2018. október 20., szombat

Az ezeregyéjszaka rémmeséi




Olvastak nektek is kisgyerekkorotokban mesét? Mármint úgy tényleg, könyvből, igazi klasszikus mesét? Nekem még igen, tök jó dolog egyébként és ha egyszer megszaporodok, biztos, hogy folytatni fogom ezt a szép hagyományt. Arra emlékszem, hogy a magyar népmeséket nagyon szerettem, meg a Rémusz bácsi meséit, meg a Fekete István történeteket. És szerintem kaptam néhány sztorit az Ezeregyéjszaka meséiből is. A kellemes emléken kívül túl sok benyomás nem maradt meg, annyi csak, hogy volt valamiféle királyember, akinek egy csinos lány mondott éjszakáról éjszakára szép meséket.
 Azóta nem is igen találkoztam a könyvvel.

Namost, ma nagycsaládi ünnepre indultunk. Reggel hazazörögtem Bécsből, tíz felé itthon voltam Vargáriában, Jóanyám még a városban kavargott, azt mondta, majd 11 felé jön. Aztán nem, mert megkésett ittott. Szóval dolgom nem lévén, erőteljes unatkozásba kezdtem. De azt mondják, az meg a buta emberek kiváltsága, úgyhogy nem akarván beállni a sorba elvégeztem pár csipcsup dolgot, kiolvastam az internetet a kisbetűs részig bezárólag, majd hogy még mindig nem akart úgy festeni, hogy mi indulnánk bárhova is, lekaptam a könyvespolcról az első porosodó kötetet, ami a kezembe akadt, hanyatt vágtam magam a díványon és olvasni kezdtem. Nos, a felvezetés után nyilván nem fogtok meglepődni, hogy az Ezeregyéjszaka meséinek egy régebbi, nyers fordítású de az eredetihez közeli kötete volt az. Azon azonban talán igen, mint ahogy én is, hogy mikor a tizedik oldal után Jóanyám végre berobbant az ajtón, (gyerefiammennyünkfiam) akkor -elnézést, de- a 
"mi ez a perverz, beteg fos?" kérdéssel fordultam hozzá.


Oké, tudom, ez most furcsán hangzik. De, kapjátok elő a könyvet, ha megvan még valahol és így felnőtt fejjel lapozzátok át. Ha nincs meg, akkor röviden, prózaian összefoglalom az első tíz oldal eseményeit. Íme.

A bölcs és jószívű király, akit népe imád, nagyon látni szeretné öccsét, aki egy másik tartomány uralkodója. Követet meneszt érte, az öcs, aki egyébként hasonlóan közkedvelt személyiség, örömmel fogadja az invitálást és azonnal készülődni kezd az útra. Ahogy kilép a palota kapuján, eszébe jut, hogy elfelejtett valamit és visszarohan érte. A háloszobájában in flagranti éri a feleségét, akit épp egy néger rabszolga töcsköl. Annak rendje-módja szerint agyonveri mindkettőt. Ezután mélabúba esik. Megérkezik bátyja udvarába, aki próbálja kifaggatni szomorúságának okáról, de ő néma marad, egészen addig, míg véletlenül fel nem fedezi, hogy mikor bátyó vadászni van, annak felesége a szolgálónőivel és a néger rabszolgákkal orgiát rendez  a kertben. Úgy gondolja, hogy ha van az övénél nagyobb baj is, akkor az övé nam is annyira nagy és némi nyaggatás után elmeséli a királynak a történteket. A báty búnak ereszti fejét és öccsével együtt világgá megy. Vándorlásaik során lesből megfigyelnek egy dzsinnt, aki egy gyönyörű nőt tart fogságban, akit-mint kiderül-a saját esküvőjéről rabolt el. Míg a dzsinn alszik, a nő felfedezi a két leskelődő férfit és megfenyegeti őket, hogy felébreszti a dzsinnt, ha nem közösülnek vele. Ők a kényszernek engedve megteszik ezt. Az aktus után a nő elkéri a gyűrűjüket és felfűzi egy-ha jól emlékszem- hatszázvalamennyi gyűrűt tartalmazó füzérre, melynek minden eleme egy-egy hasonlóan szexre kényszerített férfi emléke. A két férfiú megnyugszik hát, hogy van az ő bajuknál is nagyobb és visszatérnek a báty palotájába. A báty, megcsömörölve a nőktől, lefejezteti feleségét, annak szolgálóit és rabszolgáit. Ezután megparancsolja vezírének, hogy minden nap egy új szűzlányt szerezzen neki. Ezt a szűzlányt éjszaka megerőszakolja, majd másnap reggel elvágatja a torkát. Ez jódarabig megy így, míg a városból elfogynak a szűzek, részben a király közvetlen ténykedése nyomán, részben mert elmenekülnek. Az utolsó két szűz a vezír lányai. A vezír nem akarja őket a királynak adni, a nagyobbik, Seherezádé azonban kieszel valamit és nyaggatja apját, hogy a többi szűz érdekében tegye meg. Apja erre egy tanmesével válaszol, ami egy történet a történetben, egy viszonylag zavaros és érthetetlen eseménysorozattal. A történetbeli történet csattanója, mint végső és megszívlelendő megoldás: a mese főhőse egy bottal ájultra veri a feleségét, egy személyben unokahúgát, aki ezután kezet és lábat csókol urának, ezáltal minden megoldódik és mindenki boldog. A vezír ezzel akar utalni arra, hogy lánya hasonlóan járhat, ha nem engedelmeskedik. A lány azonban makacs, így se here, se zádé, végül a király elé kerül. A király megherbeküli a szűz Seherezádét. A már kevésbbé szűz leány megkéri az uralkodót, hogy had lássa utoljára húgát és had mondjon neki egy mesét. A király megengedi és mivel amúgy sem tud aludni, hallgatja a mesét.
Ennek a történetnek, a tényleges ezeregyéjszaka első meséjének már nem értem a végére. Ameddig jutottam, az három szép és buja nőről szólt, akik magukban élnek egy házban, ahova mindenféle indokkal különböző nyomorultsorsú férfinépeket, teherhordókat, félvak koldusokat, meg efféléket csábítanak be, hogy aztán rajtuk és velük szórakozzannak. Épp két fekete kutyát korbácsoltak meg a történetben, különösebb látható ok nélkül  (gondolom az ezután derült volna ki), mikor Jóanyám megérkezett.

Na. Értitek már a kérdést?

Azt

a

qrva.


És nem, nem túloztam, aki nem hiszi, annak utánajárok. Vagy olvassa el maga. Tehát ha elhagyjuk a szóvirágokat, akkor az Ezeregyéjszaka meséi, legalábbis az első tíz oldal, jó forgatókönyvalap lenne egy Tarantino-Kovi-George R.R. Martin koprodukcióhoz. Éééés ez a mű gyerekeknek szánt meséskönyvként fut. 

Namost, ha őszinték vagyunk és ha jól belegondolunk, egy Grimm-mese, egy magyar népmese, vagy mondjuk egy Gücülke és cimborái se sokkal vidámabb ám. (Utóbbi egyik kedvenc gyerekkönyvem volt, amit szintén elolvastam egyszer felnőtt fejjel.)

Azt hiszem a generációnk néhány defektje most magyarázatra talált.

Én ettől függetlenül is tartom magam hozzá, hogy olvasni fogok a gyerekemnek. De lehet, előtte elolvasom, hogy mit is. Vagy nekiállok meséket írni.
Brrrr...

No, legyetek jók és nézzetek Tom és Jerryt. Ja ne. Akkor Bambit. Végülis az csak egy tragikus halálesettel kezdődik. Á, bakker, akkor ott a Tom Sawyer. Abban csak macskát nyúznak és agyonlövik a négereket. Vagy inkább a Miki egér és Plútó, amiben egy egoista passzív-agresszív rágcsáló ad ki céltalan parancsokat egy kutyának. Nem jó. Akkor nem marad más, mint a Félig-nyúzott bakkecske című mese, amiben egy élve megnyúzott bakkecske rohan világgá, vagy ha az se jön be, akkor Rémusz bácsit, amiben a farkas egy kátránybábúhoz ragadva hagyná a nyulat megdögleni, vagy a Jancsi és Juliska, amiben gyerekekt akarnak élve megsütni, vagy a Pocahontast, amiben indiánok és telepesek mészárolják halomra egymást, vagy....
feladtam.

