Vegadalom Vol 2.

 

Eszembe jutott, az ördög, az Öregisten, az udmurtok háromfejű markolábja, vagy a rosseb tudja, minek hatására, hogy írtam ezer éve egy okosat. Most megnéztem, tizenhárom éve volt, ami majdnem ezer. Szerintem a rosseb volt.

 Ehun.

Najaztán, hogy ez eszembe jutott, elgondolkodtam a fejemmel, hogy mi változott azóta. Hát, a hozzáállásom. (Ez még mindig egy böszme szó.) 

Azt kérdezed, kedves olvasó, vegán lettem-e?

Nem.

Vegetáriánus lettem-e?

Nem.

Hanem.

Az van, hogy sok dolog átformálódott az agyamban ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban. Egyfelől a miértje. Arra kellett rájöjjek, hogy a téma nem a pillanatban van meghatározva, tehát nem arról szól, mikor ülsz a soproni papadzsó sztékházban és tömöd az arcodba a husot, mert az csak egy pillanatfelvétel, viszont az egész okosság túlmutat ezen.

Az okosság arról szól, hogy mink emberek, tehát te, a tesód, a Marinéni a közértből, a Béla a konditeremből, a sarki kokainárus, a vörös a tinderről, a sajtszagú informatikus a melóból, meg én, szóval így ánblokk, kinőttük ezt a bolygót. Komoly érv a vegamindenség ellen, hogy deháthő, az őseink is lándzsával vadászták a pöcsmögöt, aztán puszta foggal tépték a véres húsát, merhogy így tudtak életben maradni. Igaz-e ez?

Igen.

A hiba a mátrikszban ott van, hogy se te, se a tesód, se a Marinéni a közértből, se a Béla a konditeremből, se a sarki kokainárus, se a vörös a tinderről, se a sajtszagú informatikus a melóból, se én a büdöséletbe' nem voltunk rászorulva, hogy pöcsmögöt vadásszunk lándzsával. Anyák elment a teszkóba a banyatankkal, föllökte a hülyegyereket a zőccségpultnál, mondta a hentesnek a negyvendeka parizerre, hogy tizet kértem, de maradhat, beletette még a kasszánál a kosárba a kakaóscsigát meg a vaszabismogyorót (az egy qrva jó cucc), mert tudta, hogy szereted, beváltotta a kiskegyedből kivágott kupont a pénztárosnál, mondta, hogy nem gyűjti a pontokat és hazajött.

Nem volt se lándzsa, se pöcsmög. És mi ezt látjuk a dologból. Az érv attól még áll, igen, az őseink máshogy csinálták. Ugyanúgy vadásztak a farkasok is az alaszkai jégmezőn a karibura, de ha Fifikét, a másfél kilós csivavát kitennéd az alaszkai jégmezőre és mondanád neki, hogy eriggy fiam, szabad vagy, akkor Fifike egy olyan egy és másfél óra közötti időtartam alatt dobná fel a négy cuki tappancsát az ég felé.

Van a volt és van a van.

 Naszal az első körben ezzel a kérdéskörrel kötöttem békét, hogy ezt így hagyjuk. Mert nincs kapcsolatom az ételemmel. Nem én bactam agyon lándzsával a pöcsmögöt a kebabhúshoz, hanem Ali Hasszám Akbar Törökországban, majd Szukramír Balfütty feldolgozta kebabhúsnak, majd a Haram RT elszállította Bécsbe, ahol is  Karl Regenkurt kiskereskedő eladta Jan Janovicsnak, aki az ezerhármas mercédesszel odaállt a kebabtalponálló elé és átadta Can Makmukknak, aki aztán nekem kebabot csinált belőle. Szóval ötletem nincs, hogy a pitában lévő boci mit csinált kebabhús léte előtt. De erőst valószínű, hogy nem sok mindent szegény feje.

