Kutyából szalonna

Miként lapostetű ballag álmosan a fanszőrzet rekettyés széliben, amúgy-értsd szőrmentén- meséltem már a munkámhoz fűződő viszonyomról és értetlenségemről. Namost, ezt kivesézzük kicsit, amennyiben érdekel benneteket. Mondjuk a blog egyik előnye, hogy egy ember írja, a többi meg olvassa. És aki olvassa, az nem ül ott, mikor az aki írja, nekiáll írni. Tehát, hogy érdekel-e benneteket, az csak utólag derül ki, akkor meg már nem lehet visszacsinálni. Tehát mindenképp leírom. Phú gyerekek, ez akkora logikai csavar volt, hogy üzletágat lehetne alapítani rá. 

Na szóval. 

 Dógozzunk. 

Tréner. Ilyen szép neve van neki. Mármint annak amit november óta pénzért csinálok.  Leegyszerűsítve a dolgot, biológiát tanítok migréncseknek és gyüttmenteknek egy a Sógor birodalom támogatásából megvalósult projektben. Namármost, a helyzet az, hogy én úgy kerültem ebbe az állásba, mint ahogy a kutyakaka pottyan a fűbe (mily szép hasonlataim vannak ma, ugye?), azaz csak úgy megtörtént a dolog. Főleg azért érdekes ez, mert miután anno dacumál  lehúztam négy évet a vépi gazdasszonyképző és orknevelde keretein belül nevelőtanárként, megesküdtem a Kazah Sólyomistenre és Thrallra a Háromfejűre, hogy én a büdös skótkockás életbe' tanár többet nem leszek. Úgy gondoltam, hogy négy év tapasztalatai alapján levonhatom a tanulságot, hogy hosszú távon nem vagyok alkalmas a pályára. A személyiségem és a pedagógia egyszerűen össze vannak veszve.

Aztán most meg, hosszabb munkanélküliség után, miután már jó ideje küldözgettem ide-oda az önéletrajzokat, csak felhívnak ám, hogy kellenék. Tanárnak. Migréncsek meg gyöttmentek mellé. Tudnék-e viszonylag azonnal kezdeni? Höh. Na mondok, ennél szarabb opciókkal...de megmondom a frankót, köllött a pénz, azt meg viszonylag kereket ajánlottak. 

Kezdtem. 

Na, aztán jött a meglepetés, ami azóta is tart. Először is, szeretem a munkámat. Másodszor, tök jól kijövök a srácaimmal és a kollégákkal. Harmadszor, a visszajelzések alapján ez vica-verza is így van. Szóval, úgy működik az egész, mintha pont nekem találták volna ki. Ami előtt meglehetősen értetlenül álltam és állok. Ellenben, néhány dolgot már kiagyaltam a témában. Hogy mégis, miért lehet ez így. Hosszas gondolkodás után. Izé. Azt hiszem, összejátszott az a tény, hogy ez a mi őrültekházánk nem egy klasszikus iskola, azzal, hogy pont a nemklasszikussága miatt itt kamatoztatni tudom a rossz tulajdonságaimat is. Amik valójában nem okvetetlen  rosszak, csak szituációfüggőek és egy klasszikus iskolába nem feltétlenül valóak. Ide ellenben-úgy fest- pont igen.  Mindenesetre rájöttem pár dologra ez alatt a pár hónap alatt. Egyfelől az oktatás terén. Amik itt mondjuk jól jönnek. Itt legalábbis mindenképp. Másfelől magammal kapcsolatban. Hogy mégis mi a pántlikás fenétől működhet ez az egész, holott az előrejelzések alapján nem kellene neki. Összeszedem hát ezeket a dolgokat egy csokorba, aztán beleteszem az alábbi vázába.

1. Mesemondás

Na, ha valamihez, hát ehhez értek. Marhaságokról beszélni. Mint amikor az emberfiát kiszólítja a bohóc a közönségből és hirtelen felkerül a színpadra. Ez nálunk pont jól jön, mivel a tanmenetünk, ami egy klasszikus iskolában egy előre meghatározott, leszabályozott, kontrollált és ellenőrzött valami, az nálunk, az, hát...igazából nincs. Szóval viszonylag (érted, "viszonylag", hehe) sokat kell improvizálni. Az meg megy, no. 

(Nem utolsósorban, ez instant módon megadja az önmegvalósítás melengető érzését is.)

