M237. Ahogy a szárnyas fejvadászban mondták, ez nem név, hanem egy sorozatszám. Pfuj. Legyen a neved Kóbor. Szóval, Kóbor, a fiatal farkas közel 2000 kilométert hagyott maga mögött, az Öregisten tudja miért, csak hogy a végén egy gyüttment borsodi agyonlője. És nem, nem fogom a vadász szót használni rá. A vadászokat most amúgyis utálja mindenki. Pedig a vadászokat nem kéne. Látod, az öregem, Isten nyugosztalja, szintén vadász volt. Ez az egyik legősibb foglalkozás, meg merném kockáztatni, hogy egyidős a cemendeséggel. Belőlem amolyan nyuszisimogató, szivárványfingó állatvédő lett. Tudod, hogy jön össze a kettő? Úgy, hogy az állatok tiszteletének és szeretetének jelentős részét az öregemtől kaptam. Igen, egy vadásztól.
Figyelj.
Kóbor 2021 tavaszán született, Svájcban. A helyi hivatal nyakon csípte, jelzőt tett rá és útjára engedte, így tudjuk, merre járt. Hogy miért, azt nem. Mindenesetre kamaszkorában, ahogy a nyári szelek meglengették a svájci hegyekben az árvalányhaj bugáját, Kóbor nekivette magát a világnak.
Ülünk az öreggel a lesen. Imádtam gyerekként az erdőn futkozni vele. Erdész volt amúgy, vadászni hobbiból vadászott. Hónapok óta lesett egy bakra. Nagy, erős jószág volt. Ülünk, ülünk, sötétedik. Egyszer csak az öreg beszívja a levegőt a fogai között, hangtalanul, mint egy árny, kiemeli a puskát a magasles szélén és ráhajol a távcsőre. Hallom, ahogy kattan a kioldó. Én csak akkor látom meg a kapitális bakot, ahogy mit sem sejtve legelész az erdő szélén. Csend. Pumpál az adrenalin a fejemben. Az öreg kifújja a levegőt és leereszti a puskát.
-Miért nem lősz?-Mondom neki.
- Nem látom teljesen tisztán.
Kóbor végiggyalogolt Svájcon, kelet felé. A magas hegyeket kikerülgette, végigügetett a völgyeken, és valahol a bálnaalakú Sógor birodalom farkatövénél átért Asuztriába. Itt kezdett rá felfigyelni a világ. Mert csak ment, ment, mintha húzná valami.
Vadászatokon nagy buli az ivászat. Főleg a hajtóvadászatokon. Van aki már reggel énekelget. Szoktam néha, minden jobb meggyőződésem ellenére bezzegkedni itt a blogon, hogy bezzeg a sógor. Na, itt most ellenbezzegkedek, a sógor, az bizony béb@s*ik vadászat közben. Szokott is lenni itt évente jópár halálos vadászbaleset. Fater bizony szintén megitta a magáét, ha rájött a nehézség. Sokat voltam vele hajtóvadászaton. Ott le szokott burítani egy pálinkát a hajnal első fényénél, mikor gyülekezett a vadásznépség. Aztán a következőt a vadászat után, mikor már sárosanmocskosanfáradtan ültünk valami falusi csehóban. Addig kuss volt.
Kóbor átügetett a déli Alpokon, majd északra fordulva bevette magát a laposabb osztrák erdőkbe. Idő közben a sok futástól nyurga, szíjjas farkasnövendék lett belőle. Érzékei kiélesedtek, izmai megacélosodtak és a meleg nyárvéget kihasználva szaladt tovább északkeletnek, ki tudja mi után kutatva.
A vadászat, mint olyan, mára idejemúlttá vált. Elvileg szükségtelen lenne, mert mindenki meg tudja venni a darátthust a teszkóban. Hogy ez aztán legelésző, boldog bociból jön, vagy az élete hat hónapját másfél négyzeten leélő tömegtartottból, az már a te dolgod, hogy megnézd a csomagoláson. Nem annyira durva az árkülönbség, mint gondolnád. A vadászat elvileg szigorú szabályok alapján folyik és a célja, hogy fenntartsa az ökológiai egyensúlyt. Persze, ha hagynánk, hogy az egyensúly fenntartsa magát, akkor ez se kellene. Mert a jelenlegi állapotban, ha nem durrantana bele a vadász néha a nyári szürkületbe, akkor Marinéni már nem szedné fel augusztusban a répát, mert a bambi gyorsabb lenne. Ellenben, ha Kóborékat békében hagynánk, akkor Marinéninek nem lenne ilyen gondja. Szóval ez kétélű.
Jöttek az őszi szelek és Kóbor meghúzta magát valahol Salzburg környékén. A tél nem volt kemény, vadászott egérre, őzgidára, macskára. Többnyire elkerülte az emberlakta településeket, csak akkor nézett be a faluszélre, ha nagyon muszáj volt. Lassabban mint eddig, de ment tovább, a nagy víz felé.
Az öregnek három alapelve volt.
1: Töltetlen puska nincs.
