Havizaj, szeptember: Médiaparasztok

Gondoltam egyet. Mégpedig azt, hogy nyitok itt a blogon belül egy vitafórumot, kibeszélőszekciót, anyázórészleget, okoskodóteret. Mindezt olyan formában, hogy minden hónapban bedobok egy témát, illetve kérdést, amolyan provokatív jelleggel. Tesséklássék elmondom róla a véleményem, nyitva hagyván a folytatás, illetve véleményformálás lehetőségét nektek. Lehet a dolgot megvitatni fácsebukon, vagy itt kommentben, vagy sörözés közben, vagy ahol tetszik. Ez lesz kérem a havizaj. Vagy nem lesz, attól függően, mekkora rá a kereslet. Próba, szerecsen.

Szóval, szeptemberre előveszem a médiaparasztokat. Egész pontosan arra a karakterre gondolok itt-egyelőre elvonatkoztatva a konkrét személyektől-aki úgy tíz éve jelent meg a médiában. Nem feltétlenül emelkedik ki semmivel az átlagból, vagy ha igen, akkor is megvan az a jó tulajdonsága, hogy úgy beszél a körülötte lévőkkel, mintha-uram bocsá' a szófordulatért, a v*l*gából rángatta volna ki őket. És a népek imádják ezeket az embereket. Vagy épp nem, de az biztos, hogy nézik, van rá kereslet. Megvan, kikre gondolok?

Agyarországon talán az egyik első ilyen volt Havas Henrik.

   

A püffedt fejű Tanárúr, aki mindentudó stílusával, mindenkit lepocskondiázva ül a különböző tévés műsorokban, nagyjából úgy, mintha ő tojta volna az első tojást, megoldván ezzel a "melyik volt előbb" kérdést, és osztja a világra szóló igazságokat, olyan stílusban, amelyikért már bármelyik való életbeli közösségben legalább egy jobbhoroggal lenne gazdagabb. (Igen, kicsit kizökkentem a nyitva hagyott kérdések és a véleményalkotásnak rátok való bízásának elvéből, nem, nem szeretem a Havast.) Szóval, Havasnak ez a fajta stílusa határozottan felfelé lendítette a pályáját. Úgy látszik, erre volt igény. 

De ő még csak a kezdet volt és az enyhébb verzió. Voltak műsorok-külföldről átvett műsorok,- ahol már a műsorvezető "liszenszéhez" tartozott egy előre megformált, bunkó karakter. Volt tehát egy papírforma, hogy az adott adásban milyennek KELL lennie a moderátornak, aztán erre kerestek egy alkalmasnak tűnő embert, elmondták neki, hogy itt bizony mindenkinek be kell szólni, akkor is, ha magától nem tenné, és hajrá, kész volt a népszórakoztatás.  

 

Máté Krisztina két nagyobbacska előnnyel is rendelkezik Havashoz képest, tehát eleve előnnyel indult, legalábbis a nézőközönség férfi tagjainak körében. De azt hiszem, nemtől, kortól és vallási hovatartozástól függetlenül legtöbbünkben az a kép él róla, amikor szinte fröcsögve mondja, hogy "Te vagy a leggyengébb láncszem, VISZLÁT!" Namost, ez például egy ilyen műsor volt, külföldről átvett "liszenszel", ahol a műsorvezetőnek effektíve muszáj volt bunkóznia a népekkel. Nem hiszem, hogy a hölgyemény alapból ennyire húzós lenne. Oké, van egy kicsit (elnézést, idézek: Hofi Gézától hallottam még anno egy előadásán a hölgyre vonatkozólag:) halálmadár p*csa kiállása, de ennyire nem zűrös. Nem kérem, ezt így kellett csinálnia. És igen, a népek ették, nézték, beszéltek róla, amíg ment a műsor.

Aztán ide vehetném Puzsér Róbert, a Csillag születik rémségét, aki különösebb szakmai háttér és válogatás nélkül ugat le mindenkit, vagy Csernus Imrét, a sztárpszichológust, akiről kilométerekről sugárzik, hogy  magánemberként egy lelki nyomorék. És a jelenség nem tőlünk indult, mi ugyebár csak átvettük külföldről. És ez a trend itt is, ott is folytatódik, említsük csak Gordon Ramsay-t, a sztárszakácsot, aki a saját főztjén kívül mindenkiét olyan szavakkal illeti, amitől bármelyik jóérzésű ember palacsintasütőt állítana a hátába, vagy a fiktív személyként feltűnt Dr. House-t. 

