Man @ Work

Nakérem, hagyjuk a csajos témákat, az érzelgést, meg mindent, vegyünk elő egy doboz sört, egy játszóspólót, egy kalapácsot, simítsunk végig a négynapos borostán, oszt essünk neki, bütyköljünk. Ez a bejegyzés csak Y-kromoszómatartalommal ajánlott.

Mikor Isten, vagy az istenek, kinek hogy, megteremték az embert, azt hiszem, egyensúlyra törekedtek, tehát senki nem lett túl jó, vagy túl rossz, ha valahol adtak, a másik oldalon elvettek. Szóval, nekem pl kifejezetten gyors az agyam összefüggéseket átlátó része, meglehetősen kreatív vagyok, és mondjuk nagyjából bármely idegen nyelvű országban eljutok egy hét alatt addig, hogy útbaigazítást, vagy/és egy sört kérjek és folyékonyan káromkodjak. A másik oldalon a tájékozódóképességem a süket vakondéval vetekszik, nem vagyok túl gyakorlatias illetve teljességgel kihagyták belőlem összerakásnál az úgynevezett "műszaki érzék"et. Ezen pozitív és negatív tulajdonságok kombójából van aztán, hogy én vagyok az, aki képes kalapáccsal ablakot pucolni. Igaz, néha sikerrel.

Mindenesetre ez teremtett pár érdekes helyzetet azóta, hogy motorkerékpár van a fenekem alatt. Mert azon ugye néha nekiáll bütykölni az ember eztazt, vagy így, vagy úgy. És meg kell mondjam, azt hiszem, fejlődök, határozottan. Határozottan lassan, de határozottan. Mentségemre legyen mondva, hogy a nulláról indultam. De tényleg. Mikor úgy öt éve először ültem simsonon, az eladónak kellett megmutatnia, hol kell rajta sebességet váltani, és gőzöm nem volt, hol van benne mondjuk a gyertya. Se előtapasztalat, se éreklődés nem volt addig az ilyesmi iránt. Aztán a keletnémet motorok megtanítottak erre-arra, többnyire a saját káromon, mostanra azért már elég sok mindent el tudok rontani. Vagy megjavítani, mikor hogy sikerül.

Mindez onnan ugrott be, hogy megint beköltöztem egy időre a sufniba, valamely  elsőre egyszerűnek tűnő dolog szereléséből kifolyólag. Aztán erről beugrott pár sztori. Mint például az 50es Red Rose, a döbbenet. Ezt a motort egy elhamarkodott és felelőtlen döntésből vettem, érzelmi alapon, mert tetszett. Ezzel én bajlódtam annyit, hogy gombócból sok lett volna, hamar túl is adtam rajta. De szépnek szép volt.

Egyszer a változatosság kedvéért valami nyűgje lett a gépnek, 50 fölött hörgött, recsegett, cikákolt. Szétburítottam a fél járművet, átnéztem, áttakarítottam mindent és- nem változott semmi. Mindez úgy három-négy órámba került. Akkoriban még gépészpalántákkal dolgoztam, hát, fogtam egy marok gyereket, mondom nekik, néznék már meg, mihelyzet. Az egész művelet tíz percig tartott, ha sokat mondok. Így valahogy: Üjjön rá tanárúr, na hadlám, indiccsabe, mi a...na, hadlám a gyertyát, na, izé, aha, rozsdás a gyertyapipa, te András, hozd már ide a tiedről, na hadlám, na most már jó. Ennyi. Mert nekik volt ebből a valamiből, ami nálam kimaradt.

Aztán volt, amikor drága jó 251es ETZm annó munkába menet közölte, hogy röffhörr és letett az út mellé, kb egyenlő távolságra otthontól és a melóhelytől, a semmi közepén. Ekkor már volt némi élettapasztalat és szerszám a tarsolyomban, rutinszerű motor oldalra borítás, hogy átfolyjon a benzin, gyertyacsere, benzincsőellenőrzés, és...semmi. Hazastoppol, visszajön komolyabb szerszámokkal, semmi. Közben kivágtat a közeli gyárból egy kékanorákos manus, hogyszongya, namutassadkomám. Bökködi, nézegeti, kiloccsan a benzin. Ránéz a szaki a csipás szemével a benzinfoltra, azt mondja: te, ez a benzin nem jó. Persze, mondom magamban, így szemre, mi? Nem írom le, mit vacakoltam én aznap a géppel, de estefelé elmentem egy kanna benzinért, visszaautóztam a motorhoz, leszívtam a régit, beleraktam az újat, és azt mondja a motor: röff, és elindult. Igen, elrontottam a keverési arányt-mert ugye az MZ még keveréket eszik- és megtanultam, hogy bízni kell a kékanorákos, csipásszemű szakikban.

