2016. december 25., vasárnap

Karácsony másnapja



Hát szervusztok, kedves blogjáró gyerekek, újra itt van Thorium bácsi. Boldog Karácsonyt, kellemes Yulét, áldott fenyőünnepet. Remélem, jók voltatok és kaptatok ajándékot a Jézuskától, a Mikulástól, illetve az ateisták a rokonoktól. Én a magam részéről a tegnapi szenteste és a mai rokonlátogatás utáni enyhe ételmérgezésben és némileg erősebb náthában szenvedek. A következő napok újra a tevés-vevésről és a húsdisznókéhoz hasonló genetikámnak hála két nap alatt felszaladt öt kiló ledolgozásáról fog szólni, ma este azonban még pofátlanul semmi dolgom. De kedvem se semmiféle komoly témához, ezért csak lazán standupolok nektek egyet. Hoztam két sztorit, az egyik elsőkézbőli és egészen friss, a másik másodkézbőli és egészen régi. A témájuk kicsit hasonló, majd megértitek, csak figyeljetek.



Kezdjük a saját kutyánk kölykével. Ennek a történetnek szerves része a pénteki nap két összetevője. Egyfelől, pénteken beindult nálam a nátha. Szerencsére semmi panaszom nem lehet az immunrendszeremre, szervezetem a betegségeket előre megtervezett, katonás rendben, az elfojt-bedarál-kienged módon győzi le. Azaz egy efféle parasztnátha úgy fest nálam, hogy egy nap elkezd fájni a torkom, másnapra egybefolyik taknyamnyálam, aztán ez pár nap alatt kitisztítja belőlem a devlát. A másik összetevője, hogy péntek este kellemes társaságban elfogyasztottam némi italt, majd hazatérve Vargária kies birtokára, egy éjszakai, kicsit heves hangvételű onlájn beszélgetés örömére még egy keveset. 
És jött a másnapi ébredés. Alapból ilyen mennyiségű alkohol nem csinál bennem túlzottan nagy zűrt, azonban lévén hogy a szervezetem spártai küzdelmet vívott az éjszaka során a baktériumokkal, ez a két hatás felerősítette egymást. Ráadásul másnap reggelre Jóanyámmal közös jövésmenés volt tervben, amit kicsit elaludtam. Hogy egoista módon fényezzem még kicsit a genetikámat, nagy szerencsém van az elalvás-ébredés témakörével is, könnyen és gyorsan alszom el, frissen és hamar ébredek. Nos, mikor a Megváltó születése napjának reggelén fél kilenckor Jóanyám kisszobámba toppana, kirúgott az ágyból, majd az őt szellemként követő kamasz bakmacska azon lendülettel az Alien-filmekből ismert arctámadóként rámvetette magát és heroikus küzdelembe fogott a jobb alkarommal (siccinnejdak*rva*nyád), már éreztem, hogy ez a reggel a kivételek közé fog tartozni. 

Kikászálódtam a furcsán visszahúzó ágyból és kicsoszogtam a reggeli rituláis cigarettámra, ami alatt alapesetben aztán teljesen észhez szoktam térni, még ha úgy is ébredek, mint akit nyakon öntenek hidegvízzel. Most úgy éreztem, hogy nem oké a dolog, a cigaretta füstje marta minden nyálkahártyámat, mintha savat nyeltem volna. Beballagtam a fürdőszobába. Ott jött az igazi meglepődés. A tükörből szembejövő viaszfehér bőrű, rikító vörös szemű, csapzott hajú figurában ugyanis elsőre nem ismertem megszokott önmagamra. A tényt elfogadván aztán, lévén ha más nem, az iróniám már éber, meg is jegyeztem Jóanyámnak, hogy úgy festek, mint a Lugosi Béla-féle Drakula, csak hosszú hajjal. Az első újabb kellemetlenség akkor ért, mikor az említett mondat elhangzása után körbe kellett néznem, hogy ezt tényleg én mondtam-e, mert szokott hangom helyett valami "zs" kategóriás horrorfilm démonát hallottam vissza, varjúkárogáshnak is rekedt hangon. A második akkor, mikor Jóanyám közölte, hogy a hasonlat nem pontos, Bélabácsi kategóriákkal jobban nézett ki. 

