Vegadalom Vol 2.

 

Eszembe jutott, az ördög, az Öregisten, az udmurtok háromfejű markolábja, vagy a rosseb tudja, minek hatására, hogy írtam ezer éve egy okosat. Most megnéztem, tizenhárom éve volt, ami majdnem ezer. Szerintem a rosseb volt.

 Ehun.

Najaztán, hogy ez eszembe jutott, elgondolkodtam a fejemmel, hogy mi változott azóta. Hát, a hozzáállásom. (Ez még mindig egy böszme szó.) 

Azt kérdezed, kedves olvasó, vegán lettem-e?

Nem.

Vegetáriánus lettem-e?

Nem.

Hanem.

Az van, hogy sok dolog átformálódott az agyamban ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban. Egyfelől a miértje. Arra kellett rájöjjek, hogy a téma nem a pillanatban van meghatározva, tehát nem arról szól, mikor ülsz a soproni papadzsó sztékházban és tömöd az arcodba a husot, mert az csak egy pillanatfelvétel, viszont az egész okosság túlmutat ezen.

Az okosság arról szól, hogy mink emberek, tehát te, a tesód, a Marinéni a közértből, a Béla a konditeremből, a sarki kokainárus, a vörös a tinderről, a sajtszagú informatikus a melóból, meg én, szóval így ánblokk, kinőttük ezt a bolygót. Komoly érv a vegamindenség ellen, hogy deháthő, az őseink is lándzsával vadászták a pöcsmögöt, aztán puszta foggal tépték a véres húsát, merhogy így tudtak életben maradni. Igaz-e ez?

Igen.

A hiba a mátrikszban ott van, hogy se te, se a tesód, se a Marinéni a közértből, se a Béla a konditeremből, se a sarki kokainárus, se a vörös a tinderről, se a sajtszagú informatikus a melóból, se én a büdöséletbe' nem voltunk rászorulva, hogy pöcsmögöt vadásszunk lándzsával. Anyák elment a teszkóba a banyatankkal, föllökte a hülyegyereket a zőccségpultnál, mondta a hentesnek a negyvendeka parizerre, hogy tizet kértem, de maradhat, beletette még a kasszánál a kosárba a kakaóscsigát meg a vaszabismogyorót (az egy qrva jó cucc), mert tudta, hogy szereted, beváltotta a kiskegyedből kivágott kupont a pénztárosnál, mondta, hogy nem gyűjti a pontokat és hazajött.

Nem volt se lándzsa, se pöcsmög. És mi ezt látjuk a dologból. Az érv attól még áll, igen, az őseink máshogy csinálták. Ugyanúgy vadásztak a farkasok is az alaszkai jégmezőn a karibura, de ha Fifikét, a másfél kilós csivavát kitennéd az alaszkai jégmezőre és mondanád neki, hogy eriggy fiam, szabad vagy, akkor Fifike egy olyan egy és másfél óra közötti időtartam alatt dobná fel a négy cuki tappancsát az ég felé.

Van a volt és van a van.

 Naszal az első körben ezzel a kérdéskörrel kötöttem békét, hogy ezt így hagyjuk. Mert nincs kapcsolatom az ételemmel. Nem én bactam agyon lándzsával a pöcsmögöt a kebabhúshoz, hanem Ali Hasszám Akbar Törökországban, majd Szukramír Balfütty feldolgozta kebabhúsnak, majd a Haram RT elszállította Bécsbe, ahol is  Karl Regenkurt kiskereskedő eladta Jan Janovicsnak, aki az ezerhármas mercédesszel odaállt a kebabtalponálló elé és átadta Can Makmukknak, aki aztán nekem kebabot csinált belőle. Szóval ötletem nincs, hogy a pitában lévő boci mit csinált kebabhús léte előtt. De erőst valószínű, hogy nem sok mindent szegény feje.

Mert ugyi mindenre, amit az emberfia akar, lesz egy iparág. Az okosok szerint négy olyan van, ami az emberiséggel egyidős és érthető okokból addig lesz is, amíg ember: az eszés, az iszás, a b*szás, meg a temetkezés. Namost onnantól, hogy iparág van valamire, mindig lesz sok körmönfont kutyafitty, aki a lehető legkevesebb befektetéssel a lehető legtöbbet akarja kihozni az adott helyzetből, tekintet nélkül a mindenre. Ergó a kép, ami megjelenik a szemünk előtt, mikor a hamburgerhús marhájára gondolunk, az hamis. Az bizony nem a füvön ugrándozó boci, hanem a Kínában másfél négyzetméteren tartott, öt hónaposan felkoncolt jószág.

Hogy akarom-e ezt támogatni? Nem.

Hogy tudok-e tenni ellene? Igen. 

Egy opció, hogy elmegyek Kínába, betörök a bociházba és ha valami csoda folytán nem lőnek le már a bejáratnál, akkor cipőorral sejhajonrúgom Liu Hacsöncsüngöt, aki nem érti, hogy ezt miért kapta, mert ő csak azért van itt, hogy a zasszonynak meg a három gyereknek legyen napi fél tál rizs. Ahhoz a palihoz, aki az egészet szervezte, nem jutok el. Ha ezen a ponton még mindig nem lőttek agyon és Liu Hacsöncsüng se érti a trdicionális kungfú útját, akkor rövidúton elvisz a kínai rendőrség és a barátaim nem értik, hogy miért nem válaszolok a vacappüzenetekre.

Namost, mit tehetek akkor?

Hát a komfortzónámból épp csak kilógatva az orromat, két dolgot. Egyfelől, kifogom a vitorlát a szélből és juszt se zabálok naponta kétszer husot. Másfelől, írok és beszélek róla, hogy tízből egy komában valamit felébresszek. 

Done.

A másik téma, amin elmorfondíroztam, az maga a táplálkozás, mint olyan. Erőst kiröhögtem régebben a vegákat, hogy szerintük ők egészségesek. Mostanra rájöttem, hogy ez kevésbé szól erről. A magam részéről, köszönöm, jól vagyok, a genetikai lottó úgy rakott össze, hogy ha nem mennék szembe az árral, akkor a statisztika alapján durván öt éve 140 kilósan meg kellett volna halnom szívinfarktusban. Nem vagyok sem meghalva, sem 140 kiló. Rájöttem, hogy én épp olyan kellemesen el tudok hízni a szalámitól, mint a zöldbabtól. Ezen a kérdésen még sokáig fogják ütni egymást a népek, de én azt gondolom, hogy a lényeg az egyensúly. Éééés most figyelj, ha már egyszer hoztál egy olyan döntést, hogy nem akarsz Liu Hacsöncsüng főnökének pénzt adni, akkor szinte automatikusan elkezdesz odafigyelni minden másra is. 