No szóval, okosodtam, okosodgattam, ha apránként is, keveset is. Aztán lett ugye a honda. A honda szerencsére nem olyan-eddig úgy tűnik, maradjon is így-amit nagyon szerelgetni kellene.

 De most nekimentem hétvégén, mert ha már csopper, legyen rajta oldaltáska is,mert szép is, praktikus is. Meg cseréljünk légszűrőt, mert az meg öreg. Meg akkor már tükröt is, mert anyám szerint a törött tükör rossz ómen. Előzőleg persze rendeltem táskatartó konzolt*, táskákat*, légszűrőt*, meg tükröt*, ahogy az illik.

*- HA mégis nők olvasnák ezeket a sorokat. Táskatartó konzol: a motor oldalára felszerelt hajlított vascső, amire a táska felfekszik. Táska: ezt nagyjából ismeritek. Légszűrő: hagyjuk, hosszú. Tükör: ezt is ismeritek, csak ebben magunk MÖGÉ nézünk. Na.

Sufniba bemegy, sör kibont, csavarkulcsot felkap. Bumm, két tükör kicserél, és az emberfia McGywernek érzi magát. Tíz perc, eddig. Aztán, légszűrő megkeres, kiszed, új betesz. Höjj, igen megy ez. Csak a légszűrő nem megy a helyére. Lesápad, leizzad. Néz okosan, majd rájön, hogy azért nem, mert, a macska rúgja meg, ez nem erre a motorra való. Eladónak levelet ír, az okosan visszahív, csere lebeszél. Emberünk még mindig elégedett. Na, táskatartó konzol. Mit nekem, hejj, majd felfogatja két csavarral, ott kell lenni a helyének. Nekimegy, hogy megkeresi a csavarhelyet, tipp van, de reménytelen hozzáférni. Nekiáll szétborítani a motort. Ez ugye jó logikai játék, ha az ember nem tudja, mi hova van rögzítve. Esteledik, eltelt vagy két és fél óra. Heuréka, megvan a csavarhely, csavar nélkül. Bekullog, alszik.

Másnap délután elhúz a Baumaxba, vesz csavart. Sufniba bemegy, sör kibont, csavarkulcsot felkap. Konzol felmegy a helyére és emberünket valami heroikus érzés tölti el. Passzolnak a táskák is. Remek, remek. Mindent összerak, gyönyörködik, közben esteleg az idő. Elvileg kész vagyunk, pihenhetünk. Beindítja a motort. A hátsó lámpa nem ég. Az indexek nem mennek. Az üresjelző se.

...

...

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!

Idegbajt kap. Próbál megnyugodni. Nagy levegő, papírzacskó. Még egy sör. Oké, nyugi, biztosíték lesz az. Netre felmegy, megkeresi, hol van a biztosítéktábla. Megvan. Motort szétborít, gyanús biztosíték kiszed. Igen, kiégett, heuréka. Zasszony épp úton, hozat vele biztosítékot. Új betesz, motor beindít. Az mondja, hogy :pukk! és ugyanúgy kimegy a fél elektromos rendszer. 

Na. Esettanulmány. Nálam ez az a pont, ahol be szoktam idegelni. Ilyenkor a helyes cselekedet elmenni a helyszínről és másba kezdeni. Tökmásba. Mert ha nem, akkor: 

erősebb biztosíték beletesz, lássuk legalább, mi a baj. Beindít, motor mondja pukk, és az egész elektromos rendszer elszáll. Kiváló. Műszaki érzék.

Másnap:  újabb biztosítékokat beszerez és a legrosszabra felkészülve, minden-mindegy lelki nyugalommal sufniba bemegy, sör kibont, csavarkulcsot felkap. Nincs komolyabb gond, kiment a főbiztosíték, kicserél, a motor él. Na Hál' Isten, már azt hittem, itt rozsdáll el a sufniban. Majd, motor újra (hányadszor is?) szétburít, okosan hibát keres és ollé, megvan, egy szakadt vezeték, ami szerelés közben járt így. Összeköt, leszigetel, biztosítékok kicserél, és, és...jóóó! Motort összerak, letesztel, boldog. Aszondja. Péntek este, szombat délután, vasárnap reggel. Egy szerelőműhelyből már negyedidőnél kirúgtak volna. De nem szerelőműhelyben dolgozom, ami talán jobb is így mindenkinek, és megvan, sikerült, és büszke vagyok. Ha erősen mértéktartóan is:)

Íme:

Tulln, avagy a namostmár!

