déltengeri népek cukornádból buggyantott rumitalát, s grófi jómagamra maradt a' veres káposzta.

A' főzés, bár a' fehércseléd dolga, s grófi méltóságnak nem es igazán illendő ily póri piszmogással foglalkozni, de mint azt kendtek es tudják, úgy igazán jót s valódit csak férfiember, s abból is csak gróf tud főzni. S mivel sem Zsóka Úrasszonyt, sem a' baráti Sümeghy grófot vagy Tsanak grófot nem akarám szégyenben hagyni, a' szolgálókat a' konyhából szétkurjantván jómagam állék az üst mellé a' veres káposztát megpároandó.

S hogy megkészüle az eleség, ékes dobozkába rejtém, s egy őg jóféle száraz bor tásaságában utiszütyőmbe süllyesztém. Hanem, Bécsnek kies városában nem lehet ám vad paripákon száguldozni, ott holtak lelkével fűtött masinéria viszi a' népeket jobbrabalra, melynek neve s valója helyi nyelven metró. Bészállék hát a metróba, s a' pórnép közé leücsörödve utiszütyőmet ölembe vevém, s a' kilátást figyelvén vágtaték a' Zsóka Úrhölgynek portája felé.

De jaj! Az útnak tán vagy felinél járhatott az barboncás masina, mikor es az ellenemben ücsörgő éltes sógor pór a' magának fura bécsi kiejtésivel felszól ám, hogy "éjnye, gróf úr, valamit ereget azon utiszütyő!"

No, kedves barátim és feleim az Úrban, gondolhatják kendtek, hogy menten elsorolám a' kalendáriumból a' szenteket. Merthogy, az udvarmester szerint étket melegen nem jó dolog bérakni az ékes dobozkába. Eleddig úgy gondolám, hogy az udvarmester maradna csak az ü dógánál, s hagyná meg a' grófoknak a' gondulkodás dolgát, de hogy érzém a' melegséget pantlimnak felső száránál, csak úgy valék a' kérdéssel, hogy nem csapom nyakon az udvarmestert. Mivel a' nyavalyás káposzta, hogy melegiben került az ékes dobozkába, felpiszkálá annak fedelit, s a' jó négy bécsi fontnyi zöldség mind beleeriszté levit utiszütyőmbe. 

Ez mintha még nem volna elég baj, hogy mind a' szütyő, mind a' pantli csuda túros lett, hanem tudják-e kendtek, hogy fest a' frissen párolt veres káposztának leve? Hát kedves barátaim, s testvéreim az Úrban, az biz úgy, mint a' frissiben főlecsapott udmurt nyakából elébuggyanó vér. 

S hogy az éltes sógor szólamaira felpattanék, hogy megtekinteném, mi lett szütyőmből s pantlimból, a' veres nedű széjjelterült a metrónak talapzatján. No, ez aztán keltett vala oly riadalmat, hogy Bizánc ostroma ahhoz képest birkanyírás. Mert hogy a' sógor népségnek, s a' közibe vegyülő gyüttmentnek hogy is lett vón' fogalma Zsóka Úrhölgy elhívásáról, s a' káposztárul, ők csak a' szertefolyó verességet figyelték. Én meg a' pórral ugyan nem veszekszem. 

De hogy csak tekintgetének felém, mint sidó a' gyesznóhúsra, mondok, eburafakó, s hogy az barboncás masina megálla a' gyepün, kiszállék, s olyanokat szólamlék, melyekért uradalmamnak papja gyónáskor kétheti penitenciára ítéle. 

Node, az úr a pokolban es úr. Szütyőmből, hogy a' veres káposztát kiemelém, s utszélen talált papundeklivel levit felitatám, gondolám, hej, most már megette a markoláb. Ha visszatérek uradalmamba, csak a' szolgálók vigadnak rajtam, s vért csepegő szütyőmőn, nem es említve pantlimat, mely úgy feste, mintha hólyagomat ürítettem vón belé. Kiballagék hát a' metró előteribe, hol es előidézém mindazon szenteket s ürdüngöket, mék eleddig nem kerülének említésre, majd mennyire es lehetséges vala, kirázogatám utiszütyőmből a' verességet, elgyújtám pipám s postagalambot küldék arámnak, had mosolyogjék ő es a' történéseken. Úgy gondolám, ha hátra már minek, hát menjék az emberfia előre, s farpofáimat összeszorítván visszatérék a' metróba, a' pórnép közé. 

