Kipattan a szemem. Így szoktam ébredni. Ahogy Jóapám szokta mondani, mint a kutyák. Kell egy pillanat, hogy összerakjam a helyzetet. Hűvös ágynemű, nem a megszokott. M. békésen szuszog a jobbomon. Akkor jó. Szép reggel. Csendesen pislog be az őszi napfény az ablakon.
Minden jó.
Megvan az a hang, mikor a DJ megrántja hátrafelé a bakelitlemezt? "Szkreccselésnek" hívják szaknyelven, legalábbis a szakértők.
Csendesen pislog be az őszi napfény az ablakon.
Sötétnek kellene lennie, basszameg. Legalábbis félhomálynak. Ez meg az ablakon figyel be, pedig a másodikon vagyunk.
Rekordsebességgel húzom fel fordítva a zoknimat, vesztem el a fél kontaktlencsémet és borítom fel a pálinkáspoharat amibe az éjjel-jobb híjján-letároltam. Közben dengar* nyelven mantrázok: baszkibébielaludtam, nemkeltettfelezeafostelefon, kurvaanyjátmennyiidő, elkésekapicsábaamunkából, ménemcsörgöttezafos.
M. csendessen megrezzen az anyázásomra. Lassan kinyitja a szemét, bár látszik, azt se tudja, fiú-e, vagy lány. Pedig szent meggyőződésem, hogy az utóbbi. Nyugi kedves, azt mondja, nem késel el, még csak hét óra van. Csákány a fejembe. Csak hét óra. Alapesetben fél hétkor szoktam elindulni otthonról, hogy a metró-vonat kombóval kényelmesen beérjek melóhelyre. Ráadásul nem otthon vagyok, tehát haza kell mennem megetetni Kutya Urat, átöltözni aztán elérni a vonat. Persze, miért is ne a város túlsó felén lennénk. Baszki. Főnöknek "'reggelt, lekéstem a vonatot, igyekszem elkapni a következőt, bocs" sms, azonnali "köszi az infót" (basszameg) válasszal. Csókot nyomok M. orrára a második együtt töltött éjszakánk dicstelen reggelén, aztán rohan.
A tükörben egy pillanatra felvillan (a kontaktlencse elvesztése közben), hogy elfeküdtem a hajam egyoldalasra, tehát nagyjából úgy festek mint Hitler, csak sötétszőke és hosszú hajjal. A pulóverem bűzlik a tegnap éjjel zárt térben elszívott cigarettáktól és a homlokomon virít egy elkapart pattanás. Sunyorgok a fél kontaktlencsével és picit sántítok a kocogás közben túlerőltetett csípőízület miatt. Nem festhetek jól, gondolom. A metrón a népek rejtett testbeszéde, melyet áldásként vagy átokként nyitott könyvként olvasok, alátámasztja pillanatnyi önképemet.
Átszlálok az únégyről az úhatra. A bezáródó ajtó sötét hátterének tükrében megpróbálok kezdeni valamit a fajemmel. Esélytelen. Közben megy a motolla az agyamban, hogy nem fogom elérni a következő vonatot sem. Kocsiba szállni pedig nem vagyok elég friss. Tökömlegyen. És akkor elérünk az állomáshoz, ahol le kell szállnom. Kivételes módon ablakai vannak. Azokon besüt a hajnaliból reggelivé élesedett fény és kirajzolja a Leopoldsberg hupniját a Duna hátterében. Büdösen, fél szemmel sunyorogva, hitlerfrizurával és elvakart pattanással mosolyodok el.
Ez gyönyörű-gondolom.
Soha, de tényleg soha nem fordult még elő velem, hogy a metró ajtaja ne akarna kinyílni. Most baszki, most muszáj megtörténnie. Bökködöm a piros gombot, ami csak nem vált zöldre, majd a metró továbbmegy, miközben az összes leltárban lévő isteneket és szenteket megdícsérem. Leszállok a következő állomásnál, elszalasztom az első visszafelé menő metrót, a másodikra felszállok. Közben rájövök, hogy az alváshiány ellenére egész friss vagyok, csak azért érzem hülyén magam, mert a két szemem két különböző élességű képet ad. Akkor szakadjon meg a vonat, bevezetek, ha hazaérek egyszer. Pont elkapom a buszt. Csókolomsofőrbácsi, mikorteccikindulni? Minnyáfiatalember. Jóvan, mindjártotthon, basszamegeznemarramegyamerrekéne. Jamégis. Leszáll, kapun beront. Kutya Úr ugrik a kertből a nyakamba, hogy hülye humanoid, hol voltál? Nem töltött még egyedül éjszakát, mióta ideköltöztünk.
Etetés, pulóvercsere, újkontaktlencse. Reggelivécészeánsz, uzsonnaalma. Közben próbálom elmagyarázni Kutya Úrnak, hogy ne utáljon. Nem utál.
Csatt be azautóba, irány sanktpölten. A GPS szerint nagyon nem fogok odaérni arra, amit a főnöknek írtam. Két szemem az úton, most már mind a kettőre látok. Recseg a lejátszóból a Heaven shall burn, közben kalandoznak a gondolataim.
Alig több mint egy hónapja még a falat kapartam. Elkapott a bizonytalanságérzet, vele jött a depresszió. Lógtam a levegőben, mint ahogy már nyolc éve teszem. Csak addig nem zavart. Akkor elkezdett, de nagyon. És most? Elkéstem, kialvatlan vagyok és elkapart pattanás virít a homlokomon.
De a kecóban, amiből kiviharzottam, jól érzem magam. Kutya Úr is. A munkehelyen, ahova tartok, tisztelnek és elfogadnak. Értelme van annak amit ott csinálok és jól csinálom. És tudom, hogy a főnök azt fogja mondani, mikor beesek, hogy jóvan, előfordul. M. épp a másik oldalára fordul az ágyban, amiből majdnem szaltóval ugrottam ki, fene a jó dolgát. Estére meghívott egy barátom magához. Persze lemondtam, mert tudtam, hogy alig fogok a lábamon állni. De vezetek bele a reggelbe, alig kicsit túllépve a sebességhatárt, egy kevésbbé büdös pulóverben, nagyjából kifésült hitlerfrizurával és egy elvakart pattanással, ami jó lesz így is.
És rájövök, hogy jól érzem magam.
Szeretem ezt a reggelt.
(*:A dengar az M.-el kommunikációra használt keveréknyelvünk. Az angolnak, a németnek a fárszinak és a magyarnak egy teljesen idióta de működőképes egyvelege.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése