Winter is coming

Most azt fogom csinálni, amihez nem értek. Illetve a hangsúly nem is a "mit"-en van, hanem a "hogyan"-on. Egyszerre kérem. Pedig ha valamiben nem vagyok jó, az a több dolog párhuzamosan való végzése, szóval tudjátok, én vagyok az, aki ha tudomén olvas valamit, akkor nem hall, ha eszik, nem lát, ha meg iszik...arról ne is beszéljünk. De most mégis két témáról fogok párhuzamban írni, ez talán menni fog.

A minap rájöttem, hogy valószínűleg ez volt a leghosszabb tél, amit eddigi rövidke, ámde eseménydús életem során megéltem. Az első havat tavaly november eleje körül láttam. Igaz, az egy erőtlenebb próbálkozása volt a zord évszaknak, meg akkor még hegyiork módban éltem valami Isten háta mögötti magaslaton, ahol azért az ilyesmi mindig korábban jön. (Szerettem ám ott, csak idővel kezdett fura lenni, hogy a Kutya Úrral folytatott társalgásaimat leszámítva nemigen hallottam emberi hangot.) Szóval, az első hó hamar elolvadt, és a november-december elég barátságos is volt, de már egyértelműen tél, hideg szelek, késői napfelkelte, korai napnyugta. Aztán az újév meghozta az igazi havas telet, és akárhogy is nézem, ez kisebb kihagyásokkal még mindig tart, pedig holnap már a húsvéti nyúl ugrálja körbe a vidéket.

Még az említett tél során letöltöttem a Trónok harca c. sorozat első évadját. Aztán az úgy is maradt, letöltve, a gépen megnézetlenül, egészen úgy február elejéig. Mégpedig azért, mert még tavaly nekiálltam okosan a könyvnek, pontosabban könyveknek, amiből, illetve amikből a film készült, hogy elolvasom őket és háááááttt....ritkán teszek le könyvet, ez esetben sikerült.

A "winter is coming", azaz "közeleg a tél" a film, illetve könyvsorozatban központi szerepet betöltő családnak, a Stark famíliának a jelmondata. A történetben a George R.R. Martin által megálmodott világ lakói épp egy sok-sok évig tartó nyárban élnek, melynek úgy fest, vége és hosszú telet hoz maga után. Brrr. Vicces módon passzol a mi évszakunkhoz, nem? No, azért nálunk semmi baj, van egy hosszabb telünk és ennyi, annak is lassan vége, szóval inkább "winter has gone". De, és, valamint, a HBO, ami Agyarországon forgalmazta a filmet, vicces reklámot talált ki: Az első évad egyik főkarakterének számító Lord Eddard Starkot és az említett jelmondatot montírozta a fostos télies időjárásjelentés alá. Ügyes.

Amúgy semmi bajom a téllel, helye és rendje van, továbbá elég jól tűröm a hideget, meg minden, de azért így, hogy munkámból kifolyólag sokat vagyok szabad ég alatt, már kicsit tele van vele a hócipőm, főleg március végén. És valahogy mindenki szentségel, anyázik, rázza az öklét az ég felé- az időjárás meg pont letojja az ilyesmit, az ellen nem lehet mit tenni. Mondjuk ez talán rendben is van így.

A Trónok harcát filmben megnézni valamikor február elején kezdtem el, a pillanat hevében pusztán unaloműzési célzattal. Aztán azt mondtam: hoppá! Félreértés ne essék, a könyv nem rossz. Pusztán sok olyan elem van benne, ami számomra olvashatatlanná teszi. Jó, rosszul is álltam neki, mert a négykötetes történetfolyam utolsó darabja került először a kezembe, az meg az előző három ismerete nélkül követhetetlen. Azt félbehagytam, pedig ez nálam ritka. 
Aztán átrágtam magam az elsőn, de az is szenvedős volt.

