Csak egészség legyen, meg cigeretta!

Szervusz kedves táncoló közönség. Ijedelemre nincs ok, nem vesztem el és a blogot se zárolta a TEK. Egyszerűen relatíve kevés idő töltöttem mostanában gép előtt, azt is igyekezvén úgymond célratörően tenni, főleg hogy a sógor lakóhelyem mobilinternet-térerősségével nem is igen telik többre. Plusz, ma kapott el igazán az a hasmenés-jellegű "írnom kell" érzet.

 Szóval. Cigizzünk.

 Nagyjából senkinek nem kell bemutatni a cigarettát, és annak hosszú és rövid távú hatásait. Ami zörgette kicsit mostanság az agyamat, az a cigaretta körül kialakult mizériának a lélektani kérdései. Ez is főleg azért, mert vettem egy nagy levegőt, és leraktam a cigit. Legalábbis, leminősítettem magam amolyan bulibagóssá. Tudjátok, hogy elég nagy nikotinpatkány voltam, a napi doboz cigi elment, buliban pedig néha egyiket gyújtottam a másikról. Ha az ember végiggondolja a cigarettázás milyenségét, szóval, hogy az jó vagy rossz dolog-e, akkor mérlegel. Mit nyer, mit veszít. Na ez az,ami így nem igaz, mert mérlegelünk, csak nem reálisan, vagy egyszerűen nem érdekel minket a mérleg. Viszont én annak vagyok a híve, hogy az ember fia/lánya legyen őszinte magához. Először is: mondjon aki, amit akar, cigarettázni jó. Klassz dolog. A dohány aromája kellemes, elzsongítja az embert, megnyugtat, jó időkitöltő és még úrias is. Felkelsz reggel, kávé, cigi, tökjó, indul a nap, közben összerendezed a gondolataidat. Aztán ez megmozgatja a beleidet is, nem a buszon jön rád a jujjuj. Aztán tök jó szociális program, főleg, mióta kizavarták Agyarországon a dohányzó közönséget a kocsmákból, hogy "gyertek komák, menjünk ki rágyújtani!" Szóval cigizni jó. A másik oldalon ott vannak ugye a rövid és hosszú távú kellemetlenségek, a szájszagtól a rákig. Mivel ezzel mindenki tisztában van, a mérleget általában letojjuk. És ez az a pont, ahol -szerintem- sok ember becsapja kicsinyég magát, a "nem tudok leszokni" jellegű szöveggel. Ezt aztán az orvoslásnak nevezett kuruzslógárda és néhány leleményes cég felkapta, és mellkasukra tűzve az igazság és hősiesség plakettjét, ránkkiabálnak mindenhonnan, hogy majd "mi segítünk leszokni Önnek a dohányzásról, jeeee!" Erre mondom, hogy hallod, nem kell, eredj innen. Mert aki nem akar leszokni, annak segíthet ezer ilyen cég is, akkor se fog. Ezek a jóemberek az említett cégeknél persze ezt jó eséllyel tudják, de pénz beszél, kutya ugat. Viszont, a dohányzásellenes propagandában legalább született pár kreatív alkotás: 

Na szóval, ez így rendben, ezek művésziek, vagy jópofák. Bocs a második képért kihagyhatatlan volt. De van aztán az a kategória, mint az újabban a cigisdobozokon lévő képek, ami egyszerűen gusztustalan és gáz. 

Amit ki akarok hámozni ebből a virtuális papírra vetett maszlagból:

Velem együtt sokan osztják azt a nézetet, hogy a dohányzás, illetve annak abbahagyása, egy döntés. Nem hiszek a "tudok", vagy "nem tudok"ban, csak az "akarom", vagy "nem akarom"ban. A nikotinfüggőség egy bumhug. Valamikor 19 évesen szoktam rá a cigire, azóta egy kisebb és egy hosszabb megszakítással szívom. Most, hogy bulibagóssá amortizálódtam, azaz a napi doboz bagó helyett mondjuk elszívok háromnaponta egy szálat, semmi, de úgy higgyétek el, semmiféle fizikális elvonási tünetem nincs. Mert nem a rohadt nikotin hiányzik, hanem a szokások. Hogy mielőtt elkezdesz dolgozni, elbökj egy cigit a kollégákkal, hogy ebéd után rágyújts, hogy ha várod a buszt, elszívj egyet, ha leülsz beszélgetni a haverokkal egy sör mellett rápöffents, vagy Uram bocsá' a szókimondásomért, egy jó szeretkezést levezess egy cigivel. Na, ezek igen, ezek hiányoznak. És nem akarok hazudni magamnak abban sem, hogy soha nem fogok rágyújtani többet. Bár még az is lehet. Jelenleg azon dolgozom, hogy eljussak oda, hogy a cigizéssel összekötött élethelyzetekben se hiányozzék. Ez mondjuk már emberfüggő.  