Húspótlék. Mi a fax. Féltradicionális családból származom, mikor először láttam szójakolbászt, én is megbökködtem bottal, hogy támad-e. Nem. Mi a búbánatnak akarunk utánozni valamit, ami valami, amit nem akarunk megenni, ugye? Akkor ne együk meg. Na erre is megtaláltam az okosságot. Az van, hogy a vegánság felé nem azért mégy, ha mégy, mert nem szereted a husot, henem mert elhiszed azt a sok maszlagot, amit eddig a pontig összehordtam. Az emberfia úgy van kitalálva, hogy amivel az élete első 4-5 évében találkozik, mint kaja, azt az agya elraktározza, hogy oké. Kap érted egy ilyen zöld pipát. Ami aztán később jön és más ehhez képest, arra ugyanez az agy rárakja a piros keresztet. Namost, vegáék ezért zabálják a karfiolból készült rántotthúst, meg a borsóproteinnel dúsított bolonyait. Mert az, hogy hoztak egy döntést, hogy nem akarják támogatni azt az embertelen és állattalan rendszert, amiből a húshús jön, nem jelenti azt, hogy nem ízlik nekik. 

És hogy épült erre is egy iparág? Hát részemről ámen. Elállófülű csimota koromban lekövettem, ahogy Jóanyám először egészségügyi majd morális okokból félvegára váltott. A 90' es évek magyar konyhájának pörkűttnokedli mintájára olyan cuccokat szerzett be, hogy ríva menekültem tőlük a pincébe. Mostanra a helyi boltban nagyobb megerőltetés nélkül tudok összevenni mindent egy vegán bármihez. Szoktam vegánfőzni a kölykeimnek a melóban pont ebből kifolyólag. Jött az afgán bokszoló, hogyaszongya, ez mi, ez rossz-e, mi az, hogy vegán, buzi vagyok-e, megengedte-e ezt Allah, lesz-e tőle baja, aztán jött vissza tíz perc múlva, hogy kérhet-e még egy tányérral.

Nem vagyok buzi.

Sem vegán.

Sem vegetáriánus.

Szerintem soha nem is leszek. Hús nélkül simán ellennék, de hogy a sajt elvegyék tőlem, ahhoz sok bátor ember kell.

Tudod mit csinálok?

Szorítom lefele a húsfogyasztásomat folyamatosan.

Éhes maradok-e?

Nem.

Romlik-e az egészségem? 

Nem.

Tudok-e jókat főzni?

Hajjaj.

Szülinapozni Vargáriában szoktunk, ahol is a társaság egyrészről vegán másrészről nem annyira vegán szokott lenni. Innentől én vegánfőzni szoktam, mert mondok az oké mindenkinek, vicaverza kevésbbé. 

És tudod mi történik? 

Bár kimondva úgy direktben soha nincs, de a nemvegánok neheztelnek. 

És ezt még mindig nem értem. A kaja jó. A társaság jó. Pia van. Tűz van. Kutyák vannak. Anyám ígyisúgyis leteremt, ha bevarrok.

Soha nem basztam nyakon senkit, mert húst eszik. A legtöbb vega, akit ismerek, szintén nem. Vannak kivételek persze és az emberfia mindig arra figyel, aki a leghangosabban ordít. 

De.

Miért kell valaminek, ami alapvetően egy jó ötletből jön ellene lenni?

Miért fáj, ha nem megyek az árral?

Miért fáj, ha gondolkodom?

Miért fáj, ha mást találok ki, mint amit a programom mond?

És főleg, miért, de komolyan miért, ha mindezzel valami jót támogatok?

Meeh?

Na, erre még nem találtam meg a megoldást.

Ötlet?

Kiskezükeccsókolom.

Vazs megye, húzsvét, mötál (avagy hogy függ össze ez a három.)

 

Nyert a cégem egy pályázat. Ennek az volt a lényege lényegében, hogy bárkit bármilyen továbbképzésre el lehet küldeni. Mondom. Bárkit. Bármilyenre. Szóval, hogy segítsek neki elbajszintani a pénzt, beregisztráltam egy online történelmi tanfolyamra, Vas megye történetéről. Na ott aztán olyanokat tudtam meg, hogy aztavihar. Figyelj.

Na először is. Vas megye alapköveit a középkorban tették le, Vas vármegye néven. Most ugye a viktatúrában megint így hívják, a kettő között póriasan Vas megye volt a neve, én most az egyszerűség kedvéért így fogok hivatkozni rá. 

Volt a 15. században egy bencés szerzetes, aki a Vass József polgári névre hallgatott, a papi neve pedig Nikomédiai Szent Adorján után Adorján lett. Ez a pali eredetileg a mai Baranya megye területén fekvő Husztót településről származott. (A falu a mai napig létezik, lakják vagy ötvenen.)

Fent nevezett Adorján atya a papi képzést Pécsett kezdte meg, majd Szombathelyen fejezte be. Végül a vasvári járás ügyeletes papja, majd később esperese lett. Mivel a hívek nagyon szerették és sokat jeleskedett a közéleti eseményeken is, kis híján püspök is lett belőle, de a konkurencia rokona volt valakinek aki ismert valakit, szal ez papéknál se megy máshogy.

Lényegalényeg. Bár Adorján atya nem vonult be a mindenki által ismert nevek közé, de erős befolyása a volt a kor életére és kultúrájára. És hiszitek vagy sem, három olyan dolog is köthető a nevéhez, amit a mai napig ismerünk.

Ezek közül az első Vas megye neve. Ekkoriban fixálták, azaz tették hivatalossá ugyanis a vármegyék neveit. Vas megye esetében a "Vas" és a "Gyepű" név között kellett dönteni a nagyoknak. Mivel a szavazás döntetlen lett, rábízták Adorján atyára a választást, aki (minden szent keze maga felé hajlik) apja emlékezetére a "Vas" szó mellett döntött. 

A második a "húsvét" szavunk. Bármennyire is az terjedt el a köztudatban, hogy ez a "hús vételét" jelenti a böjti időszak lezárásaként, hát, nem. Csak véletlen egybeesés, hogy erre a kifejezésre hajaz. Az igazság az, hogy Adorján atyát a köznép mint "a husztóti pap" ismerte. A vasi dialektus már akkoriban is a vasi dialektus volt, mindent amit lehetett zöngésítettek, tudod, Vazs megye, Vazsvár, ott terem a legvár. Na a husztóti papból innentől huzstóti pap lett. Volt akkoriban Váton egy nagyon szép templom, ami Adorján atya egyik kedvenc miséző helye volt, a feltámadásnapi (a húsvét akkori neve) misét mindig itt tartotta. A mise után mindig megvendégelt a híveit a szabadban, innentől a "huzstóti" pap váti miséje fogalom lett a nép körépen. "Menünk Vátra a huzstótihoz". És mivel a köznyelv hajlamos rövidíteni, Adorján atya húsvéti miséit idővel egyszerűen a "huzsvát" néven emlegették. Ez a szó aztán úgy elterjedt megye, majd országszerte, hogy egyenértékűvé vált a feltámadás napjával. De mivel a magyar nyelv hajlamos értelmetlennek tűnő szavakra valami értelmet erőltetni, hát pár emberöltő alatt "húsvét" lett belőle.

Na a harmadik a legdurvább, azon eldobtam az agyam, ezért le se lövöm előre a poént. Hanem, képzeljétek el, hogy Adorján atya, még fiatal éveiben alapított egy gyerekkórust Vasváron. A hangszerek, amiken játszottak igencsak elöregedettek voltak, de az egyház sajnálta a pénzt újakra, így abból gazdálkodtak, ami volt. Volt többek közt egy hárfájuk és egy balalajkájuk, aminek már teljesen tönkrevoltak a húrjai. Hogy nem kaptak helyette újakat, a helyi kováccsal vékony drótot csináltatott a pap és azzal helyettesítették a húrokat. Namost, ez adott egy olyan fémes tónust a zenének, hogy az emberek megszerették, ezért aztán később is megtartottáka kórusban ezeket a hangszereket. Na most figyelj. Adorján atya egyik kóristája, bizonyos Fehérvári János később egészen ismert zenész lett és megtartván ezt a fémes hangzásvilágot elnevezte vas-zenének, avagy fémzenének a műfajt. Ez aztán a családján belül szállt apáról fiúra, mígnem egy késői leszármazottja 1956-ban gyerekként Amerikába emigrált. Ott aztán beállt egy jazz-bandába és belevitte az őseitől örökölt hangzást a zenébe. A rock&roll előretörésével a banda az akkusztikus gitárokat később elektromosra cserélte, a dobszerkót kibővítette és megalapították a világ első olyan bandáját, ami a magyar "fémzene" szó szerinti fordításaként-hiszed, vagy sem-metálzenét játszott.

Az első nagy slágerüket a mai napig ismerjük. Úgy szól:

"Április elsejére esik húsvét hétfő."

Fussatok, bolondok :)

Nyaú Anyó gaborgyás gyermekei

 

Ülök a randin, fűzöm a fehércselédet. Épp be akarnám dobni az aduászt, hogy "hát mintegy véletlenül van otthon egy üveg borom és nem is lakom messze", mikoris hív a Bönci. Aszondja a szájával: te, nem akarsz két macskát? Hámondom, (és itt virágnyelven felvázolom neki a fenti helyzet) most így visszakézből nem biztos. Baj van? Hát aszongya, határeset. Aztán jó nagy röhögést csinál, mert a németül folyó beszélgetésben elhangzik néhány poén, ami arra alapul, hogy helyi dialektusban az angolhoz hasonlóan a macskát és a gyönyörűséges női test legtitkosabb táját lehetséges ugyanazzal a szóval illetni. Namondok, visszahívlak. Szummaszummárum, három napra rá hozzámvágott két taknyas kamaszmacskát.

A fenti kép kiválóan kifejezi a jelenlegi kapcsolatunkat. Az Öregisten fényében Bertl névre keresztelt jószág nagy duzzogva elfogadja az angyalhajból, reggeli harmatból és szüzek mosolyából készült macskacsemegét, miközben az jár a feje hátuljában, hogy azért csak oda kéne baszni az azt tartó kéznek. 

A Bönci, aki nagy macskamentő és nyilván nem így hívják, elmagyarázta, hogy ez a két füles egy nagyobb mentésből van, amolyan szabadon kóborló félvadállományból. A baj azzal volt, hogy a Nagy, Macskamentő Egyesület feltelt és ha valaki nem tárolja le ideiglenesben ezt a kettőt, akkor mehetnek vissza az utcára szemetet enni, meg elütve lenni. 

Úgyhogy hozzám kerültek, amíg el nem ismerik, hogy az ember nem feltétlenül akar belőlük pörkölt csinálni (mert nem lévén túl sok pozitív élményük az adott fajjal, jelenleg az a határozott véleményük, hogy de), meg amíg nem találunk nekik egy végleges cicatárat (értsd gazdát).

Én meg gondolkodom és filozofálok itt, a munka utáni jól megérdemelt pohár boromat fogyasztva. 

A spirituális világ szerintem úgy üzemel, hogy van ott egy főmufti, hogy most őt Istennek, Allahnak, Ganeshának, vagy Jahwenak hívjuk, az olyan mindegy, de erős a gyanúm, hogy azért van dolga elég na. Ebből kifolyólag, kell hogy legyen neki egy amolyan projektvezetőbagázsa, érted egy kisisten a könyvelésre, egy másik a számtekrészlegre, egy a pr-re, meg ugye innentől kell, hogy minden jószágnak is legyen egy istene. 

Ergó a macskának is.

A macskák istenét énszerintem Nyaú Anyónak hívják és egy amolyan szexi öregasszonynak képzelem el. Tudod, az a fajta, akin látszik, hogy nem mai gyerek, de -hogy kedvenc mesemondómat, Berecz András bácsit idézzem- el lehetne pattintani a mejjin a bóhát, a szemibe meg a' van írva, hogy ő ebbe' bele van egyezve. Majd ha még lesz agyam ma hozzá, megrajzolom MI-képgenerátorral, aztán beteszem nektek ide az okosság végére.

Mert, ha most őszinték vagyunk, mióta ezek a nyürágta szőrgombócok beköltöztek hozzám

- rendszeresen átstruktúrálódik a lakásom

-szarszag van mindenhol

-tiszta seb a jobb kezem, a szelídítésből kifolyólag

-tele van a folyosó macskaalomkövekkel, hogy épp csak hanyatt nem hengerbucskázok rajta

-többször beleszartak az ágyamba a nyüvesek

-pedánsan felépített napirendemet felrúgva időben haza kell érnem

-nem tudok rendesen szellőztetni, mert "jajkimegyacica"

-ipari mennyiségű macskatápot használok el, még ha a Nagy, Macskamentő Egyesület fizeti is

-alig győzök konzervdobozt kihordani

-rendszeresen az van nekem mondva, hogy "PFFFFF!!!"

- Többet mosok szőnyeget, mint az elmúlt tíz évben összesen

-így konkrétan blogírás közben is hallom, ahogy az egyik purdé rugdossa ki a macskaalmot a tálcából a patyolattiszta padlóra.

És akkor gondolatban megkérdezem Nyaú Anyót, hogy te hallod, te ezt hogy csinálod?

Mert mindezen disznajságok ellenére bármikor ránézek a taknyasokra, elkezdek a klímaváltozásnak engedelmeskedő jégsapkák módjára cseppenkét elolvadni és stohlbuci hangján felteszem a kérdést a bóhásoknak, hogy "sziacicamica, hát hogy vagyunk?"

Nyaú Anyó meg röhög a markába bele, mert ő tudja, hogy csinálja. 

Én nem.

Mindegy, a taknyasok maradnak, legalábbis amíg jobb helyük nem lesz. Itt a másik is, e a Koarl.

Jojcakát.

 

És igen, megalkotódott Nyau Anyó is :)

 

Repül

 Van, aki hintalovat kap karácsonyra, de ahhoz már nagy gyerek vagyok. Van, aki zoknit, de az unalmas. Van, aki pléjsztésönt, de azt nem tudnám bekapcsolni. Úgyhogy, az én Jóanyám, az Öregisten tartsa meg jó egészségben mind őt, mind a szokásait, úgy döntött, elvisz engem Rómába. Namost, azt hiszed, elmondom, milyen Rómában, mi? Nem, füles, nézd meg magad. Itt most a repülésről beszélünk. 

