Fíreg.

 

Hogy sikerült beszólnom az előző bejegyzésben Allahnak a Fényes Tekintetűnek, hát isztambuli tartózkodásomból hoztam haza ajándékba influenzát. Onnan tudni, hogy onnan jött, mert a hazai változatra közel immunis vagyok, talán egyszer kapott el egész életemben. Nem az évi kétszeri parasztnátháról beszélek, hanem a rendes lázasan ágybaizzadós influenzáról. Na lett. Azt mikor az emberfia már túlvan a nehezén, de még nem akar maratont futni, akkor van egy ilyen fura élőhalott állapot, mikor ráér ugyanaz az emberfia netet görgetni, teljesen random dolgokon elmélkedni és teret engedni a diagnosztizálatlan ADHS-ének, ami néha ráharap témákra. Lényeg, ülök a konyhában, folyik az orrom, lesek ki a csipa mögül, jön szembe egy cikk a fülbemászóról, elolvasom, megnézem a kommenteket, mondom, aztaviharvert.

Figyejjé.

A cikk maga úgy többékevésbbé nem is volt érdekes, hanem a kommentek alatta. Hogymerde, hujj a rusnya jószágát, össze kell taposni azt jóvan, belement a testvérem fülibe is, engem meg úgy megcsípott, hogy kórházba kerültem, satöbbi. 

És akkor realizálódott (igen, idegen szó, bocs), hogy ennek a nyomorult állatnak minden általam többékevésbbé beszélt nyelven arra utal a neve, hogy belemászik az emberfiának fülébe és ott bajt csinál. Most a magyar fülbemászó, vagy ahogy Öreganyám, Isten ringassa lelkét békességben hívta a "fülmász" egy dolog, de nyomorult jószág németül Ohrschlüpfer, angolul Earwig, aztán a kicsapongás betetőzéseképp még a tudományos, érted, a tudományos neve is Forficula auricularia, ami kb "ollós fülbemászó"-nak fordítható. Most itt aztán megállt ám a nyelvtudásom, de lenne rá egy ötezresem egy pofon ellenében, hogy mondjuk oroszul is valami davajszicsasz fülecski a neve.

És feltevődött, sorban, betűvel a kérdés bennem, így szó szerint: 

Mé?

Bárki, aki csak érintőlegesen is foglalkozott valaha biológiával, vagy akár ha nem is, csak a szülei hittek az Öregistenben és nem beszéltek neki baromságot, pontosan tudja, hogy a fülbemászó ugyan bele nem menne a füledbe, még ha fizetnének neki érte se. Az esélye annak, hogy fent nevezett valahogy bekeveredik a füledbe, pontosan akkora, mint bármely más, fülbe -alapból-bemenni-nem-akaró rovarénál. Ha meg mondjuk valahogy mégis megtörténne, akkor így körülnézne, azt mondaná, hogy mi a pi...és kimenne.

Mondták a kommentelők azt is ám, hogy mekkorát csíp, hej. 

Nem.

Bármikor, ha fülbemászó került az utamba olyan módon, hogy egyikünk nem jutott volna tovább a másikunk szervezetének komolyabb megrongálása nélkül, prózai módon odébtessékeltem. Ennek során valóban előfordul, hogy a potrohán lévő ollóval, melynek tudományos nevét biológaitnárrá való képzésemkor még tudtam, de itt most lustasági okokból az általános szakszóhelyetessítő "basz" kifejezés illeti, szóval azzal rámarkol az ember ujjára. És tudod mi történik akkor? Semmi. Azért történik a semmi, mert a fülmász egy másfél centis rovar, én meg egy százkilós kanember vagyok és rohadtul nem arra vagyunk kitalálva, hogy bármelyikünk megegye a másikat.

Innentől viszont nem értem az egészet és pont ez piszkálta fel az ADHS-emet. 

Nem szeretem a dolgokat, amiket nem értek.

