Helios (Avagy mi a bré lesz Józsival, ha elmegy a menkü.)

Józsi egy negyvenes agglegény, műszakvezető a gyárban, és Bécs tizedik kerületében lakik egy önkormányzati háztömb harmadik emeletén, balra az első lakásban. A "Helios" néven elhíresült gondolatkísérlet pedig arról szól, hogy mi történne, ha amúgy ukmukfukk elmenne az áram.

A gondolatkísérleteket azért hívják gondolatkísérletnek, mert csak agyban zongorázza őket le az ember. Mint a Schrödinger macskás kísérlete. A gyökér, mármint a Schrödinger amúgy meg akarta csinálni élőben is, csak a korabeli állatvédők megígérték neki, hogy csomót kötnek a nyakára, így szerencsére gondolatkísérlet maradt. A Helios arról szól, hogy az emberfia gondolatban végigmegy rajta, mi történne, mi mindennel kellene számolni, ha hirtelen és tartósan megszűnne az áramellátás. Gyanúm szerint azért hívják Heliosnak, mert egy izmosabb napkitörés például tudna ilyet előállítani. Aztán a népek kezdik ezt annyira komolyan venni, hogy  Bécs kies városában idén tényleg tartottak  egy háromnapos konferenciát valamelyik minisztériumban, mindenféle gyüttment politikusok, meg hozzáértő emberek részvételével, és végigtolták agyban, hogy mi lenne, ha. 

Ugyanis az van, hogy így elsőre nem is gondolná az emberfia, hogy mi lenne, ha. Ja, nincs menkő, oszt? Csakhogy, mostanság már annyi minden függ az áramtól, amit mindennapinak és természetesnek veszünk, hogy a fától az erdőt elve alapján bele se gondolunk. Hogy mi lenne, ha. És ez amúgy az utóbbi húszhuszonöt évben lett így, mert emlékszem, kölökkoromban még rendszeresek voltak az áramkimaradások. Úgy hetente, kéthetente egyszer volt egy árammentes esténk. Ilyen esetekre volt a fiókban zseblámpa, gyertya, meg snapszer. Igazából szerettem ezeket az estéket. Na jó, kivéve vasárnap, mert akkor dízni volt.

Nade.

Józsi ott jön a képbe, hogy ma nekieresztettem a kőkeimet (értsd: a tanítványaimat) a kérdésnek és ez beindította az én fantáziámat is. Józsi amúgy egy fiktív karakter, bármely hasonlóság valós személlyel csupán a véletlen műve. Bécsben is csak azért lakik Butapest helyett, mert előbbit jobban ismerem.

(Meg utóbbit nem is igen állhatom, ha őszinte vagyok. Bocs....)

Szóval, Józsi otthon ül a délelőttös műszak után, issza a Stigl sört és nézni a tévében a Máónikasót. Józsi ennek örül, mert a Stigl sör finom, a kábeltévén meg bejön a magyar RTL. Aztán bummkakukk, Máonika kiszáll az éterből, a nappaliban lekapcsol a villany, és a szomszéd töröknél elhallgat a teknó. Józsi nem túl okos, de a jéghátánis fajta, ezért rögtön eljut a logikus következtetésre, és mintegy konklúzióként kimondja a tényt:

 "ottb*ssz*meg*kur**nyja". 

Józsi bepróbálja a biztosítékszekrényt az előtérben, de semmi. Kiballag az lépcsőházba, kézzellábbal elmagyarázza a szomszéd töröknek, hogy nincs áram, a török hasonló metódussal elmondja, hogy nála sincs. Rövid úton kiderül, hogy az egész tömbben nincs. Na, gondolja a Józsi, ebbű kocsma lesz. Fogja az okosfont, hogy ráír a cimborákra. Azám, de nincs internet. Akkor hívjuk fel őket. Az se megy. Teringettét, gondolja emberünk, bemarkol a hűtőbe egy Stiglért, amit azonmód felpisszent, egy másodikat a zsebébe csúsztat, és lebellag az utcára, hogy majd a hatos metróval eldzsaváz a krimóba. A komák úgyis ott lesznek. 