S eként, vereset eregető szütyővel, gyanusan kacsintó pantlival, de büszként, s úrként trappolék be Zsóka úrnő portájára, hol es végül irgalmatlant mulattunk. 

Hogy kendtek mit vesznek le tanulságul történetemből, melyet kendtek okulására papirra veték, abba nekem sem jogom, sem okom, de legfőképp akaratom sincs beleszólni. Hogy jómagam mit veszek le, azt már tudom, hallgatok eztán az udvarmesterre, s ha már a' szolgálók dolgát végzem, akkor rendesen. S nem teszek meleg holmit semmiféle dobozkába.

Egye meg az udmurtok pálinkalehelletű, háromszarvú, békalábú ördöge.

Kendteknek kívánok ehelyt minden jót, egészséget s gyarapodást, hosszú nappalokat és szép éjcakákat.

Maradok tisztelettel:

Vargha Gróf

Kelt, böjtelő havának huszonötödik napján. Vargária uradalmának írószobájában, lámpaoltás előtt kevéssel.

B*zdmegmedve, avagy a belső török

 

Nyuszika megy az erdőben, ballag a medvéhez, hogy kölcsönkérje a fűnyíróját. Közben gondolkodik: "Hát, azért a fene tudja, ez a medve elég nagy sóher. Nem tudom odaadja-e a fűnyírót. De ha már idáig eljöttem...." Ballag tovább Nyuszika, közben forognak a gondolatai is tovább: "És az hagyján, hogy sóher a medve, de irigy is. Múltkor csak egy fej káposztát akartam kérni, már azért is csúnyán nézett. Nem tudom van-e ennek értelme..."Ballag-ballag a Nyuszika és azt gondolja közben: "Á, a fene, kár is volt eljönnöm. Amekkora zsidó ez a medve, biztos, hogy nem adja oda azt a rohadt fűnyírót. Egyszerűbb volna megfordulnom, de hát már látszik is a háza." Nyuszika elér a medvelakhoz és bekopog. A medve kinyitja az ajtót, mire Nyuszika: "Na tudod mit? B*zd meg medve, a fűnyíródat"

Szakállas vicc, de nagy bölcsesség.

Hogy miért?

Nos...

Nos azért, mert ez egy ténylegesen működő pszichológiai jelenség. Szoktuk is az ismerősi körben b*zdmegmedve effektusnak hívni. Hogy valaki addig spiráz valamit az agyában, míg külső behatás nélkül már túl is reagálja az adott helyzetet. És a napokban kijutott belőle bőven, tegnap medve voltam, ma nyúl.

Van egy pali. Na várj, nem innen kezdjük. Van egy pali a suliban. Á, így sem jó. Az oktatási intézet, ahol dolgozom, egy irodaépületben van, ahol más cégek is helyet kapnak. Azon az emeleten, ahol az én birodalmam van, az egyik oldalt kap helyet az én termem, mellette a kolléganő fúrósfaragós műhely / kontra osztályterme, szemben, a folyosó túloldalán meg egy Seráfütty* nevű cég irodája. Na, ott van egy pali. Így lesz jó. Ez ott valami főnök, vagy mirosseb és a múltkor bemokkantott nekem, hogy hangosak vagyunk. Ez azért volt, mert épp átmentem a kölkeimmel a fúrósfaragós osztályba fúrnifaragni. Ehhez tudni kell, hogy a projektünk idestova a 3. évét tiporja és ott azóta fúrfaragás van. De ennek most volt mokkanhatnékja. Hogy csúnyán néztem rá a mokkantásért, rájött, hogy okosabb lesz felnőtt emberek módjára beszélni és nyugodtabb hangnemben elmagyarázta a problémáját. Én megértettem, kötöttünk egy kompromisszumot, innentől ennek a betartásával történtek a dolgok. De gondolom triggerelte a dolog, hát tegnap átment nyúlba és hogy megint fúrfaragtunk a kölkekkel (aszerint amit megbeszéltünk) benyitott és mondta, hogy a fűnyírót akkor leszünk szívesek. Viszont a medve nem játék, nálam kiakadt a rugó, aztán mondtam neki dolgokat, hogy ígymegúgy, meg enyjebejnye. Hogy aztán ennek nem lett foganatja, fel meg a cégem képviselőjeként mégse rúghatom, végülis elhajtottam, hogy ha baja van, akkor hozzám legfeljebb veszekedni jöhet, de érdemben a főmedvével (projektvezetés) kell beszélnie, mert én azt csinálom, amire ez a terem van, ha neki meg nem tetszik, akkor ne akarjon füvet nyírni. Ebben megegyeztünk, a projektvezetés épp megoldást keres. A nyúl hülye ám alapból, ha még nem jöttetek volna rá. 

