Vérmacska

 

Na rájöttem intelligensen, képzeljétek el, hogyha ilyen emelkedett filozófikus szirszarokról írok, mint a nemi egyenlőség, meg a mesterséges inteligencica, meg a világbéke, akkor a fészbuk algoritmusa aszondja rá, hogy meh, azt eldugja. Vagy csak a kutyát nem érdekli, nem tudom, mindenesetre mostantól macska, pina és recept lesz a blogon, illetve ezeknek morálisan elfogadható kombinációi. 

Szal.

A vérmacska az úgy került hozzám, hogy van egy ismerősöm ismerősének a pereputtya, mindegy, random ember, találkoztam vele talán háromszor is, nevezzük itt most S.-nek. Ez még nem az, ahogy hozzám került a vérmacska várjál, az majd most jön. Szal, aszondja az ismerős, akinek az ismerősének a pereputtya az S., hogy hát bajba' van az ember, mert bántja a macska. Hogy mimondom? Hát hogy bántja a macska. Fent említett macska, aki ugyanaz, mint akire vérmacskaként hivatkoztam valami nemjóhelyről egy állatorvosi rendelőben landolt, onnan az ismerőshöz, onnan meg S.-hez került jószág, akinek a hírek szerint durva aggresszióproblémái vannak. Ennek így már van vagy hat éve. Hátaszondja az ismerős, akinek az ismerősének a pereputtya az S., hogy S. nem bírja tovább, a macska többször úgy elverte, hogy kórházba kellett mennie. Úgyhogy bármennyire is szereti a vérmacskát, le kell adni menhelyre, mert életveszélyes.

Na itt álljá meg hülyegyerök, azt töröld le az arcodrú a vigyort. Tegye fel a kezét, aki találkozott már tényleg támadni akaró macskával. (Én igen.) Tudom, viccesnek hangzik az egész, de nem az. Bármennyire is kis cuki entrópiagombócnak tűnik az egész jószág, igazából az evolúció egyik hi-tech csúcsragadozójával van dolgunk, ami legalább öt helyen veszélyes, egyen meg büdös. Az van, hogy a macska igenis kárt tud tenni benned, nem is kicsit.

Na.

Mióta öreg Árnyékom elment, hogy az Öregisten kísérje lelkét az örök vadászmezőkön, nem vettem magamhoz háziállatot, de hogy mégis legyen valami kosz a lakásban meg a karmámat se az udmurtok ördöge rágcsálja, néha be szoktam segíteni egy macskásegyesületnek ilyen innenonnan összekukázott kóborkölykök felnevelésében aztán gazdásításában, lásd korábbi bejegyzések. Ejmondok az ismerősnek, te. A "te" még nem az volt, amit mondtam, az csak a nyomaték kedvéért van itt. Ej mondok az ismerősnek, te, ha egy ilyen állat egy ilyen háttérsztorival bekerül a menhelyre, az onnan nem jön ki többet. Addepicsába, kap egy utolsó esélyt, összeszedem valahogy azt keresünk neki új gazdát. Ha meg nem megy, megy a lecsóba.

Na lényeg, pünkösdhétfőn, erre konkrétan emlékszem, belandolt nálam a vérmacska. Nagy, cirmos állat, meg olyan kövér, hogy ilyet még nem láttam. Jóvanmondok, szevasz, mondta, hogy szevasz, azt beköltözött az ablakrésbe aztán onnan egy hétig nem mozdult. Ha ránéztem rámfújt, ha közeledtem karmolt, így hejj, utálta a világot.

Nem volt azon a héten jókedvem, erre emlékszem, vasárnap mondom az ismerősnek, te. (Nem játszom el mégegyszer, nyugi). Menjünk el túrázni, kell nekem a mozgás, meg a nap. Na megállj, felvettük a bakkkancsot, nekimentünk a hegyeknek, este csatakosan, izzadtan boldogan hazajövök, ránézek a vérmacskára az ablakrésben, úgy csillan valami a szemében, na mondom lapot húzunk a 19-re, megsímogattam a fejét, bumm, lett egy macskám.

Kiderült, hogy durván érzékeny az állat, azt amilyen sulokfeje van, olyan jól figyel is a hangulatváltozásokra. Az elkövetkezendő hetek azzal teltek, hogy próbáltuk kitapasztalni egymás határait, illetve felkészülni az "eseményre", azaz a nagyorvosi vizsgálatra, ami megmondja, hogy az aggressziókitöréseknek van-e orvosi oka.

Jövök aztán haza egyik nap. Hej, ez nem egészen így volt. Jövök haza egyik nap úgy, mint a Firkin hetedhét székelyében. Hát buliban voltam előtte na, tudod, meg vagy ejszön részegödve, s csuszonkáz a kép. Jövök befele, veszem le a cipőt, avázok be a szobába, a vérmacska meg mint az elven rosseb, gyön nekem a kályha mögül, esik neki a csüdömnek, karmol, harap, még az a szerencse, hogy farmer volt rajtam. Ejnye cica, mondom nem szabad. De csak eszi a fene, közben olyan szaga van, mint a bepánikolt rézkilincsnek. Ugrik nekem érted megint, veri a vádlimat, hát mondom ez nem tréfa. Rúzsa Sándor nevével az ajkamon benyúltam az ajtó mögé a seprűért aztán röviden véget vetettem a vitának.

Na eltelt aztán még pár hét, csiszolódtunk, csiszolódtunk, két kisebb incidens volt még, de lassan és szépen összeraktuk, hogy minek hova megy vége. Megtörtént az  "esemény" is, a vérmacska kövér mint az állat, illetve a gerince némileg szarrá van, de semmi nagyobb baja nincs. Hát, kezdett összeállni a kép, ez a vérmacska keményen PTSD-s. Izé, poszttraumás szindróma, asszem. A legelső tulajról sokat nem tudunk, de az pont elég. A gerincbajok valami traumára utalnak, mint ahogy az aggressziókitörések is. Gondolom, megrúgták, megcsapták nyomorultat, meg hogy az alkoholszagra reagál is aligha véletlen. Rakd össze a többit magadnak a buksidban. Lényeg, hogy elkezdtük kitapasztalni, hol van az, ami oké, hol van az, ami már nem, mi az, ami berögzült szokás és mi az ami csak úgy jön, mi az, ami fáj, mi az ami nem, majd elkezdtünk kooperálni. Közben tecciknemteccik diétára tettem a vérmacskát, ami nagyon jót tesz neki. 

A vérmacska nem jön ki más macskákkal sem, volt az infó. Ehmondom. Bevettünk a bagázsba egy irgalmatlanul ijedt másikmacskát. A vérmacska egyszer elmondta neki, hogy "pfú", azóta pont békénhagyja. Ő tesztfutamon van, mármint a másikmacska.

Szal. 

Pluszmínusz két hónap alatt arra jutottunk egymással, hogy, hát, egye meg a rosseb, de ki kell mondjam, összehaverkodtunk. Durván. Megmutattuk egymásnak, meddig igen és meddig nem, a vérmacskából lett egy dorombolós, boldog és az encyclopedia galacticában előírt macskaformára egyre inkább hasonlító jószág, én meg nem jövök haza részegen. Aztán aszondja a macskaegyesület, hogy ilyen háttérsztorival úgyse találunk neki gazdát. 

Szóval.

Bassza meg, asszem lett egy macskám.