A' honi, s külhoni egészségellátásrul, annak csingáirul, az pórnépnek okulására.

Nemes Varga családbéli Thorium Dániel tollábul, saját kezüleg, télvíz első hónapjának huszonkilenczedik napján.

Maholnap kettő és fél esztendeje már, szeretett feleim, hogy odahagyván pulyanevelői foglalatosságomat a' Magyarhonban, Sógorföldre indulék, hogy szerencsémet megpróbáljam. Jártam én már itt es, ott es, láttam ezt meg azt, hanem, mindezen időknek elteltével most gyúlék először fény elmémben, most látám által a' dolgok mikéntjét, ami a' szanitéci és orvosi ordinácziót illeti, az két uruszágban. Papírra rovom hát hamarján, hadd okuljék belőle, mind, ki látja!

 Hála adassék érette a' jóságos Istennek, nem leendek beteges fajta. Meg is valék nyugodván, hogy ha méges ledöntene valamely nyavalya, s szüksége úgy hozza, annyi baj legyen, felkeresem a felcsert, bárhol is legyek. A' Sógoriába jöttömnek, s új foglalatosságba kezdésemnek örömére, kézhez vétetett egy amoly piciny plasztikkártya, ehelyt azt mondja neki a sógor: "E-card", s azzal gondoltam, ennek minden felcser örül, járjak bár hazai földön, avagy a' sváboknál. 

Esett ám vagy egy és fertály esztendeje, aratás idején, hogy valamely ürdüngösség támadá meg orromat, akárhogy is szippogatám, nem akara szenyelni. Felkeresem hát, mondám, Szombathely kies városának medicusállomását, s szót értek ott valamely gyógyítóval, nézne már bele a' tülkömbe, mi bútt belé! Bécsörtetek hát, elregölöm a kínomat, s felmutatám a' magyar királyi kincstár által, saját nemesi nevemre kiállított papirost. Egy afféle otromba fehércseléd fogadott, mely fajtának jobb vóna a' fazék mellett kevergetni a' tokánt, avagy padlatot súrolni a' konyhában, ily felelőséggel teljes elfoglaltság helyett, mint a medicusé. Nem áll meg bennem, hej, könnyen a szó, mondám is a' máglyáravalónak, mit vélek róla. Barátok nem lettünk, de ahelyt felfedte, hogyhát, nekem meg semmi dolgom a' Szombathely kies városának medicusállomásán, mert biz, ha külhonban foglalatoskodom, s a sógor császárnak fizetem a tizedet, a' magyarok királya bizony nem gondol az én ellátásommal. Otthagyám hát a házsártos fehérnépet, s a piócás emberrel gyógyítatám ki magam.

Cselédet szalajtottam azért a' vármegyének hivatalába, kérdezné ki, mi a teendő, ha újfent valamely rontás szállna belém. Ím a válasz: "Mutassa meg kegyelmed utóbb az Sógor császár által, nemes nevére kiállított E-Cardot, s ellátja az medicus minden kínját, úgy leszen, hidje meg!"

Gondol ám az ember fia ezzel es, azzal es, feledtem es el az egész miskulanciát. Mígnem, vagy esztendőre reá, nemes asszonyommal, szívem választottjával, s annak minden rokonságával elutazánk egynemely napokra henyélni az Balatonra, hol is a' legifjabb legénnyel való játszódás közben megcsuszandék, felhömbörödék, s rusnya karbunkulus nőtt kezem fejére, hogy alíg bírtam hajlítni, nem hogy még szerszámot emelgessek vele. Mit törődtem én a mitugrász felcserekkel, galambot küldtem Sógoriába, hogy ne várjanak, s mentem a piócás emberhez, az  bekente a' kezem fejét pipamocsokkal, meg medvehájjal, s azzal rendben volt. Ej, de mondám, csak kell valami bullát mutatnom róla, ha visszatérek Sógorföldre, miért nem ügyelék a gazdaságra azon pár napig. Bémentem hát, most már Szombathely kies városa helyett szülőfalum, dicső Pornóapáti medicusához, s okulván az előbbiekből, adám neki a' sógor plasztik E-kártyát. 