A metróállomáson értetlen arccal ténferegnek a népek. A kijelző néma. A metró meg csak nem jön. Józsi beleszalad egy másik magyarba, kérdezi tőle, hogy mistájsz van. "Nincs áram koma, az van."-mondja a hazafi. "Hülye"-gondolja Józsi, 

-ezért kár volt kinyitni a szánkat-és elindul gyalog a kocsmába, lévén csak két megállóra van. A városban az autóforgalom beállt nullára. Persze, a közlekedési lámpák halottak. Innentől semmi nem megy sefelé, a délutáni csúcsban. Józsit majdnem elcsapják a zebrán, mertugye a gyalogoslámpa se működik. Hiába mondja emberünk a hülye osztrákjának, hogy "usszájbahogy", nemérti. Mindegy. Minnyáittakocsma. A kocsma sötét. Pontosabban csak annyi fény látszik, amit a novemberi nap lenyugvó fénye ad a légypiszkos üvegről visszapattanva. Bent a tulaj vörös arccal áll a pult mögött. Ejnbírbitte-mondjajajózsi. Hát az bajos lesz, mondjajacspos, mert megdöglött az áram, ergó a pumpa is, ami a sörcsapot hajtja. Kész, ölégvót, Józsi hazaballag, útközben megissza a megmaradt árva Stiglt a zsebéből, azt lefekszik aludni, hogy majd holnapra megoldódik.

2. nap

Józsi kimentette az olvadó hűtőből a dugipálinkát, hogy nehogy megpenészedjen, innetől későn ébredt. A telefonja lemerült, úgyhogy azt se tudja mennyi az idő. De a Nap már gyanúsan éles szögben süt be a konyhaablakon, úgyhogy tuti késésben van. Mármint a Józsi. A Nap nem foglalkozik ilyesmivel. Csatt, zuhany. A víz szortyog és éppcsak langymeleg. Gyors öltözködés, majd husslemetróhoz. A metró még mindig nem jár. Tömegben áll a nép a peron mellett de nem történik semmi. Józsi kalkulál, gyalog fél óra alatt benn van úgyhogy megindul gyalog. Majd leírja a túlórából. A városban a forgalom áll. Hősünkben most tudatosul, hogy az áramkimaradás jó eséllyel tartós. Útközben, ahogy szokott, megáll a Billánál egy szalámisszendvicsér' meg egy redbullér'. A fotocellás ajtó nem nyílik, kézzel taszajgatják a népek. A pultokban senki, a kasszáslány ijedten pislog a világba, hogy ő így nem tudja lepittyenteni az árut. Valami suhancok már futnak a viszkivel. Józsi beér a gyárba. Kuss mindenhol, főnök sehol. A szalag áll, a kávéautomata halott, a lift nem működik. Kábé tízig snapszeroznak, aztán mindenki megy a dolgára. Józsi hazafelé mégegyszer bemegy a Billába és mivel éhes, de a kassza nem működik, leemel egy fagyasztott pizzát a pultról majd odavág egy kétojróst a kislánynak és kiballag. Otthon unalmában megissza a maradék dugipálinkát.

3. nap

Füst. Józsi a füstre ébred, enyhén másnaposan és vacogva. Nincs fűtés és a szomszéd tömb ég. A "faszénem"-gondolja, "faszénem hívják a tűzoltókat"... ja, mert nem lehet- nyugtázza magában, és kipattint egy Stiglt a leolvadt hűtőből, miközben a pokrócot próbálja körbetekerni magán, hogy a novemberi hideg ne berzengesse a csüdjét. A fagyasztott pizza már kiolvadt a konyhaasztalon de mégy nyers. Ami így is fog maradni, konstatálja, lévén se villanytűzhely, se mikró. A lépcsőházban orditozás folyik, kinéz, hogy mistájsz. Nem jut sokra, becsönget a szomszéd törökhöz, hátha az okosabb. Csengő nem működik, török nem szól. Józsi éhes, a tonhalas szendvics megbüdösödött a hűtőben, úgyhogy nekiveszi magát a városnak.