Éppolyan szenvedős, mint a téli autózás. Már hatodik éve, hogy az Opel viszi a sejehajom mindenfelé és összességében nagyon elégedett vagyok a járgánnyal. A Trónok harcában hangzott el az, hogy "semmi sem számít igazán, amit a „de” előtt mond ki az ember". De. Az Opel nem szereti a telet. Egy klasszikus suzuki népautóból nyergeltem át erre a bárkára és ilyenkor erősen érezni a különbséget. A suzi volt az a jármű, amit, ha megsüllyedt valahol, az atyámfia üresbe rakta, kiszállt, és egy rövidebb káromkodás kíséretében kitolta a kátyúból. Az Opel közel tonnás bányarobbantó felépítményével ugyanezt nem lehet megtenni. Az Opel kérem arra való, hogy ráálljak vele az autópályára Győrnél, benyomjak egy Iron Maiden albumot,  és mire az másodszor lepörög Pesten legyek. Erre tökéletes. És épp a masszív felépítése miatt nagyon biztonságos is, ellentétben a suzukival. De. Képes megsüllyedni a három centis hóban. Úgyhogy, télen kétszemélyessé válik, mert a csomagtartóban Kutya Úr utazik, a hátsó ülést pedig elfoglalja a hólánc, a jégkaparó, a gyalogsági ásó, a jégoldó, meg ilyenek.

Hoppá, ott tartottunk, hogy hoppá. Megy ez. A film azért volt nekem hoppá, mert amellett, hogy mind a szereplőgárdát, mind a kivitelezést tekintve profi, kiküszöböli a könyvnek azon dolgait, amiktől hülyét kaptam. A könyv ugyanis oldalanként legalább tíz új szereplőt dob a színre, néha csak egy pillanat erejéig, akiknek később, esetleg harminc fejezettel arrébb majd valami fontos szerepük lesz. Addigra meg már az ördög se tudja, hogy kifijaborja az illető. Ráadásul az író felváltva használja a szereplőknek hol a vezeték- hol a kereszt- hol a becenevét. Jaj. Nagyjából tíz oldal után elvesztettem a fonalat. Bár erős a fantáziám, de az, hogy a filmben látom is az embereket, gordiuszi csomóként vágja át a problémát-tehát Targeryen (Mi? ) Viserys(Ki?) a Targeryen ház(Aha...) utolsó élő férfisarja, akinek címere egy sárkány (A többi harminc címer mellett) rögtön a helyére kerül, mint a "nyálasszájú szőke fürtöske". Tehát nem kell jegyzőkönyvet vezetnem mellé, hogy tudjam követni, ki kicsoda. Továbbá, a filmben események is történnek, míg a könyvben leginkább a szereplők fejezetekre rúgó dialógusaiból derül ki, mi fontosság van éppen, az előbbi élvezhető tempójúra pörgeti az utóbbi langyosvíz történetfolyamát. Mind a film, mind a könyv a párhuzamos történetépítés technikáját választja: négy-öt helyen folynak egyszerre az események, a film pedig ezek között ugrál, ami kiválóan alkalmas az izgalom fokozására, a néző következő jelenet iránti igényének felkeltésére és ugyanígy ugrál a könyv is, ami kiválóan elősegíti a rétestészta jellegű történet még inkább összekeverését és nyújtását. A könyv nálam megbukott, a film nyert-ritka madár.

Március vége van és végére értem az első évadnak, pontosabban értünk a Zasszonnyal, mert közben összeköltöztünk és ő is rákapott. A hét elején még volt egy újabb szösszenete a télnek, ami mostanra leginkább latyakká vált, mi pedig nekiálltunk a második évadnak. Úgyhogy egyik fronton közeleg a tél, a másikon remélem távolog.

Jó éjt.

Igen, a távologot én találtam ki.

Animalpastor

Szösszenet, mellyel meglepem, ez asztalszéli szegleten, magam-magam. Mert így bevillant valami munka közben, hát leírom, csak úgy ok nélkül, mert jól esik. Naszóval a csoda tudja már honnan jött elő ez a gondolat ma, de eszembe jutott egy jóember, aki a modern technika révén vegytisztán fészbuk-ismerősöm, tehát offlájn sose találkoztunk. Bár ez még változhat.

Az úriember Tom Animalpastor néven fut fácsén, pontosabban a hivatalos adatlapja és egy elég érdekes karakter. Szemre úgy harminc és negyven között lehet, Lengyelországból származó, Bécsben élő katolikus pap. Amúgy Tomasz Jaeschke a becsületes neve. Hogy mi hogy lettünk ismerősök a világhálón arról, hogy őszinte legyek, már fogalmam sincs. (Nyilván valamelyikünk bejelölte a másikat, nem? De!) Lényeg a lényeg: az animalpastor nagyjából annyit tesz, mint állatlelkész, állatpap. Szóval, ő egy katolikus atya, aki az állatokért harcol. Érdekes felállás, nem? De!

