Gondoltam egyet. Mégpedig azt, hogy nyitok itt a blogon belül egy vitafórumot, kibeszélőszekciót, anyázórészleget, okoskodóteret. Mindezt olyan formában, hogy minden hónapban bedobok egy témát, illetve kérdést, amolyan provokatív jelleggel. Tesséklássék elmondom róla a véleményem, nyitva hagyván a folytatás, illetve véleményformálás lehetőségét nektek. Lehet a dolgot megvitatni fácsebukon, vagy itt kommentben, vagy sörözés közben, vagy ahol tetszik. Ez lesz kérem a havizaj. Vagy nem lesz, attól függően, mekkora rá a kereslet. Próba, szerecsen.
Szóval, szeptemberre előveszem a médiaparasztokat. Egész pontosan arra a karakterre gondolok itt-egyelőre elvonatkoztatva a konkrét személyektől-aki úgy tíz éve jelent meg a médiában. Nem feltétlenül emelkedik ki semmivel az átlagból, vagy ha igen, akkor is megvan az a jó tulajdonsága, hogy úgy beszél a körülötte lévőkkel, mintha-uram bocsá' a szófordulatért, a v*l*gából rángatta volna ki őket. És a népek imádják ezeket az embereket. Vagy épp nem, de az biztos, hogy nézik, van rá kereslet. Megvan, kikre gondolok?
Agyarországon talán az egyik első ilyen volt Havas Henrik.
A püffedt fejű Tanárúr, aki mindentudó stílusával, mindenkit lepocskondiázva ül a különböző tévés műsorokban, nagyjából úgy, mintha ő tojta volna az első tojást, megoldván ezzel a "melyik volt előbb" kérdést, és osztja a világra szóló igazságokat, olyan stílusban, amelyikért már bármelyik való életbeli közösségben legalább egy jobbhoroggal lenne gazdagabb. (Igen, kicsit kizökkentem a nyitva hagyott kérdések és a véleményalkotásnak rátok való bízásának elvéből, nem, nem szeretem a Havast.) Szóval, Havasnak ez a fajta stílusa határozottan felfelé lendítette a pályáját. Úgy látszik, erre volt igény.
De ő még csak a kezdet volt és az enyhébb verzió. Voltak műsorok-külföldről átvett műsorok,- ahol már a műsorvezető "liszenszéhez" tartozott egy előre megformált, bunkó karakter. Volt tehát egy papírforma, hogy az adott adásban milyennek KELL lennie a moderátornak, aztán erre kerestek egy alkalmasnak tűnő embert, elmondták neki, hogy itt bizony mindenkinek be kell szólni, akkor is, ha magától nem tenné, és hajrá, kész volt a népszórakoztatás.
Máté Krisztina két nagyobbacska előnnyel is rendelkezik Havashoz képest, tehát eleve előnnyel indult, legalábbis a nézőközönség férfi tagjainak körében. De azt hiszem, nemtől, kortól és vallási hovatartozástól függetlenül legtöbbünkben az a kép él róla, amikor szinte fröcsögve mondja, hogy "Te vagy a leggyengébb láncszem, VISZLÁT!" Namost, ez például egy ilyen műsor volt, külföldről átvett "liszenszel", ahol a műsorvezetőnek effektíve muszáj volt bunkóznia a népekkel. Nem hiszem, hogy a hölgyemény alapból ennyire húzós lenne. Oké, van egy kicsit (elnézést, idézek: Hofi Gézától hallottam még anno egy előadásán a hölgyre vonatkozólag:) halálmadár p*csa kiállása, de ennyire nem zűrös. Nem kérem, ezt így kellett csinálnia. És igen, a népek ették, nézték, beszéltek róla, amíg ment a műsor.
Aztán ide vehetném Puzsér Róbert, a Csillag születik rémségét, aki különösebb szakmai háttér és válogatás nélkül ugat le mindenkit, vagy Csernus Imrét, a sztárpszichológust, akiről kilométerekről sugárzik, hogy magánemberként egy lelki nyomorék. És a jelenség nem tőlünk indult, mi ugyebár csak átvettük külföldről. És ez a trend itt is, ott is folytatódik, említsük csak Gordon Ramsay-t, a sztárszakácsot, aki a saját főztjén kívül mindenkiét olyan szavakkal illeti, amitől bármelyik jóérzésű ember palacsintasütőt állítana a hátába, vagy a fiktív személyként feltűnt Dr. House-t.
És ezek az emberek mind-mind sztárok kérem, ismert, mondhatjuk elismert emberek. Ráadásul, minél prósztabbak, annál keresettebbek. Mert ez a trend nemcsak hogy folytatódik, de erősödik is. Hogy mire gondolok? Az előbb felsorakoztatott személyek közül kiragadva egy régebben és egy újabban feltűntet: a Havas-bármennyire is nem szeretem- még mindig egy kultúrember Puzsérhoz képest. Szóval, a médiaparasztok parasztsági szintje is egyre nő. Na, most jön nektek a kérdés.
MIÉRT?
Miért van ez, hogy az emberek kétpofára zabálják ezeket a médiaszüleményeket, akiknek a stílusát, személyiségét, karakterét a való életben aligha szeretnék a saját köreikben látni? Miért van rájuk igény? Illetve TI hogy álltok a kérdéshez, elfogadjátok, szeretitek ezeket a karaktereket? (Nos, az ember nem tudja átlépni a saját árnyékát, objektivitás ide, vagy oda, szerintem elég erősen átjött, hogy én hogy érzek ez ügyben:))
Nos?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése