#NotAllMen

 

Nakérem, a blog életében, vagy mije van a blognak, először került hesteg a címbe. Ez ez a pityputty ni, ez a sajópalkai szövésmintára hajazó izé, ez e: #. Na ezt is megértük. A #NotAllMen mozgalom egyféle szatíra, ami annak kifigurázása, hogy férfiak hajlamosak felhozni érvként, ha egy férfitársunk disznajságot csinál egy nőtársunkkal, hogy dejszenhe, nem minden férfi ilyen. Ennek az angol megfelelője a "not all men", avagy még ismert "NAMALT" avagy "not all men are like that" néven is. Ez nyilván egy baromság, mert ha mondjuk agyonverlek seprűnyéllel, akkor egy elég rossz érv a védelmemre, hogy de hát nem mindenki vert volna agyon seprűnyéllel. Ellenben. Hosszas agyalás és beszélgetés és több fröccs után úgy döntöttem, hogy én márpedig juszt is namalt vagyok. 

Mé? 

Dik.

Na először is azért, mert negyvenegy év után-és ezt most tökomolyan mondom- tavaly értettem meg először, hogy miért nem értettem meg eddig, hogy a nők miért nem értik, hogy nem értem, hogy mit nyavalyognak a nők. Ez konkrétan egy ilyen tábortűz mellett, hajnalkettőkor folytatott beszélgetés volt, amiben már az erjesztett cukor neuroszinaptikus hatása is szerepett játszott, hogy rámjött a megmondóemberség. Most a kontextus, hogy hogy kezdődött az egész társalgás, mindegy is, lényeg, hogy így kiröffent belőlem a malac, hogy az udmurtok háromfejű istene húzzon már rá benneteket a csizmapucoló kefére, itt pampogtok, hogy megnéznek benneteket. (Ha eddig nem esett volna le, nők ültek a tábortűz túloldalán.) Voltatok mostanában konditeremben, he? Nem mi? Na én igen. Nem érdekel, hogy nem látszik, most nem erről van szó, hanem hallod, én ezt nem értem, mert egyfelől külön női részlegeket csinálnak már ilyen helyeken, hogy a palik ne lessenek be a jányok szoknyája alá, másfelől a jányok úgy járnak ilyen helyekre, hogy a sztenderd felszerelésük egy olyan nadrág, ami annyira feszül, hogy ha jobban tenné, ahhoz már orvos kellene, meg egy akkora top, amibe ha tejfelt öntenél, egy kölyökmacska nem lakna jól. 

Másodszor, mert aztán mondott erre a lángok tufelirül az egyik jány valami olyat, ami olyan visszhangot vert a fejemben, hogy olyan érzésem lett, hogy ezt olyan jó volna leírni. Aszonta a fehérnép, hogy az Öregisten hordozza a tenyerén, hogy:

"De ez nem rólad szól."

Na mondok ez szép, mert az előbb az mondtátok, hogy megbámulnak a férfiak, most akkor vagy nem tartasz férfinak, amitől megsértődik az Y kromoszómám és emberjogi bírósághoz fordulok, vagy nem vagy tisztában a ténnyel, hogy de bizony, ha egy olyan menyecske lebeg el előttem, akinek a mejjin el lehetne pattintni a bolhát, a szemibe meg az van írva, hogy ő ebbe bele van egyezve*, akkor bizony megnézem magamnak, sőt még az is eszembe jut, hogy vajon milyen lehet a koratavaszi szellő halk suttogásában a csendesen csobogó csermely csiklandozóan csilingelő csobogásában jól meg... nézni magamnak a szemét, na. 

Aszondja aztán fent említett fehérnép, hogy igen, ha ez nem így lenne, fura lenne. De mit csinálsz utána? Hát mit csinálnák, mondok, megyek a dolgomra.

Na aszondja, ez a különbség.

Nekem meg itt a tantusz akkorát esett, hogy a mai napig fáj tőle a lábujjam. Itt értettem meg, hogy miért nem értettem meg eddig, hogy a jányok miért nem értik meg, hogy miért ágálok az ilyen kijelentések ellen.

Mert nem én vagyok a probléma.

Mert nem nyúlkálok a jányok szoknyája alá a buszon. Mert nem teszek kakukktablettát a sörükbe. Mert nem fütyülök utánuk az utcán. Nem azért, mert nem gondolok arra, hogy hinnye, de elszavalnám neked a Laár Andrástól a Kebelbarátot, hanem mert nem láttam még olyan utánafütyült jányt, aki az utánafütyülésre megfordult volna, hogy "jaj de jó, had adjam mán meg a számom". Mert nem fogok utánadmenni az utcán mert körtealakú a feneked, vagy megdobálni döglött macskával, ha nem adod ide a didit. Rád fogok moccanni, ha az emberiség fenntartására és a genetikai palettám színesítésére alkalmasnak talállak, (vagy ha vörös a hajad), de az első "nem"-nél jobb elfoglaltságot keresek magamnak. Ha olyan tajtrészeg vagy, hogy azt se tudod merre van előre és miután lesmároltál, megkérsz, hogy kísérjelek haza, majd a lakásban ledobod magadról a textilt, de láthatóan azt se vágod, hogy mi történik akkor be foglak dugni a hidegzuhany alá, majd befektetni az ágyba, mellédtenni egy vödröt és álló miazzal távozni (megtörtént eset). És hidd el, nem a libidómmal van a baj, mert ha annak a felét eladnám, még mindig maradna elég két embernek. Csak van egy bizonyos morális kompassz, amin nem megyünk túl.

És a barátaim is így működnek. És a barátaim barátai is így működnek. Talán még azok barátai is. A többiekről nem tudok. 

Mindenesetre, mikor legközelebb ellövöd a "minden férfi" rigmust, akkor gondolj rám, a barátaimra, a barátaim barátaira, talán még azok barátaira is. 

Mert nekünk ez rohadtul nem esik ám jól, he.

Akit meg érint, arra szakadjon rá a szénapajta.

Namalt és namaste.

Kiskezit.

*:"a mejjin el lehetne pattintni a bolhát, a szemibe meg az van írva, hogy ő ebbe bele van egyezve"-idézet a magyar nyelvközösség szerintem legjóarcabb mesemondójától, Berecz András bácsitól :)

Rindfleischetikettierungsüberwachungsgesetz, avagy miért nem beszél a magyar nyelvekül?

 Hát miért az Öregisten radai kénköves sistergős nyiláért nem, mit gondolsz, he, mert az egész magyar nyelvoktatási rendszer annyit ér, mint egy zsák libafos, csak vitaminok nélkül, azér. 

Na.