No kérem, elköltöztem, illetve elköltöztünk. Igen, megint, újfent, ismét. Aki követte az elmúlt mondjuk másfél év bejegyzéseit, meg se lepődik ezen túlzottan, nagyjából úgy éltem, mint a vándorcigányok. Hát, mit mondjak, kicsit tele lett vele a bakancsom, de most már remélem letáborozik az ekhósszekér. Egyfelől bennem van, hogy mindig keresem a változást, az újdonságot, másfelől igénylem az állandó biztos pontokat is. Márpedig…

Ha fejre borítjuk az időt, akkor ugye költözék most. Erről majd később mesélek. Aztán, február közepén összeköltöztünk Zasszonnyal, pontosabban ő költözött hozzám. Ez abszolút pozitív dolog, meg relatíve stresszmentes is volt, de csak költözésnek számít. Na jó, legyen mondjuk fél költözés, akkor is másfélnél tartunk. Tavaly november közepén cígöltem Altlengbachba, abba a –helyi kifejezéssel-WG-be (Wohngemeinschaft, lakóközösség), ahol idáig éltem, illetve éltünk. Szeptember végén hurcolkodtam át a cégem jóvoltából átmeneti szállásként megnyert, hegyitrollképző, világ háta mögötti, szépséges, egykori parasztgazdaságból kialakított Steinbachba. Itt max december elejéig maradhattam, tehát ment a futkosás, keresgélés.  Három és fél költözés. Steinbachba az Animal Spiritből érkeztem, ahol Augusztusig tartott a munkaszerződésem (és szolgálati lakásom), mivel addigra nem találtam új kuckót, némi pénzmag ellenében maradtam még egy hónapot. Ez nem is volt túl kellemes-értsd, ott lakni, ahol felmondtál-meg itt is hajtott az idő. Ha mondjuk belevesszük, hogy a spiritbeli „utódom” elfoglalta a szobámat, én meg erre az egy hónapra egy másikba költöztem, ezt is vehetjük egy fél költözésnek, az ugye négy. Nem? De. No. Hol is tartunk. Igen. Menet közben, tavaly februárban kiadtam albérletbe a szombathelyi kuckómat és átvittem a kramancaimat a fecskefészekbe, ez egy ismerősöm lakása, amit-lévén lakatlan, áramtalan és fűtéstelen-ingyen bitorolhattam amolyan hétvégi buliszállásként. Öt. Előtte éven, tehát tavalyelőtt nyáron, egy hónap híján két éve jöttem ki Ausztriába, a Spiritbe, az is számíthat egyfajta költözésnek, hat. Messzebre most ne menjünk.

Ha fenékbe rúgjuk az időt és visszafordítjuk, akkor tehát idén áprilisban ott vagyunk, hogy nem egészen fél éve lakom Altlengbachban, és nem egészen három hónapja együtt a Zasszonnyal. És kicsit elegem van a költözésből. Mikor is, egyik nap a főbérlő srác a következőt vázolja fel. Pillanat és elnézést, hogy ezt megértsétek, előbb adok némi leírást a lakóközösségünkről. Kétszintes családi ház, a felső szint a főbérlőé- egy harmincas srác, afféle szabadúszó elektrozenész, didzsémicsoda, a megrögzötten munkanélküli párjáé,- huszonhat felé járó, életvidám, kissé kelekótya, alapvetően szerethető, de nem túl okos leány, illetve Timoné, aki emez kettő tündéri, szőkefürtös négyéves csemetéje. Az alsó szint Zasszonyé, enyém, illetve a két fenevadé, Árnyéké és Maszaté, a konyha, meg az előtér közös. Na. Aszondja április vége felé a főbérlő, hogy akkor ő most nekünk felmond. Minden éremnek két oldala van. A srác, mint mondtam, amolyan szabadúszó zenész és nemsokkal ezelőtt kapta meg eddigi élete legnagyobb szerződését egy operett elektronikus át-újra-és feldolgozására. Sokáig keresgélt stúdiót Bécsben, de nem talált megfelelőt, a cége viszont felajánlotta, hogy ha a lakóhelyét használja stúdióként, akkor fizetik a bérleti díját. Tehát, álommeló és ingyen lakhatsz, csak kell az albérletbe kiadott lakrész a stúdiónak. Erre nem szólhatunk egy rossz szót se, én se sokat gondolkodtam volna a helyében, így is kéztördelve adta elő a dolgot. Az érem másik fele, hogy szerintem, ha nem így, akkor is mentünk volna idővel, mert egyre kevésbé fértünk meg velük. Sok kis bosszantó apróság, ami gyűlik, gyűlik. Zasszonynak van egy enyhébb tisztaságmániája, jó értelemben vett, egyrészt, mert nem rendmániáról van szó, tehát nem arról, hogy ha valami nem ott van, ahol tegnap volt, az baj, hanem a koszt nem csípi, ez meg oké. Másrészt, meg van áldva azzal a jó és meglehetősen ritka tulajdonsággal, hogy ha valami böki a csőrét, akkor nem a környezetét b*szogatja, hanem rendbe rakja. No, főbérlőék a másik verzió voltak, a közös konyhát például gyakorlatilag nem használtuk. Nekem személy szerint a főbérlő sráccal voltak gondjaim, az a fajta ember, aki nem rossz, nem buta, nem rosszindulatú, egyszerűen olyan amilyen, van egy magának való stílusa, ami miatt azonban a vége felé meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. Valahogy így együttlakva a privátszféránkat se éreztük annyira privátnak. Szóval, hurrá, három hónapos felmondási idő, költözzünk. Nem baj ez, csak kicsit már sok. Mindez nagyjából egyidőben édesapám halálával. Az elmúlt két hónapon nem épp a nyugalomról szólt. Továbbá, bár mint mondtam, keresem a változást, de jó ideje mindig csak sodródom, na jó, pontosabban úszok, mert azért alapvetően szeretem magam pofozgatni a sorsomat, viszont nincs meg az igazi nyugvópont, nyugvóhely. Ez nem tesz jót. 

