Az snájdig távbeszélőrül.

Oly eset történe velem a' minap, kedves feleim, hogy nem restelkedem, pennát ragadok, s bejegyzem ide, a' Krónikáskönyvbe, okulására öregnek s fiatalnak, legénynek és leánynak. 

A' mi Urunk múlt hetében, annak is második felében, biz', nevemnek szent napja lőn. Olyformán valék a' dologgal, mint jobbágy a napszámmal, eszemben is vala, meg nem is. Mert biz, mifelénk nem csapnak nagy hűhót ilyes ünnepek körül, hisz kujtorog eleget az emberfia amúgy es mindenféle szentes s sátoros ünnepnapokkor. Hanem, midőn pénteknek napján, esti pacsirtaszóra megtérék az Varga uradalom árnyas ligetei közé, kikötém az ezüstparipát, kiengedém a' fenevadat a' koffertárolóból, s beballgék a' portára, édes Szülőanyám, Maruszja Grófnő, kit Isten tartson meg sokáig jó egészségben, két pakétot nyomott vala kezeim közé. Egyiket már a' staniclipapíron át megismertem, szagáról, s zörgéséről, bizony, kalendáriumot kaptam, Király István tollából, ki Ángliusországban Stephen King-ként ismeretes. S örömöm vala nagy. Hanem, az második pakét, akárhogy forgatám, akárhogy zörgetém, nem adta hangját semminek, mit ismernék. Mellete egy papirosfecni vala, rajta cirkalmas kalligráfiával: 

"Bökködje, Fiamuram!"

Kibontám hát izgatottan, s jaj, Teremtőm, egy snájdig tudományos távbeszélő került elő belőle.

 Bizony, feleim, egy tudományos távbeszélő, hátuljába beleróva, ékes ezüst betűvel, hogy "szamszung galakszi". Vetettem a' keresztet sűrűn, hogy baj ne történjék, s még napkelet felé is kipöktem ijedtemben, pedig az pogány babona. Ez biz afajta masinéria, ami a' levegőégből világhálót szed, fotóapparátként ellopja az ember lelkét, megmondja bölcsen, merre poroszkál éppen a' ló, s a' nézőkéjét kell kapargálni. 

Döbbenetemben gigámon akada a' fenyőpálinka!

Hisz mondják az komáim, felebarátaim, s testvéreim az Úrban, hogy régimódi úr volnék. Meglehet, ha ez azt kellene jelentse, hogy nehezen veszi be bendőm az újat. Mert hisz mitől jobb a' csattogó gőzgép, mint igáslovat fogni az eke elé? Róla legalább tudja az emberfia, mi hajtja. Vala nékem már, hej, távbeszélőm. Mégpeniglen épp arra, amire kiokumlálta a' konstruktor, hogy legyen. Szót érteni messzebbről, mint ameddig hangos szóval süvölteni tudnék. 

S enmagam meg is nyugodék eme tudatban, s nemes gőggel figyelém a' pórnépet, hogy szemét egy szekundára fel nem veté a tudományos telefonról, s csak midőn homloka koppan a' barackfa oldalán, ötlik elé, hogy van világ is Isten kék ege alatt. 

Megtagadtam hát, meg én, a tudományos telefont. Hisz ha levelet vala ínyemre írni, vagy a Krónikáskönyvbe bejegyzést róni, ott vala a' lapos masinéria, minek klaviatúráját csépelhetém kedvemre. 

Nem, mondám, én nem fogok páros hőkujjal szerelmeslevelet írni, semnem zsebimonokra vadászni, s azt mondani, hogy uccu neki villámpocok. Súlyos dorgálásban részesítém a' cimborákat es, ha mulatozás közben effélét tettek vala, ígérvén nékik oly cirkalmas nyaklevest, hogy még Rózsa Sándornak is azt mondják: "Bakfitty!". 

Node, Maruszja Grófnő szerint ideje haladnom a' korral. Bekészítém hát éjcakára a' tollas buzogányt párnám alá, jobbomat rajta tartám, s úgy figyelém az szobának sarkában kuporgó tudományos távbeszélőt, akar-é torkámnak ugrani. Hogy a' pitymallat békességben lelt vala, bátorságot gyűjték, s, ha már addig ette volt a ménküt, elfordítám rajta a csapszeget. S lőn a pislogóján felirat, meg képek, s színek. Elmerengék egy pillanatra, mi is leend ebből, de már nem vala visszaút. 

Azóta komálkodunk. Elmémbe ötle egynemely dolog a' nap folyamán, hogy térülék-fordulék, melyre biz, még jól is jöhetne az ördögi miskulancia. Megtanulék már levelet írni vele, habár csak tőszavakkal, azt is hosszadalmasan, kiigazodni a' bejegyzések útvesztőjében, s harsonaszót csiholni belőle pitymallatkor. Ma tán beléöltöm végre az távbeszélőkártyákat is. Még a' végén összebarátkozunk, s hasznát látom. Bár zsebimont nem fogok vele akkor se, ha kéket virágzik a tyúkgomba.
Ezúton is hálámat, s köszönetemet fejezem ki Maruszja Grófnőnek, kit Isten tartson meg sokáig, s jó egészségben!

S Isten irgalmazzon nékem.

Kelt: Áldás havának utolsó fertályában, Bécsnek császári városában, lámpaoltás előtt.

Postscriptum: Esze legyen kendteknek. Soha ne mondják azt Rózsa Sándornak, hogy "Bakfitty!".