Csak szimplán menjetek aludni, jó?
Ma nincs mese.







2018. október 16., kedd

Csús



Hajnal hat van, ülünk M.-mel meg egy tőzsgyökeres osztrák komámasszonnyal a díványon. Mondom, hajnal, mert bár a hat az nekem inkább reggel, de tekintve hogy egy jóbarát lakásavatásából kifolyólag átmulattuk az iccakát, most a kemény munkával leküzdött józanság utolsó morzsáit villogtatva pislogunk bele a reggeli derengésbe. Szóval dől belőlünk a hülyeség na. Megszekálom M.-et, hogy meg kellene tanulnia a csúsnémetet. Mi az a csús*? Kérdezi?
Hát mondom drága, te meg én, például. Erre J., az őslakos rákontráz, hogy nem is, mi inkább számítunk osztráknak. 
Osztrák a nénikéd, mondom neki.
Na így indult a téma.

*=A csús, eredetiben Tschusch, egy osztrák szlengkifejezés. Nem kifejezetten kedves formája a délszlávok és az orientális népek megjelölésének. Általános értelmezésben amolyan gyüttment betelepült külföldi.


Olyanformán vagyok a csússággal, hogy mindig poént csinálok belőle. Kicsit olyan cyranosan, azaz magamat el szoktam szórakoztatni a témával, de ha más mondja, ott elég gyorsan (úgy három és öt másodperc között) kitör a perpatvar. Meg aztán szigorúan véve én nem is vagyok csús, hanem gulászabáló, mert a csúsok, mint mondám a délszlávok, meg az orientek. De hogy osztrák nem vagyok, na az szentség. J. meg ezen fennakad. Hát te most mit aggódsz mondom? Hát mer, aszongya, hogy te hasznos része vagy a társadalomnak, meg beszélsz németül, meg adózol, meg minden, szóval te inkább vagy osztrák. Én meg minnyá rádhúzom a vizeslepedőt, mondom. Nem vagyok osztrák és punktum. Magyar vagyok. Külföldi, csús, és büszke rá. Csak nem megy bele a fejébe a téma.

Pedig szerintem elég egyszerű. Integrálódni nem jelentheti azt, hogy az ember feladja az identitását, vagy a gyökereit. Jól érzem magam káposztazabálóéknál, tényleg, kisebb nagyobb kerülőkkel de azért segítek is az államforma megtartásában, el tudok beszélgetni bárkivel Istenről és a világról, de attól még meghúzom a komák fülét születésnapkor, tudom, hogy a fagylaltosdobozba pörkölt, a kóláspalackba szilvapálinka való, van egy műanyagszatyrom amiben műanyagszatyrok vannak, a kedvenc édességem a túrórudi és a gólörömöt "bennvanbazdmeg"-ként juttatom kifejezésre. Jó, ez utóbbi nem igaz, ennyiből kihúzó vagyok, mer nem érdekel a foci. 
És ez nekem teljesen jó így, eszemben sincs változtatni rajta.

Érdekes, hogy az otthoniak között van, akinek ez már sok. Szóval, van aki szerint ha nem Agyarországról kapja Árpád fia vagy Emese lánya a fizetését, akkor menjen a fenébe. Mer' az mán nem is magyar. Hát nem tudom. Másfelől, a külföldi magyaroknak is mindig mindenhol kialakul egy magyarutáló szekciója, akiknek ez sok. Van olyan szegrőlvégről ismerősöm, aki kicsallangott ide, hogy is mondjam, nem épp agysebésznek, inkább póznaügyi tesztoszteronmenedzsernek (ne nézzé hülyegyerek, rúdtáncosnak, na), aztán mikor egyszer megszekálták ezzel, akkor lebalfaszmagyarozott mindenkit. Hát, ezt se tudom. 
Én maradok a magam verziójánál ezügyben.