Lakásvadászat, de okosan. Tudni kell, hogy az a fajta lakás, amit elképzeltünk elsőre, gyakorlatilag nincs. Itt-ott engedni kellett. Elsőként ott, hogy keressünk ingatlanközvetítőn keresztül. Ezt nem akartam, mert böszme drága-Sógoriában ugyanis a lakáskeresőt is lenyúlják, nem is kicsit. De rá kellett jönnöm arra, hogy igaza lesz Zasszonynak, aki elejétől fogva mondta, hogy, inkább feccöljünk bele némi (némi???) pénzt egy ingatlanközvetítőbe és találjunk egy tűrhetőbb árú, jó lakást mint egy esetleg drágábbat magánszemélytől, az előbbi ugyanis hosszútávon jobban megéri. Teszem hozzá, Sógoréknál az ingatlanközvetítők elég flottul működnek, ha drágák is, de a jobb ajánlatok általában náluk vannak. Meg ugye azért ketyegett az óra is. No, két kuckó akadt fenn végül a szűrőn. Az egyik egy olcsó, romantikus kis lakás, a semmi közepén. De ezt szó szerint. Először emellett döntöttünk. A második verzió volt Tulln, végül mégis ez nyert és azt hiszem jól van ez így. Kicsit drágább, de úgy gondoltuk, ennyit megér. Határozottan szimpatikusabbak voltak a népek, az első házikónál a félalkoholista ingatlanközvetítő és a-bocsánat-felkapaszkodott nagyképű vén kurva főbérlő után itt más hangulattal fogadtak. Aztán. A lakás nem nagy, de van hozzá udvar, ha közös is. Zöldövezet, ami a kutyák miatt fontos. Nem a világ vége, elérhető ilyesmi evilági hívság, mint pl az internet. És. És! TULLN!! 

Tulln kérem az a városka, amiről az első ittjártamkor (ez már több éve volt) rögtön az a benyomásom támadt, hogy na igen, itt szívesen élnék. Körülbelül tizenötezres, nem mamuttelepülés, családias, békés, mégis felszerelve a városok előnyeivel. Amolyan sógorosan rendezett, de mégis van valamiféle…nem is tudom…hülyén hangzik, de mediterrán szaga. Nekem legalábbis. Pedig nem feltétlenül vágyom mediterrán városba, de ez valahogy egy jó kombó. Tele van növényekkel, parkokkal, kertekkel, virágokkal. Nevezik rózsavárosnak is. Mindez keverve egy kis középkori életérzéssel, szóval, valahogy egyszerűen jó a hangulata. Meg azért ugye a dunapart se utolsó dolog, főleg, hogy háromszáz méterre lakunk tőle. Szóval Tulln, Tulln, szeretem. Jelenleg még félig a kupleráj közepén ülök, lazítva kicsit az egésznapos rendezkedés és ügyintézés után. De már enyhül az otthontalanságérzet, és remélem igaz lesz, amit az imént mondtam Zasszonynak, hogy na Babám, innen már az ördög se kerget el!

Végezetül, néhány kép Tullnról, csak amúgy, a netrű összehalászva.