Привет детям, vagy mi a szösz

Képzeljétek kispajtások, olyan van, hogy nekiálltam tanulni. Oroszul. Saját jószántamból. És hogy miért csinálok ilyet? 
5 pofonegyszerű oka van. 

1:  Fent van a bakancslistámon

2: Statisztikák szerint az orosz az egyik legkeresettebb idegen nyelv errefelé 

3: Tudok már németül, angolul és magyarul, valamint a biosszak miatt van némi latin alapképzettségem. Innentől az anyanyelvemen kívül angolul és németül is elküldök bárkit zabot hegyezni, olvasva nagy vonalakban felfogom az egyéb germán nyelveket, mint például a svéd és a norvég, ugyanígy az ilyen kutykurutty keveréknyelveket, mint a holland, legalább az alapdolgokat, mint a wc és a pizzéria megértem olaszul és spanyolul, szóval, ha összeszedek mellé egy alap szláv nyelvtudást, Európán belül már csak Finnországban tudnának eladni, de azok meg szeretik a magyart.

4: Tetszik a nyelv

5: Csak.  

Namost, gondolom az, hogy én oroszul tanulok, az nektek mérsékelten érdekes, azonban eszembe jutott erről pár dolog. Körüljárjuk hát, mint kutya az alvóhelyét.  

 Először is, hurrá, hajrá, tanuljunk oroszul és keressünk hozzá tanárt. Amivel rá is tértünk az első kevésbé ön, ellenben jobban közérdekű témára. Nagyjából azt gondolná ugyanis az ember, dicső szocialista-kommunista múltunkra visszatekintve, hogy bárhonnan le lehet akasztani egy ruszkij ucsityelt. És hiszitek vagy sem, de ez bizony nem így van. Annak ellenére, hogy alig harminc évvel ezelőtt még kötelezően oktatták az oroszt az oskolákban és Dunát lehetett volna rekeszteni az orosztanárral, most nincs. Illetve csak elvétve és méregdrágán.

Kis kitérőt kell tennem, visszatérve a saját dógaimra, mert azért azt be kell vallanom töredelmesen, hogy nekem az orosztanulás nem főprojektként volt bakancslistás. A bolondéria nem most jött, hanem már jópár éve, de hazudnék ha azt állítanám, hogy azóta vért izzadva kerestem okítót. Most is a vakszerencse szele fújt bele az illetőbe, aki teljesen élhető áron és nagy szakértelemmel tömi a fejem. De a tapasztalat a fentiekben leírtakat mutatja.

Viszont, jön a kérdés, honnan a paradoxon? Igazából nem tudom, csak ötletem van rá, illetve elméletem, mint mindenre. Szerintem ennek bizony kőkeményen politikai okai vannak. A negyven év körüli és annál idősebb generációból a legtöbben beszélnek valamennyire oroszul. És itt jön a pont, hogy valamennyire. Egyfelől, ugyi, az orosz pártunk és kormányunk által központilag meghatározottan kötelező nyelv volt, márpedig ami kötelező, azt csak úgy ímmelámmal csinálja az ember. És mivel a korabeli tantestületek is értették ám, hogy ez olyan muszáj dolog, gondolom, ők is "jóvanazúgy" módban kezelték a kérdést. Tehát, sokan beszélnek valamennyire oroszul, de kevesen igazán. Másfelől, gyanítok ebben némi lelki ellenállást is, azaz miután '89-ben a nagy tesó kiballagott az országból, még aki beszélte is a nyelvet, utána az se erőltette. Egyszerűen volt egy rossz mellékíze.

Másik téma, idekapcsolva, elvonatkoztatva az orosztól. Gondolkodom egy ideje rajta, hogy a kishazánkban bevett szokás, hogy bármely felsőoktatási intézmény elvégzéséhez kötelező egy nyelvvizsga, az rendben van-e. És minél többet gondolkodom, annál inkább arra jutok, hogy nem. Legalábbis nem így, a mostani formájában. Egyfelől, van ennek egy elméleti oldala. Igen, legyen kötelező a szakfordítónak, a tolmácsnak, meg a nyelvésznek, de hogy a gépészmérnöknek, meg az énektanárnak minek, azt nem értem teljesen. Illetve egyfelől igen, mert a nyelvtudás valahol az alapműveltség része, de az már mindenki saját döntése kellene hogy legyen, hogy akar-e ezzel a plusz tudással kezdeni valamit, vagy sem. A gépészmérnök talán nem volt tökéletes példa, de ha őszinték vagyunk, na egy énektanár ugyan nyugdíjba mehet elméletileg úgy, hogy egy szót se kell kiejtenie idegen nyelven. 

Ez azonban a kisebbik gond, a nagyobbik, ami miatt elkezdtem filózni a kisebbiken is az az, hogy egyre inkább úgy gyanítom, hogy a nyelvtanulásra való hajlam, az bizony egy készség, azaz veleszületett. Ezt hívják nyelvérzéknek, ugye. Amiből azt akarom kihámozni, hogy lehet fejleszteni, csiszolni rajta, de alapvetően olyan marad, amilyet a génjeink akarnak. Pont úgy, mint ahogy nem lehet tanítani a jó hallást, a szép énekhangot, vagy az éles színlátást sem, szerintem, ezt is nehézkesen. Fejlesztheted, de csak egy viszonylag behatárolt szintig. Nem vagyunk egyformák, lehet valaki sok minden másban nagyon penge, és pont ebben a béka feneke alatt, vagy fordítva. És aztán ez dobja be azt a faramuci helyzetet, hogy magasan művelt, intelligens, a szakterületükön amúgy kiválóan teljesíteni tudó emberek futkoznak egy befejezetlen egyetemmel a hátuk mögött, diploma nélkül, mert nincs nyelvérzékük. Ezt nem a levegőből vettem, személyesen ismerek ilyet. Szóval nekem ez kicsit olyan, mintha nem engednének orvosnak, bármennyire is jó a kezed, amíg meg nem tanulsz fuvolán játszani, vagy csak akkor lehetsz közgazdász, ha ügyesen focizol. És innentől nem tartom teljesen igazságosnak.

A nyelvvizsgarendszer önmagában a harmadik baj, de ezt szerintem a legtöbben ismeritek. Nem minden család engedhet meg magának egy hatvanezres tanfolyamot, majd a harmadszori nekifutásra sikerülő negyvenezres vizsgát. Plusz, mára már sokat finomítottak a témán, de az "én időmben" az elérhető nyelvvizsgatípusoknak annyi közük volt a valós, gyakorlati nyelvtudáshoz, mint kősziklának az íjászathoz. 

Pár éve pont ezeket a gondolataimat adtam elő egy tőlünk egyel nyugatabbra lévő ország gyermekének, aki közölte, hogy hát náluk igazából pont így működik a dolog, vagy pont nem így, szóval hogy csak a direktben nyelvvel foglalkozó szakembereknek kötelező a vizsga, ők meg azt amúgyis megcsinálják a képzés keretein belül. Hm. 
Igaz onnan nem is mennek ki ennyien pincérnek külföldre.

De ez van, ezt kell szeretni, gyerekek. Egyelőre. Úgyhogy egyelőre hajrá, gyerekek, tanuljatok nyelveket, 
 спокойной ночи és aludjatok jól.