Az úriember azon viszonylag kevés fanatikus állatvédők közé tartozik, akiket megtartottam a fészbukoldalamon. Minden tiszteletem az állatvédőké, (szegről-végről magam is az volnék, vagy mi a szösz), de egy időben besokaltam, hogy az üzenőfalam szétroncsolt testű jószágokkal, sírás-rivással és fogaknak tsikorgatásával volt tele és megértésüket kérve elkezdtem kitörölgetni ezeknek mélyen tisztelt terjesztőit. (Lásd az erről szóló bejegyzést:)) No, a Tom az más kategória, általában gondolat és érzelemkeltő képeket, irományokat posztol. Nem nyávog pénzért, nem ócsárol, nem szidalmaz, teszi, amit hivatásául választott. Különösen tetszik ez nekem, mert az illető pap és ilyeténképp az állatokat "fivéreinek és nővéreinek" nevezni legalábbis az ár ellen való tempózás. A Biblia szerint ugyanis:
"Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: "Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.""

Szóval, a katolikus egyház aligha ismeri el az állatokat az emberhez hasonló módon érző és gondolkodó lényeknek. Pedig aki valaha is foglalkozott csak egy kicsit is állatokkal, észreveheti, hogy igen, éreznek, gondolkodnak, vannak érzelmeik, tudnak vidámak vagy szomorúak, izgatottak vagy unottak, szeretők vagy haragvók lenni. Ezt lehet mindenféle módon bizonyítani is, de ez egyszerűen látható, érezhető. Aki mást mond, azzal sincs gond, csak szimplán hülye, vagy panelban nevelték kukászsákban. No. Most megmondtam. Szóval, Tom Animalpastor úszik az ár ellen, olyannyira, hogy legutóbb be talált szólni a Vatikánnak is e témában. Ez bátor. Innentől nem csodáltam, hogy mikor ma átbújtam tüzetesebben a honlapját, a magáról szóló bejegyzésben a "Priester ohne Amt" kifejezést találtam, amit akárhogy is forgatok, hivatal nélküli papot jelent. 

Nos, csak azt akartam leírni, hogy talán kicsit szentimentális, de nekem tetszik, amit csinál. Ilyen embernek mindig helye van a világban. Meg a fészbukomon :)

Ha valaki kíváncsi a jóemberre, itt a honlapja és a fészbukja.

Továbbá. Adok magamnak egy enyebejnyét, mert ugye többször kijelentettem, hogy ez a blog nem politizál, mostanában pedig idébbodébb előfordult. De igyekszem mértéket tartani, jó? Viszont, még szintén a munkahelyemen, bevillant egy kép, pontosabban kettő az agyamba, és nem bírtam ki, hogy össze ne vágjam nektek. Ha címe lenne, az volna: "kontraszt". Jó éjt gyerekek.

Talizmánia

 

Pár éve, ha jól emlékszem, pont kettő, az meg ugye pont egy pár, kaptam születésnapomra egy baráttól egy talizmánt. Ilyet ni:

    

Ezt azóta is hordom a nyakamban, bőrszíjra igényesen felfüggesztve. Többen kérdezték már, hogy mi ez, mit jelent, honnan van, és egyáltalán. Nos kérem, ez az úgynevezett tatárlakai agyagkorong másolata. Hogy mit jelent rajta az írás? Hát...

A tatárlakai agyagkorong az u.n tatárlakai lelet részeként került napvilágra, 1961-ben az Alsótatárlaka nevű erdélyi falucskában végzett ásatás során. Az agyagkorongot két kis agyagtáblával együtt egy férfi sírjában találta a Nicolae Vlassa román régész vezette ásatócsoport. Mindhárom leleten jelek, feltehetően írás figyelhető meg. Ez pedig kérem elég rendesen felrúgtott mindent, amit eddig az emberek a történelemről hittek, gondoltak és egyáltalán. Lett belőle összeveszés, egymás lehülyézése, elméletgyártás-és elvetés, és egyáltalán szörnyűséges bonyodalom. Utánaolvasgattam a dolognak, és valamint de, úgy döntöttem, semmit nem tudnék az infókból tiszta szívvel ide leírni, és azt mondani, hogy ez úgy van. Szóval, mindenki nézzen utána maga alaposabban, ha érdekli. Ha nem, akkor ne tegye. Az butaság volna.

