Csús

Hajnal hat van, ülünk M.-mel meg egy tőzsgyökeres osztrák komámasszonnyal a díványon. Mondom, hajnal, mert bár a hat az nekem inkább reggel, de tekintve hogy egy jóbarát lakásavatásából kifolyólag átmulattuk az iccakát, most a kemény munkával leküzdött józanság utolsó morzsáit villogtatva pislogunk bele a reggeli derengésbe. Szóval dől belőlünk a hülyeség na. Megszekálom M.-et, hogy meg kellene tanulnia a csúsnémetet. Mi az a csús*? Kérdezi?

Hát mondom drága, te meg én, például. Erre J., az őslakos rákontráz, hogy nem is, mi inkább számítunk osztráknak. 

Osztrák a nénikéd, mondom neki.

Na így indult a téma.

*=A csús, eredetiben Tschusch, egy osztrák szlengkifejezés. Nem kifejezetten kedves formája a délszlávok és az orientális népek megjelölésének. Általános értelmezésben amolyan gyüttment betelepült külföldi.

Olyanformán vagyok a csússággal, hogy mindig poént csinálok belőle. Kicsit olyan cyranosan, azaz magamat el szoktam szórakoztatni a témával, de ha más mondja, ott elég gyorsan (úgy három és öt másodperc között) kitör a perpatvar. Meg aztán szigorúan véve én nem is vagyok csús, hanem gulászabáló, mert a csúsok, mint mondám a délszlávok, meg az orientek. De hogy osztrák nem vagyok, na az szentség. J. meg ezen fennakad. Hát te most mit aggódsz mondom? Hát mer, aszongya, hogy te hasznos része vagy a társadalomnak, meg beszélsz németül, meg adózol, meg minden, szóval te inkább vagy osztrák. Én meg minnyá rádhúzom a vizeslepedőt, mondom. Nem vagyok osztrák és punktum. Magyar vagyok. Külföldi, csús, és büszke rá. Csak nem megy bele a fejébe a téma.

Pedig szerintem elég egyszerű. Integrálódni nem jelentheti azt, hogy az ember feladja az identitását, vagy a gyökereit. Jól érzem magam káposztazabálóéknál, tényleg, kisebb nagyobb kerülőkkel de azért segítek is az államforma megtartásában, el tudok beszélgetni bárkivel Istenről és a világról, de attól még meghúzom a komák fülét születésnapkor, tudom, hogy a fagylaltosdobozba pörkölt, a kóláspalackba szilvapálinka való, van egy műanyagszatyrom amiben műanyagszatyrok vannak, a kedvenc édességem a túrórudi és a gólörömöt "bennvanbazdmeg"-ként juttatom kifejezésre. Jó, ez utóbbi nem igaz, ennyiből kihúzó vagyok, mer nem érdekel a foci. 

És ez nekem teljesen jó így, eszemben sincs változtatni rajta.

Érdekes, hogy az otthoniak között van, akinek ez már sok. Szóval, van aki szerint ha nem Agyarországról kapja Árpád fia vagy Emese lánya a fizetését, akkor menjen a fenébe. Mer' az mán nem is magyar. Hát nem tudom. Másfelől, a külföldi magyaroknak is mindig mindenhol kialakul egy magyarutáló szekciója, akiknek ez sok. Van olyan szegrőlvégről ismerősöm, aki kicsallangott ide, hogy is mondjam, nem épp agysebésznek, inkább póznaügyi tesztoszteronmenedzsernek (ne nézzé hülyegyerek, rúdtáncosnak, na), aztán mikor egyszer megszekálták ezzel, akkor lebalfaszmagyarozott mindenkit. Hát, ezt se tudom. 

Én maradok a magam verziójánál ezügyben.

Merhogy mér ne. Idővel rájöttem, hogy a külső megítélés sok szempontból a fejedben dől el. Van egy jó komám, szintén tőzsgyökeres zauerkraut, akinek van egy elmélete. Azt szokta mondani, hogy a sógor a "külföldi" szót két értelemben használja. Vannak ugyanis a jó, meg a rossz külföldiek. Mert tök más, ha azt mondod, hogy szerb, cseh, magyar, albán, vagy török vagy, mintha angol, francia, svéd, vagy spanyol. És ez tényleg így van. A baj az, hogy az ember hajlamos átvenni ezt a mentalitást és elkezdeni jó vagy rossz külföldiként viselkedni. Pl míg egy csús szégyenkezve töri a németet, egy angol kurvabüszke, ha el tudja mondani, hogy gútenmorgen, és tapsot vár érte. Aztán mikor ez leesett annó, az elég sokmindent megváltoztatott körülöttem. Amint elkezded a külföldiségedet nem túlharsogva, de természetes büszkeséggel kezelni, a külvilág is úgy fogja. 

És ugyanez a helyzet otthon is. Ha nem játszod a Csekonics bárót, senki nem fog fennakadni. Volt egy jóbarátom, aki azt mondta egyszer, hogy az otthon ott van, ahova a szívünkben magunkkal visszük. Ez az érzés meg olyan mint a rádium. Meleg és sugároz. 

Szóval nem, én nem akarok osztrák lenni. Minek? Nekem ez így helyes és így jó, ahogy van. Egy csús igenis legyen büszke csús, még akkor is, ha elfogadják.

Végszónak, ez igen kell ide, ez a kép.

Jók legyetek ám.