A címen, na a címen sokáig gondolkodtam. Volt az a verzió, hogy: "Életem legdrágább útja", de nem lett volna helytálló, meg ez kicsit semmitmondó is. Aztán a "Jobbkéz és b@lfasz" jutott eszembe, de ez félreérthető. Aztán az, hogy "Balfék, de jól csinálja". De ez szimplán nem tetszett. Maradt a fenti. Még ha a Vatikán szerint legalább egy elítélendő kifejezés van is benne.
Szóval, kezdjük is el, a mai kalandot. Alapból írhatnékom volt, de teljesen más témák jutottak eszembe, aztán az életnek nevezett randomgenerátor feldobta a sztorit. A ludas az egészben Brummhilda, a motorom. Vagy a saját hülyeségem, nem tudom. Bemutatom mindenesetre az előbbit, egyszerűbb:
Tessék kérem, feszítünk, mint pók a lucernásban. A kopirájt Bexé, sok meg a gépből nem látszik, úgyhogy teszek ide egy internetről lopott képet, amin ő is kinéz valahogy:
Íme, Brummhilda. Illetve egy ugyanolyan masina. Hatszázas Honda Árnyék, csopper kategóriában a kisöcsik közé tartozó röffencs, ami a maga teljesítményével bőven elegendő a magamfajta élni szerető szelíd motorosnak. (Azé a száznegyvenet gond nékű viszi ám autópályán, mielőtt valaki beszóna...;))
Namost, némi technikai oktatás jön, a laikusoknak, illetve az olvasóknak, hogy megértsék a probléma velejét. A legtöbb (gyakorlatilag az összes) motorsárkányon van egy benzincsap. Ennek három állása van: 1: zárva 2: nyitva 3: tartalék-azaz, ha erre át kell kapcsolni, akkor tudod, hogy lassan ideje tankolni.
Nem, benzinóra nincs.
Történet indul. Munka vége, átöltözök, kicsippantok a blokkolóórán, mondom a népeknek, hogy csácsumicső, és mint a nagyobb urak, elröffentek Brummhildán. Az a helyzet, régen motoroztam vele nagyobb távokat egyhuzamban. Nem emlékeztem már, hány kilóméter után szoktam tankolni, de mondom megnézzük, hol kell tartalékra kapcsolni, aztán kiderül. Úgy saccoltam, ennek ma lesz az ideje. Így is lőn. Képzeljétek most el az autópálya Bécsből kivezető szakaszát. Három sáv, autók mindenhol, meg mindenféle egyéb jármű, úgymint motor, kamion, meg ezek a furcsa kis platós kramancok amiknek sose tudom a nevét. Szóval, Brummhilda mondja, hogy akkor ennyi. Belassul, lehörög, gázadásra nem reagál. Huszáros mozdulattal lenyúlok a benzincsapra, elfordítom, beletartom a homlokom a szélbe, laza, keresztapás mozdulattal ráhúzom a gázkart és várom a hatást, ami elmarad. Index kib*sz jobbra, a sógor teherfuvarosok jókívánságai közepette lehúzódok a folyamatosan lassuló gépsárkánnyal az út szélére. (Merugye a középső sávban kell avázni, mint a nagyok...) Az út széle itt nem épp kellemes hely, ugyanis nincs leállósáv. Két nagy levegő, gyújtás levesz, elszámol ötig, gyújtás ráad, indítógomb, Brumhillda mondja, hogy röff-rammraramm, kiváló. Index balra, forgalomba visszaáll, motorosbecsület megmentve. Ez így megy vagy ötszáz méteren át, ahol a kis makrancos cemende eljátssza ugyanezt. Történet megismétlődik, pislogok az út szélén. Mint azt korábbi bejegyzéseimből tudjátok, a keletnémet birodalom és az olasz műanyaggyárak gépein "nőttem fel", tehát nem először találkoztam a helyzettel. Ez a jelenlegi két okból volt más: egyrészt mert Brummhilda, becsületére legyen mondva-főleg az elődeihez képest- egy nagyon megbízható gépsárkány. Másrészt, mert, leírom újra a helyzetet: autópálya kivezetőszakasz, munka utáni forgalom, leállósáv óne, helyette szalagkorlát. Nagylevegő, ötmásodperc, indít, semmi. Levegő, indít, semmi. Benzincsap csavargat, nagylevegő, indít, semmi. Semmi és semmi. Belenézek a tankba, hát porzik. Brummhilda drága, hogy hogynem, kifelejtette a tartalékfunkciót. A következő szervíznél fenékbe rúgatom a kislányt.
Ez azonban nem változtat az adott helyzeten. Leírom mégegyszer, hogy érezzétek a szituáció súlyosságát. Autópálya, forgalom, út széle, üres tank, huszonnyolc fok, motorosdzseki, sisak, patakokban folyó izzadtság, alig-mellettem elsuhanó járművek. Kurvaélet. (Ez ma ilyen káromkodós lesz, ne haragudjatok.) MZ-ETZ-s időszakom szokásai alapján felmérem a problémát és igyekezvén megőrizni hidegvéremet és méltóságomat, vésztervet kovácsolok. Tíz méterrel előttem lehajtó, motor arrafelé tol. Leállósáv ott sincs, ellenben összeszűkül a sáv, olyannyira, hogy tényleg kezd kétségessé válni, a következő szélesebb jármű nem tol-e fel motorosról a korlátra. Balkézre valami szervizcsarnok, előtte vagy tíznégyzetnyi szabad placc: a menekülés útja! Igenám, de balkézre van, azaz át kell vágni keresztben a sávon. Egy kétszáz kilós motort tolva, sisakban, kabátban, délutáni forgalomban, alig-belátható kanyarban. Néhány "na most!" nekilendülés után, amikor még az elhatározás megszületése közben berobban a kanyarba egy csirketápot vagy vécépapírt szállító kamion, hogy aztán indexelve balra húzódjon a láttomra, kezdek kétségbe esni. Igaz, csak úgy úriasan, szőrmentén, de azért nem vagyok boldog na.