Nade kérem, a dolog az dolog. Annyira volt időm, hogy beszereljem a kontaktlecséimet, ami nem segített túlzottan a rikító vörös szemeken, kétszer végiggereblyézzek az üstökömön, ami szintén nem lökött túl sokat az összképen, farmert és pulóvert húzzak, aztán már gurult is velem a Jóanyám vezette kis kék suzuki. Első megállónk a pornóapáti bolt-köz-kocsma komplexum volt. Azért bolt-köz-kocsma, mert mint a legtöbb faluban itt is úgy fest, hogy balra bolt, középen kapualj, jobbra kocsma. Jóanyám bement a boltba dolgokat vásárolni én pedig elkeseredetten nézegettem a kis kék suzuki anyósülésén. Jöttek-mentek a falusiak, a korcsmárosbácsi némi küzdelem árán épp akkor nyitotta ki a hivatalt. Mikor meguntam a várakozást, gondoltam, kiszállok, bepróbálkozom még egy cigivel. Egy pillanatra kiment a fejemből a tükörben látott lény. Megálltam a "köz" előtt és előkotortam egy bagót. Az első pofon a jobbról, kutyahúzta rolleren érkező kishölgy részéről ért. Jópár éve, mióta kivándoroltam a faluból, nem vagyok már a pornóapáti mindennapok szerves része, így nagyritkán ugyan, de bukkanak fel új arcok-időközben megnőtt gyerekek, falubeliek távoli rokonai, betelepültek, másnéven gyüttmentek, satöbbi. Őt se ismertem, de mivel nálunk ez a folklór, rámosolyogtam és ráköszöntem, hogy "jóreggeltszia." Első reflexből megpróbálta viszonozni a gesztust, majd ahogy az arcomba nézett, hirtelen legörbült a szája, éles kanyart vett kutyástul-rollerestül jobbra és nagyjából ötméteres félkörben került ki, hogy aztán visszatérjan a járdára, aminek a szélén ácsorogtam.

 Ömm.

Ezen elgondolkodtam egy darabig, miközben füstölt az orrom alatt a Fülöp Móres. Aztán helyreraktam valahogy, mert mégiscsak az idegen kategóriába estem neki, és amúgy is tud antropofág fejem lenni, ha nem vagyok a topon.
 De.
 Amikor a korcsmárosbácsi, akinél a hivatalátvétel óta egyetlenegyszer voltam bent egy félórára, kizörgött az ablakon, végigmért és megkérdezte, hogy:

"-Ide vársz?"

akkor azért elmormoltam magamban egy "na most már igazán menjetek ti a pi...." kezdetű mondatot.
Feladtam. 
Belöktem a kocsmaajtót, deathmetálbandákat megszégyenítő öszhangzással köszöntem egy jóreggeltet és kávét rendeltem. 

Hosszút,tejjel, egy cukorral.


De csak hogy meglepetést okozzak.
.
.
.

A második történet egy nagyon kedves tanárnőmtől származik, aki még a főoskolán igyekezett belenyomni a buksimba a biokémia furfangjait. Nem mondanám, hogy sikerrel járt, bár ez nem az ő hibája, sokkal inkább a témával kapcsolatban kialakult természetes rezisztenciámé. Ellenben nagyon kedveltem és azt hiszem, ő is engem. Amennyiben valahogy szembe jönne vele ez a bejegyzés, ehelyt kérem a megértését: ez a történet majd' tíz éve hangzott el a szájából, egy annál is jóval korábbi eseményt felelevenítve, szóval ha a feledés homályába merült apróbb részleteket az írói fantáziával pótlom-kérem, nézze el,- nagy vonalakban stimmelni fog. 

Naszóval, valahogy a függőségekre terelődött a szó az órán. És-mondta a Tanárnő, rászokni gyakorlatilag bármire rá lehet. Nem csak az alkoholra, a fűre, az egyéb kábszerekre, a cigire, de a csípőspaprikára, a csokira, a kólára és- a kávéra is.