Vannak hülyeségek, amiben az emberek hisznek, mondjuk, hogy a Nap a Föld körül kering. Oké. Jön egy ember, aki rájön, hogy hülyeség, elmondja a többieknek és néhány generáció és boszorkányégetés terhére ugyan, de elhisszük. A Föld kering a Nap körül, viszonlátás. És mi történt akkor itt? Mert ahogy kinéz, egy az ókorra visszavezethető tévhitről beszélünk, amiről bármely, legalább helyenként józan pillanatokkal rendelkező ember tudja, hogy egy marhaság és mégis tartja magát. 

Miért?

Talán mert a fülbemászó nem annyira fontos nekünk, mint hogy mi kering mi körül? 

Nem tudom.

De a tévhit él, generációról generációra adódik tovább és bármely bizonyíték legfeljebb csak ajánlásként értelmeződik.

Na várgyá, mesélek még egyet. Ott a lappantyú. Kevésbbé ismert, ellenben kedves és szép madarunk, kábé olyan, mintha egy bagoly összebagzott volna egy fecskével. Éjszaka, illetve pirkadatkor/alkonyatkor aktív, rovart esz, repülve vadász. A magyar népnyelvben a beceneve "kecskefejő", merthogy állítólag berepül este az istállóba (az istálló körül őgyelgő legyeket kergeti) és megfeji a kecskét (nem, nyilván.)

Valahogy, valahol, valamiért egyszer szóba hoztam az említett állat egy biológiában szintén érdekelt sógor ismerősömnek, mondta is, hogy já, já, der Ziegenmelker (szabad fordításban ugyanaz: kecskefejő). Mondtam is neki, hogy neked meg a kruzifix lesz bitte szíves a hátadra rástürzen.

Szummaszummárum, elhülyéskedtem itt kicsit a dolgot, de van nekem egy ilyen belső hivatásom, vagy indíttatásom, vagy a fülmász ollójának alternatívájára mondhatjuk rá azt is, hogy "basz", hogy fellépjek szóval és tettel az állatok démonizálása ellen. 

Mert nem szeretem. Mert nem hasznos, sőt, bármennyire is nem hiszed -és itt ennek külön most nem fogok nekimenni, mert egy teljes blogbejegyzés tartalma lenne-kifejezetten káros. És nem csak elméletben, gyakorlatban is. És itt akkor még csak a praktikus oldaláról beszéltem a dolgoknak, nem a moralitásról. Valószínűleg ezért is piszkált fel a téma, mert valahol a sötét, pókhálós lelekem egy ködbe burkolózó bugyrának fontos. 

Értem én, amikor lokálisan (megint idegen szó, gyá) és rövid ideig elterjed egy marhaság. Láttunk ilyet a koronázás alatt, többet is, mint akartunk. De ez a felismerés kicsit olyan volt, mintha valami nemzeteken és nemzedékeken átnyúló összeesküvéselméletet találtam volna. Mintha valami satuba fogta volna az emberi elmét, csak hogy gúnyt űzzön belőle és azt mondta volna: a teremtésen már túl vagyunk, most viccelődjünk.

Megígérem, ifjú padavan, meditálni fogok a miértjén. Mert még nem értem. 

De majd.

Utószó. Ma amúgy, teljesen véletlenül Nivvelles-i Szent Gertrúdnak, a macskák védőszentjének a napja van. Belegondolt már bármelyikőtök is, hogy a cicamica, ha kiakad, tényleg komoly kárt tud tenni benned? Nem? Nem is kell. Szeretjük a macskákat, nekem is itt randalírozik a két nyüves miközben blogolok és ők is szeretnek minket. De ha már előítéletekről beszélünk, annak az esélye, hogy egy fülmász megesz, sokkal kisebb.

Itt szeretném, a gondolataimat a hülyeség ködében feloldó, alapvetően ventillálásra szánt blogot egy fél pillanat erejéig (és tényleg nem többre) komolyra fordítani. Kérlek, mindig állj meg egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra és gondold végig amit mondasz, ha a jószágról beszélsz, mielőtt elhangzik.

Sokan köszönik meg Neked.

 "Mind aminek lelke van, mosolyog a Napra. Mind aminek lelke van, örül, repül, csúszik, s mászik. S leleke van mindnek, úgy igaz."

