Szervusz, nép. Avvan, hogy előadást tartok, pontosabban tartunk Árnyékkal, hű bernimmel, a tér-idő kontinuum egy nem túl távoli pontján, ezen cím alatt. Ilyen estben szokás írni valami vázlatféleséget, bár ha nem kell számokat, adatokat, illetve hülyeségeket megjegyezni, akkor a mondandó nagy részét fejben rakom össze. Namost, összekötvén a kellemest a hasznossal, leírom ide az okosságot, kicsit bővebben. De nem mondom meg hol, meg mikor lesz, mert még odajöttök.
Említettem már, vagy ha nem,na majd most, hogy kurtán-furcsán egy alakulóban lévő állatvédelmi egyesület elnöke lettem. Ez eléggé körmönfont módon alakult így, névlegesen következőképp: felhívtak egy nap, még a nyáron, hogy "Te hallod, nem akarsz az elnökünk lenni?" Én meg mondtam, hogy "de." Na így. Az egyesület férfiállományát pont megdupláztam, szóval okosnak kell lenni, mert a fehérnép veszélyes jószág. Nem egyszerű, de igyekszem. ÁVE, azaz Állatvédők Vasi Egyesülete néven futunk, illetve futunk majd, ha végre bejegyződünk, valahára. Az említett okosság ezen egyesület nevében kerül kinyilvánításra, fiatal(abb) emberpalánták nevelésének célzatával, némileg és nem titkoltan kihegyezve az állat okozta balesetek elkerülésére, az buckalakóknak okulására.
Ember és állat között létezik kommunikáció, ezzel nem mondok el nagy újdonságot. Hazaérsz, a kutyád nekedugrik, hogy jájjdejóhogymegjöttél, satöbbi. Vagy, rádfúj a macska, hogy "na öcsém, ilyenkor kell hazajönni? Etesssssss!!!" Tudjuk mit akarnak kifejezni és ők is tudják, mit akarunk. Érdekesebb a kérdés mondjuk földigiliszta, vagy ebihal esetén, de ez a történet főleg azokról az állatokról szól, akikkel egy háztartásban élünk. Az egér nem játszik. A lényeg, hogy a kommunikáció fennáll, akár tudunk róla, akár nem és ha kicsit odafigyelünk, működhet, fáinul. Ez a mese arról szól, hogy mi van, ha nem, és miért nem? Vagy miért fulladhat adott szituáció félreértésbe? Ez két esetben lehetséges: az egyik fél vagy nem érti, mit akar a másik, vagy /és nem érdekli.
Nézzük az elsőt. Ez a kommunikációbeli hiba. Az állatok, hozzánk hasonlóan sokféleképpen kommunikálnak velünk, testtartással, mimikával (amelyiknek van, mert ugye a madaraknak pl nincs), hangokkal. Ezt igyekszünk megérteni, jobb esetben. Az állat is igyekszik megérteni minket, van azonban, amikor oda kell figyelni arra, hogy a megértés pontos legyen. A kutyák példul alapesetben teljesen szocializálódottak az emberhez, gyakorlatilag megtanulták annak nyelvét. Ne felejtsük el azonban, hogy attól, hogy beszélik a nyelvünket, nem tekintenek minket kutyának. Pontosan tudják, hogy mi nem ugyanaz a faj vagyunk, ezért egyszerűen hozzászoktak a furcsaságainkhoz és a faji különbség ellenére is megértenek minket-olyanformán, mint amikor valaki megtanul egy idegen nyelvet. Többnyire. Vannak azonban dolgok, amiket nem tudnak kezelni, mert egyszerűen a mély ösztönökből jön a válasz. Ím, erre egy klasszikus példa, melyet- szó ne érje a ház elejét, nem ékeskedünk idegen tollakkal- Korom Gábortól hallottam, aki a táma kiváló szakértője és olyan előadó, hogy betojsz. No.
Megy az öregnéne az utcán, kopogtat a bottal, szidja a fiatalokat, utálja az időjárást, elfelejti, hogy hívják azt a gyógyszert, amit be kell venni feledékenységre és hasonló öregnénés dolgokat művel. Jön szembe egy másik hasonló öregnéne, mellette peckesen egy csivava. A sajtreszelőfejű kutyula meglátja öregnénét, gondolja, furcsa szaga van, bot is van nála, hát hajrá, mondja is neki, hogy "Bikbukvukvakvakvakbikbikbik"
És itt jön a a pont, amikor az embernek kellene helyesen lereagálni a szitut. De ugye, mit tesz erre öregnéne? Kiterjeszti két karját a négy égtáj felé, lengeti a botot, fölé hajol a csivavának, teleszívja a tüdejét, és előírásos 120 és 140 közötti decibelen mondja neki, hogy "NEFÉJJÉ, NEM BÁNTALAK, JAJJJ, DE ARANYOS VAGY, EGYELEK MEG!!" Ezen a ponton a csivavák tudniillik összef*ssák magukat. A szándék nyilván nem ez volt, de így sikerült, mert a csivava adott helyzetben nem érti, hogy öregnéne kedves akart lenni. Rondább vége lehet a dolognak, ha a néne ugyanezt követi el egy kaukázusival. Tehát: a nyelvtanulás kölcsönös kell hogy legyen, nem várhatjuk el száz százalékig, hogy mindig mi legyünk a megértett fél, nekünk is megértést kell tanusítanunk. Kis odafigyeléssel nem nehéz.