Most, hogy rájöttem, hogy ez akár életem legrövidebb blogbejegyzése is lehetne, folytatom. Akartam amúgy egy a témához illő képet csinálni mesterséges intelligenciával, ami ugyan a természetes hülyeség ellen nem véd, de beírtam kicsit megtekerve a képkészítőnek a "német nyelv" kifejezést és ez lett belőle. Nem korrekt, de aranyos, én meg jót röhögtem rajta. 

Érted. 

NÉMET. 

NYELV. 

(Igenhülye MI.)

Na, lényeg, valamikor pár éve csináltak egy felmérést kishazánkban, hogy magyarjaink, hej, mennyire tudnak nyelveken. Mármint más nyelveken. Tudod, mint a rétoromán, meg ilyenek. Most ha már az udmurtok kergetnek meg érte, se fogok utánanézni a pontos évnek, se a pontos eredménynek, de pluszmínusz az jött ki, hogy az EU-s átlaghoz képest ott vagyunk, ahol a béka seggének árnyéka rajzolódik ki, alulról.

Én meg ám, hanemde, és egyáltalán, hosszú idő után (egy messzi-messzi galaxisban) újra elkezdtem német oktatni és újra szembe jött velem annak az elméletemnek a napalmfényes bizonyítéka, amit itt most, amint valahogy kikeveredek ebből a barokk körmondatból, leírok.

Azér' nem beszél tudod a magyar nyelvekül a statisztika szerint, mert ha csinálnak egy ilyen felmérést, az úgy néz ki, hogy odatolják a józsibogár orra alá az ánégyes papírlapot, amire rá van írva a kérdés, sorban, betűvel, hogy A: ön beszél-e idegen nyelveket, B: ha igen, hányat? Mire a józsibogár azt fogja írni, hogy A: nem, B: egyet, azt is szarul.

Aztán a statisztika bemegy a hivatalba, ott a Marinéni nekiül a dáúve egbert meg a pirosszimfónia mellett és kiértékel és átlagol és kijön, hogy a magyar, az bizony nem egy nyelvzseni.

Tudod, velem meg sokadjára esik meg, hogy leülök első alkalommal valakivel, aki saját véleménye szerint pont ezt a statisztikát erősíti, aztán gerillamódszerrel átváltok spontán németre, amire még a százhúszkilós férfiemberek is lányosan zavart vihogással szoktak reagálni, majd elkezdenek velem németül társalogni.

De konkrétan olyan szinten, amihez képest a Bécsben felnőtt kebabárus, aki napi szinten folyékonyan társalog és ügyet intéz és megmondja a hivatalban a Hildrenbrumm néninek, hogy szép a szeme, szóval amihez képest a a Bécsben felnőtt kebabárus egy süketnéma.

Csak tudod, hol a különbség? Ott barátom, hogy az Alinak, mikor először elmondta németül, hogy "köszönöm, nem kérek bele hagymát", akkor az anyja azt mondta, hogy ejnye fiam, de jól megtanultál németül. Most ezt nyilván törökül mondja neki, de az nemtom hogy van, meg mindegy is. De, egyen meg a rosseb, megnéztem neked: hadi oğlum ama almancayı iyi öğrendin, így van, nesze. Most mán ezt is tudjuk.

Na.

Nyelvet tanítani szerintem úgy kéne, mint ahogy az emberfiát énekelni tanítják. Tudod, fogod a nótát, elénekled, az emberfia utánadénekli, aztán hamis, aztán elénekled vele mégegyszer, aztán már jobb, azt egyszer csak fújja. De neeeem, mink Magyaruruszágon, a szittya turul karmai közt, a viktatúra érájában mi ezt nem így csináljuk, mert ez egy, buziság és a Soros találta ki, kettő, csipkebokor vessző. Mi leültetjük az emberfiát, bemagoltatjuk vele a dalszerző önéletrajzát, megtaníttatjuk vele, hogy milyen jambusban van a dal szövege, aztán ha utána nem tudja elénekelni, akkor fejbe verjük lábbal.

És hogy miért?

Hát azért, kedves barátom, mert azt az embert, aki a magyar nyelvoktatási rendszert kitalálta, azt konkrétan vizes zsákba kéne húzni, megpörgetni a saját tengelye körül és addig folytatni ezt, míg háromszor egymás után el nem tudja mondani levegővétel nélkül, hogy rindfleischetikettierungsüberwachungsgesetz.

Itt most má megint abbahagyhatnám az írást, de most meg már benne vagyok a közepibe, szal az van érted, hogy nyelvet, ami amúgy egy szép dolog, mi úgy tanítunk, hogy beleverünk a tizenkétéves gyerek fejébe olyan szabályrendszereket, amiken egy nyelvészprofesszor kiakadna, elmondjuk neki, hogy mi az a plusguanperfekt, meg a szenvedő múlt, meg a prézensz perferitum, aztán ezt csináljuk vele pár évig, miközben azt mondjuk már nem tudja megkérdezni, hogy hun a véce és mire a fenti perfekcionista nyelvoktatás eléri a hatását, a gyerekkel két dolog történik: 1: úgy megutálja az adott nyelvet, hogy többet a közelébe nem akar menni, 2: ha akar se mer, mert azt tanulta, hogy vagy tökéletesen beszél, vagy kussol.

Érted, hogy ne a levegőbe durrogtassak, én valami négyszer hasaltam el a rigó utcai nyelvvizsgán, úgy hogy közben már a szomszéd falubeli osztrák gyerekekkel beszélgettem a kutyafajták tulajdonságairól, a napi politikáról, meg a kedvenc palacsintareceptünkről, miután kifociztuk magunkat. Mert a teljesítményrendszert úgy csinálták meg, hogy az nem arra van kitalálva, hogy te beszéld azt a nyelvet, á-á kisbarátom, az konkrétan úgy van kitalálva, hogy te beszélj a nyelvről. Érted, konkrétan letettek egypárszor ilyen nyelvvizsgákat anyanyelviek elé és nem tudták megugrani a lécet. Na itt tartunk, he. (Tegyem hozzá, mikor végre engedett a rendszer és behoztak más típusú, beszédközpontú, külföldi nyelvvizsgarendszereket, úgy mentem át rajta, mint forró kés a vajon, szal végül ez is megoldódott. De azért szegény anyám pénztárcájából kikerült előtte az a jópárezer forint...)

Apropó nyelvvizsga. Na az, hogy a bármilyen fiszfasz diplomához nyelvvizsga kell, az megint egy hungarikum ám. A legtöbb országban tolmácsoknak, meg nyelvészeknek van kötelező nyelvvizsga, meg itt sógoréknál mondjuk még a migréncseknek, a többiek esetében senki nem foglalkozik vele. Mert most komolyan, miért muszáj egy építőmérnöknek tudnia, hogy mondják németül, hogy vajaskenyér? Ha az úvas neve érdekli londonul, meg majd rágúgliz.