Valamikor, a kommunista rendszer megújítása, a módszerváltás, az egypárti kizsákmányoló rendszer többpárti kizsákmányoló rendszerré alakulása előtt, szóval a 89-es un. rendszerváltás előtti időkben, Tanárnőt, aki már akkor is Tanárnő volt, méginkább fiatal és csinos, konferenciára hívták a Balaton-felvidékre, jónéhány kolléga kíséretében. A kollégák között akadt egy, aki bizony, nevezzük nevén, kávéfüggő volt. 

Hogy félreértés ne essék, itt némi kitérőt kell tennem. Kolléga esetében nem arról a kávéfüggőről beszélünk, aki a mindennapi szóhasználatban poénosan kávéfüggőnek nevezett kétlábú, aki ha nem tud reggel kávét inni, kicsit morcosabban néz a világra, nem. Ő napi 8-10 feketét tolt be, cukor nélkül, húzóra és ha ez nem adatott meg, akkor komoly elvonási tünetei lettek.

Reggel fél hét, Tanárnő és a kollégák ébredeznek a Zánkai úttörőtábor lassanként funkcióvesztetté váló faházaiban, kicsoszognak a "placcra" jóreggelt mondanak, fogat mosnak és készülődnek a nyolckor kezdődő konferenciára. Kolléga pedig kávét keres, mivel jóhiszeműen nem hozott magával. De ajvé, sehol egy kávéautomata, se porkávé senkinél, az Úttörőtábor központi elemeként magasodó breccsapadlós közösségi ház pedig még szomorúan és elhagyatottan meresztgeti villanytalan ablakait. Kolléga viszsárga arccal futkos kollégától kollégáig, a konferencia nyitánya pedig vészesen közeleg. 
Nincs mit tenni, Kolléga öltönyt vesz, nyakkendőt köt, marokra szorítja a feket műbőr aktatáskát és kiballag Zánkába, hogy kávét vadásszon. 

Fontos megjegyezni, hogy nem véletlenül említettem az esemény történésének politikai korszakát. A kocsmák ekkor ugyanis még hivatalosan nem nyithattak ki délelőtt kilenc előtt. 

Ellenben, a magyar furfangos ember, ismer a székelykaput, a bécsi kaput, a nagykaput és a kiskaput. Tudta ezt Kolléga is, hát leült az első kocsmahivatal elé a padra, hátha szerencsével jár és korcsmárosbácsi a szocialista eszméknek megfelelő hivatalos, kilencórás nyitásnak előtte csak beugrik egy félórára, hogy a gyárba induló támaszait a kommunizmusnak reggeli frissítővel suttyomban ellása-mint tette azt oly sok korcsmárosbácsi. Ült a padon szegény ember, öltönyben, nyakkendőben, szorongatva a fekete műbőr aktatáskát-fehér arccal, remegő kezekkel. 

Majd, fél nyolc felé, a fentebb leírtak szellemében, gyülekezni kezdtek a kocsmahivatal körül a kommunizmus gyárba induló támaszai. Nézték, nézegették a fura jelenséget a padon, öltönyben, nyakkendőben, fekete műbőr aktatáskával. Majd egyikük nem bírta tovább, hát kirobbant belőle a mondat:

"- Te hallod-e komám. Nekünk is tud ám hiányozni a reggeli feles, de azért te, hallod, te nem vagy semmi."




Nos, ennek szellemében békességes Karácsonyt, kellemes jó éjszakát és remek holnapot kívánok Nektek.

Jó éjt.



2016. december 18., vasárnap

Tárgyak és talányok




Dícsértessék. Nemsokára 24.-e, méghozzá december 24.-e, azaz Karácsony. Előtte még lesz egy 21.-e, amiről többnyire megfeledkezünk, az eredeti újászületésünnep, a télközép, a midwinterblot, a legrövidebb nappal és leghosszabb éjszaka az évben, vagy ahogy tetszik. Mindegy, lényeg, hogy cuccokat fogunk kapni, jaj. Amiket aztán A: használunk, ami jó. Mint például a hátizsákot. Ezért hívják őket használati tárgynak. Vagy B:  nem használunk és felkerül a pocra, ezt hívják dísztárgynak. Namost, hatvanvalahány év az átlag életkor Magyarországon, abban hatvanvalahány Karácsony, születésnap, névnap van, az egyéb sátoros ünnepekről nem is beszélve. Mindig kapunk valamit, mindig feltesszük a polcra. Vagy használjuk, amíg lehet. Mi lesz aztán a sorsuk? Van aki ragaszkodik a tárgyakhoz, van aki kevésbbé, van aki egyáltalán nem.
Ez a mai téma.