Jó éjt.

Isztambullsh*t

 

Az alábbi vizuális anyagban megjelenő személyek, események és helyszínek nem kitalációk, bármiféle egybeesés a valósággal teljesen szándékos. A szubjektív látásmód megtartásának érdekében minden eleme az író egyéni felfogásából vezethető le, mely a valóságnak az általa leképezett verziója. Bárminemű ellenvélemény megengedett és egy szelet rántotthús kíséretében a 9796 Pornóapáti, Bartók Béla utca 18 szám alatti címre postai csomagként közvetítendő.

Na.

Voltam Isztambulban.

Isztambulban azért voltam, mert Jóanyám, Isten tartsa meg sokáig jó egészségben, boldogságban, aszonta, hogy megyünk. Mentünk. A végén csak őt sajnáltam az egészben, mert hát egy erősen morcos kangyerekkel nem élvezet a nyaralás. De én meg nem tudtam, mi vár rám.

Ha megnézel egy Isztambuli képeslapot, azon szerelmespárok anadalognak a Topkapi terein, fezes török kisgyerekek labdáznak a szellős tereken, vagy halkan nyaldossák a Boszporusz hullámai a kavicsos partot, miközben Allah legnyugvó napjának fényében fürdik az ember arca.

Mezovert. Tudom, ezt most teljesen kontextus nélkül kakáltam ide, de majd rájössz miért. U.n mezovertált vagyok. Ez azt jelenti, hogy van egy kifejezetten extrovertált oldalam és a legtöbbetek valószínűleg inkább ezt ismeri, mivel megfelelő körülmények, vagy két fröccs, vagy kellemes haveri társaság hatására egész gyorsan oldódok és kinyílik a csipám, eléneklem a vatsellvidúvitdödránkenszélort és megmondom a jányoknak, hogy milyen jól áll nekik a fény. A helyzet viszont az, hogy másfelől a szociális akkumulátorom kapacitása elég kicsi és ilyen etápok után töltőre kell tennem magam, amikor is legfeljebb a macskáim dörmögését akarom hallani.

Isztanbult sokszázéves történelme során úgy építették ki, hogy ott legyen hely két török, vagy történelmileg nézve nemtörök katonai osztagnak, ezek családjának, három péknek, egy kovácsnak, egy szultánnak, két mosónőnek meg egy öregasszonynak, aki mindezeket összeszidja, ha lármáznak. Ennyi. 

Isztambult mára tizenötmillióan lakják, turisták nélkül.

Az durván másfélszer annyi, mint kishazánk összlakossága.

Erre akkor jöttem rá, mikor megérkeztünk.

A szűk sikátorokban a mutatóba odarakott kéttenyérnyi széles "járda" közötti utcán hatvanhetvennel tolják a taxik, meg a robogósok. Bármerre lépsz, valami felpumpáltszájú orosz turistina állja el az utadat, aki mered a semmibe, lóg ki a szájából a kaktyibjá és az egyetlen lehetőséged a továbbjutásra, hogy figyelmeztető jelleggel odébbtaszajtsd. A zárt csapatokban közlekedő kínaiak között próbálsz jobbról ellavírozni, miközben balról jön a villamos, amit az arhitektúrából kifolyólag úgy csináltak meg, hogy belóg a vonat a járdára, ergó folyamatosan dudál. Ha megpróbálsz keresni egy nyugodt sarkot hogy elszívj egy cigit, 0,325 másodperc alatt áll bele valami török az arcoba mínusz három centiről és mondja, hogy helószőr.

Hát én az első nap első egynegyedében kaptam sikítófrászt és döntöttem el, hogy ez a város és jómagam nagggggyon nem vagyunk kompatibilisek.

