Tárgyak és talányok

Dícsértessék. Nemsokára 24.-e, méghozzá december 24.-e, azaz Karácsony. Előtte még lesz egy 21.-e, amiről többnyire megfeledkezünk, az eredeti újászületésünnep, a télközép, a midwinterblot, a legrövidebb nappal és leghosszabb éjszaka az évben, vagy ahogy tetszik. Mindegy, lényeg, hogy cuccokat fogunk kapni, jaj. Amiket aztán A: használunk, ami jó. Mint például a hátizsákot. Ezért hívják őket használati tárgynak. Vagy B:  nem használunk és felkerül a pocra, ezt hívják dísztárgynak. Namost, hatvanvalahány év az átlag életkor Magyarországon, abban hatvanvalahány Karácsony, születésnap, névnap van, az egyéb sátoros ünnepekről nem is beszélve. Mindig kapunk valamit, mindig feltesszük a polcra. Vagy használjuk, amíg lehet. Mi lesz aztán a sorsuk? Van aki ragaszkodik a tárgyakhoz, van aki kevésbbé, van aki egyáltalán nem.

Ez a mai téma.

Láttatok már ekkora lájkot? Nem. Jó. Nem is azért van itt. Hanem a gyűrű miatt. 

Én a skála egyik végén vagyok. Ezért ne értsen félre senki és ne bántódjék meg senki. Itt nem jobb és rosszabb lesz, csak világszemlélet. Mert én az általános Közép-európai értékrendszer szerint viszonylag kevéssé ragaszkodom tárgyakhoz. Ma végigpörgettem az agyamon, mi az amihez igen. Ez a gyűrű egy közülük. Aztán ott van még a pipám és a bicskáim. Meg a medáljaim és Botond a hegymászóbotom.  Jó, szentimentális bolondként a gyerekkori plüsseim, mert azokat az én leendő gyermekemnek tartogatom. Asszem ennyi. Minden mástól képes lennék megválni. A kocsi használati eszköz, a motor mondjuk határeset, de azt is képes lennék eladni, hogy vegyek egy szebbet, újabbat. 

Van a másik véglet. Aki mindenhez ragaszkodik, mindent megtart, akár emlék, akár nem, akár van funkciója, akár nincs. És vannak az átmenetek. Azért-is-morfondíroztam sokat mostanság ezen a témán, mert a jó félévesre sikerült házfelújítási projektünk véget ért, illetve az utolsókat rúgja, így mostanában volt a "válogassuk ki, rakodjuk át, nézzük át" fázis. Vargária ősi birtoka, szülőházam, a maga méreteivel, padlásterével, sufniajival,fáskamrájával és műhelyével ráadásul megfelelő teret is kínál a dolgok "félretételéhez". Ennek során aztán ölre mentünk párszor Jóanyámmal, aki hozzám képest a skála másik végén van. Tekintve, hogy anya-gyermeke kapcsolat lévén a genetika kontra neveltetés arányt nehéz lenne meghatározni a viselkedési sémákban, egyszerűen fogalmazva: mindkettőnk makacs mint a részeg öszvér. Krisz barátom (A Festő-Saga  epikus hőse, ha így jobban megvan) fogalmazta meg úgy egyszer, hogy "A vitáid Jóanyáddal olyanok, mint amikor a megállíthatatlan erő elmozdíthatalan akadályba ütközik". 

Szóval, volt idő és ok a témán való elmélkedésre.

Érdekes a történetben, hogy én is így indultam. Mármint ilyen mókus-módban, hogy mindent eltettem, mindent begyűjtöttem, mindent félretettem és megtartottam. Aztán jött a cigányélet. Mármint arról beszélek, hogy 2007-ben kirepültem a családi fészek melegéből, és azóta is megyek, mint a bolygó hollandi. Hol ide költözöm, hol oda, amerre a szél fúj. Mostanra rutinosabban megy, mint egy költöztetécégnek. (Hummm, ez egy cégötlet...na ezt elteszem későbbre.) A lényeg, hogy miután többedjére szembesültem azzal, hogy csomagtartók lesznek tele olyan zsákokkal, amikben olyan dolgok vannak, amikről már nem is tudtam, hogy vannak, vagy soha nem is használtam őket és aztán azzal az új, Vargária méreteinek a töredékét képviselő albérletek igen csak pupra lesznek, szóval akkor leszoktam erről. Elkezdtem a porfogókat kidobálni és eladni és elajándékozni. Ez először furcsa érzés volt. Aztán mikor először megcsináltam, rájöttem, hogy -nekem legalábbis-megkönnyebbülés.