Egyébként a gondolatmagot a zasszony vetette el bennem. Én eddig nem akartam leszokni a bagóról, viszont egyre inkább éreztem, hogy itt az ideje, mert a szervezetem jelzett, hogy hosszú távon baj lesz. Alapból is pörgősebb kicsit a motorom az átlagnál, a cigi így állandóan magasan tartotta a pulzusomat és a vitálkapacitásom is kezdte megsínyleni a kérdést, ami egyébként nálam hál'Istennek, meg a genetikának, elég nagy, de így is éreztem, hogy romlik, szűkül. (Hogy mit jelent a vitálkapacitás, arról vagy kerestek egy féloldalas leírást valamelyik biológiatankönyvben, vagy elfogadjátok az én definíciómat, miszerint, aki tovább tudja egy levegővel kiabálni, hogy "Tóbiááááááááááááááááááááás!", azé nagyobb.)

Szóval, mikor ő bedobta, hogy hát leáll a bagóról, akkor úgy döntöttem, nekem is itt az ideje, ha együtt csináljuk, könnyebb. Nem, nem azért, mert a másik is, egyszerűen, mert így könnyebb. Tudod, döntés. Kedvesem tegnap kezdte a projektet, ő először megzöldült kicsit, de szerintem átvészeli, ügyes leány. No, aztán, félreértés ne essék, nem akarom a mellemet verni, hogy mekkora ász vagyok, mert mint mondtam, nem tettem le 100%osan a cigit, csak úgy 99,5. Hogy abban a 0,5ben le akarom-e, azt még nem tudom. A lényeg, hogy ez szerintem-de ez csak egy szerintem- így működik, akarod, vagy nem. Mert nem akkora ügy, mint amekkora feneket kerítenek neki, csak nem érdemes becsapni magunkat. Aki cigizni akar, az vállalja, hogy igen, ő akar cigizni, a többiek meg ne b*sztassák érte. Viszont aki cigizni akar, az ne próbálja becsapni magát elektromos cigivel, nikotintapasszal,meg effélékkel, mert csak idő és pénzpazarlás. Ha le akar szokni, akkor segíthetnek, ha nem, akkor mindegy, de akkor ezt tessék elismerni. Vicces, de a Star Wars saga lassan olyan klasszikussá válik, amiből idéznek az emberek. Szóval:

"Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!"

/Yoda. Ki más./

Bukolika

 Elköltöztem. De nem ám akárhogy, mint a többi pórok. Elegánsan, úriasan. (Angolosan.)

Emlegettem már, hogy a munkahelyváltás után átmenetileg a volt szolgálati lakomban tanyáztam. Ez egy viszonylag tűrhető és kifejezetten olcsó megoldás volt, de eddig éreztem vállalhatónak. Hétvégén felszámoltam több mint egy éves kapcsolatomat az Animal Spirittel és könnyek között kiléptünk egymás életéből. No jó, ez így több szempontból sem igaz. Egyrészt, elég vígan voltam, másrészt, nem csodálkoznék, ha ilyen-olyan formában kereszteznék még egymást útjaink. Valahogy a szelek is erre fújnak, egyre jobban bejön az állatvédelem témaköre és több Spiritbeli állatnak is-mint pl Zeusznak, a hegyomlásnyi kecskebaknak, Beninek a mindig barátkozó póninak és Lilinek, a horror/rajzfilmgyanús, törpenövésű fekete berbécsnek-  megígértem, hogy meglátogatom alkalomadtán. 
Ígéret szép szó.

Nos, úgy szerveztem a dolgokat, hogy szeptember utolsó hétvégéjét, pontosabban kicsit eltolva, vasárnap-hétfőjét szabaddá tettem. Ezt előre megfontolt aljatlan szándékkal szokásomtól eltérően Sógoriában töltöttem, hogy legyen időm nyugodtan átrámolni, illetve eltölteni legalább egy napot az új lakhelyen, hogy én is, Kutya Úr is bemelegedhessünk kicsinyég. Plusz, befűztem páromat, hogy ugyan jöjjön már ki, és segítsen átrámolni. Nem mintha különösebb segítség kellett volna, az összes cuccom elfért volna az Opelben, Kutya Úr mellé se kellett volna semmit bepakolni a mobil őrhelyére (értsd: csomagtartó). Egyszerűen szerettem volna a leánnyal egy romantikus hétvégét és hogy ott legyen, míg megszokjuk a helyet. Hogy a Ő mikor, hogyan lett a párom, mit érzek és mi mocorog bennem, az megérne egy külön bejegyzést, avagy misét. Többször nekivettem magam, hogy leírom, de annyira bensőséges és privát érzés, hogy nem megy. Talán jobb is így. Mindenesetre, mostantól esélyesen szereplője lesz a blognak.
 Is. 