Láttatok már ekkora lájkot? Nem. Jó. Nem is azért van itt. Hanem a gyűrű miatt. 
Én a skála egyik végén vagyok. Ezért ne értsen félre senki és ne bántódjék meg senki. Itt nem jobb és rosszabb lesz, csak világszemlélet. Mert én az általános Közép-európai értékrendszer szerint viszonylag kevéssé ragaszkodom tárgyakhoz. Ma végigpörgettem az agyamon, mi az amihez igen. Ez a gyűrű egy közülük. Aztán ott van még a pipám és a bicskáim. Meg a medáljaim és Botond a hegymászóbotom.  Jó, szentimentális bolondként a gyerekkori plüsseim, mert azokat az én leendő gyermekemnek tartogatom. Asszem ennyi. Minden mástól képes lennék megválni. A kocsi használati eszköz, a motor mondjuk határeset, de azt is képes lennék eladni, hogy vegyek egy szebbet, újabbat. 

Van a másik véglet. Aki mindenhez ragaszkodik, mindent megtart, akár emlék, akár nem, akár van funkciója, akár nincs. És vannak az átmenetek. Azért-is-morfondíroztam sokat mostanság ezen a témán, mert a jó félévesre sikerült házfelújítási projektünk véget ért, illetve az utolsókat rúgja, így mostanában volt a "válogassuk ki, rakodjuk át, nézzük át" fázis. Vargária ősi birtoka, szülőházam, a maga méreteivel, padlásterével, sufniajival,fáskamrájával és műhelyével ráadásul megfelelő teret is kínál a dolgok "félretételéhez". Ennek során aztán ölre mentünk párszor Jóanyámmal, aki hozzám képest a skála másik végén van. Tekintve, hogy anya-gyermeke kapcsolat lévén a genetika kontra neveltetés arányt nehéz lenne meghatározni a viselkedési sémákban, egyszerűen fogalmazva: mindkettőnk makacs mint a részeg öszvér. Krisz barátom (A Festő-Saga  epikus hőse, ha így jobban megvan) fogalmazta meg úgy egyszer, hogy "A vitáid Jóanyáddal olyanok, mint amikor a megállíthatatlan erő elmozdíthatalan akadályba ütközik". 
Szóval, volt idő és ok a témán való elmélkedésre.

Érdekes a történetben, hogy én is így indultam. Mármint ilyen mókus-módban, hogy mindent eltettem, mindent begyűjtöttem, mindent félretettem és megtartottam. Aztán jött a cigányélet. Mármint arról beszélek, hogy 2007-ben kirepültem a családi fészek melegéből, és azóta is megyek, mint a bolygó hollandi. Hol ide költözöm, hol oda, amerre a szél fúj. Mostanra rutinosabban megy, mint egy költöztetécégnek. (Hummm, ez egy cégötlet...na ezt elteszem későbbre.) A lényeg, hogy miután többedjére szembesültem azzal, hogy csomagtartók lesznek tele olyan zsákokkal, amikben olyan dolgok vannak, amikről már nem is tudtam, hogy vannak, vagy soha nem is használtam őket és aztán azzal az új, Vargária méreteinek a töredékét képviselő albérletek igen csak pupra lesznek, szóval akkor leszoktam erről. Elkezdtem a porfogókat kidobálni és eladni és elajándékozni. Ez először furcsa érzés volt. Aztán mikor először megcsináltam, rájöttem, hogy -nekem legalábbis-megkönnyebbülés.

Vannak persze a lelki határok. Cuccok, amikről tudod, hogy soha nem fogod használni, mégis nehéz. De erre is találtam áthidalót. Így voltam Apám ruháival, a halála után. Jóapám, Isten nyugosztalja, erdész volt. Erdészéknél úgy működik a dolog, hogy van egy úgynevezett egyenruhakeretük, azaz amolyan kafetéria rendszerben évente kapnak adott összeget erdészeti ruházatra. Ráadásul vannak külön boltok, ahol ezt még ezen felül is kedvezményesen levásárolhatják. További plusz infó a pórnépnek, hogy az erdészcuccok a katonai felszerelés után a legjobb minőségűek a világon. Mai nyelvhasználattal úgy mondanánk, hogy hi-tech: tűz-víz-szakadásálló, légáteresztő, vízhatlan holmik, amikben a Kárpátokban röhögve lehet medvét kergetni télen. No, én örekeltem ezekből egy gardróbnyit. Ráadásul a minőségükön túl, APÁM cuccai voltak. 