Aztán meg, hogy lassan lecsengessem az egész felhergedést, ott van ám az is, csak hogy maradjak az énekléssel való hasonlatnál, hogy úgy az egyiket, mint a másikat, lehet ám csiszolgatni, de ha fahanggal születtél, sose leszel operaénekes és ha nincs nyelvérzéked, akkor nehezen fogsz nyelvül tanulni. A kérdés inkább az, hogy akkor meg minek erőltetjük? Ott van mondjuk az adatvédelmi okokból itt meg nem nevezett kuzinom, aki egy kiváló számítástechnikai szakember és már gyerekkorunkban működő helikoptermodellt épített míg én a kutyákkal birkóztam, de nuku nyelvérzéke van így soha nem kapott diplomát. És ez nekem személyesen fáj, mert bár jó helyen dolgozik és rendes tenyerestalpas ember lett belőle, de mindig eszembe jut, hogy szerencsétlennek mi a francnak kellene tudnia, hogy mi a magashegyi nyehőce angol neve? Neki azt kell tudni, hogy mi az az enter, meg az escape, azt jóvan. Azt meg tudja. (Szerintem ezért még kapok tőle egy sallert, de értitek mire akarok kilikadni, na.)

Lényeg. 

A magyar nem hülye. A magyar nem nem beszél nyelvül. A magyar egy irgalmatlanul elbaszarintott oktatási rendszer áldozata, ami ahelyett, hogy megtanítaná neki a francia kislány fülébe súgni van neked egy bagettem Trianonért cserébe, megtanítja utálni a nyelveket és félni saját magától.

Nem jól van ez így.

Nekem szerencsém volt, mert gyerekkoromban a magyar 1 és 2 mellett csak az ORF1 jött be, amin a Maja a méhecskét néztem nyelvekül, meg hogy kevert nemzetiségű faluban nőttem fel, meg amúgy is egy elég pofátlan jószág vagyok és pont leszarom, hogy valamit jól mondok-e vagy sem, csak elkezdem, azt majd belejövök, szal nekem ez a beépíteni próbált hülyeségkapcsoló kimaradt. De ezzel asszem egy vagyok a sokból. 

A többieknek meg próbálom minden lehető úton elmagyarázni, hogy gyerekek, ne fossatok. Amit ti szemétnek tartotok, az kincs. 

Ha nem mertek kiabálni, énekeljetek.

Keziccsókolom.

Jaaaj, hogy az udmurtok háromfejű ördöge el ne vigyen érte, de most, hogy véresre koptatott ujjvégeimet megpihentettem a blog végén a klaviatúrán átlibbenő szellő hűvös lehelletében, eszembe jutott még egy sírvaröhögős sztori. Csajhaver nővére Oxfordban tanult és ott tette le a felsőfokú angol nyelvvizsgát. Hogy értsd, ez az angoltudásnak az a foka, ahol már nem azt kérdezik, hogy mennyire tudod a nyelvet, hanem, hogy mennyiért. Hazajött az ember, keresett melót valami cégnél ilyen angolul tudó emberként, bekérték a papírjait érted, mondták, hogy ide ez nem jó he, kérdi miért, hát mondják neki, mert nem államilag elismert. Érted, tehette le az ember a rigóutcait. Rám meg úgy néztek itt sógoréknél, mikor belobogtattam állásinterjún a nyelvvizsgámat, mint tik az égre, merhogy, idézem, "mit kezdjünk ezzel, há tudsz németül..."

Na, most tényleg befejeztem.

Keziccsókolom. 

Reggel

 

Hajnal öt. A Vörösmacska feltelepszik az ágyamra, komótos megfontoltsággal kiválaszt egyet a takaró alól kilógó hajtincsek közül, beleveszi az arcába és elkezdi húzgálni. Cserébe valami olyasmit hall a takaró alól (gondolom legalábbis), ami egy ősi udmurt démonidéző rigmus és a kilencvenes évek tárcsázós internet-modemje hangjának keveréke. Kinyitom a szemem, adok egy barackot Vörösmacska kobakjára, aki igencsak örül ennek, mert ha az emberfia ébren van, akkor kaja is lesz. Közben arra gondolok, hogy ezt bizony magamnak kerestem, mert nem azért nyaggat a macska, mert ő kel hajnal ötkor, hanem mert én szoktam akörül. Aztá', hogy szombat van, azt a macskanaptár nem jegyzi. 

Na jóvan.

Kivakaródok a takaró alól, Feketerosseb és Kistarkamacska szétspriccel az ágy lábától, ahol eddig figyelték, hogy az előreküldött desszantos egység sikerrel jár -e, majd faroktekerve beállnak a hollósiporcelán macskatálak mellé és mondják, hogy mí. Na dá, megvakarom ami viszket, elengedek egy békegalambot és beslattyogok a konyhába makkatápér. Közben arra gondolok, hogy ezt már megette a nyavalya, most már fel vagyok ébredve.

Adok enni a vadaknak, akik erre azt mondják, hogy mí, majd tokáig merülnek a leírás szerint szüzek lehelletéből, gabonamentesen készült tápanyagba. Teszek fel kávét, kicserélem a makkavizet, rágyújtok egy bagerettára. Közben a nyirokdémon is felébred és elkerget oda ahova a király is gyalog jár, majd kikotrom a makkaalmot.

Kávé.

Beindul a slo-trans rendszer és éber leszek, mint kiskutya búcsukor. Jaoké, de hajnal féhat van, mi az anyám tyúkját csináljak, porszívózni még kora van, mert a szomszédnak nincs macskája, bökködöm a telefont, de mindenki alszik még, na jó, legyen reggelisport.

Felhúzom a futócipőt meg a bundáspulóvert aztán nekiveszem magam a bécsi hajnalnak. Persze cseszek bemelegíteni, mert a futás pont arra van, hogy bemelegedj, szal hasmenéses galamb módjára futok száz métert, majd megállok egyet szentségülni, majd futok kétszázat, majd megállok szentségülni, majd úgy döntenek a vádlijaim, hogy most akkor ők bemelegedtek úgyhogy komótós kutyakocogásban nekiindulok a promenádénak.

Szembe jön a néni a skótjuhásszal meg a miniskótjuhásszal, ők ilyenkor mindig szembe jönnek, átdzsavázok az utca túloldalára, mert a kutya nem álhassa a futkozó embert. Felérek a promenádéra, ami az erdős sétány neve dájcsul, a pulzusom már a helyén van ergó a gyors belégkiléggel érzem a srácok tegnapi gandzsájának maradék illatát. Befordulok a panelházak osztrák verziójánál, meglesem, hogy jön e villamos, átkacsázok az úton, nagyot szusszanok, hogy félúton vagyok és kétszázadjára is kiröhögöm a "wok in" nevű kínai étterem nevét. 

Avázok tovább, most már a kör hazafelé mutató ágán, közben összerakom a napi teendőket, a hétvégi spontánszorzóval is kalkulálva, amikre most, hogy ébren vagyok reggel hatkor, már bőven lesz időm. Kikerülöm az utcaseprőt, benézek a polák követség kertjébe, hogy meglátom-e az évek óta ott lakó rókahölgyet, visszaérkezek a kecó elé, fújok egy nagyot és arra az esetre, hogy valaki pont erre sétálna, úgy csinálok, mintha épp sprintben toltam volna le a félmaratont.

Aztán a lakásban kilihegem magam, közben az acskák mondják, hogy mí, ergó kapnak még egy adag acskatápot, behörpintem a maradék kávét, bedurrantom a fűtést a fürdőben és széthúzom a függönyt. 

Kezd feljönni a nap.

És aztán délután egy fröccs mellett kibeszéljük a cimborákkal a donáttrámpot, a vlagyimirputyint, az aktuális randikat meg hogy mennyit hízott a feri és akkor valahogy előjön a téma, hogy ki mit csinált reggel és akkor kiakadnak. És mindig jön az egózsír, hogy hinnye, milyen diszciplinált dolog így tölteni a reggeleket, meg milyen erőfeszítésba kerülhet és egyáltalán hajjaj, és minden alkalommal elmondom nekik, hogy nem, ez nem erről szól.

Se diszciplína, se hajjaj, csak a bioritmus sajátsága, meg némileg a megszokás. Gyerekként korán kellett kelni a suliba, meg sokat jártam vadászni Faterral, a szalonka meg nem délután kettőkor ébred. Én nem látok különbséget, csak korábban fekszem le, mint a többi.

De azért egy-egy ilyen reggel után megnézni a napkeltét, az szép.

Olyan ez, mint a szakállas vicc, mikor az alkoholista elmegy az orvosdoktorhoz. Mondja neki az orvosdoktor, hogy de hát ember, minek iszik, hát tönkreteszi a máját. Tudom, tudom, mondja az alkoholista. De hát szétmegy a veséje, meg a gyomra! Tudom, tudom. Dehát rámegy a pénze, a családja, a munkája! Tudom, tudom. De akkor miért??

Mé, mé. Mer szeretem. 

Entrópiadémon

 

Gyön a Bönci, aszondja a szájával, he, adok neked macskát. Mondom neki a sajátommal, hogy he, eriggy innen elfele, a macskát meg arra húzd rá, ami kellemes. De mondja ám csak, hogy a Nagy, Macskamentő egyesület benne van a tojban, megint feltelt, megint túlvállaták magukat (előzményét ld. itt), van itt három kölyök, hogyesetleg, haletárolnaám egyidőre. Hallod Bönci, én most el leszek menve helyekre, meg amúgy is, azt beszéltük, hogy macskabiztossá tesszük az ablakaimat, mielőtt bármi lesz. Jójó, mondja, akkor megcsináljunk, várjunk kicsit. *Nem történik semmi.* Megint mondja ám a szájával, hogy de baj van he, tudom, nem csináltuk meg az ablakot, de na. Mondom neki, hogy haggyábékén. Átküld egy fotót három macskakölyökről, akik úgy néznek. Összeolvadok a konyha közepén, hogy a konyharuhával itatom fel magam. De a vikingstílusból nem engedünk, ráförmedek a Böncire, hogy na akkor egyen meg a béka, nem variálunk, kemény vagyok, mint a vídia, addeamacskát. 

Bumm.

Az entrópia elmélete és gyakorlata a fizika okostudományának hőtanából jön. Alapból és lefordítva arról szól, hogy ha két (vagy több) dolog összeevékedik, amiknek különböző a hőmérséklete, akkor hamarost az nem így lesz. Ugyi a klasszikus kísérlet, fogsz egy fazakat, teszel bele egy liter (mondjuk) nyolcvan fokos vizet (mondjuk vizet, bár pálinkából a nyolcvanfokos sokkal jobb). Aztán fogol egy üveget, abba teszel mondjuk egy liter húszfokos vizet (ebben az esetben jobb az víznek), aztán az üveget beleállítod a fazakba.  Na most ugye, mire lefől a kávéd meg elszívsz egy cigit, két liter ötvenfokos vized lesz. 

A macska meg, mint arra rájöttem, pont ugyanígy működik.

Beköltöztek ugye a taknyasok, ugyanúgy mint a múltkor, felborítva a (megrögzött agglegényhez képest) pedánsan felépített életrendemet és össze ba**va a (megrögzött agglegényhez képest) pedáns rendben tartott lakásomat, na mondok, szép. 

Az entrópia elméletét aztán átvette az egész fizika, meg a matek is. Bármennyire egy istentelen tudománynak tartom a matekot, azért ha valaminek már matematikai képlete is van, az tud valamit. Az entrópiának van. Kiterjesztve az okosságot, arról szól az egész, hogy bármi, ami teremtetett, létezik, szóval úgy van, annak van egy olyan hajlama, hogy a rendezettségből a rendezetlenség felé tendáljon. Tudod, ha felépítel egy házat és nem tartod rendben, akkor összeburul. Ha a krumplilevest fennfelejted a gázon, akkor krumplikása lesz belőle. A lényege a dolognak, hogy amibe nem viszel energiát, az a fenti elméletnek engedelmeskedve összeba**ódik.

A macska meg, mint arra rájöttem, pont ugyanígy működik.

Hogy pontosabbak legyünk, szerintem a macska, mint olyan, egy entrópiadémon. Alapból kutyás vagyok inkább. A kutya az oké, az megszeretget, ha nem vagy nagyon hülye, megharap, ha nagyon hülye vagy, odahozza a cipődet, megvéd a nagyonhülyéktől, kiszed a romok alól,  vigyázza álmod és egyáltalán, de bezzeg a macska. Az úgy arra van kitalálva, hogy szétdáboljon mindent. Most pont ez történik nálam is,  össze van dúrva a szőnyeg, szét van szórva a macskaalom, minden (is) játéknak van használva és egyáltalán, beköltözött hozzám az entrópia.

A macska meg, mint arra rájöttem, pont ugyanígy működik.

Az entrópia elméletéből, kilesve a fizika szigorú keretei közül aztán filozófia lett. Lényegében arról szól, hogy minden, amibe nem viszel energiát, az elcsesződik. Egyébként csináltak rá egy kísérletet is, hogy bebizonyítsák, hogy az entrópia nem csak hülyeség. Fogtak egy biliárdasztalt és leszimulálták okosan, beletáplálva minden ismert fizikai tényezőt, a rugalmasságvesztés kivételével. Szal lényeg: biliárdasztal, örökké mozgó golyókkal. Na. Megpöccentették az egyik golyót, aztán hagyták két hétig történni a dolgokat. Utána számoltak. Elvileg ugye a gojszlik többnyire random ittott vannak, de!- időnként elő kellene fordulnia, hogy az összes az egyik, vagy a másik térfélen van, vagy felesben elosztva mindkettőn. Azt mit gondolsz, így volt?

