Jó estét, kedves rádiónéző gyerekek. Ismét esetet mesélek nektek, mint legutóbb. Nem, nem sztorit, mert magyarul mesélem. Belecsapok a lecsóba, bemutatom történetünk főszereplőjét, Jureket. Utána jönnek a részletek. Jurek külsőre nagyjából olyan, mint egy kidobóember. Talán egy paraszthajszállal kisebb. Kopasz, csapott homlokú, vörösesbarnára sült férfiállat, dagadó izomzattal, amin látszik, hogy nem az izzadtságszagú konditermek kreatinba tunkolt terméke, hanem valószínűleg veleszületett tulajdonság és az életforma eredménye. Szóval Jurek külsőleg olyan, akiről el tudod képzelni, hogy a lengyel hegyekben birkózik a medvével a nyúlcombért. Mert Jurek lengyel. Nemrég került a céghez, amolyan hozd ide-vidd innen embernek, majdnem mondhatnám, kertésznek. Az egyetlen közös nyelvünk a német. Ő nem beszél magyarul, én meg összesen két értelmes mondatot tudok lengyelül, úgy mint: "Jó napot a szép hölgyeknek", illetve "te f*sz". Egyiket se szoktam neki mondani. Szóval németelünk, amit ő erősen tör.
De, hagyjuk a külsőségeket. Jurek belsőleg egy csillámpóni. Mindig boldog, mindig vigyorog és szeret mindent és mindenkit. Engem valami oknál fogva különösen. Mindig tartok tőle, hogy egyszer csak az üdvözléskor szokásos pacsi helyett a keblére kap és összeroppant. És imádja a kutyákat. Ez okból kifolyólag többször rámorogtam már, mikor a karantén kertjét rendezgette, hogy nem, nem rohanunk oda minden kutyához, mert lehet hogy harap, beteg, egyéb. Mindezt nyugtázta egy nagy vigyorral, meg mondta, hogy, "nem,nem, értek én, vigyázni".
Egyébként csípem az embert. Szerintem őt nem lehet nem szeretni. Még így sem, hogy a mai napomnak aktív része volt, márpedig a mai napom:
Igen, a meséket lehet kezdeni a karakterek bemutatásával, ott nem kell az embernek magát mindenféle írói hülyeséghez tartania. Gondoljatok csak bele: "egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia". Ugye? No, akkor, hogy bemutattam a főkaraktert, elmesélem, hogy épp főszezon van nálunk, plusz nyaralási időszak. Ez azt eredményezi, hogy sok kutyára kevés ember jut, tehát megyünk reggeltől zárásig mint az olajozott gőzgép, és néha ez sem elég. Ma úgy jött ki a lépés, hogy ketten lettünk volna egy négy emberre szabott napi munkára, hát körbekurjantottam, hogy ugyammá, valaki segíthetne. Mivel a főszezon és a nyaralási időszak mindenkit érint, nem sokan erőlködtek. Aztán belefutottam a Daniba. Ő csak elvileg druszám, gyakorlatilag a nevem női változatát viseli. Ő amolyan férfiasszony. Jó értelemben. Bizonyos körülmények között akár még csinosnak is mondhatná az ember, csak úgy egyben van a leány. Szóval, az a fajta fehércseléd, akivel nem mennél bele egy pofonig menő vitába. Úgy ismertem meg, még annó, hogy találtam két női csülköt egy autó alatt és megkérdeztem a hozzájuk tartozó felsőtesttől, hogy segítségre szorul-e. Nem kösz, -jött a válasz a kocsi alól,- csak gyorsan megbütykölök valamit ezen a vacakon. Dani felajánlotta, hogy segít. Ez így működött is. Mondtam neki, mi a dolog, ő meg csinálta okosan. Ma meg bedobta az ebédszünetben, hogy igazából bevehetnénk a Jureket is a buliba. Hát mondom, ezzel szkeptikus vagyok kicsit, mert ugye...lásd feljebb. De jó, adjunk egy esélyt a dolognak.
Délután egy óra, ebédszünet vége, kapkodás, lótifuti. Végigpörgettem a lehetőségeket a buksimban, közben beesett még egy önkéntes segédjelölt, klassz mondom, ha megjön a Dani meg a Jurek is, jók leszünk, ötkor belső békével az arcomon hagyom el a céget. No megjöttek, Daninak elmondtam a teendőket, megkértem, hogy figyeljen kicsit a mackótestvérre, nehogy marhaságot csináljon, neki magának pedig tagoltan, széles gesztikulációval, szájbarágósan mutattam három kutyát, akik három egymás melletti kennelben csücsültek, (és tudtam, hogy velük NEM LEHET baj, tehát akarva se lehet elcseszni a dolgot) és verbálisan valamint gesztikulárisan elmagyaráztam, hogy hová menjen sétálni velük. Ha meg kész vagy, káccsá, mondtam. Oké? Oké.
No, én elmentem közben a dolgom után, hatósági állatorvossal okoskodni, meg kutyát oltani, meg kaját előkészíteni, meg frissen szedett napfényből légvárat építeni. Úgy egy óra múlva, mondom ránézek a két jóemberre, mit művelnek. Következő kép fogadott:
A Jurek, ez a szekrénnyi ember, a kennelek és a kifutókert KÖZÖTT, ahol alapból kutyának dolga nem lenne, szalad egy tacskóméretű fekete keverék után. És boldog. Adott ebenc határozottan NEM volt a között a három között, akiket rábíztam. Te mondom, micsinász? "Kergetni kutyát, fél órája!" Mondja teli vigyorral. Kezdett olyan vakarózós érzésem lenni. Főleg, hogy az említett eb CAVE. A "CAVE" egy szakszleng, a kifejezés a latin "cave canem"-ből, azaz "óvakodj a kutyától"-ból jön. Mi így mondjuk szépen a harapós dögöt. Na jó. Szóltam Jureknek, maradjon, ahol van, kinyitottam a kennelajtót, felfújtam magam, mint a béka, és mondtam az apró ebnek, hogy nekem nem morogsz, mert ilyen apró állattól nem ijedek meg. Ezt az apró ebek többnyire elhiszik.
Most is bejött, besipircelt a helyére.
Mackótestvér meg jött örömködve, hogy ugye, Dányiel (mert neki Dányiel vagyok), együtt minden könnyebb. Így mondom, de ugyan meséld már el, hogy került ez a jószág ide ki? Erre egy kicsit nem akart érteni németül. Megint elkezdtem viszketni. Te papa, mondom, hol a Dani?
És erre az emberem kivirult, mintha épp a friss házasságomhoz gratulálna, és mondta, hogy:
"Dani? Dani van orvos. Kutya megharap"
Én meg mondtam, hogy bakfitty. Jó, nem pont ezt. Valójában vagy négy sorban kellene leírnom, ami így elsőre eszembe jutott, továbbá tele lenne "k" és "b" betűvel. De egy bizonyos szint alá nem megyek. Úgyhogy: bakfitty.
Na, felhívtam a Danit. Lópikula, azt mondja, csak karcolás. Viszont, be kell mennie a kórházba kivizsgálásra. Ő nem akar, de muszáj neki, mert küldték. (Munkahelyi előírás.) Te, kérdeztem, az állat hogy jött ki? Hát, a Jurek mondta, hogy én mondtam neki, hogy menjen ezzel a kuttyal sétálni. (Ömmm...iigen??) Dani még vissza is kérdezett tőle, hogy ez biztos-e, mert őneki határozottan úgy rémlik, arra kértem, hogy ezzel az ebbel NE ők menjenek, de mackótestvér állította, hogy ő pedig ezt az ukázt kapta tőlem.
Megint mondtam, hogy "bakfitty." Aztán megint.
Egy segítség kiesik. Mackótestvér jön, hogy "én még segít, mit csináljak?" Átrendeztem az agyamat, feltettem a képzeletbeli váltót hatodikba, felcsörögtem az egyetlen jelen lévő kollégát, hogy vészterv indul. Aztán mondtam a lengyel óriásnak, hogy na, egy kutyát még kapsz, aztán úgyis lejár a munkaidőd, akkor menj csak nyugodtan. Kutya megmutat, lassan, tagoltan elmagyaráz ÉS megmutat, hogy hova menjen vele. Öt perc múlva bányászom elő az embert kutyástól a fertőzés miatt lezártnak nyilvánított kifutóból. Bakfitty. De ő boldog, mondja, hogy nem aggód barátom, marad én még ha kell, nem siet, segít még. (Iiiigen????)
Jurek kap még egy kutyát, szigorúan elindul vele másik irányba, mint amit mutattam neki, még időben elkapom, beterelem a megfelelő helyre. Közben tőle függetlenül kapok két szívinfarktust, három idegbajt, egy kisebb agyrémet és öt telefonhívást, mert zárás előtt valamiért beindult a motolla. Majd megköszönöm mackótestvér segítségét, ő boldog és mondja, hogy "no, akkor én jön legközelebb is, szép este, jó hétvége, majd jön még és segít!"
(...)
Alapból ötig tart a munkaidőm. Fél hatkor még, -hogy stílusos legyek- mint a töketlen kutya rohangáltam felsalá, hogy jajjjaj. Kiégett aggyal, némi túlórával, nyáladzó zombimódban ültem fel "pár perccel" a hivatalos munkazárás után a bordó brummogóra és vettem az irányt hazafelé.
Ma indultam volna haza Magyarisztába. De így kiléptem a cégtől (hat előtt kicsivel) és úgy gondoltam, hogy ebből nem kétórás izzadva vezetés lesz, lihegő kutya Úrral a csomagtartóban, hanem hajnalban kelés, ma meg sör, pizza és blog.
És azt hiszem, ma kötöttem egy mély barátságot.
Ezt most így irónia nélkül.
Jó éjt, aludjatok jól, kezeket a takaró fölé!