2. Türelem, illetve annak hiánya. 

Ha a "Türelmetlenség" szót lehetne személynévként anyakönyveztetni, elgondolkodnék rajta, hogy felvegyem a Dániel mellé. Ha érted, mire gondolok. Namármost, itt lép be a mi intézményünk "nemklasszikussága", ugyanis modulos rendszerben dolgozunk, azaz három hetente új csoport kerül a kezünk alá. Ergó ha valakivel tele lesz a dohányzacskóm, akkor mindig felmerül az agyam egy hátsó, pókhálós szegletében az a gondolat, hogy "nyugi, nyolc nap múlva nem kell többet bajlódnod vele". Ez nekem ilyen esetekben mindig megnyugvást ad. És innentől higgadtan és lazán tudom kezelni a helyzetet. Teljesen más lenne ugye a helyzet, ha arra kéne gondolnom, hogy "nyugi, három év, nyolc hónap múlva sose látod többet..."

3. Őszinteség

Ez azt hiszem a klasszikus oktatásban is helytálló dolog lenne. Vagy talán csak okosodtam annyit a legutóbbi tanári bevetésem óta, hogy jobban belátom ennek a témának a fontosságát. A felesleges körmondatok és "tulajdonképpenek" helyett tényszerűen kezelve elmondani, hogy ami szar, az bizony büdös. Ezt meglepő módon, ámde szemmel láthatóan értékelik az emberek. 

4. Hibák

Amik bizony előfordulnak, nem is ritkán. A klasszikus oktatásban kicsit az volt az érzésem, hogy van egy szakadék a tanárokról a rendszer által kialakítani szándékozott kép, a mindentudó, megfellebbezhetetlen és feddhetetlen Tanárúr és a diákok által látott köznapi személy között. Ebbe a szakadékba pedig igen nagyot lehet borulni. Namost, ha ezt az egészet hagyjuk a francba, az, legújabb tapasztalataim szerint, egész jól tudja kihozni magát. Részemről ezt követem. Ha valamit nem tudok, megmondom a srácoknak, hogy pillanat, utánaguglizok. Ha valami nem ugrik be németül, körülírom és megkérdezem az elvétve ugyan, de jelen lévő osztrák diákjaimat, hogy minekhíjják. Ha nem aludtam ki magam, megmondom nekik, hogy ez van és ezért vagyok dekoncentrált. És tudjátok mi a vicces? Hogy soha, de tényleg soha nem éreztem, hogy ezt cikinek találnák. Mert-legyünk őszinték-nem az.

5. Empátia(?)

No, ez egy másik érdekes téma nálam. Jóanyám szerint antiszociális vagyok. Ez szerintem nem igaz, mert nem akarok bombát robbantani. Ellenben aszociális, na az néha igen. A kettő nem ugyanaz. Nem vagyok én a társadalom ellen, csak hagyjon a p*csába békén. Mikor bal lábbal kelek, akkor meg aztán nagyon hagyjon békén. Viszont, mint rájöttem, ettől még nem vagyok teljesen fából. Tény, hogy nem jellemzően kapom az ölembe és simogatom könnyek között annak a fejét, aki a problémáival fordul hozzám. Tény azonban az is, hogy viszonylag jó ellenjavallatokat tudok adni a fent említett problémákra. Nem feltétlen az "igen, átérzem", inkább az "igen, megértem" móduszban. Ez segít egy kicsit felülről látni a dolgokat és néha célravezetőbb. És ez csökkenti annak a veszélyét is, hogy magamra veszem mások kínját (van nekik elég, higgyétek el...) és magam is begolyózok tőle. Azt a néhány órát meg, mikor abszolút nem vagyok vevő senkire, egy ilyen "nemklasszikus" felállásban át lehet vészelni. 

6. Öröm

Ez szerencse dóga, nem hiszem, hogy lehetne erőltetni, vagy akarni. De tény, hogy örömet okoz, amit csinálok. Szeretem tanítani ezeket a népeket, szeretek biológiát tanítani (vagy németet, vagy amit épp rám osztanak :D ). Az ilyesmi meg ragadós és jót tesz mindenkinek. 

7. A hetedik te magad légy

Mondá József Attila. Autentikusság. Azt hiszem az is kell. Ha nagyon fel akarja venni az emberfia a nagy-komoly-tanárbácsi szerepét, előbb-utóbb kiesik belőle és nagyot puffan. Aztán nem vevődik komolyan. Jóóó, az oldalzsebes farmert meg a szörnyespólókat elhagytam. De csak ezt a kettőt. A többi maradt és ez láthatólag rendben van így.

No. Ennyi jutott hirtelen eszembe. Nem vagyok antiszociális. 

Menjetek, a p*csába, aludni.

Jó éjt!

:D

A labanc öregasszony

Rájöttem, hogy az egyik dolog, avagy objektum, avagy tény, amiről mindig beszélek a blogban, de sohasem konkrétan, az Bécs.

Pedig lassan kezd beleivódni az életembe a város. És mégis mindig szőrmentém emlegetem csak. No most változtatok ezen, nehogy megsértődjön.