Amit tudunk és le merek írni: az eredeti lelet egy kb 5 cm átmérőjű agyagkorong, rajta egy négyosztatú mezőben jelek. Ezek között több megfeleltethető a magyar rovásírás jeleinek és több, azaz sok megfejtése született. Ami felforgatta a tudóstársadalmat, hogy ennek a holminak a korát, figyejjé, figyejjé: 6500 és 7000 év köré teszik.

Szóval. Tekintetbe véve, hogy a leletet magyar területen találta egy román tudós, nem is pontosan dokumentált körülmények között, és határozottan nem passzol bele az eddig kialakult világképbe, gondolhatjátok, hogy milyen tudományos hőzöngés lett belőle, amit-ezt viszont merem állítani, befolyásol a politika és a patriotizmus is. (Szóval most gondoljátok el, mit szólna a román nemzeti érzelem, ha kiderülne, hogy a magyarok, vagy velük rokon népek már a kőkorban itt főzték a pacalt, vagy vicaverza, ha kiderülne, hogy ezeknek a jeleknek köze nincs a magyar rovásíráshoz?) A vésetnek van egy halom megfejtése, az imaszerű kéréstől a napórához való használati utasításig. Én mindenesetre ezt szeretem legjobban: „Nagyasszonyunk, vigyázó két szemed óvjon minket Nap atyánk fényében.”

A továbbiakban, én itt erről  nem mondok véleményt, nem is tehetném, ehhez szegényes a történelmi tudásom. A talizmánt szeretem és hordom, valahogy már hozzám tartozik. (Kicsit talán kifejezi az állandó szkepticizmusomat is:))

 Azt viszont leírhatom, hogy a történelmi "tényekkel" mindig óvatos vagyok egy kicsit. A történelmet az írja, aki megteheti, a győztes, a történész, vagy a politikus. Továbbá, a rovásírásos dolgokkal is óvatos vagyok, mert-és ez most az én teóriám- mivel ROVÁSírásról van szó, tehát egy puhább anyagba egy keményebbel karcolt jelekről, ennek e jelkészlete viszonylag egyszerű, vonalakból, max körökből álló valami lesz, tehát én nem mennék egyből falnak, ha találnék két egyformát. Ha valaki megnézi pl a viking rúnaírást, tele van a magyar rovásíráséhoz nagyon hasonló, vagy tökegyforma jelekkel.

Amúgy meg, egyre inkább bekerül a köztudatba a "rejtett történelem" kérdése, azaz hogy sokminden jóeséllyel nem úgy van, ahogy az okosok megírták, illetve a tudós koponyák, akik félnek a felfordulástól, hajlamosak rá, hogy leleteket, amik nem passzolnak az eddig tanultakba, egyszerűen semmibe vegyenek. Egy ismerősöm, akivel együtt végeztünk főiskolán, és régésztechnikusként folytatta pályafutását, mesélte a következőket: részt vett egy ásatáson szülőfaluja közelében, kelet-Magyarországon, ahol egy jóval a tanult honfoglalás kora előtti rétegből került felszínre egy rovásírással díszített tárgy. Állítása szerint olyannyira egyértelmű volt a magyar eredet, hogy részleteiben még ő is el tudta olvasni. "Szúrágás"-közölte az ásatásvezető, és félretette.

Tehát kérem, ami a tatárlaki korongot illeti, ezért is nem mennék bele találgatásokba, mert bármi lehet igaz és bármit meg lehet kérdőjelezni. De ez nem az én dolgom. Mindemellett, a minap mi, pontosabban a Zasszony megadta a megfejtést, ami szerintem eddig a legkorrektebb. Ez valahogy úgy volt, hogy heverésztünk egymás mellett, Zasszony elkezdte fösztörgetni a medálomat és kérem, ott helyben megadta az olvasatát. Szerintem ez a tuti. Tehát:

     Egy ember befogott a szekér elé és elment a vásárba...

     

  a vásárban magvakat vett, amiket elültetett a kertben...

mikor a magokból növény lett, leszedte és bevitte a konyhába...     

  

 az asszony pedig levest főzött belőle és jóízűen megették.

                                       
                                                                                   

 Ez az elmélet van annyira korrekt, mint bármelyik és nekem tetszik:) Ezt nem is kell tovább bonyolítani.