A szomszéd tömb nem fest jól. A forgalom még mindig áll és valami nagyon bűzlik. Mármint tényleg, fizikálisan. Józsi nem túl okos, de a jéghátánis fajta, plusz szaki, tahát valahol a tegnapi pálinka és a mai első Stigl htaármezsgyéjén kommandózó agytekervényei mélyén összerakja, hogy a baj, illetve a szag oka az lesz, hogy a város csatornarendszere elektromos pumpákat használ. Menkü nékű meg azt meglehet. Szóval jön fel a szennyvíz. A Billában katonák vannak. Az ő felügyeletük mellett osztogatja a kislány a megmaradt zsemlét, kézzel megírt blokkot ad mellé. Józsi megkérdezi, kaphat-e egy Stiglt. Józsit elhajtják a búsba. A nap hátralevő részét az utcán tölti és megpróbál fát összelopkodni, hogy este a gázsütő aljában tüzet tudjon rakni.  

4. nap

Teljes a csend a városban. Autók nem járnak, metró nem zúg, repülőgép nem megy svehát felé. Józsi lemegy az utcára, aztán vissza a lakásba megkeresni a szekrény aljából a viperát. A hadsereg igyekszik rendet tartani, de kevés sikerrel. Ötös-hatos csoportokba verődve fosztogatnak az utcán a huligánok. A szennyvíz lassan felbugyog a csatornafedeleken, folyóvíz nincs. Józsi éhes, fáradt és elvonási tünetei vannak. Beveri a szomszéd itallerakat ablakát és kiemel egy üveg vodkát. Közben felszabja az alkarját egy szilánkkal. Az egyik katona ráordít osztrákul, de ő ezt nem érti, úgyhogy elszalad. Közben azon gondolkodik, lekapcsolta-e a tűzhelyt otthon. Aztán rájön, hogy mindegy. Beballag a kórházba összevarratni a karját, közben elfogy a vodka fele. A kórházban alig lézengenek emberek és iszonyú hullaszag van. Inkább hagyja. Elindul kifelé a városból. 

15.nap

Józsi vidékre költözött. Illetve menekült. Itt se rózsás a helyzet, de egy fokkal jobb, találni fát az éjszakai tűzhöz és vannak még autók amikben van benzin. Utántölteni nem lehet, a kutak nem működnek. A karja még mindig duzzadt és fáj, lefertőtlenítette a maradék vodkával és egy végsőkig kitartó falusi háziorvos összekapcsozta, de a gyógyszert már szétlopkodták. Az utakon nem jár senki, csak a hadsereg rendfenntartói húznak át néha. Józsi egy öregasszonynál talál menedéket, aki még töri a magyart és favágásért és vízhordásért cserébe szállást ad neki a sparhelt mellett. 

30. nap

A kormány úrrá lesz a helyzeten és újraindítja az elektromos rendszert. Józsinak közben kackiás szakálla és penetráns szaga nőtt és megtanult nyulat nyúzni. A karja begyógyult nagyjából, csak egy lila csík emlékeztet az üvegszilánkra.  Beleszeretett egy falubeli lányba, a Lizába, és agyonlőtt egy fosztogató afgánt. 

35. nap

A kormány elsődleges hatállyal helyreállítatta a telekommunikációt és a termelést. Aztán a hálózati áramot. Józsi kevés megmaradt motyója között válogatva megtalálja a telefonját és a telefontöltőjét. Kétórányi töltés után, miközben életre pofozta Margit néne bojlerét és közel egy hónap után ivott egy kávét, bakapcsolja a készüléket. Negyven nem fogadott hívás és huszonhat SMS várja. Józsi nincs fenn facebookon. Az utolsó üzenetben a főnöke kérdezi, hogy jön-e dolgozni, elvégre a gyár újra megy. 

97.  nap.

Józsi nem megy dolgozni. Józsi nem túl okos, de a jéghátánis fajta. És tudja mi a stájsz. Leszokott a cigiről és az alkoholról. Elvette a Lizát feleségül és Margit néne szomszédságában berendezkedett egy elhagyott házban. Nyulat tenyészt és azon ábrándozik, mit fog majd mesélni az unokákak arról, milyen volt, mikor harminc napra elment az áram.