De hej, hogy a ragya verje ki, ez se tetszett.

Cselédet szalajtottam hát az vármegyének hivatalába, kérdezné ki, mi a teendő, ha újfent valamely rontás szállna belém. Ím a válasz: "Addig nem áldoz kegyelmedre a' magyar király semmit, míg a Sógor hivatalból el nem küldeti az E-106 pecséttel nyomott papirost, a' magyar hivatalnok saját kezibe."

 Gondol ám az ember fia ezzel es, azzal es, feledtem es el az egész miskulanciát. Mígnem, most télvíznek idején elővett a' hidegrázás. Ha mán ez megadta a' gondolatot, küldtem is galambot a' Sógor hivatalba, állítanák ki az bizonyítványt a' magyar kartársaknak, hadd tudják, mi a dolguk. Jön ám vissza a galamb, s rajta az üzenet:"Nem állítunk mink bizonyítványt ki, hisz kegyelmedet akárhogy is, de el kell lássák Magyarföldön, állítasson ki ott bizonyítványt az úr!"

Hej, megmérgedtem erre. Hagyám a cselédet, s becsörteték jómagam a' hivatalba, Szombathely kies városában, s grabancánál markolván meg az papírnyaló fehércselédet, ráripakodtam: "mi hát az igazság?" S mondá: "Ha jóuram kint is lakozik Sógoriában, s nem koslat minden áldott nap a' két uruszág közt, s az ottani járásnál ez be vagyon jelentve, ez esetben ottani felcserhez menjék, ha meghűl. A' plasztikkártyával csak akkor jöjjék medicushoz idehaza, ha kezét-lábát szegi, s mielőbbi ellátásra szorul"

No, a' faszam.-Gondolám.  

Hogy e bölcsességet eleddig senki nem tárá elém. S azóta a' tudásnak fényében élek: 

"Ki hol lakozik, s fizeti a tizedet,

ott keressen magának szanitécet,

csak ha valamely égicsapás éri,

jár az ellátás más honban néki"

Kelt Tulln kies városában, a' Varga rezidencián, gyertyaoltás előtt.

Havizaj, január,vol2-NŐŐ??

Ez annyira ciki, hogy ez a bejegyzés nem is megy ki Facebookra. Ez legyen csak a tényleg fanatikus blogolvasóké. Ajjaj.

Körülbelül három és fél éve működik ez a blog. Három és fél éve változatlan a bloghoz rendelt profilom leírása. 

Most komolyan. Feltűnt ezen idő alatt valakinek, hogy ki*aszottul az volt ott, hogy "NEME: NŐ" ?!?

Mindegy, megváltoztattam.

Jól vagyok. 

Tényleg.

Havizaj, január- Drágám, figyelsz te rám egyáltalán!?

Azt mondják a keleti bölcsek, hogy érdemes mindig a jelenben élni. Ezt nem feltétlenül és kizárólag amolyan carpe diem móduszban gondolják, hanem arra értik, hogy mindig arra figyeljünk és annak örüljünk, ami van, ne azon aggódjunk, ami lesz, és ne azon tépelődjünk, ami volt. Hallottam nemrég erről egy aranyos sztorit: A zen mester a "jelenben élés" fontosságáról beszélt tanítványának. "Látod,-magyarázta- mindig az a fontos, ami van, nem az, ami lesz, mert az még nincs, és nem az, ami volt, mert az már nincs. Élj minden percben csak az adott percben, csináld mindig azt és csak azt, amit éppen csinálsz. Látod, ha én újságot olvasok, akkor CSAK újságot olvasok, ha teát iszom, akkor CSAK teát iszom, ha meditálok, CSAK meditálok. " Másnap reggel a tanítvány elképedve látta mesterét, amint a reggelizőasztalnál pirítóst majszol ÉS újságot olvas. "Mester-vigyorgott-most akkor hogy is van az, amit tanítottál?" "Úgy látszik-felelte a zen mester-még nem érted a lényegét. Látod, amikor én pirítóst eszem és újságot olvasok, akkor CSAK pirítóst eszem és újságot olvasok."