Mert ugyi mindenre, amit az emberfia akar, lesz egy iparág. Az okosok szerint négy olyan van, ami az emberiséggel egyidős és érthető okokból addig lesz is, amíg ember: az eszés, az iszás, a b*szás, meg a temetkezés. Namost onnantól, hogy iparág van valamire, mindig lesz sok körmönfont kutyafitty, aki a lehető legkevesebb befektetéssel a lehető legtöbbet akarja kihozni az adott helyzetből, tekintet nélkül a mindenre. Ergó a kép, ami megjelenik a szemünk előtt, mikor a hamburgerhús marhájára gondolunk, az hamis. Az bizony nem a füvön ugrándozó boci, hanem a Kínában másfél négyzetméteren tartott, öt hónaposan felkoncolt jószág.

Hogy akarom-e ezt támogatni? Nem.

Hogy tudok-e tenni ellene? Igen. 

Egy opció, hogy elmegyek Kínába, betörök a bociházba és ha valami csoda folytán nem lőnek le már a bejáratnál, akkor cipőorral sejhajonrúgom Liu Hacsöncsüngöt, aki nem érti, hogy ezt miért kapta, mert ő csak azért van itt, hogy a zasszonynak meg a három gyereknek legyen napi fél tál rizs. Ahhoz a palihoz, aki az egészet szervezte, nem jutok el. Ha ezen a ponton még mindig nem lőttek agyon és Liu Hacsöncsüng se érti a trdicionális kungfú útját, akkor rövidúton elvisz a kínai rendőrség és a barátaim nem értik, hogy miért nem válaszolok a vacappüzenetekre.

Namost, mit tehetek akkor?

Hát a komfortzónámból épp csak kilógatva az orromat, két dolgot. Egyfelől, kifogom a vitorlát a szélből és juszt se zabálok naponta kétszer husot. Másfelől, írok és beszélek róla, hogy tízből egy komában valamit felébresszek. 

Done.

A másik téma, amin elmorfondíroztam, az maga a táplálkozás, mint olyan. Erőst kiröhögtem régebben a vegákat, hogy szerintük ők egészségesek. Mostanra rájöttem, hogy ez kevésbé szól erről. A magam részéről, köszönöm, jól vagyok, a genetikai lottó úgy rakott össze, hogy ha nem mennék szembe az árral, akkor a statisztika alapján durván öt éve 140 kilósan meg kellett volna halnom szívinfarktusban. Nem vagyok sem meghalva, sem 140 kiló. Rájöttem, hogy én épp olyan kellemesen el tudok hízni a szalámitól, mint a zöldbabtól. Ezen a kérdésen még sokáig fogják ütni egymást a népek, de én azt gondolom, hogy a lényeg az egyensúly. Éééés most figyelj, ha már egyszer hoztál egy olyan döntést, hogy nem akarsz Liu Hacsöncsüng főnökének pénzt adni, akkor szinte automatikusan elkezdesz odafigyelni minden másra is. 

Húspótlék. Mi a fax. Féltradicionális családból származom, mikor először láttam szójakolbászt, én is megbökködtem bottal, hogy támad-e. Nem. Mi a búbánatnak akarunk utánozni valamit, ami valami, amit nem akarunk megenni, ugye? Akkor ne együk meg. Na erre is megtaláltam az okosságot. Az van, hogy a vegánság felé nem azért mégy, ha mégy, mert nem szereted a husot, henem mert elhiszed azt a sok maszlagot, amit eddig a pontig összehordtam. Az emberfia úgy van kitalálva, hogy amivel az élete első 4-5 évében találkozik, mint kaja, azt az agya elraktározza, hogy oké. Kap érted egy ilyen zöld pipát. Ami aztán később jön és más ehhez képest, arra ugyanez az agy rárakja a piros keresztet. Namost, vegáék ezért zabálják a karfiolból készült rántotthúst, meg a borsóproteinnel dúsított bolonyait. Mert az, hogy hoztak egy döntést, hogy nem akarják támogatni azt az embertelen és állattalan rendszert, amiből a húshús jön, nem jelenti azt, hogy nem ízlik nekik. 