Namost, ugye van az a tény, hogy mink emberek mindig gyorsabban/okosabban/többen akarunk eljutni helyekre. Jogos, törekedjünk a törekedhetőre, de azért na. Bármennyire igyekszem (minden ösztönös indulatom ellenére) nyitott lenni a modernizációra, mégis azt gondolom, hogy aki a repülést, mint olyat kitalálta, az azért nekiment valami kemény és szögletes tárgynak gyerekkorában. 

Mert értem én az indulatot na, tehát persze, a Vrájt tesók korában poén volt a repülés, mert volt egy olyan 70 százalék esélyed rá, hogy elvisz az ördög. Azt is értem, hogy az ember, mint olyan, addig piszkálódik dolgokkal, amiket meg szeretne csinálni, amíg meg nem csinálódnak. Azt is értem, hogy manapra a repülés statisztikailag az egyik legbiztonságosabb utazási módszer lett. 

De.

Amit nem értek, az az, hogy amikor elmégy Svehátról a római Tervanzino (nem így hívják, csak nem emlékszem rá és lusta vagyok utánanézni) reptérre, akkor egy rakat emberrel utazol együtt, akik nem fogják fel a helyzet komolyságát.

Bennem abban a pillanatban, ahogy említésre kerül a repülés, kimászik pókhálós, gyermekek csontjaival teleszórt sárfészkéről egy mentális dinoszaurusz és nekiáll kézellábbal tiltaokzni, hogy emberfia, nemár, hát az ember nem való a levegőbe.

Merugye. Kezdődik a dolog azzal, hogy a reptérre két órával az indulás előtt kell érkezned. Ha egyszer a kezeim közé kapom azt a palit/palinát, aki ezt kitalálta, annak Istenbizony baja lesz. Ott ülsz érted, mint egy kendermaggal finoman behintett galambfos a reptéren, két órán át és várod, hogy rossz legyen. És tudod, hogy rossz lesz. Ilyesmit vérvétel előtt szoktam konkrétan érezni, csak oda makszimum fél órával korábban kell menni.

Aztán becsekkolsz. Úgy néznek rád, mintha már eleve, a kereszténység által meghatározott eredendő bűn alapján, disznóságra készülnél. Pedig nem, nyá, én csak meg akarok érkezni a túlsó oldalra. De ezek akkor is úgy néznek. Leveszed az övedet, kiteszed a mobilfonodat, megkérdezik, hogy van-e nálad bicska ( a dinoszaurusz kiakad, hogy az öreganyád pókhálós patáját, persze hogy nincs, mert amúgy mindig van, de most nincs, mert elveszitek, hogy az udmurtok törnék rátok az ajtót) aztán megállapítják, hogy nem akarsz újabb kilenctizenegyet csinálni és átengednek.

Beülsz jól a belső váróterembe, ami ugyanúgy néz ki, mint a külső, csak itt dolgokat akarnak rádsózni. A fennmaradó másfél órán keresztül. Te meg ebbe belemégy, mert tudod, hogy repülni igen rossz, ergó megveszed a gyutifrí soppban az adómentes, de a bolti ár két-és-félszereséért árult jégert. Lesnek aztán a jólszituáltak, mikor a jólszituált negyvenes meg a nagyon jólszituált hatvanas kiveszi a hátizsákból az aknavetőt és rácsókol. De had lessenek, mert aki józanul repül, annak valami baja van.

Mertugye, elérsz aztán, mikor már minden idegszálad külön kiakadt a két-két és fél óra alatt, odáig, hogy beszállsz a repülőgépbe. Nyilván az összekötő folyosón összetorlódik a nép (slukk jéger), mert Wuang-Jan Chi elveszett, aztán felmégy a lépcsőn, egy iromba vasdarabba, ahol nyilván összetorlódik a nép, mert Karl-Fritz Tannenbaum, keletnémet nyugdíjas persze fél órát borzkodik a folyosó közepén állva, hogy a sajtosszendvicset, törölközőt és pornóújságot tartalmazó kulikofferét beemelje a csomagrekeszbe (slukk jéger) és végül megtalálod a helyedet az F18 nevű ülésen és arra gondolsz, hogy na, emberfia, most meghalunk.

(slukk jéger)

Mert ugye azért legyünk őszinték, nem normális dolog repkedni. Értem én a működését, de a dinoszaurusz szerint, ha egy autó megáll, onnan el tudsz szaladni. Ha egy hajó elsüllyed, onnan el tudsz úszni. De ha a repülőgépre rájön a nehézség, akkor az udmurtok háromfejű ördöge vett minket kutyapózba, onnan nem mégy már semerre, he.

De ez a jelenlévőket nem érdekli, a bögyösfaros sztyúárdesz elmondja, hogy mit csináljunk amikor már minden mindegy, mintha bárki elhinné, a kapitány előre begyakorolt hangon elmondja, hogy gúdmóning dír pesszindzsörsz (skreccs) ví ár gonna (szkreccs) end hev ö nájsz flájt és egyszercsak (slukk jéger) a levegőben vagy és nem érted, hogy mi az anyád kockás terítőjét keresel itt.

Ebben a vascsőben, ikszezer méter magasan, beszorítva Jóanyád meg Huan Pablo Carrera közé. De most már mindegy, kimenni úgysem tudsz, mer lepotyogsz, berakod a füledbe az inflémszt, (slukk jéger) és reménykedsz hogy nem lesz nagyobb baj. 

Aztán leszáll a cucc (dírpesszindzsörsz ví örrájvd tu (szkreccs) end hev a gúd déj) és megérinted a büdös betont a reptéren, hogy érezd, hogy ott vagy, ahová tartozol, ahova az Öregisten téged tervezett, a bús, bocskoros, szilárd anyaföldön. (slukk jéger.)

Én nem értem, még mindig, hogy nem zavar ez senki mást. Érted, nem a százalékokról beszélek itt, nem a lehetőségekről, hanem hogy ha már menni kell, akkor ne egy vascsőben, amit egy fizikai princípia tart fenn, amiben nem hiszek.

Bleh.

Na, van itt még nektek zárásul egy Rammstein-zenemuzsika. Egyrészt, mert jóféle, másrészt, mert a kevéssé ismert összefüggés a zenemuszika tartalma és a címe között, hogy a Dalai Láma, bármennyire is muszáj neki sokat, utál repülni. Ő értené ezt a blogot.

Szegény ember, nem ihat (slukk jéger)-t.

Benzin, nők, pénz

 

Most, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedett, kicsatolta a nadrágövét vagy feltűrte a szoknyáját és rákészült, hogy egy másfélórás értekezés következik gazdagságról, szexről, a kőkemény verdákról, az utcai bulikról, az egyéjszakás kalandokról és a torgyánjózsiról, most, hogy felment bennünk az adrenalin, a tesztoszteron, az ösztrogén, meg az a rosseb, aminek mindig elfelejtem a nevét, de azért felelős, hogy ébren maradj, most, hogy mindenki beizgult, hogy hű, itt most olyan téma lesz, hogy még a kovászos uborka is feláll tőle, na most mindenkit meg kell erősítsek a hitében, nem.

Az volt, képzeld el, úgy egy hónapja, hogy felkeltem. Jó, most ennek a mondatnak pont annyi volt a haszna, mint a "g"-nek a lasagne-ben, de figyelj, majd értelmet kap. Mert a felkelés önmagában nem téma, hanem annak a hogyanja, az téma. Az van ugyanis, hogy hála az égieknek, a genetikai lottónak meg a kisfröccsnek, általában jól alszok és frissen ébredek. Namost, ez egy a kivételt erősítő nap volt, úgy keltem fel, mint aki éccaka macskákkal verekedett. Tudod, mikor az se rémlik, hogy hívnak és úgy nézel a világra, mint uhu erdőégés után. Néha ilyen is előfordul. Na de, a világot ez nem érdekelte, hogy én így vagyok, vagy úgy vagyok, köllött dógozni menni, meg minden nyavalya. Aznap aztán munka után direktben a terv szerint indulnom kellett, hajde, Vargáriába, mert megbeszéltük Jóanyámmal, hogy elmegyünk kujtorogni.

Ebből kifolyólag a metrót messziről kiröhögve, mint a nagyobb urak, beültem a Borsóba és csipás szemmel útra keltem. A Borsó (teljes neve: Borsószem Királykisasszony) a személygépjárművem. Miután az elődje, Opál, a németesen egy tigristank tömegével, ellenállásával és fogyasztásával rendelkező opelasztra elérte azt a kort, hogy már ellopni is csak pénzkidobás lett volna, be kellett ruháznom egy másik lóra. Két kitételem volt: az szencség, hogy se dízelt, se franciát nem veszek. Na ehhez képest lett egy rönő kapturom, amivel amúgy teljesen boldog vagyok azóta is. A Borsó nevet két okból kapta: 1: manapság minden autó is úgy néz ki, mint egy labda, hogy ha már dörren, akkor ne a pali haljon meg benne, hanem a gép menjen tönkre, 2: a rendszáma a PEA betűkombinációval kezdődik.

Na.

Beülök a Borsóba, nézek ki a fejemből okosan, hallgatom a 88.6-ot, indexelek balra, aztán jobbra, törölgetem a csipát a szememből, próbálok valami életet verni magamban, hogy a reggeli dugó közepén megtaláljam a megfelelő kifejezéseket, ha valaki rámvillant. A mentális ködön át egyszercsak beugrik, hogy hejj, meló előtt jó volna tankolni, mertugyi utána már sipirc van. Jól be is kanyarodok a benzinkút felé, kiszállok, puprarkom a járművet, köszönök, fizetek, vezetek tovább.

Aszondja ám egyszer csak a Borsó, ami alapból egy tüllszoknyás francia mademosielle eleganciájával szeli az utakat, hogy "röff", aztán nekiáll dadogni, mint elsőéves biológushallgató az anatómiavizsgán. Aztán megy egy ötven métert, aztán megint szkettmendzsont játszik, hogy épp csak a fejemet nem ütöm a kormányba. Na miután az ébredezés határán gondolatban bosszút álltam trianonért, lepösöltem az ejfeltorony lábát, mangalicazsírt kentem a bagettra és rákiabáltam Emmanuel Macronra, hogy "mondd azt, hogy réparetekmogyoró, te szemét", felnőttesebbre vettem a figurát és visszapörgettem agyban, hogy mi lehet a baj. Ismételten hála az égieknek, a genetikai lottónak meg a kisfröccsnek, audiovizuális a memóriám, ergó képeket és hangokat is vissza tudok tekerni gondolatben. Miközben Borsót krehácsolva ette a nehézség a fenekem alatt én a múltba révedvén eljutottam az előbb említett benzinkútig és látám, ahogy rányúlok a zöld tankolópisztolyra.

Az a benzin.

Borsó dízeles.

Pozitív a dologban, hogy elmúlt a szokatlan reggeli álmosság. Egy épp arra járó Billa parkolójába befordultam, elsoroltam az összes általam ismert szenteket és démonokat (ami, meg kell mondjam némi nagyképűséggel, nem kevés), aztán tervet készítettem. 

1: Felhívtam Jóanyámat, hogy csináljon "B" programot, mert vagy hazaérek estére, vagy nem.

2: Bementem a Billába, vettem egy sajtosssszenvicset, megkérdeztem a kasszást, hogy ki itt a góré. A górénak elmagyaráztam nyomorult helyzetemet, megkértem, hogy had maradjon itt az autó további instrukcióig. A góré erre áldását adta, hogy Odin töltsön neki egy pohár mézbort a Valhallában.

3: Elindultam gyalog a suliba, mármint ahol dolgozok, merthogy már nem volt messze, meg rájöttem, hogy a legokosabb lesz a kőkeket kikérdezni a továbbiakról, mert ők mindig ismernek valakit, aki ismer valakit, aki rokona valakinek, aki pont tudja azt, ami nekem kell.

Beértem hát a suliba, szóltam a projektvezetőnek, hogy ne röhögjön ki, de a fentiekből kifolyólag lehet le kell lépjek. Felzaklattam a kőkeket, meg is lett hamar a válasz, hogy nem érdemes urambátyám alapon szerelőt keresni, mert az elvontatja, lecsapolja, megszereli, vajaskenyeret eszik benne és mindezt felszámolja és két hét múlva adja vissza az autót, hanem szóljak a Sárga Angyalnak. 

Lőn.

A Sárga Angyal az ugyi a hivatalos autómentő szervezet. Minden országban más a neve, de a lényeg ugyanaz. Felhívtam őket, mondták, hogy kalkulálnak, aztán visszahívnak. Negyedóra múlva csörögnek, mondják, hogy a fals tankolás miatt keresnek. Mondom nekik, hogy tizenöt évig vezettem egy benzines autót, az elmúlt hónapokban a jó időből kifolyólag motorral közlekedtem (nyilván szintén benzines), meg álmos is vagyok, úgyhogy nem a tankolás fals, hanem a jármű. Kiröhögnek. Kérdezem, hogy rá fog-e menni a havi fizetésem. Mondják, hogy nem, csak egy része, mert az urambátyám alapon szerelő, aki elvontatja, lecsapolja, megszereli, vajaskenyeret eszik benne és mindezt felszámolja és két hét múlva adja vissza az autót, na, ahelyett küldenek egy kocsit egy manusszal aki mindezt ott helyben elrendezi, szóval nettóban jobban járok.

Ámen.

Szólok a projektvezetőnak, hogy akció van, jön a manusz, a projektvezető mondja, hogy eriggyek, a manusz felvesz, jó fej pali, lepacsizunk, elgurulunk a billaparkolóba. Nekiáll a koma a műveletnek. Közben elmagyarázza a teknikai részleteket, meg kikalkulálja, hogy mennyibe fog ez nekem kerülni. Kicsit rángatózik a szemöldököm, de még mindig jobb, mint amire számítottam, mert ez a bölcs ember a bölcs járművével ott helyben lecsapolja a fals autóból a megfelelő üzemanyagot, majd újratölti fals autóba valóval, hozzákeverve egy adalékanyagot, amitől aztán Borsó kibírja az első tíz kilómétert, utána meg mán jóvan. Szóval megspórolja a vontatás költségét és fél órán belül van autóm. 