 

És ezek az emberek mind-mind sztárok kérem, ismert, mondhatjuk elismert emberek. Ráadásul, minél prósztabbak, annál keresettebbek. Mert ez a trend nemcsak hogy folytatódik, de erősödik is. Hogy mire gondolok? Az előbb felsorakoztatott személyek közül kiragadva egy régebben és egy újabban feltűntet: a Havas-bármennyire is nem szeretem- még mindig egy kultúrember Puzsérhoz képest.  Szóval, a médiaparasztok parasztsági szintje is egyre nő. Na, most jön nektek a kérdés.

MIÉRT?

Miért van ez, hogy az emberek kétpofára zabálják ezeket a médiaszüleményeket, akiknek a stílusát, személyiségét, karakterét a való életben aligha szeretnék a saját köreikben látni? Miért van rájuk igény? Illetve TI hogy álltok a kérdéshez, elfogadjátok, szeretitek ezeket a karaktereket? (Nos, az ember nem tudja átlépni a saját árnyékát, objektivitás ide, vagy oda, szerintem elég erősen átjött, hogy én hogy érzek ez ügyben:))

Nos?  

Tériszonyat és terápiasokk

Hát képzeljétek el, az van, hogy tériszonyos lettem. Ami azért furcsa, mert az emberrel a tériszony vagy vele születik, vagy kap valamiféle sokkot, esik egy nagyot, vagy lát valakit lezuhanni, satöbbi. De nem, én csak úgy az lettem.

Úgy saccolom, 4-5 éve kezdődött. Korábban semmi bajom nem volt a magassággal, pontosabban a mélységgel. (Mert ugye, hogy egy kedves barátnőmet idézzem, "a mélység öl meg, nem a magasság".) Gyerekkoromban imádtam felmászni mindenhova, főleg a fákra, nem zavart különösebben a "leeshetek" érzés, még akkor se feltétlenül, ha tényleg leeshettem volna. És egyszer csak hopp-ott állok, hogy parázok a magas helyektől, elfog a szédülés, szóval a klasszikus tériszonyos tüneteket produkálom. Nem volt konkrét kiváltó oka sem. Emlékszem az első esetre, mikor ez feltűnt, de közel biztos vagyok benne, hogy nem akkor és attól jött elő. Épp egy hegyen túráztam többedmagammal, mikor is gondoltam egyet és elindultam megmászni egy sziklafalat. A "megmászni egy sziklafalat" igen macsón hangzik, de hogy értsétek a helyzet súlyosságát, vagy épp súlytalanságát, a "sziklafal" egy talán öt méter magas valami volt és inkább omladékos lejtő, mint fal. Kepesztek, kepesztek, hát egyszer csak megrekedtem. A felettem lévő fogást még nem értem el, az alattam lévőt már nem. Semmi, de semmi bajom nem történhetett volna az adott szituációban, mivel a fal nem volt meredek, ezért ha valami hirtelen perverz ötlettől vezérelve elengedek mindent és leugrok, akkor is legfeljebb egy métert "zuhantam" volna az alattam lévő puha, földes, jó öt négyzetméternyi kiszögellésre, és még ha onnan tovább gurulok is-ami nem lett volna valószínű-akkor is, úgy másfél méterrel alatta ott volt az édes anyaföld. Tehát, a legrosszabb,ami történhetett volna, hogy fenékre ülök, a többiek meg kiröhögnek. És higgyétek el, ennél kategóriákkal nagyobb pottyanásokat is úsztam már meg egy karcolás nélkül. Na szóval, ott állok, mint pap a lakodalomban, hogy ne a vulgáris, ámde szokásos formulát használjam, és kitört rajtam a pánik. Mondom, teljesen tudatában voltam, hogy biztonságban vagyok és mégis. (Mellesleg ez is klasszikusan tériszonyos dolog, hogy akkor is betojsz, ha az agyad tudja, hogy nem lehet bajod.) Ezért is gondolom, hogy nem ez a helyzet hozta ki, csak itt szembesültem vele először, hogy hoppá, valami megváltozott bennem. Szumma szummárum, jó ötpercnyi egy helyben izzadás után legyőzve a pánikot és a többiek bátorítására azt csináltam, amit korábban gondolkodás nélkül tettem volna, ugrottam egyet fölfelé, elkaptam a következő kapaszkodót és már voilá, fent is voltam. Nagyjából eszembe se jutott ez az eset a következő olyan alkalomig, amikor magas helyre kerültem. És akkor újra előjött. És azóta többször, sokszor. 