A másik bajos szindróma, félreértés, az "értem én, csak leszarom" esete. Azaz, amikor figyelmetlenségből vagy egyszerűen rosszkor, rossz helyen követünk el olyat, amit az állat nem úgy reagál le, ahogy várnánk. Sajnos ilyen estből történt is baleset a közeli ismeretségi körben. Pontosabban unokahúgommal, aki most már eladósorban lévő leány, akkoriban úgy ötéves lehetett. Volt nagyanyánknak egy hétszentséges mogorva, kicsit dilinkós kuvaszkeveréke, a Szőke. Az egykori kislány szintén a mamánál volt felügyelet alatt, kint játszott az udvaron. A kutya pihent a napon, féligformán bóbiskolt, a leány meg gondolt egyet, odaugrott hozzá, átölelte a nyakát hátulról, és ráköszönt jó hangosan, hogy "Szervusz Szőke". Nem kell sokáig találgatni, mi lett a vége, a kutya ahogy megébredt, belenyúlt a leány arcába...kórház lett a vége, némi szabásvarrással. Elég olcsón megúszta, egy kis heg maradt emlékeztetőül. Az ember is van így, hogy felkel reggel morcosan, hagyja őt békén mindenki, meg az eső is esik, meg a reggeli is szar volt, meg a munka is büdös, meg az ertéel is kettő, és akkor jön a víg koma, rásóz a vállára, hogy majd leszakad, és beleordítja a fülébe, hogy "Jáó reggelt, hogy vagyunk te csibész, he? Ugye milyen szép nap ez!" Na, ezt mi se szeretjük. Csak a kutyának több a foga, mi ha adott esetben lekenünk egy fülest a komának, hát legfeljebb meglepődik, de a kutyaharapás, az más. Azt szőrével. És csínjával. Ezért okosan odafigyelni, mikor mit csinálunk.
Végül, de nem utolsósorban. Konkretizáljunk a kutyaharapásra, meg a szőrére. vagyis a klasszikus kutyabalesetekre. Egy jó adag lesz abból, hogy a hülyegyerek, elnézést, a kedves delikvens megpróbál a következőképp ismerkedni a kutyával: A: átöleli a nyakát és maga felé húzza a fejét (a kutya ezt kifejezetten utálja, még a gazdájától se mindig veszi szívesen) B: két oldalról a két tenyere közé fogja a fejét (ez bezártságérzetet kelt a kutyában C: olyan egyéb dolgot művel, amit egyszerűen a "nyilvánvaló ostobaságok" dobozba teszek, mint pl farokhúzgálás, fülcsavarás etc. Mint írtam, a kutya nem hülye. ugyanazt a világot látja mint mi, ugyanúgy érez- néha gondoljunk bele, mi az, amit mis is utálnánk! Melyik gyerek szereti, ha jönnek a nyanyák, és kétoldalról tenyérbe fogják a pofiját? Én utáltam. Ennyire egyszerű. Félreértés # 1. Kivételt képezhet embernél adott esetben a farokhúzgálás. Ezt nem mondom el az előadáson. Vagy majd meglátom. A kutyával tessék okosan, nyugodtan barátkozni, hagyni, hogy ő is felvegye a kontaktot, belemenjen a játékba. A tekintetünket ne süssük le, de ne is nézzünk mereven a szeme közé. A fejünket emeljük ki, ez egyrészt dominanciát mutat, másrészt inkább harapja meg a tenyerünket, mint az orrunkat egye le.
Aztán. Verekedő, vagy arra készülő kutyák közé nem, nem és nem nyúlunk. Személyes tapasztalat arról, hogy mit lehet biztonságosan: ordítani és rúgni (talppal, toló jelleggel) a kutyák méretének és vehemenciájának függvényében adott méretű és keménységű, sérülést nem okozó tárggyal (póráz!!) közébük csépelni, közben szintén ordítani és szentségelni. Ami az abszolút aduász, az a víz, hidegen, vödörből, de ez viszonylag ritkán áll rendelkezésre. Félreértés #2.
A legcikibb téma, de óhatatlanul felmerül, mi a teendő, ha már ott tartunk, hogy a kutya nekünkugrott? Hát emberek, nem tudom, így még nem jártam. Vagyis persze, figyelmeztető harapás, ilyesmi volt már, de komoly támadás nem. Ezt el kell kerülni. Erre sokan sokfélét mondanak, de szerintem mindig a helyzet adja a tuti receptet. A nagy általánosság, amit el fogok mondani: ha látjuk, hogy baj készülődik, akkor nagy levegő, nem kapkodunk. Nincs csápolás, nincs ordítás, játsszuk a flegmát és fennsőbbségeset. Nem szaladunk. Az azonnali támadást vált ki.Megpróbálunk lépésről lépésre kihátrálni a kutya közelségéből. Közben beszélhetünk a kutyához: nyugi, nincs baj, nem bántalak, nem akarok neked rosszat, satöbbi, bármit, a lényeg, hogy ne azt, hogy "jajanyám, könyörgöm, ne egyél meg, jajúgyfélek...". Mert a kutya vágja, mi a helyzet. Nem hülye. Így megpróbálunk biztonságba kerülni. A kutyával verekedni nem érdemes.
Életszerű, és nem fogom elmondani, hogy támadás esetén térdmagasságnál kisebb kutyát érdemes alulról felfelé irányzott mozdulattal lábfejjel okosan felrúgni. De ez maradjon a mi titkunk.
No, így. Nagyjából. Ezt persze ott majd hosszabban, színesebben, több példával, kibővítve még egyebekkel, addig érkező és a helyszínen improvizált ötletekkel és Árnyék közreműködésével.
Dec 3.
17 00.
Szombathely.
Kodály 4.
Földszint.
Családsegítő Központ.
De ezt se mondom el. Nem én!