Megéri.

Meg mondjuk mindenképp jobban, mint egy komplett motorcsere.

Míg aztán a történet lejátszódik, hogy teljen az idő, eltrécselek a manusszal. 

Az aztán mond olyat, amin azóta is röhögök és pontot is tesz ezen blogbejegyzés végére. 

Szóval, ezzel kívánok előre is további jó estét, illetve ha valaki meg akar dobálni érte rohadt paradicsommal, az ne tegye, mert nem én mondtam.

Na.

Aszondja a manusz: tudja Dániel, én tizenöt éve csinálom ezt. És az van, hogy tíz esetből nyolc-kilencszer férfiak tankolnak mellé. Szintén tíz esetből nyolc kilencszer így, mint ön, hogy benzint a dízelbe, azon egyszerű oknál fogva, hogy a benzinpisztoly csöve belefér a dízelbe, de a dízelpisztoly csöve a benzines autóba nem nagyon. De-aszondja, egy nagy vigyorral-ha fordítva történik meg a dolog, szóval hogy valaki dízelt rak benzinesbe, na ott nem kell statisztikát csinálni, mert azok kivétel nélkül nők. 

Hogy miért?

Mert makacsok.

Belemegy az, akármi lesz is. 

Ha kicsit nehezen is, ha tartani kell is, ha erőlködni kell is, de- így vagy úgy, belemegy. Tecciknemteccik.

Rossebotteszi.

No, ezzel el is jutottunk az elmélkedés végére. Én mosom kezeimet. És minden tiszteletem a teremtés legszebb virágainak. Csókollak benneteket, az öregebbjének a kezét, a fiatalabbjának igény szerint.

Hogy ne csapjatok agyon, hagyok még itt egy zenét a témához illően és a kedvetekre.

Áldásbékesség.

Vók*

Van ez a limoncselló nevű ital. Eredetiben "limoncello" a neve, merthogy bella italiaban találták fel és jómagam is ott találkoztam vele, mikor pár éve la Mádre kíséretében elvoltunk oda nyaralni és egy bella isolán egy kies ristorante terazzóján la Mádre kitalálta, hogy ezt kóstoljuk meg és neki nagyon ízlett, én meg a helyi vendégek megrökönyödésére ott helyben felsoroltam a szenteket a kalendáriumból, aztán még két nap pöktem tőle. 

Ami teljesen rendben is volna, nem mindenkinek ízlik minden, ugye ezért van olyanunk, hogy egyéni fejlődés, meg szocializáció, meg ízlés, meg ilyenek. Meg is egyeztünk la Mádréval a bella isola kies ristorantéjának terazzojan, hogy a limoncello nem való mindenkinek, azonban-tettük szintén megegyezésünk tárgyává-ez nem a limoncello hibája, hanem a senkié. 

Ezzel mindenki meg is volt egyezve, merthogy la Mádre részéről a limoncselló létezése ezen eset után az "elfogadott és kívánt," míg az én részemről az "elfogadott" kategóriába került.

 Itt kezdődik a gondolatkísérlet. Elismertem a limoncselló létjogosultságát, a kulturális és szociális értékét, a benne rejlő finom részleteket és lehetőségeket. Nekem semmi bajom a limoncsellóval. 

Tényleg. 

Mind a tényével, mind a létezésével rendben vagyok és támogatom is. Egyszerűen nem érzem szükségszerű igényét, hogy kontaktusba kerüljek vele. Azonban, tegyük fel, hogy a fenti jelenet után odajön hozzánk a pincér és "fanculo tuo padre, furetto" felkiáltás kíséretében nyakon önt limoncsellóval. Aztán a kifolyt maradékba beletörli az arcomat és beszalad még egy üveg limoncsellóért, hogy azt is rámburítsa. Megkérem a pincért, hogy ne tegye, mert értem, hogy a kultúrája része és elismerem, hogy jó dolog, pusztán nem kérek többet belőle. De a pincér csak jön, jön a limoncsellós üveggel, felfeszíti a számat és elkezdi belémtunkolni a sárga löttyöt, miközben magából kikelve üvöltözi, hogy "tu lo bevi, fanculo" és akkor megfogom a kezét és megkérem mégegyszer, hogy ezt hagyja abba, mert butaságot csinál, de ő csak jön és jön míg fuldokolni nem kezdek. Végül feladom a harcot és ráborítom a pincérre az asztalt. A rendőrség néhány perc múlva megjelenik a helyszínen és elvisznek, mert nem akartam limoncsellót inni.

 Sztori vége. 

Tetszik?

 Nem? 

Figyelj.

*: A "Vók*" az a "woke" kifejezésnek a bethoriumosított változata. Az eredeti szó a londonok csúfondáros nyelvén van és nagyjából olyasmit jelent, mint "felébredt", "figyelmes", "figyelő". A Vók* mozgalom lényege, hogy a nagyközönség elé tárt bármely médiában mindenféle kissebség megfelelően legyen prezentálva, megjelenítve, tálalva.

Teljesen korrekt, részemről támogatott ötlet. Bécsben élő magyar kissebségiként ugyan nem szeretném, hogy a hadtörténeti múzeumban csak a törökökről meséljenek, hogy a metróban a feliratok csak németül legyenek, hogy ne szólalhassak meg bárhol és bármikor az anyanyelvemen, vagy, hogy a práterben ne áruljanak "langosch"**-t. 

Azonban.

Van egy pont, amin én a részemről nem mennék túl. 

Ha valaki nem szereti a "langosch"-t, nem fogok utánafutni és nyakonb***ni vele. Ha valaki nem érti az ékes magyar szót, akkor megkérdezem, hogy "sprehenzidájcs", vagy hogy "dujuszpíkinlis", vagy hogy "gavaritparuszki"? És nem erőlködöm, mert ahogy Édesapám-nyugodjon csendesen-szokta volt mondani, vannak dolgok, amik olyanok, mint a fing, ha erőlteted, szar lesz belőle.

Na, a Vók* pont így járt.

Édes feleim, drága testvéreim, tessék megérteni, hogy ez itt egy blog és egy vélemény. Mindkettő az enyém, mindkettő szubjektív. Aki egyetért, utaljon át kérem egy ezrest a bankszámlámra, aki nem, az kettőt. Mindkét opció szabad választáson alapul, egyikért sem fogok megharapni senkit, kivéve ha kéri és csinos az illető.

Azonban és de, tetszik, nem tetszik, nekem betelt a pohár. 

Imádok filmeket nézni és pont ezért gondolom azt, hogy a nagy szolgáltatók, mint a dízni, a nyetfliksz és társaik teljesen joggal kapják a nyakukba azt a szarvihart, ami éppen az internet bugyraiban forrong.