Nade, most figyelj. Ma szerepcsere volt, nyúl lettem. Ehhez némi karakterleírás szükségeltetik, először is. A résztvevők: egy adag kölök (mármint fiatal felnőtt, lévén felnőttoktatásban dolgozom, de a továbbiakban: kölök), meg jómagam. Közülük a folyamat teljes megértéséhez fontosabb szerepe lesz egyrészt Jumurdzsáknak** a törökömnek, akivel régi cimboraságot ápolunk, lévén visszatérő vendég nálunk. Amolyan nagyszájú kópé, néha az ember idegeire megy de nem lehet haragudni rá. A másik főkarakter az Sanyi***. Sanyi egy olyan, hogy is mondjam. (#sóhaj). Sanyi az a fajta ember, akinél a pedagógia kicsit meghal. Igen, értem, hogy nem mindenki egyforma. Igen, értem és elfogadom, hogy problémái vannak. Igen, kimentettem a kakiból, mikor a csoport elkezdte kiközösíteni. De idővel betelik a szociális pohár és egyre nehezebben tudsz elvonatkoztatni tőle, hogy Sanyi minden problémája mellett és mindenféle megértés és buksisimogatás szemüvegén át nézve is, teljesen objektív és a jelenben való megítélés alapján egy gusztustalan, igénytelen, ostoba, lusta és mindemelett, a kicsapongás betetőzéseként önző és irritáló jószág, akinek legszívesebben alárúgnál. Szóval néha nehéz tanár-diák felállásban beszélni vele és nem az ősi ösztönöknek engedve elhajtani Lesotóba hogy ott szüreteljen tarhonyát minimálbérért.

Na.

Ülünk a számítógépteremben, megy a hülyeség, meg mellékesen némi munka is. Mondom a kőkeknek reggel kilenckor, hogy keressenek maguknak munkát. Mondom nekik azt is, többször és hangosan, hogy a hülyébbje is megértse, hogy de mielőtt elküldenék a jelentkezést élesben, küldjék el nekem, hogy átnézhessem. Sanyi tízig eljut odáig, hogy egy kecsegtetőnek tűnő állás weblapját görgeti le, majd fel, majd megint le. Az ebédszünetig eljut odáig, hogy kinyögi, hogy hát erre igazából már jelentkezett. Délután egyig eljut odáig, hogy talál egy másikat. Fél kettőig odáig, hogy megnyitja az emailfiókját és beilleszti az amúgy előre elkészített jelentkezését. Közben akad némi dolgom, ezért kettőkor rákérdezek, hogy na, Sanyi, mi van a jelentkezéssel?

Mondja ám szegény ember, hogy "Elküldtem...".

Erre bennem aktiválódik a nyúl és úgy lebaszom Sanyit egy ötperces tirádában, hogy nemmegmontam, hogyelőszörnekem, azánygyodmindenit, hogy a verebek riadtan menekülnek az eresz alól. Majd mikor levegőt veszek anyázás közben, szegény faszi halkan befejezi a mondatát, hogy "Önnek."

Na erre lesz ám olyan röhögés a csoportban, hogy az előbb említett verebek, akik épp visszatérni készültek volna, végleg felszedik a sátorfájukat. Én meg összevissza szégyellem magam. 

És hogy a tortán legyen hab is, megszólal a Jumurdzsák, hogy "Na Dániel, most kiszólt belőled a 'belső török'".

Hát erre most mit lehet mondani? Hogy nálunk nyúlnak hívják? Sanyitól elnézést kértem, leellenőriztem a jelentkezését, aztán engesztelésül megkapta a tábornoki ülőlabdámat (amihez akart rögtön még egyet, mert akkor lehet vele óriáscicist játszani), aztán megnyugodott mindenki. 

Belső török, mi?

A nyúl hülye ám alapból, ha még nem jöttetek volna rá. 

*= Álnév, nyilván, adatvédelmi okokból.

**= Ez is, nyilván, ugyanazon okokból.

***= Nyilván.

Fut. (Avagy a nyugati medicina disznajságai.)