Na hát, én meg rájöttem, hogy a nyugati férfiakban van ennek a dolognak egy harmadik aspektusa. Amikor csinálnak valamit, akkor CSAK azt csinálják. Nem azért, mert bölcsek, hanem mert így vannak összerakva és nem tudnak mást tenni. És ilyenkor aztán koncentráció bekapcs, külvilág kikapcs. 

Namost, hülyeséget, carpe diemet, zen mestert, meg mindent félretéve. Több és okos tudós is megvizsgálta már, több és különböző szempontból a kérdést, és mind arra jutott: a férfiakban bizony sokkal kisebb az úgynevezett párhuzamos figyelem képessége, azaz nem tudnak több felé figyelni egyszerre, legalábbis sokkal kisebb mértékben, mint a nők. Manapság vannak ellentmondó kutatások is, de most maradjunk a régieknél. Semmi esetre sem jelenteném ki sarkalatosan, hogy a "férfiak nem tudnak" a "nők meg tudnak" több felé figyelni, csak a mérték más, szóval előbbiek kevésbé, utóbbiak jobban. Számomra például totálisan kivitelezhetetlen az, ahogy néha Jóanyám szokta tölteni a vasárnap délutáni csendespihenőt: ül az ágyon, előtte egy könyv, amibe bele-bele olvas, közben rejtvényt fejt és tévét néz. És nem akad fenn, ha közben valaki beszélgetni kezd vele. És ha nagy vonalakban is, de tisztában van mindegyik tevékenység tartalmával.

Volt egy elmélet, ami szerint ez a fajta agyműködésbeli különbség azért alakult ki, mert az őskor óta a férfi és női feladatkörök úgy oszlanak meg a két nem között, hogy a férfiaknak egyszerre csak egy dologra kell figyelniük: VAGY a vadászat, VAGY a szerszámkészítés, VAGY a verekedés, mert ugye egyszerre egyik se megy a másikkal, míg a nők párhuzamban végzendő dolgokkal vannak elfoglalva, mint a gyerek ringatása ÉS a főzés ÉS a veszekedés ÉS és és. (Szerintem amúgy ez az elmélet nagy vonalakban hülyeség, de aranyos:))

Mindegy. Lényeg a lényeg: az jutott aztán eszembe, vajon hány kapcsolatban lett már ebből félreértés? Hogy a férfi csinál valamit, odafigyel, mert nem tud máshova, közben a nő valami fontosat szeretne megosztani, mert neki az a természetes, hogy a másik meghallja, hiszen ő is meghallaná, de ugye nem, vagy ha igen, akkor se fogja fel, vagy ignorálja az elhangzottakat, és akkor jön az, hogy "figyelsz te rám egyáltalán? Fordított helyzetben meg, mikor a férfiember magyaráz és a nő közben nekiáll valami másnak, akkor meg a: "rám figyelsz te egyáltalán?"

Szóval a kérdés, így januárra:

-Hisztek-e ebben az elméletben?

-Kerültetek-e már kellemetlen helyzetbe emiatt?

-Van-e ötletetek a megoldására?

No ennyi mára. Most, hogy végeztem az írással és újra felfogom a világot magam körül, megyek és megvacsorázok. VAGY olvasok. 

Jó éjt!

Mars!

Hallom ám a minap, amúgy félfüllel, valamelyik otthoni médiumban, hogy azzal poénkodnak a népek, hogy embereket küldenek a Marsra és valóságsót csinálnak belőle. Ilyesmire nem igazán szoktam odafigyelni, letudom azzal, hogy valakinek búgatóport raktak a levesébe, oszt félrebeszél tőle. Dehát, csak mondja ám a múlt héten a sógor rádió is, hogy embereket küldenek a Marsra. Nemcsak küldenek, de telepítenek. Nem mintha a kinti médiát annyival komolyabban venném, de ha valamit ennyiszer elmondanak, akkor lehet, hogy ezek tényleg nem viccelnek. Vagy a fele sem tréfa. Hát járjunk csak utána.