Hát nem.

Mármint de, megtörtént, hogy "rendezetten" mozogtak a golyók, de attól, amit a valószínűségszámítás mond erre, tizedesjegyekkel kisebb mértékben.

Az entrópia működik.

A macska meg, mint arra rájöttem, pont ugyanígy működik.

Nekiálltam macskabiztosítani a lakást, ha már a Bönci nem ért ide. Olyan kóklerolást csináltam barátom, hogy egy lengyel építésvezető is elsírná magát, de működik. És ugye ez is ugyanaz a téma, mert ha mondjuk egy kutyát jól tartasz, az ugyan nem akar elmenni tőled. (Tapasztalatból mondom. Drága Kutya Úr, alias Árnyék, az Öregisten vigyázza lépteit az Örök Vadászmezőkön, egyszer kiballagott a nyitva hagyott kapun. Aztán összehuggyozta a szomszéd utcában a kocsik kerekeit és hazjött. ) Na, a macska, az....áh, értitek, miről beszélek.

Lényeg. 

Rájöttem, hogy az entrópiának, mint olyannak, van motorja. Tehát nem egy passzív történés, hanem aktívan kurblizza fel valami ismeretlen erő. És azt hiszem, ezt az erőt macskának hívják. Szerintem egy univerzumszintű összeesküvést fedeztem fel. A macska egy entrópiadémon és kész. 

Ha ezen ponttól fogva nem olvasnátok tőlem több blogbejegyzést akkor igazam volt.

Bosszuljatok meg.

Páúk és helovín

 

Teszveszek a minap a konyhában, hát egyszercsak beballag egy pók az ablakrésen. Könnyen mondjuk nem ment neki, mert az akkora volt barátom, hogy az már inkább páúk, mert póknak nagy. Az ekét elhúzta volna egyedül, akkora állatot* képzelj el. Néztük egymást egy darabig a páúkkal, hogy mi lesz ebből, aztán megemeli illedelmesen a kalapját a páúk, mondja, hogy csókolom, volna-e itt egy kiadó sarok télire. Hát mondom, jól van fiam, azt látom, hogy jólnevelt vagy, engem nem zavarsz, ha koszt nem csinálsz, maradhatsz, legfeljebb majd befoglak helovíndekorációnak, hogy valami hasznod is legyen. Na rövid úton megegyeztünk, hogy a páúkot Giovanninak hívják és mától itt lakik.

Na, hogy a páúk beköltözött, jött a helovín. Az meg olyan páúkos dolog.

Kimaradt idén a nagy lárma, csak a suliban csaptunk némi retyeruttyomat a kollégákkal. Beöltöztünk dolgoknak, én alapból Thort a villámisten akartam volna alakítani, de nem nagyon esett le senkinek. Mondjuk az igaz, hogy a kalapács nem volt méretarányos, de úgy gondoltam, hogy mutogassa az, mekkora kalapácsa van, aki hiányt szenved máshol. Na aztán volt minden tipp a ruházatomra, a hercegtől kezdve a kovácson át a Dr. Strange-ig, a kedvencem mondjuk egy román származék kölöké volt, akivel megegyezéses alapon politika-és haragmentesen rendszeresen szo*a*juk egymást a magyar-román témával, na ő úgy kommentálta a kérdést, hogy "nem tudom mi vagy, de félek, hogy elindulsz visszafoglalni Erdélyt". 

Na.

Mi köze egymáshoz a páúknak meg a helovínnek? Semmi, szigorúan véve, csak valahogy a csűrcsavaron és a zűrzavaron keresztül összerakta az agyam. Olvastam a minap egy jó fröcsögősre sikerült cikket a nagy és bölcs neten valami  karónszáradt fehércselédtől, mely szerint, zanzásítva, aki a helovínt ünnepli, az az ördögöt ünnepli. Na szegény páúk meg szerintem többnyire ugyanígy van, hogy a nagy részünk reakciója a papuccsal agyontoszás és a "sanyividdkíííí" között mozog.

A páúknál eggyel kisebb jószággal, a pókkal amúgy jó ideje hasonló kapcsolatot ápolok, ők így néha bekéredzkednek, mondom nekik, hogy csedvát nem csinálunk, amúgy maradhattok, azt ezek meg tematikusan felosztják maguk közt a sarkokat, cserébe se légy, se szúnyog, se moly, se semmiféle csuszmász nincs a lakásomban, szóval ezzel mink össze vagyunk így egyezve. 

Aztán átkapcsolja az agyam a helovínre a kérdést, amit minden évben körbeordítunk. Magyarországon nincs helóvín, itt fidesz és depresszió van. Sokat agyaltam amúgy a kérdésen, hogy oké vagyok e mindszentekkor a hihetetlenhalknak öltözött parasztpurdékkal, de mostanra úgy döntöttem, hogy igen.

Az van, hogy szoktam olvasni, meg gondolkodni, meg más ilyen idejemúlt dolgokkal űzni az időt mikor ráérek és kicsit átforgattam magamban ezt a helovínt megkiabálós kérdést. Mert igen, kultúraidegen. Mert nálunk ez az időszaka az évnek a csendes megemlékezésről szól, a szeretteink sírjára való gyertyának a csípős novemberi szélben való szencségülés közepette gyújtogatásáról , a nyugiról és az emlékezésről. Ez kultúra, ez egy dolog és aki nem szereti, jogosan teszi.

Hanem nekiállni valláskodni és felvenni a fehér köpenyt a veres keresztvel , na azt asszem, nem kell.

A kaotikus keresztyén egyház jó kétezer éve búvárkodik azon, hogy bármely szokást, mely eggyel régebbről jön, démonizáljon. Hogy légből kapva az első példát idesercentsem, a patásszarvas ördög, az a prekeresztyén dualitikus vallásokból jön. Mer annó nem vacakoltak azon, hogy szakálla, vagy csöcse van-e az atyaúristennek, elrendezték a kérdést úgy, hogy volt egy atyaisten meg egy anyaistennő, azt jó volt mindenkinek. Namost, előbbit hajlamosak voltak a népek ilyen nagy agancsos-szarvas állatnak ábrázolni, mint mondjuk kecske, bika, vagy szarvas, bumm, nesze, keresztyénék megszülték a patásszarvas miszter tájfelt, azt a mai napig így tudjuk az okosságot. 