És hogy épült erre is egy iparág? Hát részemről ámen. Elállófülű csimota koromban lekövettem, ahogy Jóanyám először egészségügyi majd morális okokból félvegára váltott. A 90' es évek magyar konyhájának pörkűttnokedli mintájára olyan cuccokat szerzett be, hogy ríva menekültem tőlük a pincébe. Mostanra a helyi boltban nagyobb megerőltetés nélkül tudok összevenni mindent egy vegán bármihez. Szoktam vegánfőzni a kölykeimnek a melóban pont ebből kifolyólag. Jött az afgán bokszoló, hogyaszongya, ez mi, ez rossz-e, mi az, hogy vegán, buzi vagyok-e, megengedte-e ezt Allah, lesz-e tőle baja, aztán jött vissza tíz perc múlva, hogy kérhet-e még egy tányérral.

Nem vagyok buzi.

Sem vegán.

Sem vegetáriánus.

Szerintem soha nem is leszek. Hús nélkül simán ellennék, de hogy a sajt elvegyék tőlem, ahhoz sok bátor ember kell.

Tudod mit csinálok?

Szorítom lefele a húsfogyasztásomat folyamatosan.

Éhes maradok-e?

Nem.

Romlik-e az egészségem? 

Nem.

Tudok-e jókat főzni?

Hajjaj.

Szülinapozni Vargáriában szoktunk, ahol is a társaság egyrészről vegán másrészről nem annyira vegán szokott lenni. Innentől én vegánfőzni szoktam, mert mondok az oké mindenkinek, vicaverza kevésbbé. 

És tudod mi történik? 

Bár kimondva úgy direktben soha nincs, de a nemvegánok neheztelnek. 

És ezt még mindig nem értem. A kaja jó. A társaság jó. Pia van. Tűz van. Kutyák vannak. Anyám ígyisúgyis leteremt, ha bevarrok.

Soha nem basztam nyakon senkit, mert húst eszik. A legtöbb vega, akit ismerek, szintén nem. Vannak kivételek persze és az emberfia mindig arra figyel, aki a leghangosabban ordít. 

De.

Miért kell valaminek, ami alapvetően egy jó ötletből jön ellene lenni?

Miért fáj, ha nem megyek az árral?

Miért fáj, ha gondolkodom?

Miért fáj, ha mást találok ki, mint amit a programom mond?

És főleg, miért, de komolyan miért, ha mindezzel valami jót támogatok?

Meeh?

Na, erre még nem találtam meg a megoldást.

Ötlet?

Kiskezükeccsókolom.

Vazs megye, húzsvét, mötál (avagy hogy függ össze ez a három.)

 

Nyert a cégem egy pályázat. Ennek az volt a lényege lényegében, hogy bárkit bármilyen továbbképzésre el lehet küldeni. Mondom. Bárkit. Bármilyenre. Szóval, hogy segítsek neki elbajszintani a pénzt, beregisztráltam egy online történelmi tanfolyamra, Vas megye történetéről. Na ott aztán olyanokat tudtam meg, hogy aztavihar. Figyelj.

Na először is. Vas megye alapköveit a középkorban tették le, Vas vármegye néven. Most ugye a viktatúrában megint így hívják, a kettő között póriasan Vas megye volt a neve, én most az egyszerűség kedvéért így fogok hivatkozni rá. 

Volt a 15. században egy bencés szerzetes, aki a Vass József polgári névre hallgatott, a papi neve pedig Nikomédiai Szent Adorján után Adorján lett. Ez a pali eredetileg a mai Baranya megye területén fekvő Husztót településről származott. (A falu a mai napig létezik, lakják vagy ötvenen.)

Fent nevezett Adorján atya a papi képzést Pécsett kezdte meg, majd Szombathelyen fejezte be. Végül a vasvári járás ügyeletes papja, majd később esperese lett. Mivel a hívek nagyon szerették és sokat jeleskedett a közéleti eseményeken is, kis híján püspök is lett belőle, de a konkurencia rokona volt valakinek aki ismert valakit, szal ez papéknál se megy máshogy.