Józsi sztorija csak egy, a fantázia szülte és lényegében végtelen eshetőségek közül. Tény, hogy ráfüggtünk az erőforrásra. Tény, hogy a kimaradásának sokféle következménye lehet. Tény, hogy ez egy gondolatkísérlat volt. A többi fantázia. Az meg nem káros. Gondolkodjanak kendtek is, hátha kisül valami belőel. Ugye. Aztán tessék megosztani velem.

Vegyetek gyertyát azért, jobb a békesség.

Na, lámpaoltás. 

Érted, lámapaoltás...

'Cakát népek.

Kányavár

Van itten egy böszömnagy park, az meg tele van kányával. Az itten az a bécsi lakóhelyemet jelenti, vagyis annak közvetlen szomszédságát, a kánya meg vazsmegyeiül minden olyan repülő jószágot ami nagyobb és feketébb mint a galamb, illetve kisebb mint az egerészölyv. Mert ami kisebb mint a galamb, az veréb, ami meg akkora, vagy nagyobb, mint az egerészölyv, az sas. Tehát igen, vazsmegyében a kánya is sas. Ellenben ami nagyobb mint a galamb, kisebb mint az egerészölyv, ami amúgy szintén sas, az kánya. 

Szóval ebbe a kategóriába pont beleillenek a varjúfélék. 

A park, a dunapark márpedig, mint mondám, tele van kányával. Leginkább szürkevarjúval, akit főúriasan elegáns megjelenése miatt dolmányosnak is hívnak, továbbá néha közéjük vegyül egyszerű fekete gúnyájában a szántóvető rokon, a vetési varjú is. Meg aztán vannak a határesetek, ami akár kisebb vetési, akár kormos varjú is lehet, aki utóbbi miatt még mindig ütik egymást a madárértő okosok, hogy különálló faj, avagy a szürkevarnyú kokszos formája-e. De ehhez már egy gyakorlott ornitológus szeme kellene, hogy igazságot tegyen. Mi most maradjunk az egyszerűség és az írói folyékonyság kedvéért a kányánál. 

Na.

A kányákkal úgy cimboráltam össze, hogy egyszer a szokásos hajnali Kutya Úr-sétáltatás közben mintegy szórakozásból odahajítottam egy darab kutyaszáraztápot az egyik arra ugrándozó kányának. Mert szokott lenni a zsebemben kutyakaja. Mármint ez nem az ok, csak a lehetőséget adta meg a dobálásra. Kánya megörült neki, hujj aszondja. Aztán ugrált utánunk egy darabon, hogy még koma, még. Kapott is, persze, még pár szem kaját plusszba. Méne. Ez a kánya aztán másnap reggel ugyanabban az időben, ugyanott bevárt minket. Elneveztem Péternek és innentől reggeli rutin lett, hogy Péter az előre megbeszélt randihelyen, a szokásos sétaútvonalon (jobbra le az útról, aztán balra a tónál, aztán megint balra, a pingpongasztaloknál) bevárt minket. És ugrált oda krákogva, hogy na koma, kaja van-e? Mondjuk egyszer kiröhögtem, mert nem tudtam, hogy a kányák tudnak csipogni. De történt, hogy elfogyott a kutyakaja a zsebemből, Péter meg úgy érezte, hogy ő még nincs jóllakva, és ezen sérelmének hangot adva siránkozva baktatott utánunk. Innentől mindig egy félmarokkal több tápot tettem a zsebembe reggel. Aztán játszottunk olyat, hogy Péter a pingpongasztalon kap enni, mert akkor Kutya Úr nem happolja el előle és megtanultuk, hogy ha füttyögök reggel, akkor Péter odarepül, ha meg felmutatok a pingpongasztalra, akkor felugrik rá. 

Ebből így buli lett. 

