Olvasás. Érted?

"Huszkvárna csollánycsettegető, két darab, darabja 35000 forintért eladó Miskolcon. Kapcsolattartás e-mailben."

"Jó napot, a hirdetésre jelenkeznék. Érdeklőnnék, hogy mennyibe kerül a csollánycsettegető, mennyi a kettő együtt? Hol taláható? Aggyon egy telefonszámot, hogy felhíjhassam!"

Ismerős a helyzet?

Loptam. Innen ni: http://everybodyreadingbooks.tumblr.com/post/843384339

Na instállom, a nagy büdös helyzet az, hogy az olvasás, mint olyan, azokban az országokban, ahol van általános iskola, na ott általános iskolai tantárgy. Elvileg megtanítják rá az embert, az ember meg elvileg megtanulja. 

A gyakorlatban ott tartunk, hogy az értő olvasásra, avagy értelmező olvasásra, ami röviden azt jelenti, hogy fel is fogjuk, amit olvasunk, egyre kevesebb ember képes. 

Megpróbáltam beleásni magam a témába, de nem sikerült, nem nagyon vannak adatok róla. Addig jutottam, hogy Agyarország valahol a béka segge és a búvárpók feneke közé esik, ami az értő olvasást illeti. Egyetlenegy statisztikát találtam, azon kicsit hátast dobtam. Még most is fáj. Szóval, a felmérés több mint tíz éves és Szittyaföldön készült. Akkor a górcső alá vétetett általános iskolás diákok közül, akik "elvileg" már tudtak olvasni, nagyjából a fele érte el az olvasásnak azt a szintjét, ami a mindennapi élethez kell és közel a negyedük volt funkcionális analfabéta. A funkcionális analfabéta olyan ember, aki olvas, de fingja sincs, hogy mit. 

Érted???

A ne-gye-de!

Persze, egykori tanárom szavajárása volt, hogy kis hazugság, nagy hazugság, statisztika, de napi szinten találkozom első kézből a szomorú valóságot alátámasztó tényekkel. A fenti hirdetés-érdeklődés példázat persze hasból jött, a következő példa sajnos nem. Megboldogult nevelőtanár koromban többször előfordult, hogy valamit kiírtam a faliújságra. Az irományom többnyire átlag négy sorból állt és  három, nagyon szélsőséges esetekben makszimum négy lényeges információt tartalmazott. Pl: 

"Szerda este öt órakor

a 317-es teremben

a Vak Asszony visszanéz című filmet vetítjük.

Gyertek sokan!" 

Tény, nem agysebészeket képeztünk. De akkor is...szóval leakadtam. Többször megtörtént, különböző emberekkel, hogy állnak a papír előtt és nézik. Majd rám néznek, majd megint a papírra és vagy egyszuszra, vagy egymás után felteszik a kérdéseket, hogy 

"Mi ez? Hol lesz? Mikor lesz?"

Középiskoláról, tizennégy és húsz közötti emberekről beszélek, amúgy. 

 És fogtam a fejemet, hajjaj. Aztán már csak röhögtem. Hogy ilyen nincs. 

De van emberek, sőt, rosszabbodik.

Ennek az egyik oka biztosan az, hogy az olvasás megy kifele a divatból. Könyvkölcsönzőt már nemigen nyitna senki, ugye? Most ráfoghatnánk az internetre, mint annyi mást, de ugye az interneten is csak olvasol, ha épp nem pornót nézel, vagy onlájn játszol.

Mondjuk most is olvasol. 

Egyszerűen kiment a divatból és kész. 

Másrészt gondolom, ez összefügghet az oktatás remek állapotával és a kiváló pedagógusállománnyal is. Erről írtam már annó egy részletesebb pökködést, akit érdekel hosszabban, elolvashatja itt.

Szóval emberek, gánya van. És nem tehetek róla, lehet ők sem, de nekem néha az agyamra mennek ezek a szegények.

 Többször adtam már fel hirdetést a neten, ajánlottam munkát, albérletet, eladó akármit és jaj, de mindig jaj, nagyon jaj, az első három érdeklődő után koppan a fejem a billentyűzeten, hogy nemábzmeeeegggg....

És de. Ez a valóság. Az emberek jelentős része képtelen az értelmező olvasásra.  És hiába verem a fejem a billentyűzetbe, hiába mondom, hogy ember, oda van írva, sorba, betűvel, csak olvasd el okosan, mindig lesz egy újabb, akinek nem, nem és nem megy. 

Most írhatnám a példákat, hogy mikor annó embert kerestem éppen elhagyni készült állásomra, és leírtam, hogy 20 és 40 közötti férfit keresünk, akkor az első jelentkező egy ötvenes nő volt, vagy hogy ha odaírom, hogy emailben keressenek, biztos lesz legalább az első három között egy, aki a telefonszámomat követeli, mint ahogy kivétel nélkül megtörténik az is, hogy a feltett kérdésekre belinkelem a hirdetést az embernek,- amire egyébként írt,- hogy ott van minden válasz.