Lényegalényeg. Bár Adorján atya nem vonult be a mindenki által ismert nevek közé, de erős befolyása a volt a kor életére és kultúrájára. És hiszitek vagy sem, három olyan dolog is köthető a nevéhez, amit a mai napig ismerünk.

Ezek közül az első Vas megye neve. Ekkoriban fixálták, azaz tették hivatalossá ugyanis a vármegyék neveit. Vas megye esetében a "Vas" és a "Gyepű" név között kellett dönteni a nagyoknak. Mivel a szavazás döntetlen lett, rábízták Adorján atyára a választást, aki (minden szent keze maga felé hajlik) apja emlékezetére a "Vas" szó mellett döntött. 

A második a "húsvét" szavunk. Bármennyire is az terjedt el a köztudatban, hogy ez a "hús vételét" jelenti a böjti időszak lezárásaként, hát, nem. Csak véletlen egybeesés, hogy erre a kifejezésre hajaz. Az igazság az, hogy Adorján atyát a köznép mint "a husztóti pap" ismerte. A vasi dialektus már akkoriban is a vasi dialektus volt, mindent amit lehetett zöngésítettek, tudod, Vazs megye, Vazsvár, ott terem a legvár. Na a husztóti papból innentől huzstóti pap lett. Volt akkoriban Váton egy nagyon szép templom, ami Adorján atya egyik kedvenc miséző helye volt, a feltámadásnapi (a húsvét akkori neve) misét mindig itt tartotta. A mise után mindig megvendégelt a híveit a szabadban, innentől a "huzstóti" pap váti miséje fogalom lett a nép körépen. "Menünk Vátra a huzstótihoz". És mivel a köznyelv hajlamos rövidíteni, Adorján atya húsvéti miséit idővel egyszerűen a "huzsvát" néven emlegették. Ez a szó aztán úgy elterjedt megye, majd országszerte, hogy egyenértékűvé vált a feltámadás napjával. De mivel a magyar nyelv hajlamos értelmetlennek tűnő szavakra valami értelmet erőltetni, hát pár emberöltő alatt "húsvét" lett belőle.

Na a harmadik a legdurvább, azon eldobtam az agyam, ezért le se lövöm előre a poént. Hanem, képzeljétek el, hogy Adorján atya, még fiatal éveiben alapított egy gyerekkórust Vasváron. A hangszerek, amiken játszottak igencsak elöregedettek voltak, de az egyház sajnálta a pénzt újakra, így abból gazdálkodtak, ami volt. Volt többek közt egy hárfájuk és egy balalajkájuk, aminek már teljesen tönkrevoltak a húrjai. Hogy nem kaptak helyette újakat, a helyi kováccsal vékony drótot csináltatott a pap és azzal helyettesítették a húrokat. Namost, ez adott egy olyan fémes tónust a zenének, hogy az emberek megszerették, ezért aztán később is megtartottáka kórusban ezeket a hangszereket. Na most figyelj. Adorján atya egyik kóristája, bizonyos Fehérvári János később egészen ismert zenész lett és megtartván ezt a fémes hangzásvilágot elnevezte vas-zenének, avagy fémzenének a műfajt. Ez aztán a családján belül szállt apáról fiúra, mígnem egy késői leszármazottja 1956-ban gyerekként Amerikába emigrált. Ott aztán beállt egy jazz-bandába és belevitte az őseitől örökölt hangzást a zenébe. A rock&roll előretörésével a banda az akkusztikus gitárokat később elektromosra cserélte, a dobszerkót kibővítette és megalapították a világ első olyan bandáját, ami a magyar "fémzene" szó szerinti fordításaként-hiszed, vagy sem-metálzenét játszott.

Az első nagy slágerüket a mai napig ismerjük. Úgy szól:

"Április elsejére esik húsvét hétfő."