Merhogy mér ne. Idővel rájöttem, hogy a külső megítélés sok szempontból a fejedben dől el. Van egy jó komám, szintén tőzsgyökeres zauerkraut, akinek van egy elmélete. Azt szokta mondani, hogy a sógor a "külföldi" szót két értelemben használja. Vannak ugyanis a jó, meg a rossz külföldiek. Mert tök más, ha azt mondod, hogy szerb, cseh, magyar, albán, vagy török vagy, mintha angol, francia, svéd, vagy spanyol. És ez tényleg így van. A baj az, hogy az ember hajlamos átvenni ezt a mentalitást és elkezdeni jó vagy rossz külföldiként viselkedni. Pl míg egy csús szégyenkezve töri a németet, egy angol kurvabüszke, ha el tudja mondani, hogy gútenmorgen, és tapsot vár érte. Aztán mikor ez leesett annó, az elég sokmindent megváltoztatott körülöttem. Amint elkezded a külföldiségedet nem túlharsogva, de természetes büszkeséggel kezelni, a külvilág is úgy fogja. 

És ugyanez a helyzet otthon is. Ha nem játszod a Csekonics bárót, senki nem fog fennakadni. Volt egy jóbarátom, aki azt mondta egyszer, hogy az otthon ott van, ahova a szívünkben magunkkal visszük. Ez az érzés meg olyan mint a rádium. Meleg és sugároz. 

Szóval nem, én nem akarok osztrák lenni. Minek? Nekem ez így helyes és így jó, ahogy van. Egy csús igenis legyen büszke csús, még akkor is, ha elfogadják.

Végszónak, ez igen kell ide, ez a kép.
Jók legyetek ám.






2018. október 4., csütörtök

Aurora vineralis




Kipattan a szemem. Így szoktam ébredni. Ahogy Jóapám szokta mondani, mint a kutyák. Kell egy pillanat, hogy összerakjam a helyzetet. Hűvös ágynemű, nem a megszokott. M. békésen szuszog a jobbomon. Akkor jó. Szép reggel. Csendesen pislog be az őszi napfény az ablakon. 
Minden jó.

Megvan az a hang, mikor a DJ megrántja hátrafelé a bakelitlemezt? "Szkreccselésnek" hívják szaknyelven, legalábbis a szakértők. 
Csendesen pislog be az őszi napfény az ablakon. 
Sötétnek kellene lennie, basszameg. Legalábbis félhomálynak. Ez meg az ablakon figyel be, pedig a másodikon vagyunk. 

Rekordsebességgel húzom fel fordítva a zoknimat, vesztem el a fél kontaktlencsémet és borítom fel a pálinkáspoharat amibe az éjjel-jobb híjján-letároltam. Közben dengar* nyelven mantrázok: baszkibébielaludtam, nemkeltettfelezeafostelefon, kurvaanyjátmennyiidő, elkésekapicsábaamunkából, ménemcsörgöttezafos.

M. csendessen megrezzen az anyázásomra. Lassan kinyitja a szemét, bár látszik, azt se tudja, fiú-e, vagy lány. Pedig szent meggyőződésem, hogy az utóbbi. Nyugi kedves, azt mondja, nem késel el, még csak hét óra van. Csákány a fejembe. Csak hét óra. Alapesetben fél hétkor szoktam elindulni otthonról, hogy a metró-vonat kombóval kényelmesen beérjek melóhelyre. Ráadásul nem otthon vagyok, tehát haza kell mennem megetetni Kutya Urat, átöltözni aztán elérni a vonat. Persze, miért is ne a város túlsó felén lennénk. Baszki. Főnöknek "'reggelt, lekéstem a vonatot, igyekszem elkapni a következőt, bocs" sms, azonnali "köszi az infót" (basszameg) válasszal. Csókot nyomok M. orrára a második együtt töltött éjszakánk dicstelen reggelén, aztán rohan.