Szóval Bécs. Bécs meg én valahogy úgy voltunk egymással, mint amikor a régi ismerősök rájönnek, hogy kicsit több van közöttük, mint a barátság. Soha nem terveztem célzottan Bécsbe költözni. Nagyjából hat és fél éve (atyavilág), hogy Sógoriában kezdtem szerencsepróbálásba, amolyan hol itt-hol ott(hon) módon. Béccsel eleinte csak kerülgettük egymást. Vagyis én őt. Gyakorlatilag körbelaktam a várost. Hol kicsit messzebb, hol kicsit közelebb hozzá. De egy olyan országban, mint Sógoria, ahol a földrajzi viszonyokból kifolyólag ezt az egy öregasszonyt kivéve nincsenek igazán nagy városok, egy Bécs méretű helynek saját gravitációs tere lesz és előbb-utóbb mindent bevonz. Na én is pont így jártam. 

Ami azért egy vicces felállás, mert kifejezetten nem tartom magam nagyvárosi embernek. Sőt. Tekintve, hogy egy nagyjából négyszáz lakosú faluban nőttem fel, ami igen, büszkén vállaljuk, a cifra Pornóapáti nevet viseli, és a Pinka patak csendes völgyében szundikálva legfeljebb akkor lát nagyobb zsivajt, ha focimeccs vagy búcsú van, szóval, értik kendtek, nem vagy szokva a ribillióhoz. Mármint, félreértés ne essék, laktam már városban, de vannak kinőhetetlen dolgok, mint például a személyes tér mérete, ami a nagyvárosi népek "éppen hogy ne érjek hozzá" távolságához képest akkora, mint egy ólajtó. (Na jó, nagyjából karnyújtásnyi). Namost, képzeljük el, mennyi marad ebből egy csúcsidőben túltömött metrón. 

És mégis, valahogy Bécs nekem mindig is szimpatikus volt. De nem biztos, hogy meg tudnám mondani mitől. Ráfoghatnám a külsejére, a finom smink alól kivillanó nemes ráncokra, az ódon arcél mellé bökött modern piercingre, de szerintem nem ez lesz a mérvadó. Illetve nem csak. Már csak azért sem, mert ha őszinték vagyunk, Bécs tökúgy néz ki, mint a mi Budapestünk. Ugyanaz az építészet, ugyanaz az elrendezés, ugyanaz a földrajzi fekvés, még az a nagy böhöm folyó is átmegy mindkettőn. De Pesttől, hazafias érzelmek ide, magyarságtudat oda, én bizony csuklok. Egyszerűen nem érzem jól magam ott. 

És ha elmondanám, hogy mi a bajom Budapestünkkel, akkor adnék egy pofont a falnak, mert ha megkérnék egy helyit, hogy mondja el, mi az amit nem szeret Bécsben, nagyjából ugyanazokat a tényezőket sorolná fel, csak németül, vagy törökül.

Szóval ezzel nem jutunk sokkal előbbre, egyszerűen van valami sármja a vén tyúknak, ami engem megfogott. 

Mondjuk tény az is, hogy Bécsnek (feltételezem ugyanúgy mint Pestnek) sok arca van. Tekintve hogy egy növésben lévő bikaborjú méretével vetekedő berni pásztor, tekintetes Kutya Úr az állandó társam, meg amúgy is így vagyok szokva, hogy egy ronda germanizmust is beépítsek, mindig külvárosban, családi házas környéken laktam. "Meg nem mondanád, hogy ez is Bécs", szokták mondani a látogatók. Pedig de. Meg ha utazok úgy húsz-harminc percet a mindenféle síneken guruló boszorkányos járművekkel, aztán kiszállok a Karlsplatzon mondjuk, és népek vannak mindenféle színben formában és mennyiségben, meg mekdonálc, meg négysávos utak, meg utcazenészek és nyakkendős üzletemberek, na az is Bécs. Azért ezt a szokásomat megtartom, jobb a ződben lakni. Ha nem is olcsó. De válogatni, azt lehet. Van ilyen Bécs és olyan Bécs.

Szóval mondom, ez egy amolyan nem tervezett kapcsolat, de nincs ellenemre. Igyekszem kihozni belőle a jó dolgokat és nem csak lakni, de élni is Bécsben. Megismerni a nagyobb látványosságokat és a kis eldugott helyeket. Ahogy időm, kedvem és tehetségem engedi. Legalábbis igyekszem igyekezni hogy így legyen. Többkevesebb sikerrel. Mindenesetre még nem érzem úgy, hogy ismerem a várost. Messze sem. Sőt.

De ezek a furmányos öregasszonyok már csak ilyenek. Nem engedik magukat kiismerni. Szerencsére néha vannak olyan üresebb hétvégék, mikor a lustaság ittmarasztal és hajlandó is vagyok kibújni a komfortzónámból, hogy matassak kicsit az öreglány száraz bőrén. 

De még kell hozzá idő.

Ellenben nem rohanunk.