Szombat délután letevém a lantot munkahelyen, zúzék haza, vagyis a Spiritbe, rettenetes módon. Az a sok lőn és vala. Este hét óra körül megjött leány, addigra én nagy vonalakban összeszedtem a kramancaimat. Kis kitérő: a Spirit mellett a szomszédban egy öregúrnak vagyon a hétvégi rezidenciája. A papa az a kaliber, akit csak liberális társadalmunk mentett meg eddig az agyoncsapatástól, az az igazi észér, kotnyeles, rosszindulatú vén f*sz. Van a Spirit mellett egy semmirevaló földút, amit nekünk, mert szükségünk - és jogunk - van rá, használnunk kellett. A csocsesz meg ezt igen utálta, mert elvileg az ő területére esik. A világon semmire nem kell neki, de szigorúan kiette az elejére a táblát:

ami azt jelenti, hogy „Behajtani visszavonásig tilos!”. Ez állandó morgásra adott okot, mindkét oldalról. Én meg még anno megfogadtam, hogy ha egyszer elhagyom a Spiritet, ezt a táblát elkommunizálom emlékül. Mikor párom megjött, már sötét volt, nálam meg egész véletlen volt egy laposfogó.  A tábla jelenleg az új lakhelyem ablakát díszíti.

Vasárnap békésen megreggeliztünk, majd bemutattam egymásnak a hölgyeményt és a Spirit jószágállományát. Tekintve, hogy a leány hozzám hasonlóan állatbolond, azt hiszem, mindkét fél élvezte. Délidőtájt lerámoltuk a motyómat a két járműbe. Ez amolyan legényes költözésre sikerült, tulajdonképpen tíz perc alatt lehordtunk és elosztottunk az autókban mindent, de mindent, ami földi javam a Spiritben volt. A főnöktől (kizárólag) az illem kedvéért el akartam búcsúzni, de még kora reggel eltűnt valahova, úgyhogy hagytam neki egy e-mailt, mely nagy vonalakban azt tartalmazta, hogy „Szevasz”. Ebéd, aztán kocccsiba beeee, abbblakot leeee, könyököt kiii….messze nem mentünk, az új kecó nincs húsz kilométerre a Spirittől, igaz, az jó becsületes hullámvasút jellegű úton. Steinbach, úgy hívják. Szép, nagyon szép. 

Hasonlóan az Isten háta mögött van, mint a Spirit, vagyis szerintem inkább az Isten arca előtt. Nézőpont kérdése. Viszont tiszta, rendezett,  és gyakorlatilag összkomfortos, mindez ötvözve azzal a ténnyel, hogy maga a hely egy valamikori hegyi parasztházból –és gazdaságból alakult ki. Ezt a benyomását meg is tartotta. Bumm, romantika. Verandára kiül, bort kinyit, laza rockzenét betesz, vigyorog, mint a tejbetök.

Az első helybeli, akivel megismerkedtünk, jó tíz perc múlva jelentkezett is. 

Ő egy pele, aki a veranda melletti szőlőlugason csimpaszkodva, kerekre nyílt szemekkel figyelte, hogy hát, ezek meg kik? Aztán helyre rakta, hogy, rendben, ilyen is van és békésen falta tovább a szőlőt. Ja igen, szőlő is van. Meg gyümölcsöskert. Jóság.

Aznap este azért csak elbajszintották a kedvemet. Tudni kell, hogy a megbeszéltek alapján ehhez a helyhez jutányosan és átmenetileg jutottam hozzá a cégemen keresztül. Legalábbis elvileg így volt. Estefelé kijött az egyik csaj a vezetőségből (ja kérem, matriarhátus van…) és megmutatott egy-két tudnivalót a házzal kapcsolatban. Mint például az önálló és meglehetősen makacs akarattal rendelkező fűtésrendszert. Közben kiderült, hogy a hozzájutás tényállása jóval átmenetibb és jóval kedvezménytelenebb, mint azt gondoltam, hála annak, hogy a tyúkudvar, mármint a vezetőséget alkotó csajok elbeszéltek egymás mellett. Irgum. Ezen persze bemorcultam. Burgum. No mindegy, ezt még a héten az orruk alá kell dörgöljem….Amúgy szeretem őket, de most nem átallanék rájuk ordítani, hogy: „mars vissza a konyhába!!”

A bemelegedés ettől függetlenül remekül sikerült. Romantikusra. Beszélgetés, világmegváltás.  Másnap leteszteltük kicsit, hogyan bírja Kutya Úr az egyedüllétet és eltekeregtünk elintézni és vásárolni eztazt a közeli kisvárosba, avagy nagy faluba. Emlékezetes innen, hogy megebédeltünk egy kínai vendéglőben, ahol fizetéskor a pincérlány grátiszként két felespoharat tolt az orrunk alá, mondván, hogy „szilvabor”. Édes volt, meg finom, „mi történhet” alapon betöröltük, aztán teleholdvigyorral ültünk jó negyedórát egy padon, mondván, hogy így azért mégse szálljunk autóba… Megismerkedtünk aznap a második helybelivel, a szomszéddal is, akiről nagyjából az „emberevő alkoholista paraszt, akivel vigyázni kell” képet kaptam elméletben. Aztán elmarkoltam, hogy jönne át kicsinyég és gyakorlatban kiderült, hogy tényleg megissza a magáét, de emellett egy kifejezetten intelligens, barátságos öregúr és remek beszélgetőpartner.

Emberek, mindent összevéve, ez egy jó hétvége volt. Még a vacakságokkal együtt is.

 Inkább édes, mint keserű. Sokkal inkább édes. Jó így.

„Kinek a „bukolika” fogalmatlan,

jobb ha emez linkre kattan…”