Szegény páúk meg hasonló hiedelmek áldozata, a praktikus okokon kívül már csak ezért is szoktam befogadni a fajját Vargária kihelyezett grófságába. Merhát az van, hogy a páúknak alapból nincs ám olyan indíttatása, hogy téged megegyen. A legtöbb nép fóbiásan fél a páúktól, pedig se oka, se indoka nem lenne rá. Tudod, mi jószág okozza itt Sógoriában a legtöbb halálos balesetet? A tehén bammeg. (Mer ha a hülyeturista odamegy bocit simogatni, azt ha a boci szól neki, hogy ne, azt a hülyeturista meg nem veszi az adást, akkor a boci mégiscsak jó fél tonna, a nyútoni fizika meg alapjaiban még mindig nem hazudik.) Szal az van, hogy a statisztikai esélyed arra, hogy komolyabb bajod legyen egy páúktól, tizedesjegyekkel kisebb, mint hogy Kolompár Vejnemöjnen bicskája tegyen kárt benned. 

Nade helovín, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem (hehe). Szinte minde prekersztyén vallásban ünnepeltek olyan napokat, amik bizonyos természeti jelenségekkel függtek össze. A keresztyén kaotikus egyház nem volt buta és ráhúzta ezekre a sajátjait. Ugyi mostanra ilyen okos emberek bebizonyították, hogy a Jézuskrisztus tuti nem decemberben született, de ha már ott volt a téli napfordolú, a midwinterblot, a wintersoltice, akkor jóvanazúgy. Húsvétkor igazából a tavaszi napéjegyenlőség is megtörténik (oh, mily véletlen), míg szentivánéjen meg a nyári napforduló, nade mielőtt blaszfémia gyanújával kopogtatna nálam a vatikán, had említsem már meg a mindenszenteket, ami tényleg és teljesen véletlenül esik pont és pontosan egybe egy pogány szokással.

(Nem)

Na, a páúk az pont annyit vett le az egészből, hogy kezd hűs lenni a valagának, úgyhogy be kellene avázni valami melegebb helyre. Szegény jószág nincsen tisztában a rá irányuló fóbiával. Az van amúgy, ha eddig nem vettétek volna le, hogy nálam kimaradt az összeszerelésnél ez a csavar, innentől a páúkot olyannak látom, amilyen. Egy ilyen nagy, bamba jószágnak, aki bekéredzkedett melegedni. Mert igazából ez van. Kicsit tanultam is ám a páúkokról, még lehet, hogy a diplomamunkámat is erről a témáról írtam. Tudod, mennyi páúk van itt nálunk, aki téged el tud tenni láb alól? Semennyi. Hanem ez a kisebbik, a nagyobbik, hogy tudod, hogy mennyi akar eltenni téged láb alól? Hát mínusz semennyi. (Életemben háromszor harapott meg pók, pedig mindig piszkálom őket. Kétszer ráfeküdtem, egyszer becsíptem az ingem ujja alá, szóval még csak nem is szólhatok érte nagyobbat. Azt mégis itt írom a blogot, he, sem meghalva nem vagyok, sem bajom nem lett.)

A helovín amúgy sokszoros áttétellel került át hozzánk. A kereszténységgel elvegyült régi druida vallást amerikába kivándoroltató írek kezdtek töklámpásokat gyújtogatni és aztán ez került át buliként hozzánk is. Mindenesetre a természetközeli vallásokban van egy nap, általában akörül, mikor az ősz télbe fordul, ahol az élők világát a holtak világától elválasztó fal elvékonyodik és lehetőség nyílik az elhunytakkal való beszédre. Ez egyfelől jó, mert meg lehet mondani a mamának, hogy a kiskertben még mindig szépen terem a borsó, másfelől nem jó, mert a gyüttment aljanép is átkéredzkedik, azt meg mindenféle maszkokkal riogatjuk el. Lényegében erről szól az egész hóbelevanc. 

Hogy ez most aztán az ördöggel való üzletelés-e, hát nem hiszem. Hülyék az öregek se voltak, azok se akarták a rosszlekeket a házuk táján. Szóval, hogy kultúra-e vagy sem, azon lehet vitatkozni, hogy rosszat akarnak-e vele vagy sem, azon nem tudom, érdemes-e. Ahogy a páúk se fog megharapni, ez sem. A keretet te tervezed, a töltelék jön magától, de hogy mit kezdesz vele, azt már senki nem mondja meg neked. 

Ahogy a múltkor mondta egy ismeretlen ismerős, nem  a sötétség ellen kell küzdeni, hanem fényt gyújtani.

Na, hogy ezzel az egyveleggel ki mit kezd, azt már-ahogy Berecz András bácsi mondta-akkor se tudom megmondani, ha agyonüt, de engem ezért agyon ne üssön. Mese hátra, rák hátra, én többnyire előre.

Jojcakát.

*: Az állatot némi kutatás után a köznyelveben noszferátúpóknak ismert jószág egy szépen kihízott példányaként könyveltem el, tudományos neve Zoropsis spinimana, hivatalos magyar neve tüskéskezű álfarkaspók. Gondoltam megmutatom valamikori mentoromnak, Sz. Cs. tanár úrnak, de a google szerint ő már könyvet írt róla, mielőtt én egyáltalán tudtam volna, hogy létezik. Csaba egy ász. A páúk amúgy amolyan bevándorló, alapból a mediterrán térségben lakik, de hogy a klíma változ, feleszi a kéváncsiság ide hozzánk is. (Ezért a Giovanni név.) Most itt közép-Európában mindenki tőle van megijedve, pedig ugyan nem kell. A német turista is lemegy télen Ibizára, mégse gondolja senki, hogy agyon kéne bacni papuccsal. 

Na. Eriggy aludni.

Digitális világbéke

 Jocóbá, az Öregisten tartsa meg sokáig jó egészségben, a hetvenes évek közepén látta meg a napvilágot, a Tusnádcsömör vonzáskörzetéhez tartozó Bajánhetyén. Anyakönyvi neve Kisbormándi József Sándor. A nyolc elemi után építőipari technikumot végzett, melynek közében es megházasodott, majd letette az érettségit. A kilencvenes évek közepén az akkori kormány által életre hívott "Talpra Magyar Program" keretén belül elvégezte a pedagógiai modult, mely szabad utat engedett neki az oktatás berkeiben való garázdálkodásra. Lévén, hogy édesapját-az Öregisten nyugosztalja-is Józsefnek hívták, csak épp Kisbormándi József Károlynak, aztán valahogy meg kellett különböztetni a kettőt, Jocóbára a negyvenes évei körül Tusnádcsömörben valahogy úton útfélen ráragadt a Jocóbá becenév.*

Namost.