Vannak persze a lelki határok. Cuccok, amikről tudod, hogy soha nem fogod használni, mégis nehéz. De erre is találtam áthidalót. Így voltam Apám ruháival, a halála után. Jóapám, Isten nyugosztalja, erdész volt. Erdészéknél úgy működik a dolog, hogy van egy úgynevezett egyenruhakeretük, azaz amolyan kafetéria rendszerben évente kapnak adott összeget erdészeti ruházatra. Ráadásul vannak külön boltok, ahol ezt még ezen felül is kedvezményesen levásárolhatják. További plusz infó a pórnépnek, hogy az erdészcuccok a katonai felszerelés után a legjobb minőségűek a világon. Mai nyelvhasználattal úgy mondanánk, hogy hi-tech: tűz-víz-szakadásálló, légáteresztő, vízhatlan holmik, amikben a Kárpátokban röhögve lehet medvét kergetni télen. No, én örekeltem ezekből egy gardróbnyit. Ráadásul a minőségükön túl, APÁM cuccai voltak. 

És nagyon nagyok rám. De annyira, hogy egy előzetes válogatás után is 3-4 olyan holmi maradt meg, amiben nem néztem ki madárijesztőnek. Hosszas gondolkodás következett, mert ugyan nem volt szívem-kedvem-etikám fölb***ni őket a jófogásra fillérekért, de hordani meg nem tudtam. Hát következő lett. Akkoriban még aktív ÁVE (Állatvédők Vasi Egyesülete) elnök voltam. Volt az egybesületnél egy lányzó, aki nagy zsibis volt. Nekiadtam bizományban a holmikat, elmagyarázva, hogy körülbelül mennyit érnek és a meghagyással, hogy amit kap érte, az az egyesületé. Így rendben lett a lelkem.

A másik kemény kör a könyvek voltak. Engem még úgy neveltek, hogy ahol könyvek égnek, ott emberek is fognak. Így aztán tele lett a könyvespolcom könyvvel. Majd a nem-könyvespolc is tele lett könyvvel. Majd a gardrób is tele lett könyvvel és a padlás is. Mikor az ágyneműtartóhoz érkeztünk, gondolkodóba estem. Sok olyan volt közöttük, ami egyrészt ponyva, másrészt ezerszer olvastam és tudtam hogy soha többet nem fogom, vagy-vívá lá tehniká-leszedem netről. Ezt is áthidaltam. A régi gyerekkönyvek egy jótékonysági akció keretében mentek a szegényeknek, a fantasyk pedig "Pálinkáért, világbékéért, házikolbászért, vagy kormányváltásért" jeligével a fészbukos zsibire. Orbán még miniszterelnök, világbéke sincs, kolbászt se kaptam, de olyan frankó alamapáleszt, mint akk...na hagyjuk. 

Ezt így sikerült.

És most megint jön. Szekrényátnézés és a "Jézusúristen" érzés, mikor rájössz, hogy gyakorlatilag soha többet nem kellene ruhára költened, csak egy jó szabóra. Bosszantóan materialista és pazarló. Mármint nekem. Megveszünk dolgokat, hogy eltegyük, aztán előkerülnek évek múlva,amikor újra eltesszük, hogy aztán kitaláljuk, hogy "ez még jó" és eltegyük újra, addig,amíg már nem lesz jó. 

Semmire.

Csak port fogni enni és az ember agyát és lelkét.

Mert ami tényleg értékes, az úgyis lekopog a padlásról, ami meg nem, annak nincs ott helye. 

Nem, most már nem csak a tárgyakról beszélek. 

Na, én így állok hozzá. 

De ez csak egy - nézőpont. 

Az enyém. Mindenki másé jöhet vendégségbe. Megkínálom egy pohár vaskeresztesi kékfrankossal és elbeszélgetünk a témáról a pipa füstjénél, miután felkaptattunk a hegyi szállóba Botonddal és elalvás előtt letettem a gyűrűt az éjjeliszekrényre. 

Jó éjt.