A tükörben egy pillanatra felvillan (a kontaktlencse elvesztése közben), hogy elfeküdtem a hajam egyoldalasra, tehát nagyjából úgy festek mint Hitler, csak sötétszőke és hosszú hajjal. A pulóverem bűzlik  a tegnap éjjel zárt térben elszívott cigarettáktól és a homlokomon virít egy elkapart pattanás. Sunyorgok a fél kontaktlencsével és picit sántítok a kocogás közben túlerőltetett csípőízület miatt. Nem festhetek jól, gondolom. A metrón a népek rejtett testbeszéde, melyet áldásként vagy átokként nyitott könyvként olvasok, alátámasztja pillanatnyi önképemet. 

Átszlálok az únégyről az úhatra. A bezáródó ajtó sötét hátterének tükrében megpróbálok kezdeni valamit a fajemmel. Esélytelen. Közben megy a motolla az agyamban, hogy nem fogom elérni a következő vonatot sem. Kocsiba szállni pedig nem vagyok elég friss. Tökömlegyen. És akkor elérünk az állomáshoz, ahol le kell szállnom. Kivételes módon ablakai vannak. Azokon besüt a hajnaliból reggelivé élesedett fény és kirajzolja a Leopoldsberg hupniját a Duna hátterében. Büdösen, fél szemmel sunyorogva, hitlerfrizurával és elvakart pattanással mosolyodok el.
 Ez gyönyörű-gondolom.




Soha, de tényleg soha nem fordult még elő velem, hogy a metró ajtaja ne akarna kinyílni. Most baszki, most muszáj megtörténnie. Bökködöm a piros gombot, ami csak nem vált zöldre, majd a metró továbbmegy, miközben az összes leltárban lévő isteneket és szenteket megdícsérem. Leszállok a következő állomásnál, elszalasztom az első visszafelé menő metrót, a másodikra felszállok. Közben rájövök, hogy az alváshiány ellenére egész friss vagyok, csak azért érzem hülyén magam, mert a két szemem két különböző élességű képet ad. Akkor szakadjon meg a vonat, bevezetek, ha hazaérek egyszer. Pont elkapom a buszt. Csókolomsofőrbácsi, mikorteccikindulni? Minnyáfiatalember. Jóvan, mindjártotthon, basszamegeznemarramegyamerrekéne. Jamégis. Leszáll, kapun beront. Kutya Úr ugrik a kertből a nyakamba, hogy hülye humanoid, hol voltál? Nem töltött még egyedül éjszakát, mióta ideköltöztünk. 

Etetés, pulóvercsere, újkontaktlencse. Reggelivécészeánsz, uzsonnaalma. Közben próbálom elmagyarázni Kutya Úrnak, hogy ne utáljon. Nem utál. 
Csatt be azautóba, irány sanktpölten. A GPS szerint nagyon nem fogok odaérni arra, amit a főnöknek írtam. Két szemem az úton, most már mind a kettőre látok. Recseg a lejátszóból a Heaven shall burn, közben  kalandoznak a gondolataim

Alig több mint egy hónapja még a falat kapartam. Elkapott a bizonytalanságérzet, vele jött a depresszió. Lógtam a levegőben, mint ahogy már nyolc éve teszem. Csak addig nem zavart. Akkor elkezdett, de nagyon. És most? Elkéstem, kialvatlan vagyok és elkapart pattanás virít a homlokomon. 
De a kecóban, amiből kiviharzottam, jól érzem magam. Kutya Úr is. A munkehelyen, ahova tartok, tisztelnek és elfogadnak. Értelme van annak amit ott csinálok és jól csinálom. És tudom, hogy a főnök azt fogja mondani, mikor beesek, hogy jóvan, előfordul. M. épp a másik oldalára fordul az ágyban, amiből majdnem szaltóval ugrottam ki, fene a jó dolgát. Estére meghívott egy barátom magához. Persze lemondtam, mert tudtam, hogy alig fogok a lábamon állni. De vezetek bele a reggelbe, alig kicsit túllépve a sebességhatárt, egy kevésbbé büdös pulóverben, nagyjából kifésült hitlerfrizurával és egy elvakart pattanással, ami jó lesz így is.
 És rájövök, hogy jól érzem magam.

Szeretem ezt a reggelt.


(*:A dengar az M.-el kommunikációra használt keveréknyelvünk. Az angolnak, a németnek a fárszinak és a magyarnak egy teljesen idióta de működőképes egyvelege.)