Majd idővel újabb kányák csatlakoztak az említett bulihoz. Úgy fest ugyanis, hogy ezek felosztják maguk között a parkot. Szóval a reggeli séta útvonalán rövidesen törzsvendégeink lettek. Volt először (távolságban nézve) a Koszlottkánya, aki mindig úgy nézett ki, mint akit leöntöttek valamivel. Aztán Péter, aztán a Cimbik. A Cimbik két kánya voltak, akik mindig együtt lógtak, egy szürke, meg egy vetési(?) egy fehér folttal a mellkasán. Lehet ám aztán az is, hogy házaspár, de a rosseb se mondja meg így szemre a nemüket. Az ilyen zárt biocönózisokban, mint ez a park, meg mindenki azzal csinálja, akivel akarja. Aztán jött a röhögős fázis, az idén született kányák, akik ellesték a Cimbiktől, hogy itt kunyerálni lehet és mindig a Cimbik területének határán vártak. Ami azért volt röhögős, mert ezt a tó felett átvezető híd jelenti, aminek igen szép polírozott vasbú van a korlátja. Az idei kánya meg még esetlen. Szóval felül a szépen polírozott vaskorlátra, aztán izgalmában nagy kányaanyázás közben leborul róla. Ez irtó röhejes, higgyétek el.

Szóval, a kánya nem hülye madár, ezt gondoltuk eddig is, de. Most figyelj. Idővel véget ért a buli, ugyanis jött az ősz és a mi társadalmunk már nem a Naphoz igazodik, hanem a vekkerhez, ergó már nem akkor megyek Kutya Urat sétáltatni, amikor pirkad, hanem előtte. Ilyenkor a kánya meg még aluszik, vagy legfeljebb épp ébredezve zsinatol a fa tetején. Szóval elmaradtak a vendégek. 

Egészen addig, mígnem egy szombaton a hétköznap szokotthoz képest "megkésve", azaz már napsütésben mentünk ki a parkba. Nekem épp a fejemben se volt az egész kányadolog, hátde, egyszercsak odaül ám egy madár vagy fél méterre tőlem a pad támlájára, forgatja fejét, hogy "na koma, megin' itt vagy? Kaja van?"

És hallod, ezek valahogy körbebeszélték a témát, mert egyszerre ott termett egy rakat kánya, akiket, hát nem ismertem. Mármint, ők biztosan olyan különbözőek egymás szemében mint ahogy nekünk is tökmás a Krisz mint a Julcsi, vagy az Andi meg a Tomi, hogy az Annáról már ne is beszéljek, de ugye én azért nehezebben vagyok velük, hogy mékmásik. Mindenesetre nem tudtam beazonosítani őket. Mindegy is, lett nagy károgás, meg lett kutyakaja is. Hogy most ezek elhíresztelték egymás között, hogy a pirosdzsekis palinál a nagy fekete kutyával érdemes kunyorálni, vagy ők a menet közben felnőtt idei csibék voltak, akiket nem láttam azóta, nem tudom. Mindenesetre jól esett, hogy nem felejtettek el.

Aztán jött a tetőpont. Hogy ezek mekkor a francok.... Most hétvégén megint nappal eveztem ki a parkba, azám, csak elfelejtettem a kutyatápot. Na ezeknek mindegy volt, körbeültek, ment a kunyor. Aztán nem lett kaja, meg többször mutattam is nekik, hogy lópikula nincs nálam. Mondom, oszolj van fiatalok. Asszed szétszéledtek erre? Á... Tudod, mit csináltak? Elkezdték azt játszani, hogy mikor nem néztem oda, hátulról becéloztak, zuhanórepülésben felém zúztak, majd pont annyival repültek el a fejem felett, hogy ne érintsenek meg, de a szárnycsapás szelét érezzem a buksimon. Kvázi, mint egy tockos.

Bunkó banda.

De imádnivalóak. Nem tudok haragudni rájuk érte. 

Szóval, mondják, hogy a kánya értelmes, de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora nagy...kányák. Érted na. 

Legközelebb viszek kutyatápot, Istenuccse.

Ha pedig további értelmezést szeretnétek a vasi madárnevekhez, olvassátok el ezt itt.

Jó éjt fiatalok, álmodtjatok kányát, vagy varnyút.