Lássátok, kedves feleim, s testvéreim az Úrban, e világ Isten ege alatt, beh gyönyörű es. Folyvást újul, s változik, minthogy a' Nap es fekél napkeleten s lenyugoszik napnyugaton estve, csak hogy másnapra kelvén újfent kezdje sétáját az ég boltján. S hasonlóképp változnak az évszakok es, a' búza kihajt, majd szárba szökik, hogy végül kenyeret adjék a' nép szájába. A' nemesember kardja es izzó vasdarab vala, most szépen tündököl, s majd ha a' rozsda marja, újat veret az emberfia a' kováccsal. Vannak azonban, kedves feleim, gondolám a' mai nappal, egynehány dolgok, melyeknek jobb volna biz úgy maradni, ahogy valának. Mint a' szabók, a' czipészek, s a' viselet, melyet készítenek.
Azért es gyújta világot elmémben e gondolat, s azért es ragadék pennát így az estve küszöbén, hogy felrójam nektek tanulságul, mert délnek előtte, biza, vásárban voltam.
Tevék eféleképp mégpenileg abból kifolyólag, hogy a' grófi ruhatár imitt-amott megkopott már, s hogy egy nemesúrnak a' belbecs mellett a kűlcsínre is adnia kell, mégse jelehetek meg a' szalonokban, mint valami lelenc, ki a' lovakkal aluszik.
Gondolám, vásározok egy új pantallót, egy ümögöt, s hogy lábbelimet is megevé a nyü, hát biz abból es egy párat.
Nem es kőne, hogy efféle művelet gondot okozzék, hisz rendes, becsületes szabók tudják, hogy a' nemesúr, ha csengő pénzt ad valamiért, akkor azt biz használni es fogja, s akarja. Mégpedig minnél tovább, hisz a' pénz még a grófi uradalmakban se a' lucernaföldön terem, s férfiembernek van jobb elfoglaltsága es, mint hogy minden fertályévben holmi kelmék után rohangáljék. Az efféle időtöltést meghagyja az asszonyfélének. Így tehát, rendes szabó olyan ruhát készít, mely egyszerű, díszítésében visszafogott, jól viseli a' használatot, s mégis úgy áll az emberfián, mint Péter apostolon a glória.
Nosza, fel is kerekedék a' reggeli ima s testgyakorlás után, beügeték a' városba, hogy dolgom után nézzek. Egy nagy vásárcsarnok mellett kötém ki pej kancámat, gondolván, itt biza minden meg lesz egy helyütt, mire szükségem lehet. Elsőként es betérék a' czipészhez. De bárhogy erőltetém szemeimet, nem láték afféle lábbelit, milyenhez szokva volnék, mely a' kikeleti vizeket, a' nyári port, az őszi sarat, s a' kopogós telet es állja. Elébe toppanék hát egy inasjánynak, felrántám pantallóm szárát, hogy lássa nyűtt, de erős csizmámat, s kérdém tőle, hogy hát, efféle nincs-e? "Csak télen"-morrantá oda amúgy foghíjjról, s rohant vala es tovább, mintha tűvel szúrkálnák. Sej, az ángyod kutya mindenit-gondolám-ha az én udvaromban szolgánlál, hamar megtudnád, mi az a' mogyorópálca. No de sebaj, körbenézék hát, tán akad gusztusomra való. Azonban mindenütt csak afféle félczipők, meg egyéb városi mitugrászoknak való bogárkergetők valának. Átballagtam vala a' szembeni vargához, de ott se lőn jobb. Csupa inasmunka, mely csillog ugyan, mint a' tücsök háta eső után, de amint kezébe veszi az emberfia, érzi, hogy ez biza pókhálóból van, s az első eső lemossa a' lábról. Próba-szerencse, betérék még egy szatócsüzletbe, de itt sem levék vidámabb, megint csak efféle városi topánok fogadának, igaz ugyan, némelyest erősebbek, de annyi aranyat kére értük a szatócs, hogy azon két lovat es vehetnék.
Hát ha így, akkor így. Utána járok-gondolám-a pantalló, meg az ümög dolgának. Betérék a' szabóhoz. S láss csodát:az ebugatta! Kódisok elhányt gönceit bocsátá portékába! Szakadt pantallók, likas térddel, rongyos üleppel, hogy mindefelé a férc áll belőlük! Hogy nem kergeté még szét a közönség ezt a kutya szabót, inasaival együtt, nem értem. De a' népek csak nézgelődének, vásározgatának, minta a' világon legnagyobb rendben volna, hogy rongyok lógnak a' fogasokról, drága aranyért. Node, azért a' nyakasság meghozá arany gyümölcsét, s a' szabóság nagy vala, így addig-addig fösztörgetém a gönczöket, míg találék megfelelőt, mit még senki se visele, s kilovagolhatok benne Isten napvilágára anélkül, hogy a' béresek összesúgnának a' hátam megett.
Hanem, a' csizma dóga még nem vala rendben. Visszatérék hát a' legelső cipészhez, s átforgatám még egyszer portékáját, tán szerencsével járok itt es. De akárhogy gönygyölítem, akárhogy forgatom, csak efféle harmatbélésű, elsőbálosnak való ócskaságok kerülének elő. Azonban, nem vala mindhiába, hogy barboncás deák koromban töltének fejembe némi számvetést, megverém a' csizmám szárát, s mondám: ott eszi a fenye. Sokat igazán nem kér érte a' czipész,s ha csak aratásig, vagy szüretig bírja es, lesz még annyi aranyam, hogy újat vásároljak, s addig es, legalább van miben Istenhozzádot mondani a kisasszonyoknak. Télen peniglen vásárlok majdan valamiféle rendes portékát, tán bizony rögtön kettőt. Ezért az asztalra csapám a' pár aranyat, megpödrém bajszomat, s azt se mondám, befölhősült, kiballagék a vásárcsarnokból, s hazatérék a kihelyezett rezidenciára.
Így hát, kedves feleim, s testvéreim az Úrban, azt mondom néktek, ferdén áll a világ dolga, ami a hacukát illeti. Elmúltak vala azok az idők, mikor az emberfia az aranyért portékát kapott vala, s nem csak tréfát. Arra kérlek hát titeket evvégett, ha valaméktek ismer még becsületes ruhakészítőt, ki a' hacukába lelkét is beleteszi, adjátok tudtomra. Küldjetek róla postagalambot, megétetem, s visszaerisztem, s mint tudjátok, egy nemesúr nem feledi a szívességet.
Addig is maradok tisztelettel:
Vargha gróf, Vargária örököse, s helytartója a kihelyezett részeken.
Kelt: Bécsnek császári városában, a' Dunának szigetin, Vargária kihelyezett helytartóságán, lámpaoltáskor.