Jocóbá nem hülye és teljesen jogosan van akadva, ki. A szintén Tusnádcsömör vonzáskörzetéhez tartozó Patánhagymáson kapott szaktanári állást és most, hogy az évszámaink már 202vel kezdődnek, egyre többet fő a feje, hogy miféle borzalom lesz ebből. Mert próbál ő magyarázni a betonkötés statikájáról, azt a hülyegyerek meg a telefonnyát bökködi. Feladja házifeladatnak a területszámítást, azt a csóri kiszámolja csetdzsípítível. Odaadja nekik a Kolonc János féle "Tégla-és habarcsfaltervezés" című könyvet, ezek meg, mit gondúsz, inkább utánanéznek a neten.

Szakadjon rájuk a rosseb. 

Ha így megy ez tovább, holnap már robotból lesz a káposzta is.

Jocóbá ezt pedig nem akarja, mert ő bizony még a pocsolyában mosta meg a lábát és legalább másfél kilómétert gyalogolt az iskolába, hogy aztán arcul taszajtsák vonalzóval, mert elkésett és ez így volt és van rendjén.

Teringettét. 

Mi lesz ebből a világból?

Hova tartunk?

Említettem már, hogy egy amolyan iskolaszerű valamiben tanítok, olyan diákszerű valakiket. Nem most, nem itt fogok nekiállni pontosan elmagyarázni a dolgot, maradjunk a fentieknél. Na. Téma nálunk is, ugye ez a telefonbökködés óra közben. Olvasom közben a magyar híreket, hogy péklapáttal egymásnak való kergetése leend kishazánkban ugyanezen téma miá. 

Eeelvegyük, ne vegyük, izé, he. 

Akarjátok olvasni a véleményemet? Nem? 

De.

El nem veszem a gyerek telefonját, ha három ördög kerget is érte. Miért? Három agyrobbantóan egyszerű okból, fontossági sorrendben felsorolva:

1: Mert nem az enyém. A tulajdonhoz, illetve afelett való rendelkezéshez való jog a legtöbb európai országban az alapjogok közé tartozik, ergó kortól, nemtől, bőrszíntől, vallási hovatartozástól függetlenül mindenkire érvényes. Tehát ahogy nem mondhatom azt neked, hogy most pedig becsukod, bammeg, a leptopodat, amin ezt a blogot olvasod, és odaadod a szomszédnak, úgy nem mondhatom a gyereknek se, hogy tegye a telefonját az asztalomra.

2: Mert az, hogy a telefon bökködve van a nép által, az tény. Kiakadhat rajta Jocóbá, összeanyázhatom én is a kőkeimet, de attól még ez lesz-a telefon bökködve leend. Dolgokkal, amik evolúciós és fejlődéstani tények, két dolgot tehetünk. Vagy összejocóbázzuk őket, amitől függetlenül még a felvett fonal ugyanarra fog gurulni, vagy kézbe veszük a dolgokat és felhasználjuk. (Az én kőkeim mondjuk telefonra kapják linkben az olvasnivalót, meg azon keresnek utána, hogy hány rókafaj van Európában. Ruzsa Sándor is rábólintana, hidd el.)

3: Mert ha az előadásom közben a csórészájú purdé a telefonján a bébisárkot nézi, akkor, -az Öregisten lássa lelkem- szar az előadás. Az meg nem a csórészájú purdé hibája.

Jocóbá, hogy eddig eljutottunk, még mindig berzenkedik. Merhogy, mi az ördög cementes patája az a mesterséges intelligencia hülyegyerek, mikor a természetes hülyeséggel se bírunk, he?

És Jocóbának ebben  is igaza van.

Hát komám, a mesterséges intelligencia, az pontosan olyan, mint egy kalapács. Volt-e már a kezedben kalapács? Mert ha igen, márpedig esélyes, hogy igen, akkor pontosan tudod, hogy a kalapácsot három dologra lehet használni:

1: Beverni vele a szomszédgyerek fejét. Hosszabb leírást nem igényel a kérdés, meglendíted, bumm, fröccs, mentő jön, rendőr jön, mész börtön.

2: Házat építeni vele. Tudod, a klasszikus módon, tégla, meg szeg, meg habarcs, meg az a rosseb, aminek mindig elfelejtem a nevét, de ha odaszegeled a falhoz akkor szép, a lambéria, rohadjon meg na, eszembe jutott, meg a tetőléc, meg a kutyaól.

3: Megmutatni vele másoknak, hogy az előző kettőt hogy lehet elvégezni.

Tudom, hogy Jocóbá szerint ez hülyeség, sőt, őt idézve "disznókocabaromség", de én hiszek benne, hogy a fejlődés jó. Hiszek benne, hogy a kalapács feje változik, de a nyél nem tehet róla, hogy milyen kézbe simul bele. 

Szóval, azt hiszem Jocóbá, most itt van a kihívás, most itt van he. Mindketten a szocializmusnak becézett kommunizmus peremén nőttünk fel és hallottuk a sztorit, mikor az orosz meg akarta fordítani a folyót. Nem ment neki. A mi dolgunk eldönteni, ami már eldöntetett. 

Nekimegyünk fejjel a kecskének, vagy megetetjük és a hátára ülünk?

Hát meglátjuk.

Csendes, békés éjszakát minden kedves olvasómnak.

(Azért, csak mondom, az udmurtok ellen nem véd ám a mesterséges intelligencia, úgyhogy eresszétek szét a kutyákat éjszakára.)

*: Mint az nyilván nyilvánvaló, ha meg nem, akkor a nyilván egy nyúlvány, a következő karakterek, helyiségek, programok, cuccok és dolgok: Jocóbá, Bajánhetye, Kisbormándi József Sándor, a "Talpra Magyar Program" Kisbormándi József Károly, Tusnádcsömör, illetve Patánhagymás: Nos, mindezek, a felettébb olvasható blogot rendszeresen olvasó embereknek rendszeresen blogot író blogíró ember által kitalált karakterek, helyiségek, programok, cuccok és dolgok. Amennyiben a felettébb olvasható blogot író ember mintegy véletlenül beletalált volna abba, hogy a valóságban létezik Jocóbá, Bajánhetye, Kisbormándi József Sándor, a "Talpra Magyar Program" Kisbormándi József Károly, Tusnádcsömör, vagy Patánhagymás, akkor a a felettébb olvasható blogot rendszeresen olvasó embereknek rendszeresen blogot író blogíró ember elnézéskéréssel párhuzamosan kéri annak megértését, hogy mindezen karakterek, helyiségek, programok, cuccok és dolgok csak a felettébb olvasható blogot rendszeresen olvasó embereknek rendszeresen blogot író blogíró ember konszolidáltan bomlott elméjének termékei.

Ha ezzel nem volna a felettébb érdekelt személy rendben, akkor az anyja picsáját.

...a halat úszni...

 

A napokban kiosztották az ignobeldíjat. Avagy anti-nobeldíjat. Tudod mi az, füles? Nem? 