És nagyon nagyok rám. De annyira, hogy egy előzetes válogatás után is 3-4 olyan holmi maradt meg, amiben nem néztem ki madárijesztőnek. Hosszas gondolkodás következett, mert ugyan nem volt szívem-kedvem-etikám fölb***ni őket a jófogásra fillérekért, de hordani meg nem tudtam. Hát következő lett. Akkoriban még aktív ÁVE (Állatvédők Vasi Egyesülete) elnök voltam. Volt az egybesületnél egy lányzó, aki nagy zsibis volt. Nekiadtam bizományban a holmikat, elmagyarázva, hogy körülbelül mennyit érnek és a meghagyással, hogy amit kap érte, az az egyesületé. Így rendben lett a lelkem.

A másik kemény kör a könyvek voltak. Engem még úgy neveltek, hogy ahol könyvek égnek, ott emberek is fognak. Így aztán tele lett a könyvespolcom könyvvel. Majd a nem-könyvespolc is tele lett könyvvel. Majd a gardrób is tele lett könyvvel és a padlás is. Mikor az ágyneműtartóhoz érkeztünk, gondolkodóba estem. Sok olyan volt közöttük, ami egyrészt ponyva, másrészt ezerszer olvastam és tudtam hogy soha többet nem fogom, vagy-vívá lá tehniká-leszedem netről. Ezt is áthidaltam. A régi gyerekkönyvek egy jótékonysági akció keretében mentek a szegényeknek, a fantasyk pedig "Pálinkáért, világbékéért, házikolbászért, vagy kormányváltásért" jeligével a fészbukos zsibire. Orbán még miniszterelnök, világbéke sincs, kolbászt se kaptam, de olyan frankó alamapáleszt, mint akk...na hagyjuk. 
Ezt így sikerült.

És most megint jön. Szekrényátnézés és a "Jézusúristen" érzés, mikor rájössz, hogy gyakorlatilag soha többet nem kellene ruhára költened, csak egy jó szabóra. Bosszantóan materialista és pazarló. Mármint nekem. Megveszünk dolgokat, hogy eltegyük, aztán előkerülnek évek múlva,amikor újra eltesszük, hogy aztán kitaláljuk, hogy "ez még jó" és eltegyük újra, addig,amíg már nem lesz jó. 
Semmire.
Csak port fogni enni és az ember agyát és lelkét.
Mert ami tényleg értékes, az úgyis lekopog a padlásról, ami meg nem, annak nincs ott helye. 
Nem, most már nem csak a tárgyakról beszélek. 

Na, én így állok hozzá. 

De ez csak egy - nézőpont. 

Az enyém. Mindenki másé jöhet vendégségbe. Megkínálom egy pohár vaskeresztesi kékfrankossal és elbeszélgetünk a témáról a pipa füstjénél, miután felkaptattunk a hegyi szállóba Botonddal és elalvás előtt letettem a gyűrűt az éjjeliszekrényre. 

Jó éjt.



2016. december 13., kedd

A gyalázatos macska



Valamikor október közepe-vége felé esett, nagyjából atájt, hogy becsületes dolgozó emberből ismét rendszerellenes munkanélküli hippi lettem, hogy Jóanyám közölte telefonon, hogy talált az erdőn egy gödörben egy macskagyereket. Egy éjszakán át kiabált a lukból a jószág, elsőre azt hitték, macskabagoly, másnap viszont Lajka, a heves északi vérrel megáldott háromnegyedhusky megtalálta, hogy az biz macska, nem bagoly. Annak is kicsi. Egy napra rá hazaérkeztem én is, hát ő jött velem szembe:


Ilyen alig-macska. Valami külföldi vonyóval, mert-bár a képen nem látszik,- cirmos ugyan, de nem csíkos, hanem foltos. Mint a Whiskas reklám macskája. Ott helyben szenteltvíz alá tartottam és a keresztségben a kreatív "Zsömle" nevet kapta, mert az passzolt a méretéhez. Onnantól, hogy lett neve, már persze hogy maradt. Mondtam, hogy macskanáthás, elvittük lódoktorhoz, a lódoktor mondta, hogy macskanáthás. Kapott antibiotikumot, féreghajtót, macskatápot, miegyebet. Az első napokat fülsértő vernyogással töltötte, amiből csak akkor nyugodott meg, ha valakihez hozzábújhatott. Bemutattuk a falka tagjainak, mint Akela Mauglit. Pamacs, a maga világtalan mivoltában eleinte nem tudott mit kezdeni a kis szőrős izével, ami mindig mellé akar feküdni. Lajka hezitált, hogy ehető-e vagy sem. Árnyék szerint pici, hangos, idegesítő, és hagyja őt békén, továbbá a gazdáját is. Sanyi, a nősténysanyi, a maga matriarhális világszemléletével berakta a "pici, védtelen, ostoba jószág, tehát hagyjuk rá" kategóriába.


Úgyhogy a macska a házfelújítás kellős közepén belecsöppent  a mindennapokba és bevétetett a falkába. 



A macska aztán rövidesen összeszedte magát, elhagyta a macskanáthát és elkezdett cseperedni. A kezdeti nehézségek után olyan étvágya lett, mint két felnőtt tigrisnek, kinyílt a csipája, megtanult eltűnni, a legelérhetetlenebb sarokba szarni, kaját kunyerálni és hajnali négykor spontán házibulit rendezni, mert pont arra esett a két órát alszok-egyet raptatok ciklus éber szakasza. 


És a macska nődögélt és pofátlanodott. Autodidakta módon elsajáítította és magas szintre fejlesztette a shaolin kung-fu tigris stílusát. Eleinte csak az árnyékbox ment, majd jött a Pamacs és a Sanyi csesztetése, majd a mindennek nekimegyek, ami mozog korszak. Majd az annak is nekimegyek, ami nem mozog korszak. Jóanyám többedjére ígérte meg neki, hogy visszaviszi a gödörbe, de biz nem hatott az intelem.



Közben nekiállt vakaródni a jószág, mondom ez fülatka. Elvittük a lódoktorhoz, a lódoktor mondta, hogy fülatka. Kezelés alá vettük. Hosszas alkudozás után megegyeztünk abban is, hogy kandúr. Bár a név maradt, lévén uniszex. A macska most épp kamaszodik. Már nem bunyózik annyit, viszont megtanult függönyön csüngeni és a Lajkát csesztetni, aki időközben eldöntötte, hogy a macska nem ehető. Cserébe a macska lefertőzte fülatkával. 


Továbbá megy már a kajáért ordítás, a számítógépen random üzenet küldése random embereknek, a hajgumi eljátszása, a dolgok asztalról való leverése és az egyéb macskaskillek. És mikor az emberfia eljut a gondolatsorban odáig, hogy ez tulajdonképp egy haszontalan, pofátlan, önző, egoista és gonosz kis lény és harmadszor szól rá, hogy ne akarja mindenáron szélmalomrúgással leütni a virágcserepet az ablakpárkányról, a macska elfárad a játékban, odajön, beleül az emberfiának ölébe, odadörgöli a nóziját és dorombolva elalszik. 

Aztán elfelejted az egész hülyeséget, amit eddig írtál, és vakargatod a hátát.

Gyalázatos állatja. :)


2016. december 3., szombat

Állam Bácsi Piszkos Kis Trükkjei




A történet úgy kezdődött, hogy felvettem én valamikor egy lakáscélú hitelt, bizony. Szerencsére nem úgy folytatódott, ahogy az a Nagy Magyar Lexikonban meg vagyon írva, azaz hogy elszállt a svájcifrank és az ötvenezres törlesztőből lett százötven, nem, elégedett vagyok. Vagyis voltam, mostanáig, most azért csúnyán néztem a világra. Állam Bácsi egy agyafúrtabb gazember, mint én azt gondoltam volna.