 Szóval, a miért, azaz a miért van ez, az egy dolog. A magam két elméletét már elsütöttem róla. A kérdés, hogy lehet-e tenni ellene, vagy ez így van és kész? Lehet én vagyok maradi és túlhaladja az idő az egész olvasás-marhaságot? De akkor mi lesz helyette? Elvégre az egyik legpraktikusabb kommunikációs eszköz. Időtálló, távolságokat áthidaló. Mivel lehetne helyettesíteni? Filmekkel? Drágák. Hangokkal. Hangos. Szagokkal? Büdös. Nemtom, emberek. 

Majd a jövő megmutatja ha akarja. 

Viszont, valami nagyon megnyugtat az egészben, sőt felüdít, csak hogy nehogy ez itt valami borongós irománynak tűnjön. Kifejezetten örülök neki. 

Annak, kérem, hogy na ezzel a bejegyzéssel biztosan nem bántok meg senkit.

Mert akit meg tudnék, az úgysem érti :)

Okos legyél! (Avagy sétáltassunk kutyát.)

Dícsértessék a Jézus Krisztus, Allahu Ackbar, Hail Odin. Csak hogy jó legyen mindenkinek. Menjünk kutyát sétáltatni. Nem? De. 
Nade, hogyan, hova, kivel, mikor? Lássuk csak.

Alap összetevők, a mi duettünk esetében: Árnyék és én. Árnyékot- művésznevén Kutya Urat- a blogolvasó közönség jelentős része személyesen is ismeri. Aki nem, annak adok egy rövid leírást róla, kihegyezvén az alábbi témára. Árnyék: hat éves berni pásztor legény, fajtájának megfelelően nem pici. A közhiedelemmel ellentétben nem kell minden berninek elhízottnak lenni, Árnyék nem karcsú ugyan, de kifejezetten jó formában van. Nagykutya. Na, amit ki akarok nyögni az egésszel, hogy nekem ő-ahogy Jay, vagy Néma Bob mondta-a "heteró élettársam", a végtelenségig kedves, türelmes, szerető és szerethető szőrgyár. Más szemszögből nézve a dolgokat, egy közel negyvenöt kilós ragadozó, jó két és fél centis szemfogakkal, olyan harapáserővel, amit valahova egy kifejlett százharminc kilós testépítőé és egy tigristanké közé saccolnék. Mármint, az utóbbi kettő közül makszimum a testépítő tudna harapni, az is nagyjából mindegy volna, de most itt az erőteljesítményre, a nyomatékra, a nyomáserőre, a zsúlra gondolok, ti meg megértitek jól. Pedig annó még szerettem is a fizikát. Szóval. Méretérzékeltetés. Igen, az egy MZ 251 a háttérben, de csak a méretek miatt.

További kitérő a végkifejlet eléréséhez: Volt a minap egy kellemetlen élményem. Elköltöztünk ugye. Az új WG, azaz Wohngemeinschaft, azaz lakóközösség igazából egy LK, mert mind az összes szittya. És az előzővel ellentétben, jajde, szöges ellentétben, működik. Nem hiszem, hogy ennek pusztán a nemzetiség volna az oka, inkább az akarat, meg a Nóri, aki összefogja az egészet. Ez még nem a kellemetlen élmény volt, félreértés ne essék.  Nade. Ház, kert, kistököm, minden ami egy magyar barbárnak, meg egy svájci ebnek kell. (Bern Svájcban van, ha nem értenéd...). Menjünk sétálni. Olyan háromszáz méterre innen van egy tó. Nagy tó és szép, télleg, gyönyörű út vezet körbe rajta, bejártuk Kedves Germánommal, meg Kutya Úrral, hajdejólesz  ittnekünk!-gondoltuk.

Persze, nem csak mi fedeztük fel a tavat. Brunn am Gebirge gyakorlatilag még majdnem Bécs, azaz az összes istentelen is itt van rajtunk kívül. Az első séta alkalmával találkoztunk egy olyan hatvan fölötti fazonnal, meg három szetterforma ebbel. Se póráz, se lópikula. A tó körüli út ugye kerek, nem belátható, azaz kanyarodik, azaz egyszer csak ott voltak. Kérdezem ám, hogy mif*sz van, az öreg meg mondja, hogy okos kutyák ezek. Az egyik okoskutya fél órán át követett minket, ordított torkaszakadtából, hogy balhébalhé. Pár napra rá lejátszódott ugyanez, kátottam hát az öregnek, venné mán pórázra az ebet. Jajaja, okoskutya ez, mondja. 

No, találkoztunk harmadjára is. Ugyanez a helyzet, "okoskutya" mondja a magáét, gazda tojik rá. Sajna, a tó kerek, ők amarra mentek, mi emerre, hát összetalálkoztunk újra. Hogy ne tegyem egyoldalúvá a dolgot, el kell mondjam, hibáztam. Eleve úgy álltam hozzá, hogy balhé lesz. Ami nem jó hozzáállás. Balhé lett. "Okoskutya" odajött okoskodni. Kértem az öreget fennhangon, kösse meg, közben fogtam vissza Árnyékot. Az öreget pont nem érdekelte. Lett ott még egy kutya, a három közül. Balhé leend. Marakodás, csipkelődés, akármi, szumma szummárum, legördült nálam a vörös függöny, ha értitek, mire gondolok. Ha nem, elmondom ékes magyar szóval. Felrúgtam az öreg kutyáit a p*csába. 