Mert minden rendben van, ha a helyén van. Bármely műben meg lehet jeleníteni a négert, a zsidót, a leszbikust, a biszexet, a tolókocsist, a vakot, az albínót, az autistát, az ateistát, a férfiból lett nőt, a nőből lett férfit, a magát harcihelikopternek valló nonbináris személyt, a homoszexuálist, a fridakálót, a down-kórost, a cigányt, a baszkot, az aszperger-szindrómást, a maorit, az indiánt, a diszlexiást***, a transzszexuálist, az alkoholistát, a nonszexuálist, a pánszexuálist, az udmurtot vagy a péket.

De légyszi, légyszi, légyszi, tegyétek ott, ahol helye, ideje és kontextusa van. 

Eljutottunk odáig, hogy nem a diverzitást is bemutató filmek készülnek, hanem filmek készülnek, hogy bemutassák a diverzitást.

A diverzitás rendben van, kell, oké, megértettük.

A kutyát nem zavarta a a "The last of us" c. sorozatban a homokos pár, mert belepasszolt a történetbe. Most kellett utánagondolnom, hogy volt-e benne, mikor azon agyaltam, hogy milyen példákat hozzak. Senki nem verte a fejét a falba, hogy a "Felhőatlasz"-ban a pali a barátja mellől ugrik ki az ablakon. Mert helyén volt. Senkit nem zavar a félszemű fekete a márveluniverzumban. Senki nem akadt fenn Oppenheimer tikkjein. Mé? Mé?

Mé, hát mé, mert a film része volt, beleillet, ment a sztorival és a sztorihoz.

Nem állt a háttérben a Vók*ügyi felügyelő, az A5-ös lappal a kezében, hogy pipálja, hogy megvolt-e a néger, a zsidó, a leszbikus, a biszex, a tolókocsis, a vak, az albínó, az autista, az ateista, a férfiból lett nő, a nőből lett férfi, a magát harcihelikopternek valló nonbináris személy, a homoszexuális, a fridakáló, a down-kóros, a cigány, a baszk, az aszperger-szindrómás, a maori, az indián, a diszlexiás***, a transzszexuális, az alkoholista, a nonszexuális, a pánszexuális, az udmurt vagy a pék.

Innentől nem hujjogott senki, maksz némi elégtétellel nyugtáztuk, hogy na, a Sanyi is vászonra került, jól van. Mert benne volt a folyamatban, a folyamban, a kontextusban, a filmben, része volt, rendben volt, elfogadtuk és erősítette az elfogadást.

De kartácsaim a zűrben, ne akarjuk már a diverzitás jegyében Hófehérke hét törpéjét sztenderd méretű félidiótaként, Roland vitézt picsogó töketlenként, Casanovát homoszexuálisként, a kis hableányt kerekesszékben, Scooby-Doot macskának, a Törpöket egy poliamóriás közösségnek, a Földet laposnak, vagy a péket kocsmárosként ábrázolni, légyszi. Vagy ha akarjuk, akkor ne azért tegyük, mert muszáj, hanem mert poén.

Mert amit muszáj, azt nem szeretik a népek.

És ez már eljutott a muszáj kategóriáig, akár akarod, akár nem, akár kell a műbe, akár nem, akár odaillik, akár nem, akár van köze a dolgokhoz, akár nem, akár helyén van esztétikailag, akár nem. Minden le van sz**va, a lényeg, hogy Vók* legyen, mert akkor nem fog senki szólni.

Hát én most szóltam.

Nem az elfogadás ellen. Nem a kissebségek ellen. Nem a diverzitás ellen. Mert mindez velem van. Hanem valami MELLETT. 

A valamit filmművészetnek hívják.

Légyszi, ne ba***tok össze.

Találkoztam azóta a limoncsellónak olyan változatával-made by la Mádre-ami kifejezetten ízlett. Az eredeti is rendben van részemről, de ez még ízlik is. Ellenben továbbra se szeretném, hogy képen burítsanak vele. 

Értem?

Nem?

Úgyisjóvan.

Én kiszálltam.

**: Ne egyetek "langosch"-t a práterben, rossz, mint a nyári erdőtűz. Száraz, ízetlen, pfuj. Ahogy bementek a práter főbejáratán, rögtön balra van egy stand, na azt honiak csinálják, ott rendes lángost adnak.

***: jelen :D

Vadász

 

M237. Ahogy a szárnyas fejvadászban mondták, ez nem név, hanem egy sorozatszám. Pfuj. Legyen a neved Kóbor. Szóval, Kóbor, a fiatal farkas közel 2000 kilométert hagyott maga mögött, az Öregisten tudja miért, csak hogy a végén egy gyüttment borsodi agyonlője. És nem, nem fogom a vadász szót használni rá. A vadászokat most amúgyis utálja mindenki. Pedig a vadászokat nem kéne. Látod, az öregem, Isten nyugosztalja, szintén vadász volt. Ez az egyik legősibb foglalkozás, meg merném kockáztatni, hogy egyidős a cemendeséggel. Belőlem amolyan nyuszisimogató, szivárványfingó állatvédő lett. Tudod, hogy jön össze a kettő? Úgy, hogy az állatok tiszteletének és szeretetének jelentős részét az öregemtől kaptam. Igen, egy vadásztól. 

Figyelj.

Kóbor 2021 tavaszán született, Svájcban. A helyi hivatal nyakon csípte, jelzőt tett rá és útjára engedte, így tudjuk, merre járt. Hogy miért, azt nem. Mindenesetre kamaszkorában, ahogy a nyári szelek meglengették a svájci hegyekben az árvalányhaj bugáját, Kóbor nekivette magát a világnak. 

Ülünk az öreggel a lesen. Imádtam gyerekként az erdőn futkozni vele. Erdész volt amúgy, vadászni hobbiból vadászott. Hónapok óta lesett egy bakra. Nagy, erős jószág volt. Ülünk, ülünk, sötétedik. Egyszer csak az öreg beszívja a levegőt a fogai között, hangtalanul, mint egy árny, kiemeli a puskát a magasles szélén és ráhajol a távcsőre. Hallom, ahogy kattan a kioldó.  Én csak akkor látom meg a kapitális bakot, ahogy mit sem sejtve legelész az erdő szélén. Csend. Pumpál az adrenalin a fejemben. Az öreg kifújja a levegőt és leereszti a puskát. 

-Miért nem lősz?-Mondom neki.

- Nem látom teljesen tisztán.

Kóbor végiggyalogolt Svájcon, kelet felé. A magas hegyeket kikerülgette, végigügetett a völgyeken, és valahol a bálnaalakú Sógor birodalom farkatövénél átért Asuztriába. Itt kezdett rá felfigyelni a világ. Mert csak ment, ment, mintha húzná valami.

Vadászatokon nagy buli az ivászat. Főleg a hajtóvadászatokon. Van aki már reggel énekelget. Szoktam néha, minden jobb meggyőződésem ellenére bezzegkedni itt a blogon, hogy bezzeg a sógor. Na, itt most ellenbezzegkedek, a sógor, az bizony béb@s*ik vadászat közben. Szokott is lenni itt évente jópár halálos vadászbaleset. Fater bizony szintén megitta a magáét, ha rájött a nehézség. Sokat voltam vele hajtóvadászaton. Ott le szokott burítani egy pálinkát a hajnal első fényénél, mikor gyülekezett a vadásznépség. Aztán a következőt a vadászat után, mikor már sárosanmocskosanfáradtan ültünk valami falusi csehóban. Addig kuss volt.