Szóval a hitel. Sok rossz tulajdonságom mellett megvan az a jó, hogy általában tisztában vagyok velük, így valamennyire kompenzálhatóvá válnak. Így például tudom, hogy kicsit naív vagyok és nagyon hülye a pénzvilághoz. Ezért anno, mikor idestova 7 éve nekiálltam a hitelbonyolításnak, engedvén egy ismerősöm unszolásának felbéreltem egy hitelügyintézőt. A hölgy nevére nem emlékszem sajna, de ezúton is köszönöm az akkori remek munkáját: olyan precízen sikerült belőnie a hitelemet, hogy a havi törlesztőrészlet azóta makszimum 2000 forintokat mászkált jobbrabalra, szóval igazán nem lehetett okom panaszra.

Na most figyelj. Valamikor, nem emlékszem már, de úgy fél és háromnegyed évnyi időtartam közé saccolva a múltban, kaptam egy levelet, biza. Feladója maga Állam Bácsi. A levél azt írta hej, hogy nekem forintosítják a hitelemet. Mert amúgy ojróban volt. Nem is az egy ilyenkor szokásos harmincoldalas paksaméta érkezett, három A4es papírlap volt a borítékban, nagyjából emberi nyelven fogalmazva. Vettem hát a fáradságot, átrágtam. Aszondja, hogy van lehetőségem a lázadásra, a nem forintosításra, ha 30 napon belül összeszedem az összes valaha aláírt papíromat, beküldök egy jelentést az idegállapotomról, a vérképemről, a retinafelépítésemről és halott csecsemők vérével írom alá. Szóval nem lehetetlen, csak enyhést bonyolult. Ellenben, ha beleegyezek hogy forint legyen a hitelem euró helyett, akkor nem kell tennem semmit és hatezer forinttal kevesebbet fizetek havonta.
Oké, mondom álljunk meg, hol a csinga?
Felkerestettem egy másodkézbeli, pénzvilágban járatos ismerőst, mondja meg, hol a csinga. Azt mondja nem tudja, vagy nincs, de ez így jól néz ki.
Na boldogság, el is újságoltam az ismerősöknek, hogy milyen rendes gyerek ez az Állam Bácsi.

Tegnap aztán felkeltem. Igen, így szoktam indítani a napot. Elmentem egyet kondizni, még szuszogtam is közben, hogy azt higgyék, komolyan veszem. Aztán beültem egy elegáns kávézóba, mint a nagyurak, elszürcsöltem egy hosszút, aztán becsattantam a bankomba mert rá akartam tekinteni, hogy állnak a hiteldolgaim. Meglepően gyorsan sorra kerülök, kishölgy lekéri az adatokat, oké, fasza minden. Illetve valami fura. Feltűnően magas a hiteltartozásom ahhoz képest, amennyit és amikor felvettem. Jó hát mondom a hitel az ilyen. De azért rákérdezek, hogy ez mitől van, ez a dolgok rendje?
Nem, aztmondja, ez a forintosítás miatt van.

Őőőőő....

Kétszer visszakérdezek, hogy ezt most jól hallottam-e. Aztán megpróbálom elmagyaráztatni a dolog miértjét. Látszik szegény kishölgyön, hogy ő tudja, de pecek van a szájában, hát megvárja, hogy kitaláljam magam, néhány rávezető elszólás segítségével. Nézzük egymást pár percig így, én valószínűleg mint hal a szatyorban, ő várakozóan, majd tadam-tsss, leesik a tantusz.
Mit leesik, lezuhan.

270-en állt az ojró, mikor felvettem a hitelt, 310-en, mikor Állam Bácsi puszta baráti szeretetből forintosította nekem. Nos, ezzel a kis manőverrel durva becslésem szerint hétszázezer forinttal lökték meg a hiteltartozásomat.

Kedves Állam Bácsi, ügyes, nagyon ügyes. Igen, naív vagyok és a véletlen segített hozzá, hogy erre rájöttem. Mert a kedves levélkében erről valahogy nem esett szó. Hát, most már ez van. Kérlek, használd a pénzemet okosan és valami jóra.

Például vegyél belőle Orbán Ráhelnek egy szép bugyikát, hogy aztán hajnalig táncoljon benne.

Köszönöm.