 

Az volt, hogy épp mentünk az Asszonnyal futni. Mármint, ez nem újság, az újság az az, hogy futás közben a hajnali derengésben megtaláltam a környék egyetlen valamire való gödrét, abba jól beleléptem, amiből kifolyólag a bal lábfejem csinált egy olyan irányú mozdulatot, amire a saját jókedvéből nemigen képes, amiből kifolyólag meg a környékbeli ébredező bécsiek a magyar szidalomszótár terjedelmes készletéből csippenthettek fel jónéhány cirkalmas és ékes morzsát. Fájt na. Aztán.

Aztán, az Asszony sodrófával kergetett az asztal körül, hogy márpedig én menjek el az orvosdoktorhoz. Bicegős lévén a kergetés nem tartott sokáig, ellenben én csakazértis úgy döntöttem, hogy Besenyő B.E.D. István, azaz Beszenyő B***ok Elmennija Doktorhoz István, én bizony b***ok elmenni a doktorhoz.

Merthogy, végigfuttattam az agyamon, hogy mit fog mondani az orvosdoktor. Három lehetőség van. Egy: ínszalagszakadás. Ez esetben nem tudnék lábra állni, márpedig én, ha fintorogva is, de aváztam jobbrabalra. Kettő: ínszalagrepedés, mely esetben a lelki szemeim előtt megjelenő ősz halántékú, középen mikiegeresre kopaszodott, fehérköpenyes, sztetoszpókos doktorbácsi a fejét ingatva a maszk mögül azt mondaná, hogy hát "Varga úr, ezzel mink nem tudhatunk mit kezdeni, felírok rá egy krémet, ami a félhavi fizetésébe kerül, meg egy rögzítőt, amit támogat ugyan a betegkassza, de még így is elviszi a másik felét, aztán napjában háromszor kenni, rögzítőt hordani és azt a nyavalyás lábat legalább nyolc hétig ha fene fenét esz se mozgatni." Három: ínszalagnyúlás, mely esetben a kettes variáció ismétlődne meg. 

Ellenben.

Ellenben, én erre azt mondanám az orvosdoktornak, hogy a krémet azt viszem, de a rögzítőt azt nem, egyfelől, hogy maradjon pénzem kenyérre, másfelől, mert én ezt a sérült lábat bizony mozgatni szeretném. Erre az orvosdoktor felherkenne, hozzámvágná a sztetoszkópot, aztán megkergetne vértvevőtűvel (mert attól félek) és mivel bicegek, ezért utolérne, aztán tarkón kellene verjem, amiért is elvinne a biztonságiőr és kitiltanának örökre a rendelőből és ez belekerülne a helyi médiába és a tanítványaim rajtam röhögnének és hát legyünk őszinték ez azért kellemetlen lenne. 

Szóval ezt elkerülendő nem mentem el az orvosdoktorhoz. Asszony nézett is rám, mint a vasvilla. De. Miért is akarom én mozgatni a sérült lábamat?

Mert egyszer már jártam így. Annó, Kombathelyen, csótókör közben megtaláltam egy mocsárciprus (amúgy igen szép fa) léggyökerét, aztán kakukk. Ugyanezt mondta az orvosdoktor, mármint nem, hogy kakukk, hanem a fentieket. Akkor még elhittem, de valahogy a testem meg kiabált a mozgásért, úgyhogy a 8 hetes nemmozgatás közben elkezdtem a 2.héttől sétálni, majd szamármenetben sétálni, majd lassan kocogni, majd a 8. héten igazából már megint futkorásztam. Pedig az a sérülés durvább is volt, mint a mostani. 

De ez tűnt helyesnek. 

Sok évre rá, mikor már el is felejtettem ezt az esetet a léggyökérrel, és két makkegészséges lábon éltem az életem kerültem beszélgetésbe egy hozzáértővel (nem emlékszem már, orvos, anatómiaprofesszor, akármi, mindenesetre a hivatásától függetlenül egy amolyan nem az árral sodródó karakter volt) a témáról. Aztán mondja ám az ember, hogy naja, a nyugati orvostudományban bevett módszer a pihentetés, csakhogy ennek van egy nagy hátulütője. Mégpedig az, hogy a szervezet nem hülye. Ha megfigyeljük az állatokat, azok ha mozgásszervrendszeri sérülést szenvednek, akkor pár napot pihennek, aztán elkezdenek avázni. Merthogy - mivel a szervezet nem hülye -  ezért pontosan tudja, hogy ha egy szövet megsérül, akkor mi kell a helyére. Hát mi kéne, ugyanolyan szövet, ugyi. Az ínszalag helyére ínszalag, az izom helyére izom, satöbbi. Ellenben, ha azt az adott testrészt kivonod a forgalomból, akkor a szervezeted (mivel nem hülye) aszondja, hogyhát, ez úgy látszik már nincs használatban, tehát hogy azt a csúf lukat mégiscsak kipótoljuk valamivel, tesz oda kötőszövet. Az meg sem nem rugalmas, sem nem terhelhető, mert nem arra van kitalálva. 