Erre az öreg megmérgedt, hogy én hogy merem rugdosni az ő kutyáit. Hogy a kutyabalhé lecsillapodott, jött a második kör. Az öreg nekiállt hadonászni a sétabotjával. Addig inkább csak megijedtem, itt már mérges voltam, úgy igazán. Édesapám, Isten nyugosztalja, azt mondta egyszer, fiam, ne bánts senkit, de ha valaki bánt, ha az utolsót rúgod is, abba rúgd. Hát, átvillant az agyam ősibb, ösztönösebb felén, hogy lehet nem is volna baj, ha az öreg megsuhintana azzal a sétapálcával. Mert akkor lenne okom elásni, a tóparton, kutyástól. Végülis érvelés-ellenérvelésnek nevezett ordibáció lett a dologból, de okosabbak nem lettünk.

Aztán sokat agyaltam a dolgon utána. Ej mondom, a vén hülyéje miatt csak nem adom fel ezt a szép tavat. Beszereztem egy borsspayt, mondom, ha legközelebb összeakadunk, megkérem illedelmesen, ugyan kösse meg a kutyáit. Aztán megbeszélem vele, mikor megy sétáltatni, én meg majd nem akkor. Ha ez nem működik, jön az egyéb megoldás. De nem találkoztunk. Akkor kezdtek a gondolataim a büszkeségből lejjebb adni, mikor egyik séta alkalmával szembe jött egy néni, egy bekötött oldalú kutyulával. Mesélte ám, hogy ott a tóparton támadta meg valami eb, "egyszer csak ott volt a semmiből". Aztán ugyanaznap kis híján lejátszódott valami hasonló, mint a vén krampusszal. Nénike három középnagy döggel, nénike száz méterrel előttünk, kutyái ötvennel mögötte, erősen figyelve minket, nem feltétlen barátságosan. A tópartról tudni kell, hogy "dzsindzsás" beláthatatlan. Nénike nagyon nem vette észre, hogy a kutyái észrevették, amit ő nem vett észre. Megfordultunk, belekiabáltam a sűrűbe, hogy ebeket megfogni, heló. Itt mondjuk megtörtént. 
Én meg agyaltam még pár napot és bírkóztam a büszkeségemmel, aztán arra jutottam, hagyjuk a tavat. Annyit nem ér az egész, hogy minden nap gyomorgörccsel menjek sétálni Kutya Úrral, azt lesve, melyik sarok mögül ugrik elénk valami ostoba. Azóta találtunk egy "B" helyet. Forgalomfüggően 5-10 perc autóval tőlünk. Rét, bokorsorral, látni, ha valaki szembejön, meg úgy fest normálisabb népek is járnak arra. Maradunk ennél.   

Szóval, amit ki akarok hozni a történetből. Nem hiszem, hogy bármi baj lenne azzal, ha kutyákat összeengedünk haverkodni séta közben.

De.

Van a magyar, a német és tudtommal minden más emberi nyelvnek egy úgy nevezett kérdőmódja. Ezt ilyen esetben érdemes használni. Értsd: ha valaki szembe jön kutyával, megkötöm az enyémet. Aztán ha látom, hogy Kutya Úr kíváncsi egy ebre és az eb is kíváncsi rá, jószándékúan, akkor felveszem a szemkontaktot a gazdával, és megkérdezem, hogy 
"szabad"?

Mert: A: lehet, hogy a kutya agresszív. B: lehet, hogy f*st*s. C: lehet, hogy a gazda agresszív. D: Lehet, hogy a gazda f*st*s. E: és itt jön az, amit nem értek és amiért leírtam Árnyék paramétereit. Egy másik, szintén nem régi eset, hogy csavarogtunk valahol, mikor arra leszek figyelmes, hogy egy eb, gazda teljes jóváhagyásával és a földön maga után húzott pórázzal érdeklődik Árnyék hátsó fele iránt. Árnyék elég meglepett arcot vágott. Én is. És akkor jutott eszembe, hogy igaz, Kutya Úrnak jószándékú kisugárzása van, de elvonatkoztatva ettől az esettől, honnan tudják, hogy a szembejövő kutya nem agresszív? Értsd, ha a gazda odaengedi az ebjét, ő meg leeszi a fejét, akkor én vagyok a hülye?

Sok helyen dívik már a pórázra akasztott sárga szalag, ami azt jelenti, hogy tarts távolságot a kutyától. (Mert agresszív, nem szereti, ha zaklatják, akármi.) 

Szerintem általában nem a kutyára kellene a szalag. 

Viszont a kérdezés, az se nem sárga, se nem szalag, meg pénzbe se kerül. 
Érdemes használni....

Nem?
De. (!)