Állattemető

Kicsit borongósabb téma...nem mintha a hangulatom borongós lenne, egyszerűen ez volt most a fejemben. Épp otthon jártam a környéket egy barátommal, félhivatalos ügyben, és elhúztunk a Nárai és Szombathely között épült "Kisállat kegyeleti park" mellett. Nem először mentem el az állattemető mellett, és mióta csak megépítették-pedig az nem tegnap volt-motoszkál bennem a vágy, hogy bemenjek körülnézni. Most pedig kaptam az alakalmon, illetve a cimbora állításán, miszerint ő tudja, hogy lehet bejutni (hja, nincs bezárva a kapu...), úgyhogy bevettük magunkat a temetőkertbe. Szép, nyugodt hely, apró sírokkal. A legtöbbön fejfa van, bár egy-két keresztet is láttunk, sőt, faragott, gravírozott sírköveket is. Kutyák, macskák, kisállatok. Minden síron név, születési, halálozási dátum. Persze a szkeptikusok szerint felesleges az ilyen felhajtás, de én szépnek tartom. Sajnos, ahogy az élet rendje diktálja, temettem már hozzám közel álló állatot, és mindig megpróbáltam méltó módon tenni. Miért is ne? Aki szerint az állatnak nincs személyisége, lelke, az nem találkozott még állatokkal. Tehát miért ne érdemelnék meg a végtisztességet? A legszívfájdítóbb az a sír volt, aminek fejfájára a néhai eb kedvenc játékát akasztották. Furcsa, de nyugodt hely, jó, hogy van ilyen is. Munkámból kifolyólag gyakran találkozom állathalállal,sőt,az is előfordult, hogy nekem kellett átsegítenem a jószágot az örök vadászmezőkre...hát, ez sosem egyszerű. Most például a patkányok telepedtek be hozzánk, és én kaptam a nemes feladatot, hogy lemérgezzem őket. Addig nem is volt baj, míg egyik nap körém nem gyűlt az egész patkánycsalád, és nem néztem a szemükbe...hja. Ilyenkor megpróbálja az ember félretenni a lelkizős énjét, de nem mindig megy. Talán nem is kell.
Egyszerűen csak elfogadni bizonyos dolgokat.
És széppé tenni, amíg lehet.

€l*ú®tuk!

Avagy lehetne a cím "Hétfő® Vol 2." is. Mert ugye egy átlagosnak induló HÉTFŐ!!!vel kezdődött az egész hülyeségfolyam, az egész dilifutam, az egész...hét. A hetek ugye hétfővel kezdődnek, ez már csak ilyen. Békésen dolgozgattunk, már készültem, hogy délután zörgök vissza Kishazánkba, éreztem a számban a magyar pálinka, és a baráti beszélgetések ízét. A főnökember is világgá ment valahova, cincoghattak az egerek,úgyhogy nem volt semmi, ami zavarja köreimet. No, hogy félreértés ne essék, a kolléganőmmel egyetemben,- lévén mindkettőnk állatbolond- akkor is igyekezzük becsülettel elvégezni a munkánk, ha nem üti senki a hátunkat. Ezért nem is igen üti senki a hátunkat. Viszont, az ember olyan jószág, hogy ha érzi a hazahívó szót, akkor sietteti kissé a dolgokat.



Ééés, itt jött a fordulat. Előzö nap érkezett hozzánk 4 haflingi kiscsikó. Hát, hogy egy haflingi csikó milyen tündér jószág, az nézzétek meg
---itt.---
A feladat adott: a négy csikkantást az istállóból az erdőn át felvinni a mezőre. Még egy gyengébb szerepjátékban sem lenne megoldhatatlan. Mondom is a Reginának, hogy csináljuk okosan, fogjuk meg a legnagyobbat, a többi majd követ szépen, nem kell azokat megkötni. Eddig is működött ez a módszer. Ez így rendben is volt, vagy 300 méterig, amikor is a három kötetlen csikó úgy döntött, hogy nem hisz az elméletemben, lévén ők még nem szoktak össze, kalapot emeltek, és huss!- világgá. Először nem hittem, hogy komolyan gondolják, de mikor valahogy elkaptuk őket, majd másodszor is világgá mentek, már komolyabban vettem a dolgot. Másfél- két óra múlva kezdett elmúlni a "majd visszajönnek" érzés, az otthoni ízekkel együtt. Helyette azon gondolkodtunk, nekiálljunk-e új munkahelyet keresni...mert a csikókat kerestük egészen estig, de se kép, se hang...A Ferencfőnökjóska a maga l*sza®om stílusával mondjuk elég gyorsan túltette magát a dolgon, szóval nem kell új munkahely, de azért ez megalapozta a hetet.

Kedd délután vergődtem haza, békességes másfél nap otthon. Csütörtök reggel-szemle a telepen. Nyúl fej nélkül, nyúlfej nyúl nélkül. Nyestünk van, és nem malacunk. Bolond, idegeskedős nap. Este békében áztatom magam a zuhany alatt, illetve készülök rá, mikor is csörög a telefon, hogyhát az öt macskát, amit ígérték hogy hoznak, hogyhát azokat most ha lehetne hát, akkor..."Persze anyám, de nem este fél hatkor, az ég megáldjon" mondanám, de ugye az udvarias "persze, semmi gond, hozza csak" marad. Hölgyemény megjön, macskák elhelyez, tusolás, lazítás pihenjbe. Másnap ébredés, futkosás, készülődés haza (ld előző bekezdés: " Viszont, az ember olyan jószág, hogy ha érzi a hazahívó szót, akkor sietteti kissé a dolgokat").

Szamarak, hegyoldal, szerpentin. Nem először, nem is utoljára hajtottam végre az adott műveletet: Y-megfordulás a szolgálati autóval. De most a szolgálati autó két hátsó kereke a füves-csúszós hegyoldalon köt ki, az első kettővel tartja magát az aszfalton. Kézifék beránt, kiszállás, helyzetfelmérés. Az autó 45 fokos szöget zár be a vízszintessel. Szintben úgy tíz méterre alatta a hegyoldalon ház, az én szemszögemből pont a teteje látszik.. Helyzetfelismerés: ha az autó tovább csúszik, akkor átfordul a tetején, majd a ház tetőablakán áthatolva egy szépen kivitelezett hátraszaltó- félcsavarral a nappaliban áll meg. 1. következmény: tényleg kirúgnak, 2. : 80 éves koromig fizetem a kárt. Na neeem. Inkább legyen ciki, mint hogy ilyen feltételekkel próbálkozzak egyedül. Céges mobil: "Srácok, kellene a traktor, meg egy erős kötél...." No, nincs világvége, a csecsen terroristánk semmi perc alatt kihúz a pácból, jelen esetben szó szerint.
Most már óvatosabban végzem a dolgaimat, és "csak" annyi bosszúság vár rám a nap során, hogy a tegnap beköltöztetett macskáknak hűlt helye, amennyiben a pár kupac macskatojt annak vehetjük, ugyanis a macskaajtót valaki előzőleg szigszalaggal akarta átjárhatatlanná tenni. Nem sikerült.

Szóval.
Este fél hatkor, mikor úgy fest, kész vagyok mindennel, rágyújtok egy cigire, és megbeszélem magammal az elmúlóban lévő hetet. Majd a következő HÉTFŐ!!!-n a kolléganővel is leülök, és vele is megbeszélem, hogy:

Ember! Ne kapkodj! Az nem ugyanaz, mint ha sietsz:)