2: Tiszteld a vadat.
3: Lövést csak akkor adj le, ha biztos vagy a célban és tudod, hogy azonnali halált okoz.
Hogy kitavaszodott, Kóbor keletnek fordult újra. Masszív, izmos bakfarkas lett belőle ekkorra. Átügetett a sógor hegyvidék középső, kevésbé hegyes részén, mindig keletnek. Közben néha már nagyobb zsákmányra is ráment, szarvasborjúra, őzre, vadmalacra. Ittott érzett ismerős szagokat, ezekre rátette az orrát, hogy hó, rokonok, de nem járt sok sikerrel. Mit volt mit tenni. Ment tovább.
Az öreg vadászok, mármint az igazi vadászok között van két tradíció. Az egyik a felavatás. Ha az ifjonc meglövi élete első vadát adott fajból, akkor ráfektetik az elejtettre, majd a hozzá legközelebb álló (rokon, barát, tanító) vág egy jóféle mogyorócsihart, azt azzal elpi*sázza. Hogy megjegyezze az elsőt, és tudja, ésszel kell lenni. Ilyet én is kaptam egyszer. A másikat töretnek hívják. A töretet soha nem magának csinálja a vadász, mindig kapja. Letörnek egy kisebb leveles ágat, belemártják az elejtett vad vérébe és a vadász a kalapja mellé tűzi. Hogy büszke legyen, de azért is, hogy tudja, ez a vér az ő lelkén van.
Kóbor a nyarat laza baktatással töltötte, mígnem őszre elért Bécs környékére. Itt elbizonytalanodott, mert a városokat nem szerette. Benézett ide, benézett oda, de nem volt ideális. Hol a kutya ugatta meg, hol a traktor zavarta fel. Benézett Bécsbe is, megpróbálta megkerülni a várost, de túl nagy volt, hát visszafordult délnek, majd újra keletre indult, át a magyar határon, Sopron felé.
Hajtáson voltunk. Már nekem is nőtt a szőr ittott, kaptam én is hajnalban egy pálinkát. Odajön beszélgetni egy vadász, mutogatja az új puskáját. Hát az aztán épp csak meg nem szólalt. Alsókulcsos wincseszter-rendszerű, rajta egy poen, azaz lézeres távcsővel. Kérdezem aztán az öreget, hogy nem akarna-e ő is venni egy ilyet. Á, aszondja nem. Egyfelől, egy éves fizetésébe kerülne. Másfelől meg, aszondja, sok. Kell a vadnak is az esély.
Kóbor Sopront épp csak megkerülve bevette magát a mosoni láposba. Nem rossz hely, sok az egér is, de túl lapos, mindenhonnan kilátszik a farkas füle. Megindult hát a dombosabb részek felé, hisz már a tél is közelgett.
Van a vadászatban egy előírás, mármint amúgy törvényileg. Kilőni alapvetően a defektes, öreg, sérült állatot szabad. Gyakorlatilag így végezve Kóborék munkáját. Persze van az a pénz, ami ezt a törvényt felülírja. Meg az az indulat is. Az öregnek mondjuk egyikből se volt annyi, hogy ilyet csináljon. Volt a nappali falán két szarvasbikatrófea. Egyszer, mikor már eljutott az agyam arra a szintre, hogy összerakjon dolgokat, meg az öreg tanításai alapján ki tudjam számolni agancsból egy bika korát, nekiszegeztem a kérdést, hogy most akkor mirosseb. Mert az egyik, az egy satnya kis jószágé volt, de a másik egy igazi berzerkeré. Ja, aszondja az öreg és mutat a kis stanyára, ezt én lőttem. Ezt meg, mutat a vasgyúróra, találtam. Megölte egy másik bika.
Kóbor ´22 telét a dunántúli középhegységben töltötte. Közben úgy tesséklássék ment északkeletnek, el Fehérvár mellett, majd fel Pest felé. Hogy a várost még mindig nem szerette, megkerülte hát nyugatról, majd felette eltrappolva megint irányba fordult. De Vácnál útját állta a Duna. Nagy, erős csikasz lett belőle ekkorra, hát gondolta, próbaszerencse. És átúszta, át bizony. Hogy csatakosan kimászott a túlparton, bevette magát Nógrád dombságába és indult a hegyek felé. Itt aztán végre szagot fogott! Farkasok! Rátette nedves orrát a nyomra és követte a falkát. Ment, ment utánuk, éjjel-nappal.
Végül elért Borsodba. A falkát még nem találta meg.
Azonban egy nap, hogy reggel egerészés közben kilépett a mezőre, zajt hallott. Ugrott volna vissza az árnyasba, de már késő volt. Sötétség borult rá.
Az öreg egyszer úgy magyarázta el nekem az egész vadászat dógát, ahogy Fekete István. Pontosabban tőle idézett:
"A vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás."
Az Öregisten nyugosztalja Kóbort. Meg az öreget is.
Ne utáljátok a vadászt, amíg igaz a szíve.
Ha meg nem az, ne nevezzétek vadásznak, kérlek.
Ámen.