Amúgy szép lenne ám, he, nem is az, lankás vidék, egy nagyobb, meg egy kisebb tengerszoros, minden sarkon valami elmúlt kor isteneinek szagát árasztó épület, csakhát amikor az egyik kezededet a zsebedben tartod, hogy a túltriggerelt agyad ösztönös parancsának engedelmeskedve tarkón ne vágj valakit, a másikba anyád kapaszkodik, hogy el ne veszen, az egyik füledbe megy a kaktyibjá a másikba meg épp a török mondja, hogy miért pont az ő étterméba üljünk be, aminek amúgy mind az ára mind a felhozatala ugyanaz, mint a többi 3,625,822-nek, akkor bizony a kiskapacitású szociális akkumulátorban már nincsen hely a "hó! há!" élménynek.

Mindezen még segíthettet volna, ha legalább népek szimpatikusak, de nem. Ismerek én törököt, bécsi magyarként hej, annyit mint szitán a lik. Csípem is őket, főleg, hogy eléggé összeegyeztethető a moralitásunk, pont annyi cigányság van bennük mint bennem, tudod, úgy ami még neked jó, de még nem okoz bajt a nagy képben, nade, ezek itt nem olyanok. Pontosan és bezárólagosan addig kedvesek, amíg lehetőség van rá, hogy pénzt adsz nekik. Pillanatnyi benyomás és példa: kavargunk x helyen, nekem azt mondja a nyirokdémon, hogy vissza kéne adni a vizet a teremtőnek. Na, teszek a zsebembe baksist, átkönyöklöm magam a tömegen, elmegyek egy étterem mellett, jön a fültőlfülig felvágott mosolyú "hellószőr", mondok neki, hogy Juszuf, nekem igazából egy véce kellene. Úgy rendeződött erre át az arca, mintha azt mondtam volna, hogy az anyukája pálinkát iszik a kékmecsetben, azt aszondja, ott az aluljáró, oda yalla.

Hát kösz. Anyád igyon pálinkát a kékmecsetben.

Namost. Mivel nem aggódom azon, hogy ez a durván húszfős rendszeres és kábé mégegyszer ennyi esetleges olvasóval rendelkező blog megdönti egy világváros imidzsét, itt sorba, betűvel azt mondom: meh. Szép lenne az egész, ha tudnád értékelni, de bizonyos eto-szociológusok szerint a férfiember arra van kitalálva, hogy egyfele figyeljen. Azt amikor a tarkódon növesztett szem azt nézi, hogy nem b*sz-e el a taxis, a füleden növesztett szem a kaktyibjá mellett próbálja kizárni a lármát, a fejed elején növesztett szemek egyike figyeli a guglimepszt a telefonon, a másik meg azt, hogy ne gáncsold el Lin-Xiant, akkor így, hát erősen kilesz a fasz.

Mondom, csak anyámat sajnálom az egészben.

De akkor is. Vagy se.

Nem szerettem meg Isztambult.

Asszem nekem levegősebb vidék való.

Allahu Ackbar.

Utóirat, hogy mondjak valami szépet is: tele van a város jól tartott utcamacskával, akiket mindenki etet. Ennyi macskát ennyi idő alatt életemben nem ciccegtem meg.

Na.

Legközelebb Izlandra akarok menni. 

Tessék, isztambuli makka.

Semmi

 

Ülök a katrocban a kutyával. Amennyire emlékszem, valami nagyobbdarab utcaküvé volt. Én a balfelső sarokban, ő a jobbalsóban. Ja, kéne kontextus, na izé, ez még akkor volt, amikor állatmenhelyen dolgoztam. Gyön be az állat, nem szól senkihez, ellenben vicsorog mindenkire. Szóval beültem hozzá a katrocba (kb 4x4-es beltéri terem) azt én lestem ki a fejemből az egyik sarokban, a vad a másikban. Na mit gondúsz, egyszercsak felkel a jószág, odaballag hozzám, aztán beletolja a tokmányát az arcomba. Na mondok Dániel, téged itt most elvisz az ördög, a torkod lesz harapva, el. Aztán erre a gondolatra pofánnyal az állat és beleül az ölembe. Na jólvan, mondok, akkor csak nem ma jön az ördög, alsónadrágot meg majd cserélek.

Alapvetően jól kijövök a jószaggal, függetlenül attól, hogy kecske, macska, fecske, vagy olyan-e, aminek nincs cs a nevében. Mármint az állatjószággal, ha nem lenne tiszta. Vannak, nyilván kivételek, mint pl anyám macskája, lásd bejegyzéskép, aki szimplán egy gyökér, de még vele is elvagyunk tisztes távolból. Ő inkább a kivétel. Amúgy csípem ám a fejét, meg asszem ő is az enyimét, csak ilyen fura dinamikánk van. ( A dinamika egy modern szó és ebben a kontextusban azt jelenti, hogy én ba**tatom a macskát, amiért ő megkarmol, amire én felpanaszolom a tényt. )

Na.

Amit ki akartam hozni az egészből, hogy szokták így kérdezni a népek, hogy mit csinálok a jószággal, hogy ilyen jól megférünk. Hát Semmit.

Nem. hülyegyerek, nem figyeltél, a Semmi nagy Ssel van írva.

 Az a lényeg.

A környezetünkben általában megtalálható állatok nagytöbbsége szociális, merthogy természeténél fogva kisebb-nagyobb csoportban érzi jól magát. Most ha agyonvernek se tudnék statisztikát mondani, de ezért engem agyon ne verjenek, de állítom, hogy több a csoportos jószág, mint a nem. A medve, a pók, a kígyó, most ami hirtelen eszembe ötlik, az egyedül kószál. A többi az keresi a társaságot. Igen, még a macska is, hiszed, vagy sem.

Namost, itt jön be az a móka, amit- és röhögj ki, ha akarsz- átvittem az emberoktatásba is, merthogy amúgy főállásban embert szelidítek. Bekerül valaki frissem a csoportba. És itt feloldjuk a kontextust az istenek kéklő savában, merthogy innentől lesz mindegy, hogy az a valaki kecske, macska, fecske, vagy olyan-e, aminek nincs cs a nevében. Ül a jószág, les okosan, hogy itt most akkor mi fog történni. 

És akkor mindig van az a koléga, aki nekimegy az áldozatnak, ordítva, kilóméterszéles mosollyal az arcán, hogy "háááát szerbusz, de örülök, hogy itt vagy, hát meséjjé mán magadról!!"

Na. Függetlenül attól, hogy kecske, macska, fecske, vagy olyan-e, aminek nincs cs a nevében, ezt mindenki utálja és szeretne elfutni a magáról való meséléstől, az ordító kolégától, meg a kilóméterszéles mosolytól. A pedagógiai módszertan javasolja, hogy így tegyünk, én nem. A te döntésed, hogy egy durván kétezer éves tudománynak, vagy egy enyhén spicces bloggernek hiszel. Akármi gyön, ember, állat, egyéb, én bizony békét hagyok neki. Leülök az egyik sarokba, ami más, mint ahol a jószág ül, aztán csinálom a Semmit. Nagy betűvel.

És tudod mi szokott történni?

Megunja. A jószág bizony megunja a dolgot, és mivel látja, hogy sem meggrillezni, sem megfőzni, sem a pörköltbe beleaprítani nem fogom, hát előbbutóbb elunja magát, elműködik benne a társaslényérzet, aztán odagyön és megkérdezi, hogy én ki vagyok. Onnantól aztán még mindig el lehet dönteni, hogy kedvelitek-e egymást, vagy sem, de a történet alapja már szilárdan lerakódott és lehet rá építeni. Viszont, ha ezt nem várod ki, és a fülébe ordítod, akár az emberfiának, akár a kecskének, macskának, fecskének, vagy olyannak, aminek nincs cs a nevében, hogy szerbusz, te ki vagy, akkor a jószágot elvesztetted. 

Mert ugye, visszafele gondova, te se szeretnéd ezt.

És aztán, hogy ha Semmit csinálsz, és a jószág megunta, akkor akár emberfia, akár kecske, macska, fecske, vagy olyan, aminek nincs cs a nevében, odagyön.

Oda bizony.

Aztán beletolja a tokmányát az arcodba és beleül az öledbe.

Csak hagyj neki időt.

Keziccsókolom.