Fussatok, bolondok :)

Nyaú Anyó gaborgyás gyermekei

 

Ülök a randin, fűzöm a fehércselédet. Épp be akarnám dobni az aduászt, hogy "hát mintegy véletlenül van otthon egy üveg borom és nem is lakom messze", mikoris hív a Bönci. Aszondja a szájával: te, nem akarsz két macskát? Hámondom, (és itt virágnyelven felvázolom neki a fenti helyzet) most így visszakézből nem biztos. Baj van? Hát aszongya, határeset. Aztán jó nagy röhögést csinál, mert a németül folyó beszélgetésben elhangzik néhány poén, ami arra alapul, hogy helyi dialektusban az angolhoz hasonlóan a macskát és a gyönyörűséges női test legtitkosabb táját lehetséges ugyanazzal a szóval illetni. Namondok, visszahívlak. Szummaszummárum, három napra rá hozzámvágott két taknyas kamaszmacskát.

A fenti kép kiválóan kifejezi a jelenlegi kapcsolatunkat. Az Öregisten fényében Bertl névre keresztelt jószág nagy duzzogva elfogadja az angyalhajból, reggeli harmatból és szüzek mosolyából készült macskacsemegét, miközben az jár a feje hátuljában, hogy azért csak oda kéne baszni az azt tartó kéznek. 

A Bönci, aki nagy macskamentő és nyilván nem így hívják, elmagyarázta, hogy ez a két füles egy nagyobb mentésből van, amolyan szabadon kóborló félvadállományból. A baj azzal volt, hogy a Nagy, Macskamentő Egyesület feltelt és ha valaki nem tárolja le ideiglenesben ezt a kettőt, akkor mehetnek vissza az utcára szemetet enni, meg elütve lenni. 

Úgyhogy hozzám kerültek, amíg el nem ismerik, hogy az ember nem feltétlenül akar belőlük pörkölt csinálni (mert nem lévén túl sok pozitív élményük az adott fajjal, jelenleg az a határozott véleményük, hogy de), meg amíg nem találunk nekik egy végleges cicatárat (értsd gazdát).

Én meg gondolkodom és filozofálok itt, a munka utáni jól megérdemelt pohár boromat fogyasztva. 

A spirituális világ szerintem úgy üzemel, hogy van ott egy főmufti, hogy most őt Istennek, Allahnak, Ganeshának, vagy Jahwenak hívjuk, az olyan mindegy, de erős a gyanúm, hogy azért van dolga elég na. Ebből kifolyólag, kell hogy legyen neki egy amolyan projektvezetőbagázsa, érted egy kisisten a könyvelésre, egy másik a számtekrészlegre, egy a pr-re, meg ugye innentől kell, hogy minden jószágnak is legyen egy istene. 

Ergó a macskának is.

A macskák istenét énszerintem Nyaú Anyónak hívják és egy amolyan szexi öregasszonynak képzelem el. Tudod, az a fajta, akin látszik, hogy nem mai gyerek, de -hogy kedvenc mesemondómat, Berecz András bácsit idézzem- el lehetne pattintani a mejjin a bóhát, a szemibe meg a' van írva, hogy ő ebbe' bele van egyezve. Majd ha még lesz agyam ma hozzá, megrajzolom MI-képgenerátorral, aztán beteszem nektek ide az okosság végére.

Mert, ha most őszinték vagyunk, mióta ezek a nyürágta szőrgombócok beköltöztek hozzám

- rendszeresen átstruktúrálódik a lakásom

-szarszag van mindenhol

-tiszta seb a jobb kezem, a szelídítésből kifolyólag

-tele van a folyosó macskaalomkövekkel, hogy épp csak hanyatt nem hengerbucskázok rajta

-többször beleszartak az ágyamba a nyüvesek

-pedánsan felépített napirendemet felrúgva időben haza kell érnem

-nem tudok rendesen szellőztetni, mert "jajkimegyacica"

-ipari mennyiségű macskatápot használok el, még ha a Nagy, Macskamentő Egyesület fizeti is

-alig győzök konzervdobozt kihordani

-rendszeresen az van nekem mondva, hogy "PFFFFF!!!"