És elkezdett zavarni. A tériszony nem az a fajta dolog, amivel az emberfia ne tudna együtt élni, ha nem vadászpilóta, hídépítőmunkás, vagy légtornász, de zavar, mert mégiscsak kevesebbnek érzem magam tőle és hát szeretek felfelé mászkálni, mint mondtam. Szerencsére az én tériszonyom még a kezelhető fajta, némi akaraterővel el tudom kerülni a teljes pánikot. Láttam már ilyet is, volt egy ismerősöm, aki olyan szinten volt magasságfóbiás, hogy egyszer elkapta a pánikroham egy lejtős hegyoldalon, aminek a legveszélyesebb tulajdonsága a szép kilátás volt, elsápadt, leizzadt, leült és nem volt hajlandó tovább jönni. Sok nyugtatgatásunkba, időnkbe és pálinkánkba került, mire elől-hátul valamelyikünkbe kapaszkodva  le bírt téblábolni. No, én azért hál' Isten nem vagyok ennyire oda, de zavar, rossz. 

Nekiálltam legyőzni. Mivel lehet ugye a fóbiákat legegyszerűbben kiütni? Sokkterápiával! Voltam én kérem falat mászni, ugráltam le a szénapadlásról, meg minden. Zasszony korábban nagy pókember volt, sziklára mászó, magasságszerető. Illetve nem csak volt, mert sziklára mostanság nem mászik, de a magasságot még mindig szereti. Hát, beállt a terapeutámnak. Tavasszal, mikor Prágában nyaraltunk, vagy tavaszoltunk, vagy mi, kinézett nekem egy klassz kötélpályát. Olyan hat méter magasat. Tudjátok, ez az, mikor a magasban kifeszítenek köteleket, mindenféle trükkös továbbjutási lehetőséggel, jobbra-balra billegő pallókkal, kapaszkodókkal, mifene, aztán kapsz egy hevedert a derekadra, arra egy karabinert, amivel biztosítva vagy leesés ellen, aztán uccu, menj rajta végig! Na hajrá. Hát emberek, végigmentem rajta. Nem hazudok, majd' besz*rtam. De végigmentem, amire büszke vagyok. Úgy örültem, mint kiskutya a farkának. De a tériszony, a fene essen belé, maradt. 

Kérdezősködtem közben a cégnél, terápiával foglalkozó emberkéktől, van-e valami ötletük erre. De ők is csak a fejüket rázták, hogy hát, ez nem így szokott működni, hogy az ember tériszonyos "lesz". Úgyhogy ott se lettem okosabb. Még a legértelmesebb magyarázat volt a kolléganőmé, aki szerint ez az élmény valamely előző életemből jön, ahol is hasonló koromban történhetett valami magassággal összefüggő disznóság.             