Ilyenkor jön mindig a mentőangyal. Most is megérkezett. Piros tűzoltóautó képében, a volánnál egy korombeli snájdig sógor sráccal. Ember kivágja a kék villogót, megakasztja a forgalmat arra a pár másodpercre, míg átszuszakolom a gépet a szélcsendes öbölbe. Majd beáll ugyanoda, kiszáll, kitárgyaljuk a helyzetet. Megköszönöm, de nem tud sokat tenni az ügyben, benzin kell a gépnek, nekem meg ebből kifolyólag benzinkút, ennyi. Hát, felajánlja, hogy elvisz a legközelebbiig, főleg, hogy az autópályán gyalogolni se túl egészséges.
Így ezúton is köszönöm neki.
A benzinkút nincs messze, sógor koma kirak, elköszönünk. Kabát levesz, sisak földre tesz, cigi előkotor, vészterv folytatása átgondol. Benzin kell. Azt valamiben el kell vinni. Azt a valamit, amiben elviszem, el kell juttatni oda, ahova gyalog nem mehetek. Oké. Cigicsikk elnyom, benzinkútra belép, benzinkutas lányra a John Wayne-mosoly rávillant, helyzet leírásra kerül, mondom, kanniszter kéne. Van, mondja, széles "minden rendben lesz" válaszmosollyal-pénzért, persze-teszi hozzá. Természetesen, mondom, úgy értettem. (Szolgám leszel a túlvilágon.) Kanniszter hat euróért leakaszt, még hatért teletankol. Csapjatok hozzá egy kávét is, toldom meg, hogy legalább a látszat megmaradjon, hogy én tudom mit csinálok. Sisak letesz, hátizsák letesz, kanniszter letesz, kávéba belekortyol, cukrot keres. Előszedem Bélát az okostelefont. Béla bebizonyítja létjogosultságát és taxit keres, majd hív nekem.
Következő kör. Taxi beparkol. Kinyitom az ajtót, beteszem hátra a kannisztert a sisakot és a hátizsákot és felkészítem Ahmedet a sofőrt, hogy ez kalandos lesz. A motor egy olyan helyen van, ahol elvileg nem lehet parkolni, egy forgalmas autópálya szélén, és összesen öt euró kápé van nálam, tehát először bankautómata kell. Ahmedet jó eséllyel nem így hívják. Mindenesetre negyvenötös, szíjjas muszlim, napszemüveggel és erős akcentussal, tehát Ahmed. Ahmed vigyorog, mikor lefestem neki a helyzetet, látom, hogy megtaláltam az emberemet, benne van a buliban. Uccu. Fizethetek kártyával, aszondja, kérdezi hol a motor. A mentőangyal sógortól a rutin és a hidegvér megkérdeztette, hogyan írjam majd le legegyszerűbben a helyet, ahol rámtalált nyomoromban, így hát mondom Ahmednek, hogy a Nordbrücke felhajtója. Jó negyedóra-húszpercet autókázunk, mire meglesz, annak ellenére, hogy légvonalban a benzinkút és Brummhilda legfeljebb ha egy kilóméterre lehettek egymástól, de ugye én nem tudok tájékozódni, és az autópályán nem lehet csak úgy megfordulni. Ahmed közben megnyugtat a kérdéseivel, mint hogy "nem aggódsz, hogy valaki elvitte a motort?" Dehogy mondom, miért aggódnék? (Mennyé mán baz*eg!) Beszélgetünk Magyarországról, meg Tunéziáról, meg mindenféléről, majd néhány sikertelen kísérlet és kör után megleljük a megfelelő helyet. Ahmed megáll a szerencseszülte öbölben, mondja, hogy mindjárt elmagyarázza, merre menjek majd tovább, hogy visszajussak az eredeti útvonalamra, aztán számláz, 23 euró ötven cent. Tényleg eszi a kártyát. Egyenlítek, közben a terminál alján megjelenik a "borravaló?" opció, amire nem nyomok rá. Visszacsúsztatom a kártyát a pénztárcámba, közben rányúlok az utolsó mohikán öteurósra, amit hirtelen gondolattól vezérelve Ahmed kezébe csapok.
Ahmed útba igazít, beleborítom a benzint Brummhilda tankjába, röffentek, hurrá. Még a hateurós kanniszter is belefér- ha nehezen is-az oldaltáskába, pedig fel voltam már készülve rá, hogy ott kell hagynom, meg Ahmednek is felajánlottam.
Most aztán tényleg beletartom a homlokom a szélbe, huszárosan húzom neki a gázt, persze csak ameddig a lovas biztonságban érzi magát, majd fél óra múlva itthon. Kutya Úr éktelen örömlármával fogad, mégiscsak szokatlanul későn érkeztem meg. Símogatás, cigi, etetés, lakótárssal beszélgetés, vacsora, sör. Blog.
Kurvaélet.
Továbbá köszönetem a Sógornak, Ahmednek és a benzinkutas lánynak.
'cakát, népek, asszem rámfér egy jó alvás.