Kóbor átügetett a déli Alpokon, majd északra fordulva bevette magát a laposabb osztrák erdőkbe. Idő közben a sok futástól nyurga, szíjjas farkasnövendék lett belőle. Érzékei kiélesedtek, izmai megacélosodtak és a meleg nyárvéget kihasználva szaladt tovább északkeletnek, ki tudja mi után kutatva.

A vadászat, mint olyan, mára idejemúlttá vált. Elvileg szükségtelen lenne, mert mindenki meg tudja venni a darátthust a teszkóban. Hogy ez aztán legelésző, boldog bociból jön, vagy az élete hat hónapját másfél négyzeten leélő tömegtartottból, az már a te dolgod, hogy megnézd a csomagoláson. Nem annyira durva az árkülönbség, mint gondolnád. A vadászat elvileg szigorú szabályok alapján folyik és a célja, hogy fenntartsa az ökológiai egyensúlyt. Persze, ha hagynánk, hogy az egyensúly fenntartsa magát, akkor ez se kellene. Mert a jelenlegi állapotban, ha nem durrantana bele a vadász néha a nyári szürkületbe, akkor Marinéni már nem szedné fel augusztusban a répát, mert a bambi gyorsabb lenne. Ellenben, ha Kóborékat békében hagynánk, akkor Marinéninek nem lenne ilyen gondja. Szóval ez kétélű.

Jöttek az őszi szelek és Kóbor meghúzta magát valahol Salzburg környékén. A tél nem volt kemény, vadászott egérre, őzgidára, macskára. Többnyire elkerülte az emberlakta településeket, csak akkor nézett be a faluszélre, ha nagyon muszáj volt. Lassabban mint eddig, de ment tovább, a nagy víz felé.

Az öregnek három alapelve volt.

1: Töltetlen puska nincs.

2: Tiszteld a vadat.

3: Lövést csak akkor adj le, ha biztos vagy a célban és tudod, hogy azonnali halált okoz.

Hogy kitavaszodott, Kóbor keletnek fordult újra. Masszív, izmos bakfarkas lett belőle ekkorra. Átügetett a sógor hegyvidék középső, kevésbé hegyes részén, mindig keletnek. Közben néha már nagyobb zsákmányra is ráment, szarvasborjúra, őzre, vadmalacra. Ittott érzett ismerős szagokat, ezekre rátette az orrát, hogy hó, rokonok, de nem járt sok sikerrel. Mit volt mit tenni. Ment tovább.

Az öreg vadászok, mármint az igazi vadászok között van két tradíció. Az egyik a felavatás. Ha az ifjonc meglövi élete első vadát adott fajból, akkor ráfektetik az elejtettre, majd a hozzá legközelebb álló (rokon, barát, tanító) vág egy jóféle mogyorócsihart, azt azzal elpi*sázza. Hogy megjegyezze az elsőt, és tudja, ésszel kell lenni. Ilyet én is kaptam egyszer. A másikat töretnek hívják. A töretet soha nem magának csinálja a vadász, mindig kapja. Letörnek egy kisebb leveles ágat, belemártják az elejtett vad vérébe és a vadász a kalapja mellé tűzi. Hogy büszke legyen, de azért is, hogy tudja, ez a vér az ő lelkén van.

Kóbor a nyarat laza baktatással töltötte, mígnem őszre elért Bécs környékére. Itt elbizonytalanodott, mert a városokat nem szerette. Benézett ide, benézett oda, de nem volt ideális. Hol a kutya ugatta meg, hol a traktor zavarta fel. Benézett Bécsbe is, megpróbálta megkerülni a várost, de túl nagy volt, hát visszafordult délnek, majd újra keletre indult, át a magyar határon, Sopron felé.

Hajtáson voltunk. Már nekem is nőtt a szőr ittott, kaptam én is hajnalban egy pálinkát. Odajön beszélgetni egy vadász, mutogatja az új puskáját. Hát az aztán épp csak meg nem szólalt. Alsókulcsos wincseszter-rendszerű, rajta egy poen, azaz lézeres távcsővel. Kérdezem aztán az öreget, hogy nem akarna-e ő is venni egy ilyet. Á, aszondja nem. Egyfelől, egy éves fizetésébe kerülne. Másfelől meg, aszondja, sok. Kell a vadnak is az esély.

Kóbor Sopront épp csak megkerülve bevette magát a mosoni láposba. Nem rossz hely, sok az egér is, de túl lapos, mindenhonnan kilátszik a farkas füle. Megindult hát a dombosabb részek felé, hisz már a tél is közelgett.

Van a vadászatban egy előírás, mármint amúgy törvényileg. Kilőni alapvetően a defektes, öreg, sérült állatot szabad. Gyakorlatilag így végezve Kóborék munkáját. Persze van az a pénz, ami ezt a törvényt felülírja. Meg az az indulat is. Az öregnek mondjuk egyikből se volt annyi, hogy ilyet csináljon. Volt a nappali falán két szarvasbikatrófea. Egyszer, mikor már eljutott az agyam arra a szintre, hogy összerakjon dolgokat, meg az öreg tanításai alapján ki tudjam számolni agancsból egy bika korát, nekiszegeztem a kérdést, hogy most akkor mirosseb. Mert az egyik, az egy satnya kis jószágé volt, de a másik egy igazi berzerkeré. Ja, aszondja az öreg és mutat a kis stanyára, ezt én lőttem. Ezt meg, mutat a vasgyúróra, találtam. Megölte egy másik bika.

Kóbor ´22 telét a dunántúli középhegységben töltötte. Közben úgy tesséklássék ment északkeletnek, el Fehérvár mellett, majd fel Pest felé. Hogy a várost még mindig nem szerette, megkerülte hát nyugatról, majd felette eltrappolva megint irányba fordult. De Vácnál útját állta a Duna. Nagy, erős csikasz lett belőle ekkorra, hát gondolta, próbaszerencse. És átúszta, át bizony. Hogy csatakosan kimászott a túlparton, bevette magát Nógrád dombságába és indult a hegyek felé. Itt aztán végre szagot fogott! Farkasok! Rátette nedves orrát a nyomra és követte a falkát. Ment, ment utánuk, éjjel-nappal. 

Végül elért Borsodba. A falkát még nem találta meg.

Azonban egy nap, hogy reggel egerészés közben kilépett a mezőre, zajt hallott. Ugrott volna vissza az árnyasba, de már késő volt. Sötétség borult rá.

Az öreg egyszer úgy magyarázta el nekem az egész vadászat dógát, ahogy Fekete István. Pontosabban tőle idézett:

"A vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás."

Az Öregisten nyugosztalja Kóbort. Meg az öreget is. 

Ne utáljátok a vadászt, amíg igaz a szíve.

Ha meg nem az, ne nevezzétek vadásznak, kérlek. 

Ámen.