Szóval megfoltozza, csak épp nem fog működni és míg világ a világ, nyekeregni fog, ha mozgatod.

Van egy komám, ő úgy született, hogy van a combizomzatában egy félcentis lik. Ég tudja, miért. Mindenesetre ettől folyamatosan vacakolt a lába, meg fájt a térde meg minden. Aztán orvostól orvosig járt, mind azt mondta, hogy hátugye ezt ne tessék erőltetni, ezen kívül mink nem tudhatunk mit tenni. Aztán egyszer megtellett a butykosa és elkezdett hobbiszinten erőemelni. És láss csodát, a fájás elmúlt. Majd talált egy dokit, aki maga se vetette meg a súlyzózás örömeit és a koma elrítta neki bánatát, hogyhát ez van, fáj a lába, de ha aktívan edz, akkor elmúlik, viszont amint abbahagyja az edzést, megint előjön a fájás, pedig mindenki aszondja, hogy ennek fordítva kéne lennie, most akkor ez mi? Mondja ám az orvosdoktor, hogy ez nem mi, hanem logikus, ugyanis amint nekiáll ráedzeni és megerősödik a combizomzata, hát akkor az izomszövet annak rendje szerint, józan paraszti módon és egyszerűen mint a pofon, nos, betömi azt a félcentis lukat.

Azt nem fáj. 

Meg aztán, azóta sokat beszélgettem erről népekkel. Sokan egyetértenek velem. Persze másfelől sokan nem. Abban viszont majd' mindenki, hogy a nyugati orvostudományból kiveszett a holisztikus, egész testet feltérképező szemlélet. Erre még tudnék jónéhány példát mondani, de lassan elfogy a papír. 

Mindenesetre, hogy félreértés ne essék és hogy ne kelljen életem hátralevő részét börtönben tölteni, itt szeretném leszögezni, hogy nem, nem és mégegyszer sem arra akarok én  arra buzdítani itt bárkit, hogy ne menjen orvosdoktorhoz. Sőt. Tessék csak. Sose árt, ha tudjuk, miszösz van ott belül. Magam is elhatároztam, hogy így negyvenhez tendálva évente egyszer átnézetem a hardvert. Én itt arra akarom felhívni a figyelmet, hogy bizonyos bevett szokásokat, amiket azért csinál a nyugati orvoslás úgy, ahogy, mert "eztet mindig is így csinátuk", szóval, azokat érdemes volna néha átgondolni. Kicsit.

 Nem? De.

Jaaa, köszi, hogy kérdezitek, hogy mi van a lábammal. Kenegettem két hétig krémmel. Meg kicsit tornáztattam, nyújtogattam, forgattam jobbrabalra. Aztán sétálni kezdtem. Aztán futógépen kocogni. Aztán a napokban megyek "rendesen" is futni. Mentem volna már korábban is, csak elkapott a dátha. Merthogy meg van gyógyulva, e, mármint a lábam. December elején volt a gödrös eset amúgy, ha már ezt is kérdezitek. Kábé pont nyolc hete :) Nem akarok semmit belétek beszélni, csak egy alternatívát kínálni. 

Mindenki a maga szerencséjének a pogácsa. 

Én megyek palacsintát sütni.

Devil Rising

 Az egész cigányság azzal kezdődött, hogy találtam a suliba, mármint melóba menet egy régi grillsütőt. Aztán meglegyintett a zihlet. Namost, itt ne ilyen útszéli vicikvacok gömbgrillre gondoljatok ám, hanem erre a régi, békebeli, félszekrény méretű ágyúra. Mondom a zembernek, aki ott vakaródik, hogy ennek mi lesz a sorsa? Mondja a zember, hogy ki lesz dobva. Mondom neki, adná nekem. Mondja, hogy vigyem. Na megállj, becibáltam a suliba a grillsütőt. Ezzel kezdődött a dicsőséges menet és a pokol elszabadítása.