- Többet mosok szőnyeget, mint az elmúlt tíz évben összesen

-így konkrétan blogírás közben is hallom, ahogy az egyik purdé rugdossa ki a macskaalmot a tálcából a patyolattiszta padlóra.

És akkor gondolatban megkérdezem Nyaú Anyót, hogy te hallod, te ezt hogy csinálod?

Mert mindezen disznajságok ellenére bármikor ránézek a taknyasokra, elkezdek a klímaváltozásnak engedelmeskedő jégsapkák módjára cseppenkét elolvadni és stohlbuci hangján felteszem a kérdést a bóhásoknak, hogy "sziacicamica, hát hogy vagyunk?"

Nyaú Anyó meg röhög a markába bele, mert ő tudja, hogy csinálja. 

Én nem.

Mindegy, a taknyasok maradnak, legalábbis amíg jobb helyük nem lesz. Itt a másik is, e a Koarl.

Jojcakát.

 

És igen, megalkotódott Nyau Anyó is :)

 

Repül

 Van, aki hintalovat kap karácsonyra, de ahhoz már nagy gyerek vagyok. Van, aki zoknit, de az unalmas. Van, aki pléjsztésönt, de azt nem tudnám bekapcsolni. Úgyhogy, az én Jóanyám, az Öregisten tartsa meg jó egészségben mind őt, mind a szokásait, úgy döntött, elvisz engem Rómába. Namost, azt hiszed, elmondom, milyen Rómában, mi? Nem, füles, nézd meg magad. Itt most a repülésről beszélünk. 

Namost, ugye van az a tény, hogy mink emberek mindig gyorsabban/okosabban/többen akarunk eljutni helyekre. Jogos, törekedjünk a törekedhetőre, de azért na. Bármennyire igyekszem (minden ösztönös indulatom ellenére) nyitott lenni a modernizációra, mégis azt gondolom, hogy aki a repülést, mint olyat kitalálta, az azért nekiment valami kemény és szögletes tárgynak gyerekkorában. 

Mert értem én az indulatot na, tehát persze, a Vrájt tesók korában poén volt a repülés, mert volt egy olyan 70 százalék esélyed rá, hogy elvisz az ördög. Azt is értem, hogy az ember, mint olyan, addig piszkálódik dolgokkal, amiket meg szeretne csinálni, amíg meg nem csinálódnak. Azt is értem, hogy manapra a repülés statisztikailag az egyik legbiztonságosabb utazási módszer lett. 

De.

Amit nem értek, az az, hogy amikor elmégy Svehátról a római Tervanzino (nem így hívják, csak nem emlékszem rá és lusta vagyok utánanézni) reptérre, akkor egy rakat emberrel utazol együtt, akik nem fogják fel a helyzet komolyságát.

Bennem abban a pillanatban, ahogy említésre kerül a repülés, kimászik pókhálós, gyermekek csontjaival teleszórt sárfészkéről egy mentális dinoszaurusz és nekiáll kézellábbal tiltaokzni, hogy emberfia, nemár, hát az ember nem való a levegőbe.

Merugye. Kezdődik a dolog azzal, hogy a reptérre két órával az indulás előtt kell érkezned. Ha egyszer a kezeim közé kapom azt a palit/palinát, aki ezt kitalálta, annak Istenbizony baja lesz. Ott ülsz érted, mint egy kendermaggal finoman behintett galambfos a reptéren, két órán át és várod, hogy rossz legyen. És tudod, hogy rossz lesz. Ilyesmit vérvétel előtt szoktam konkrétan érezni, csak oda makszimum fél órával korábban kell menni.

Aztán becsekkolsz. Úgy néznek rád, mintha már eleve, a kereszténység által meghatározott eredendő bűn alapján, disznóságra készülnél. Pedig nem, nyá, én csak meg akarok érkezni a túlsó oldalra. De ezek akkor is úgy néznek. Leveszed az övedet, kiteszed a mobilfonodat, megkérdezik, hogy van-e nálad bicska ( a dinoszaurusz kiakad, hogy az öreganyád pókhálós patáját, persze hogy nincs, mert amúgy mindig van, de most nincs, mert elveszitek, hogy az udmurtok törnék rátok az ajtót) aztán megállapítják, hogy nem akarsz újabb kilenctizenegyet csinálni és átengednek.