Az van kérem, hogy ezek tényleg nem viccelnek és a fele sem tréfa. Mert hogy ember a Marson, az még csak hagyján, de a terv az, hogy egy kolóniát hoznak létre a vörös bolygón. Elűrhajóztatják a népeket, és...és azok ott maradnak és ott élnek, míg meg nem. Innentől határozottan másodrendűvé vált számomra, hogy lesz-e valóságsó, vagy sem. 

A projekt kiötlője és finanszírozója a Mars One nevű holland vállalat, akik célul tűzték ki, hogy egy 24 főből álló csoportot hajóznak át a Marsra, teljes felszereléssel, ellátmánnyal, miegymással, majd-elnézést a szóért-otthagyják őket a picsába'. Mindezt tenni készülnek a belátható jövőben. Jelenleg a legénység válogatása folyik, sőt, úgy tudom, az első kör le is zárult. Az expedícióra nagyjából bárki jelentkezhetett, (hogy voltak-e megkötések és mik, arról sajnos nincs információm) és jelentkeztek is, méghozzá szép számban! Hallottam több tízezrekről, de több százezrekről is, az igazság valószínűleg a kettő között van, mindenesetre sok. A Mars One honlapja szerint akad közöttük pár hazánkfia is. Aztán most válogatják a legjavát, majd felkészítik őket, közben fellövöldözik a Marsra a népek túléléséhez szükséges holmit, hogy ne nekik kelljen mindent helyben összebütykölni. Utána pedig, a tervezet szerint 2024-ben,  kipöccentik a világegyetembe az első adag újdonsült Marslakót, akik 210 napot fognak repülni és 2025-ben landolnak szép új hazájukban, majd 2026-ban indul utánuk a második bagázs, így lesznek összesen 24-en. Ez ugye mostantól némi ráhagyással tíz év. Reményeim és terveim szerint akkor még evilágot taposom, szóval ha minden jól megy, még az én életemben, illetve a mi életünkben ember költözik a Marsra. Azért ez nem gyenge. El kell kezdenem újra Asimovot olvasni. 

A Mars One így tervezi az újoncok édes otthonát:

Mikor aztán túljutottam az első "tyű, nagy dolgokat élünk" érzésen és döbbeneten, rögtön jött a következő gondolat, mint ahogy most valószínűleg szinte mindenkinél: elmennék-e a Marsra, emígy örökre? Na, ezt a problémakört én úgy fél másodperc alatt oldottam meg: "El a frászt, maradsz a valagadon, nincs ott semmi neked való"-gondoltam. De most tényleg. 

Mit is tudunk mi, "átlagemberek" a Marsról? Tudjuk, hogy

-Messze van. Pontosan nem, hogy mennyire, de határozottan messzebb, mint a sarki zöldséges, sőt, messzebb, mint a falu vége, de lehet, hogy még annál is messzebb.

-Vörös

-Kis zöld lények lakják

Aztán, ha kicsit még hozzáolvasgatunk, akkor azt, hogy

-A légköre nem belélegezhető az ember számára

-A gravitációja jóval kisebb a Földénél

-Hideg van, mint állat

-Nincs rajta víz (bár ezt nem tudják pontosan)

- Kő és por borítja az egészet

És ennek ellenére, vagy pont ezért, az ötlet, hogy itt éljék le  egész hátralévő életüket, rengeteg embert hozott lázba. Pontosabban, azt hiszem, nem ez hozta lázba őket, hanem az újdonság, a felfedezés, az emberiségből elsőként valamit megtevés, a kihívás. És ezért az övék is minden tiszteletem. Nem mintha tőlem idegen lenne a mindezen dolgok utáni vágy, de túlzottan szeretem a Földet és a hozzá kapcsolódó dolgokat, hogy itt hagyjam. Még úgy egy hétre elmenne az ember, körbenézni a Marson, de aztán annyi.