 A helyzet meg nem hogy javulna, de romlik is talán. Mindenesetre nem adom fel. És a Zasszony se. Most hétvégén nagy családi banzáj volt nálunk, kijöttek hozzánk Sógoriába, a tullni kis galambfészkünkbe a rokonok. Jóanyám, Zasszony szülei, testvére, meg annak a fia. Elkalézoltunk délelőtt itt Tullnban, épp nemzetközi kertészeti vásár-és kiállítás volt, az meg nagy zsibi, délután meg gondoltuk, menjünk el hejj, a vidámparkba! Be is röffentünk Bécsbe a Práterbe. Tyű, a Zasszony csípi ám az ilyesmit, felült még a kergevillámra is, a gyerek is persze, engem meg mindig unszoltak, hogy én is menjek, én is menjek, sokkterápia. Na jó, mondom, kezdjük valami lazábbal, zárt óriáskerék, vízihullámvasút, efféle finomságok. Két óriáskerék van a Práterben, csöndben és szomorúan konstatáltam, hogy hát a nyitottra, amin úgy három éve fordultam már egyet, most nem mernék felülni. De szépen kezdtem belemelegedni a dologba, még élveztem is. Elcsellengtünk így egy fél napot, már esteledett, indultunk volna haza. Mondják ám a népek, hogy, na, még egy utolsót menjünk valamin, aztán indíts. Ezt az utolsót, ami kiszúrtunk magunknak,"Bumeráng"-nak hívják. Meg se néztem különösebben mi az, épp csak odapillantottam, aztán már sorba is álltunk, ott is véletlenül több zsetont vettünk, azt még hamar elüzleteltem egy sorban álló osztrákkal, aztán már bent is ültem a kocsiban. Akkor már sejtettem, hogy itt baj lesz. Íme, erre sikerült felszállni: 

Mikor kívülről odapillantottam, úgy festett, az emberek valami módon rögzítve vannak a székbe. No hát, ez a rögzítés annyi, hogy az ülésből a két lábad között kiáll egy fémrúd, ennek a végén egy fémlap, ami nekinyomódik a hasfaladnak. Előredőlsz, a rúdon van két, körülbelül tizenöt centis kapaszkodó, szigorúan fényes acélból, hogy csússzon. Tehát olyasmi helyzetbe kerülsz, mint amikor-elnézést a hasonlatért, ez ugrott be-szorulással küzdesz a wc-n. És elindult a cucc, szép lassan. HÁTRAFELÉ! Jó 45 fokos szögben kezdett emelkedni, ahogy hátramenetben kicsúszott az állomásról és olyan kétemelet magasba vitt fel így. Tehát: ott figyelsz egy ülésben, előredőlve, a hasfaladnak nyomódó fémlapon, meg a két semmirevaló kapaszkodón tartod magad, alattad az előtted ülő emberek feje, és a mélység, miközben a vonat szép lassan visz felfelé. A rokonság is elkezdett feszengeni, hogy hát, jó-e ez így, meg nem esünk-e ki, meg ajjaj, sőt még Zasszony is, aki pedig imád minden ilyesmit, ő is nyekergett egy keveset. Akartam volna én megnyugtatni, hogy ez valószínűleg így normális, de eddigre  biztos voltam benne, hogy mind meghalunk.

Aztán mind meghaltunk. 

Elindult a holmi lefelé, de nem csak úgy tesséklássék, hanem olyan sebességgel, amilyennel eddig nemigen találkoztam. Bumm, vissza az állomás alagútjába. Itt még élveztem egy kicsit, főleg, hogy a menetszéltől, meg a  nappali fény utáni félhomálytól nem láttam, mi jön. Az állomás után fölfelé lendült a hullámvasút és leírt egy teljes függőleges kört, majd pár méter egyenes, majd fejre állított, majd vissza. A végén egy emelkedős szakaszon pár pillanatra belassult. Nem féltem, mert nem volt rá időm. Az egész legfeljebb tizenöt másodperc alatt zajlott le. Nem volt időm arra se, hogy a pillanatnyi szünet alatt leessen, miért is hívják ezt a döbbenetet "Bumeráng"-nak. A kocsi újra meglódult és lejátszódott ugyanez, hátramenetben. Hát...ismeritek a viccet a pilótával, meg az öreg bácsival? Na, ezt nem gondú'tam vó'na.

Mikor visszaért az ördögszekér az állomásra, egyszerre tört ki mindannyiunkból, hogy: "ugye nem indul el mégegyszer?" Hát nem indult, hála Istennek. De nesze neked sokkterápia, na az megvolt. Enyhén sápadt voltam utána, meg remegtem, mint a nyárfalevél. De így utólag azért örülök, hogy végigmentem rajta....

Szóval, remélem kitalálok majd valamit erre a tériszonyatra. A sokkterápia egyelőre nem tűnik tökéletes módszernek, bár talán-remélem- nem is árt. Ma voltunk egy magaskilátóban, azért ott is feszengtem kicsit. De majd megoldom. Ha nem így, majd úgy.

Bár egy bungee-jumpingon még gondolkodom.....