Beülsz jól a belső váróterembe, ami ugyanúgy néz ki, mint a külső, csak itt dolgokat akarnak rádsózni. A fennmaradó másfél órán keresztül. Te meg ebbe belemégy, mert tudod, hogy repülni igen rossz, ergó megveszed a gyutifrí soppban az adómentes, de a bolti ár két-és-félszereséért árult jégert. Lesnek aztán a jólszituáltak, mikor a jólszituált negyvenes meg a nagyon jólszituált hatvanas kiveszi a hátizsákból az aknavetőt és rácsókol. De had lessenek, mert aki józanul repül, annak valami baja van.

Mertugye, elérsz aztán, mikor már minden idegszálad külön kiakadt a két-két és fél óra alatt, odáig, hogy beszállsz a repülőgépbe. Nyilván az összekötő folyosón összetorlódik a nép (slukk jéger), mert Wuang-Jan Chi elveszett, aztán felmégy a lépcsőn, egy iromba vasdarabba, ahol nyilván összetorlódik a nép, mert Karl-Fritz Tannenbaum, keletnémet nyugdíjas persze fél órát borzkodik a folyosó közepén állva, hogy a sajtosszendvicset, törölközőt és pornóújságot tartalmazó kulikofferét beemelje a csomagrekeszbe (slukk jéger) és végül megtalálod a helyedet az F18 nevű ülésen és arra gondolsz, hogy na, emberfia, most meghalunk.

(slukk jéger)

Mert ugye azért legyünk őszinték, nem normális dolog repkedni. Értem én a működését, de a dinoszaurusz szerint, ha egy autó megáll, onnan el tudsz szaladni. Ha egy hajó elsüllyed, onnan el tudsz úszni. De ha a repülőgépre rájön a nehézség, akkor az udmurtok háromfejű ördöge vett minket kutyapózba, onnan nem mégy már semerre, he.

De ez a jelenlévőket nem érdekli, a bögyösfaros sztyúárdesz elmondja, hogy mit csináljunk amikor már minden mindegy, mintha bárki elhinné, a kapitány előre begyakorolt hangon elmondja, hogy gúdmóning dír pesszindzsörsz (skreccs) ví ár gonna (szkreccs) end hev ö nájsz flájt és egyszercsak (slukk jéger) a levegőben vagy és nem érted, hogy mi az anyád kockás terítőjét keresel itt.

Ebben a vascsőben, ikszezer méter magasan, beszorítva Jóanyád meg Huan Pablo Carrera közé. De most már mindegy, kimenni úgysem tudsz, mer lepotyogsz, berakod a füledbe az inflémszt, (slukk jéger) és reménykedsz hogy nem lesz nagyobb baj. 

Aztán leszáll a cucc (dírpesszindzsörsz ví örrájvd tu (szkreccs) end hev a gúd déj) és megérinted a büdös betont a reptéren, hogy érezd, hogy ott vagy, ahová tartozol, ahova az Öregisten téged tervezett, a bús, bocskoros, szilárd anyaföldön. (slukk jéger.)

Én nem értem, még mindig, hogy nem zavar ez senki mást. Érted, nem a százalékokról beszélek itt, nem a lehetőségekről, hanem hogy ha már menni kell, akkor ne egy vascsőben, amit egy fizikai princípia tart fenn, amiben nem hiszek.

Bleh.

Na, van itt még nektek zárásul egy Rammstein-zenemuzsika. Egyrészt, mert jóféle, másrészt, mert a kevéssé ismert összefüggés a zenemuszika tartalma és a címe között, hogy a Dalai Láma, bármennyire is muszáj neki sokat, utál repülni. Ő értené ezt a blogot.

Szegény ember, nem ihat (slukk jéger)-t.