Tudni kell a dolgok teljes megértéséhez, hogy a suliban nekem külön kis királyságom van. Ez részben abból adódik, hogy a termem némileg elszigetelten áll az események fő csapásirányától, másrészben abból, hogy sikerült felállítanom egyféle belső egyensúlyt: a dolgomat mindenki megelégedésére elvégzem, mellette meg csinálok minden marhaságot és hülyeséget, ráfogva, hogy oktatási céllal van. Többnyire azzal is. 

Khm.

Na. A grillsütő azzal a lendülettel ment a szomszéd terembe, ami ilyen fúrósfaragós osztály, egy szép virág kíséretében a tanárnőnek, hogy ugyan csiszolnák mán le róla a rozsdát, meg lakkoznák le. Hogy ez megtörtént, visszakerült hozzám, ahol is egy jókezű diákom kipingálta. Ezután benyújtottam a kérvényt a projektvezetés felé, hogy nevelési célzatú projekthez finanszírozzanak már meg némi eztazt a praktikerből (illetve annak a sógor megfelelőjéből). Erre is áldás adódott. Aztán egy másik diákom, akit, hát nem épp paradicsomtermesztésért vitt el a rendőrség, ha érted mire gondolok, felajánlotta, hogy a -nem éppen paradicsomtermesztésből-megmaradt cuccai közül felajánl eztazt ha szeretném. Szerettem volna. Szumma szummárum, most már jár az agyad, hogy mi lett a grillsütőből, mi? Hát mi lett volna? Tökéletes beltéri csilitermesztő magaságyás, időzítőkapcsolós lámpával, csepegtetőrendszerrel, meg minden nyavalya.

Elsőre ilyen békésebb valami került bele, amit még a labanc is elvisel, valami ilyen 4000 scoville-s gyerekjáték. Ez olyan csili, amire mink kurucok azt mondjuk, hogy ja, harap kicsit, a sógorok meg két bottal bökködik, egyel, hogy mi az, a másikkal meg, hogy ne jöjjön közelebb. Szóval határeset.

Ha a scoville-skála nem tiszta: etá.

Aztán, tavaly összebeszéltünk S. barátommal, hogy ha már úgyis van egy ilyen gyönyörű, oktatási céllal (khm...) felépített rendszer az osztálytermemben, akkor ne gurítsunk kakival. Úgyhogy szerváltam carolina reaper magot. A carolina reaper (avagy a karolinai kaszás)a világbajnok csili. Állítólag valami ördögi hibrid épp le akarja taszítani a trónjáról, de azzal nem foglalkozunk. Mi hiszünk benne. Hogy értsd miről beszélünk: a fentebb említett 2-5000 scouville közötti csilire azt mondjuk, hogy harap. Namost, ennél a legmagasabb, amit mértek az az 2,2 millió scouville volt. Ez nem harap. Ez megeszi a lelked, félig megemészti, visszaköhögi és újra megeszi. 

Rákkendróll.

A gyönyörű kaszásbabák egy ilyen kis rózsaszín pikszisben kezdték pályafutásukat:

Majd ahogy nőttek, nőddögéltek, átkerültek az oktatási célzatú (khm...) magaságyásba: 

Aztán nőttek, nőttek: 

és virágba borultak,

míg végül kisebb dzsungel lett a projektből:

Aztán jött a krahh. Elszámoltam magam ugyanis. A leírások szerint egy kaszás max 1,5 méter magas lesz és 50 cm-re bokrosodik. Hát ezek nem olvasták a leírást, hosszában a plafonig nőttek, széltében amíg láttak. Hogy aztán a magaságyásban korlátozott volt a hely, elkezdtek megmokorodni. Hármat sikerült többékevésbbé megmenteni közülük, úgy, hogy szétültettük őket a srácaimmal cserépbe. 

De az ördög ugyebár nem alszik. Egy, azaz egy darab paprikát sikerült összehozni. Az viszont pirosodik. (Mint az ördög szeme a nemalvástól.)

Ezt majd nemsokára leszüretelem és megosztjuk S. barátommal. Ellenben. A jó pap holtig tanul, nekem meg az lesz a sírkövemre írva, hogy tanulmányait befejezte, bár nem volt pap. 

Maradt mag.

Ejnye mondok, csírázik-e ez még.?

Hát no. Tanulva az előző hibából, felkészülve a világuralomra, színre lép az új generáció. 

Csírázik ám. 

Ahogy illik, rózsaszín pikszisben. Aztán majd csak néztek, mint a cserebogár, amikor villámlik.

To be continued...

(Muhaha, avagy gonosz kacaj.)

Boldog, békés karácsonyi ünnepeket mindenkinek!

Úgyamúgy.