Reggel

 

Hajnal öt. A Vörösmacska feltelepszik az ágyamra, komótos megfontoltsággal kiválaszt egyet a takaró alól kilógó hajtincsek közül, beleveszi az arcába és elkezdi húzgálni. Cserébe valami olyasmit hall a takaró alól (gondolom legalábbis), ami egy ősi udmurt démonidéző rigmus és a kilencvenes évek tárcsázós internet-modemje hangjának keveréke. Kinyitom a szemem, adok egy barackot Vörösmacska kobakjára, aki igencsak örül ennek, mert ha az emberfia ébren van, akkor kaja is lesz. Közben arra gondolok, hogy ezt bizony magamnak kerestem, mert nem azért nyaggat a macska, mert ő kel hajnal ötkor, hanem mert én szoktam akörül. Aztá', hogy szombat van, azt a macskanaptár nem jegyzi. 

Na jóvan.

Kivakaródok a takaró alól, Feketerosseb és Kistarkamacska szétspriccel az ágy lábától, ahol eddig figyelték, hogy az előreküldött desszantos egység sikerrel jár -e, majd faroktekerve beállnak a hollósiporcelán macskatálak mellé és mondják, hogy mí. Na dá, megvakarom ami viszket, elengedek egy békegalambot és beslattyogok a konyhába makkatápér. Közben arra gondolok, hogy ezt már megette a nyavalya, most már fel vagyok ébredve.

Adok enni a vadaknak, akik erre azt mondják, hogy mí, majd tokáig merülnek a leírás szerint szüzek lehelletéből, gabonamentesen készült tápanyagba. Teszek fel kávét, kicserélem a makkavizet, rágyújtok egy bagerettára. Közben a nyirokdémon is felébred és elkerget oda ahova a király is gyalog jár, majd kikotrom a makkaalmot.

Kávé.

Beindul a slo-trans rendszer és éber leszek, mint kiskutya búcsukor. Jaoké, de hajnal féhat van, mi az anyám tyúkját csináljak, porszívózni még kora van, mert a szomszédnak nincs macskája, bökködöm a telefont, de mindenki alszik még, na jó, legyen reggelisport.

Felhúzom a futócipőt meg a bundáspulóvert aztán nekiveszem magam a bécsi hajnalnak. Persze cseszek bemelegíteni, mert a futás pont arra van, hogy bemelegedj, szal hasmenéses galamb módjára futok száz métert, majd megállok egyet szentségülni, majd futok kétszázat, majd megállok szentségülni, majd úgy döntenek a vádlijaim, hogy most akkor ők bemelegedtek úgyhogy komótós kutyakocogásban nekiindulok a promenádénak.

Szembe jön a néni a skótjuhásszal meg a miniskótjuhásszal, ők ilyenkor mindig szembe jönnek, átdzsavázok az utca túloldalára, mert a kutya nem álhassa a futkozó embert. Felérek a promenádéra, ami az erdős sétány neve dájcsul, a pulzusom már a helyén van ergó a gyors belégkiléggel érzem a srácok tegnapi gandzsájának maradék illatát. Befordulok a panelházak osztrák verziójánál, meglesem, hogy jön e villamos, átkacsázok az úton, nagyot szusszanok, hogy félúton vagyok és kétszázadjára is kiröhögöm a "wok in" nevű kínai étterem nevét. 

Avázok tovább, most már a kör hazafelé mutató ágán, közben összerakom a napi teendőket, a hétvégi spontánszorzóval is kalkulálva, amikre most, hogy ébren vagyok reggel hatkor, már bőven lesz időm. Kikerülöm az utcaseprőt, benézek a polák követség kertjébe, hogy meglátom-e az évek óta ott lakó rókahölgyet, visszaérkezek a kecó elé, fújok egy nagyot és arra az esetre, hogy valaki pont erre sétálna, úgy csinálok, mintha épp sprintben toltam volna le a félmaratont.

Aztán a lakásban kilihegem magam, közben az acskák mondják, hogy mí, ergó kapnak még egy adag acskatápot, behörpintem a maradék kávét, bedurrantom a fűtést a fürdőben és széthúzom a függönyt. 

Kezd feljönni a nap.

És aztán délután egy fröccs mellett kibeszéljük a cimborákkal a donáttrámpot, a vlagyimirputyint, az aktuális randikat meg hogy mennyit hízott a feri és akkor valahogy előjön a téma, hogy ki mit csinált reggel és akkor kiakadnak. És mindig jön az egózsír, hogy hinnye, milyen diszciplinált dolog így tölteni a reggeleket, meg milyen erőfeszítésba kerülhet és egyáltalán hajjaj, és minden alkalommal elmondom nekik, hogy nem, ez nem erről szól.

Se diszciplína, se hajjaj, csak a bioritmus sajátsága, meg némileg a megszokás. Gyerekként korán kellett kelni a suliba, meg sokat jártam vadászni Faterral, a szalonka meg nem délután kettőkor ébred. Én nem látok különbséget, csak korábban fekszem le, mint a többi.

De azért egy-egy ilyen reggel után megnézni a napkeltét, az szép.

Olyan ez, mint a szakállas vicc, mikor az alkoholista elmegy az orvosdoktorhoz. Mondja neki az orvosdoktor, hogy de hát ember, minek iszik, hát tönkreteszi a máját. Tudom, tudom, mondja az alkoholista. De hát szétmegy a veséje, meg a gyomra! Tudom, tudom. Dehát rámegy a pénze, a családja, a munkája! Tudom, tudom. De akkor miért??

Mé, mé. Mer szeretem.