Aztán azon kezdtem el gondolkodni, pontosabban, fantáziálni, beleélni magam, megpróbálván átérezni a helyzetet, belehelyezni magamat a szituációba, szóval az ötlött fel bennem, hogy mit fognak ott érezni azok az emberek? Először biztosan nagyon izgalmas lesz. Talán a legizgalmasabb, amit valaha átéltek. Aztán biztosan félni is fognak. És joggal. Akárhogy is nézzük, rádiókapcsolat, valóságsó, Mars One márkajelzés a ruhán ide vagy oda, ők bizony ott egyedül lesznek. Ha lehetne nyelvtanilag fokozni az "egyedül" szót, azt mondanám, "egyedebbül", mint bármikor bárki volt, vagy lesz a Földön. Nem csak, hogy más emberek nem lesznek ott rajtuk kívül, de semmiféle más élőlény sem a Földről. Bármi, értsd bármi van, csak a 23 másik emberre számíthatnak és kifújt. Hogy egymásra vannak utalva, az lelkileg még oké, mert nem ez lesz az első, vagy az utolsó közösség, akik ennyire egymásra lesznek hagyatva, ilyen van "idehaza" is. Viszont az őket körülvevő világból se várhatnak segítséget, semmi olyan formában, amibe a Földön bele se gondolunk: nem tudnak felkapni egy botot a földről, vadászni, vizet keresni, nem is tudom, hogy fejezzem ki, amit gondolok...azt hiszem, végtelenül magányosak lesznek.

Aztán, a kényelem. És ezt most nem a fizikális dolgokra értem, hanem arra, hogy soha többet nem nyithatnak ki egy ajtót előkészületek nélkül, nem szaladgálhatnak teljes szkafander nélkül a szabadban, az a fajta élettér, amiben megkötések nélkül mozoghatnak, személyenként kb 50 négyzetméterre szűkül le. Mondjuk, az alacsony gravitáció ezzel szemben biztosan ad majd némi pluszt, olyanok lesznek, mint Superman, ha kisebb léptékben is.

Aztán, ott van az a tény, hogy életük hátralevő részét ugyanazzal a 23 másik emberrel élik le. Akár tetszik, akár nem. És azt a 23mat nem ők választják. Ha valaki összeveszik valakivel, nincs az, hogy "soha többé nem akarlak látni".  És ha mondjuk ketten közülük összemelegednek? Kíváncsi lennék, a Mars One számolt-e azzal a lehetőséggel, hogy a társulat megszaporodik. Mondjuk biztosan. De kíváncsi lennék, mi az irányadó terv erre nézve.

Ami az agyamban járt továbbá, az az elfoglaltság. A Mars One különböző kutatói feladatokkal látja majd el őket, ha minden igaz. De akkor is, könnyen el tudom képzelni, hogy nekik nagyjából csak ez lesz, esetleg a sakk, a beszélgetés, hogy most csak a finomabb dolgokat említsem (valószínűleg férfiak-nők mennek vegyesen). Eleinte minden új lesz, izgalmas, érdekes és különleges. De mit tesznek, ha elmúlt az újdonság varázsa? Nem nagyon tudnak mást. És  nem azért, mert esetleg nem akarnának mást, hanem mert nincs más lehetőségük.

És most, hogy ezt az utolsó sort leírtam, tudtam végre magamnak is szavakba önteni, mi nyomaszt engem ennyire ebben a gondolatban. Az, hogy nincs más lehetőséged. A Földön, néhány nagyon extrém esettől eltekintve, szinte mindig választhatunk, dönthetünk, indulhatunk más utakon. Ennek a kolóniának ezek a lehetőségek ijesztően (számomra legalábbis ijesztően) kicsire és kevésre szűkülnek le.

Nem, én nem megyek a Marsra. És mindezzel, amit leírtam, se lehúzni, se  lealacsonyítani nem akarok senkit az oda indulók közül, sőt, mivel mindez jó eséllyel az ő agyukon is átfut, no pont ezért fogok rájuk a legnagyobb hősként tekinteni. Így előzetesben is sok szerencsét és kitartást kívánok nekik!

Utólagosban pedig, enyhítendő a komor témát, felhívnám a figyelmüket még egy komoly veszélyre. Mi van, ha:

Havizaj, december- Hazudunk-e a gyereknek?

Ismét havizaj, ahogy illik. Mégpedig azért, mert december és ünnepek, hull a hó és telizsák. És ilyenkor kerekedik a gyerek szeme, a szülő meg gondolkodik, hogy mi a helyes. Mit is mondjunk a lurkónak? Ha valakinek esetleg feltűnne, hogy a bejegyzés januárban íródott, kérem, ne vesszen el a részletekben. 

Most értem ide, jó?!

Tehát, a kérdéskör azért kapcsolódik decemberhez, mert ilyenkor több olyan ünnep is van- szám szerint kettő, megszámoltam- amit körbeleng egyfajta misztérium, főleg a gyerekek számára. A mikuláscsomagot ugyanis nem anyuka csomagolja piros celofánba és csempészi bele a cipőbe, hanem a télapó, és a karácsonyi ajándékért se apuka könyökli le a médiamárktban a kiskínait, hanem a jézuska hozza. Legalábbis a mi időnkben, értsd, a mi gyerekkorunkban ez volt. Illetve akkor még nem volt médiamárkt, de inkább én se veszek el a részletekben. Viszont, egyre több szülő véli úgy, hogy az efféle mesék nem többek gyerekhülyítésnél. Ide sorolhatnánk a húsvéti nyuszit, az álommanót, a gázmanót, vagy bármelyik kedves figurát gyerekkorunkból. Meg kell mondjam őszintén, nekem ezek mind emlékezetesek valahol, és személy szerint kellemes emlékek. Viszont tény, hogy akár így, akár úgy, a gyereket bizony átvágjuk vele. Vagy nem? Mert én a mai napig szoktam emlegetni ezeket a jószágokat, akkor is, ha pontosan tudom, hogy a gyerek nem hisz benne. De jópofa. Más kérdés, hogy mi a helyzet, ha hisz benne? 

És megint másik téma, a fent említett kellemetes gyerekkori társak dárkmetál ellenpontjai: a zsákos ember, a krampusz, a mumus, és a rézfa*ú bagoly. (Ez utóbbi a városiasodással lassan kiveszik, de én falun nőttem fel.) Ők is be-beröppennek a gyermeki képzeletbe, ha valaki beleülteti őket. Talán egyszerűbb elmagyarázni a gyereknek, hogy azért ne lépjen le a busz elé, mert elviszi a mumus, mint hogy mi az a koponyaalapi törés, de melyik a jobb? Melyik tartja vissza jobban? Mert ugye ezek megint csak apró füllentések. És a gyerek, úgy 8-9 éves korig ezt bizony totál elhiszi. 

Az egész kérdéskör igazából nem is a decemberi ünnepek kapcsán vetődött fel bennem, azokhoz csak hozzákapcsoltam. Akkor ugrott be, mikor a (még) cégemnél kaptam fel a fejem egy beszélgetésre, ami egy szemre hétévesforma kölök és az egyik terapeuta között folyt le, valahogy így:

Gyerek: -mennyibe kerül egy ilyen ló?

Terapeuta:- Hát ez...megfizethetetlen.

Namost. Ugye vagy ez van, vagy azt mondja, hogy háromezeröccázojró. A kérdés, melyik jobb a gyereknek? Talán nem volt jó a példa, adott esetben szerintem lényegesen jobb lett volna elmondani a gyereknek az igazat, de ez indította el bennem a hangyát. 

Mert példa számtalan van. Ti is ismertek jó párat. Mit gondoltok tehát? Az efféle füllentések kedves dolgok inkább vagy szükségtelen hazugságok? Esetleg ez is, az is, helyzetfüggően? Kell ez a gyereknek, vagy sem?

**********please, leave a comment after the tone**********

Egyébként pedig boldog új évet mindenkinek:)

Így decemberben. Értitek.