Figyejjé.

No, az ignobel-díj, az egy nem létező valami, amit mégis odaítélnek minden évben valaki/knek. Valójában a nobel-díj paródiája, nem jár se kitüntetéssel, se pénzjutalommal, se őszülő halántékú svéd tudósok kézfogásával, de létezik. 

Olyan népek kapják, akik a maguk tudományos területén valami egyedülállót alkottak, publikálva, készre tervezve, tudományos szemmel korrektül, csak épp semmi haszna nincs és a kuttya* nem foglalkozik vele.

Mikor először hallottam erről a kétes érdemű kitüntetésről, épp egy manusz kapta meg, aki az antarktiszi pingvinek bélmozgásának sebességéről írt egy kábé négyszáz oldalas könyvet-érted, éveket töltött a pali azzal, hogy megtudjuk, mennyi idő alatt k*kálja ki a pingvin a megevett hal maradékát. Egyébként teljesen oké, tudományos leírás, annak minden összetevőjével, tehát bizonyítható, megismételhető, megfogható, de hogy a jövőbe vetett fényes hitünknek része lesz-e ez a felfedezés, az legalábbis kétséges. 

Valamilyen szinten gonosz dolognak tartom amúgy az ignobel díjat, mert az a helyzet, hogy sose tudhatjuk, mely felfedezés mire lesz jó. Példának okádásáért, az a matematikai függvény, amit a kitalálója annó leírt és egy fiókba rakott, mint haszontalant, manapság a CAD-tervezőprogramok alapját képezi, szóval ezzel tervezik meg a sarki boltot, a helyi kórházat, meg az Orbánviktor lakóparkot Kiskunfitymahetyén. Mindemellett fenntartom a szabad szólás jogát, hogy a jelen helyzetből kiindulva jókat mosolyogjak az idei nyerteseken, akik többek közt azt vizsgálták, hogy az élő, vagy a döglött hal úszik-e gyorsabban, ha egy botot húzunk előttük, illetve, hogy az emlősök tudnak-e lélegezni a valagukon keresztül, továbbá, hogy a józan, vagy a berúgott csőféreg talál-e ki előbb egy útvesztőből.

És ehelyt bocsánatot is kérek érte.

Namost, miért bökködöm a billentyűzetet erről az egészről. Egy olyan kérdés miatt, ami régen mocorog a buksimban. Mégpedig, egyik kedvenc tudományágam, az etológia, avagy a jószág viselkedéstudománya miatt. Az van ugyanis, hogy tudományos körökben felreppennek és látszólag bizonyításra szorulnak olyan kérdések, mint hogy a macska boldog-e, ha megsímogatják, tudja-e a kutya, ha rosszat csinált, azért rúg-e a ló, mert mérges, tisztában van-e a kecske azzal, hogy van szarva, valóban azért eszi-e a patkány a sajtot, mert szereti.

Ésatöbbi.

Kis kitérő: Réges rég, a piramisok építése előtt valamivel, bigyológiát tanultam a főiskolán, de muszáj volt mellé felvennem egy másik szakot. Miután kiókumláltam, hogy a matekhoz hülye vagyok, a földrajz nem érdekel, a kémia meg büdös, nagyjából egyedüliként a biológia-kommunikáció szakpárt választottam. (Egyszer egy beszélgetés során egy okos ember megkérdezte, hogy ez akkor most azt jelenti, hogy beszélgetsz az állatokkal?) Namost, az alapvetően bioszos beállítottságú agyammal a kommunikáció szakon valamikor az első szemeszterben szembejött Doktor Doktor Professzor Nememlékszem elmélete, mely szerint: "Az emberi kommunikációt az állatitól három dolog különbözteti meg: Az állatok nem tudnak hazudni, nem tudnak elvontan gondolkodni és nincs jövőképük."

Nahinnye, a bennem élő parasztlegény mindjárt rányúlt a ganazjóvilla nyelére. 

Mondjuk úgy finoman, nem értettem egyet. És itt jön be az a kérdés, amire amúgy az egész hóbelevanccal ki akarok lyukadni, hogy mennyire kell bebizonyítani a nyilvánvalót?

Igen, a macska boldog, ha megsímogatják, a kutya pontosan tudja, ha rosszat csinált, a ló azért fog felrúgni, mert haragszik rád, a kecske pontosan tudja, hogy van szarva és azzal dolgokat lehet felburítani, a patkány meg ehetne fűrészport ist, de a sajt csak jobb.

Ezek u.n empírikus megfigyelések és pontosan tudom a tanulmányaim, az olvasmányaim, a tudományosságban dolgozó ismerősök elbeszélései alapján, hogy ezek nem mindig pontosak, mint ahogy a fecske se azért száll mélyen, mert eső lesz, hanem mert eső előtt a légnyomás megnő, ami lenyomja a repülő rovarokat, amiket a fecske vadászik, de na.

Na.

Valahol azért a tudományosságba is be lehetne venni az-elnézést a szavaimért-" baszod hülyegyerek, nem látod???" effektust.

Aztán kombinálni a többivel.

Zárszóként és Doktor Doktor Professzor Nememlékszem elméletére reagálva, Jóanyám tegnap mesélt egy tündérit:

Bejött a hideg, aszongya a muter, átvolt körmözni a szomszédnál. Kért tőle egy zsák szalmát, hogy betegye a kuttya*házba. Nem mintha a jószágnak nem volna bejárása a házba, de na. Aszondja, húzkodja haza a zsákot, jön be az udvarra, hát a kisebbik vad, a Szotyi (lásd a fenti képen,) jön ám elé, mintha muszáj lenne. Túrja bele az orrát a zsákba, csóvál, mint a szélmalom, aztán bemegy muter, kinnhagyja a zsákot a szalmával, hát egyszercsak megy ki, látja ám, hogy a Szotyi húzkodja befele a zsákot a kuttya*házba. 

Na, ennyit Doktor Doktor Professzor Nememlékszem elméletéről. 

Neki nem ignobeldíj kéne, hanem egy jó tockos.

Tessék a vadat tiszteletben tartani, jónak lenni és kezeket a takaró fölé helyezni.

Kiskezit.

*Hogy miért van három "ty" vel a "kutya" szó: a blogírás emlékeken alapul. Most pont az jutott eszembe, mikor Krisz barátommal ültünk a helyi léleksüllyesztőben és a szomszédban lármázás történt, mely alapján a címzett kartársat "kutttttya vagy, Botond" felszólamlással akarta az opponens illető meggyőzni a saját véleményéről, viszonylag hosszasan, míg meg nem untuk a lármázást és különböző bútordarabok kézügybe vételével úriasan távozásra nem bíztattuk az érintetteket. 

Aztán a "Kuttttttya vagy" megmaradt a fejünkben XD