Az Atyaúristen tartsa meg jó egészségben kendteket és a' kendetknek házanépét. Újfent éken fogó pennát ragadok, s írok véle kendteknek, mivel mondandóm számos. Kedves testvéreim, s barátaim az Úrban olvasták tántalán korábbi levelimet, s tudják jól, hogy a' grófság jövedelmét kiegészítendő, s az egyszeri nép javát elősegítendő egynehány esztendeje elszerződtem a' császár szolgálatába deáknevelőnek s okítónak. S hogy mi feladat ez, kendtek nem is gondolnák.
Elregölöm, íme, sorjában.
Legelébb es, el kell mondjam néktek kedves testvéreim az Úrban, miféle népek kerülnek szárnyaim alá. Bár mink, szittya magyarok megszokánk vala, hogy a' purdé, mihelyst kilát a tavaszi fűből, dolgára ered, segél a' portán s hasznossá teszi magát Isten ege alatt, a' sógoroknál ez másként folyik, biza. Az én oskolámban, hiszitek vagy sem, kedves feleim, munkabíróvá cseperedett leventék, s bögyösfaros menyecskék szaladgálnak, kik már nem kiáltanak édesanyjuk után, ha tomporukat meglegyinti valamely tévelygő ifjú. Így hát nem is volt helyes 'pulyát' írnom levelem címeként, miként es ehelyt mindinkább beszélhetünk sudár, fiatal, azonban felcseperedett népekrül.
S méges, kedves feleim, el se gondolnátok. Ezek a' jányok és leventék, hiába, hogy már rég húzhatnának vizet a' kútról, hordhatnák a' kévét aratáskor, s kergethetnék az udmurtokat a' gyepűkön, ezek biz olyanok az fejökben, mint a' tipegő gyermekcsék.
Kendteket, s biz, jómagamat is szidalmazott eleget szülőapám, s szülőanyám. Mondták kendteknek es, s nekem es, hogy édes fiam, ha nem húzod ki magad, ha mindig ily lobáncás hosszi hajat hordol, ha nem köszöntesz előre az idősbeknek, ha nem eszed meg a' paszulykát csak a' puliszkát, avagy ha nem beszélsz illendően, sose lesz ember belőled. S lássátok szümtükkel, csak megtartott a' Jóisten mindőnket, hálelúja. Nem lesz ez máhogyan ennél a' kompániánál sem. Nékik es kell valaki, aki ágál, s zsörtölődik, ők es azt gondolják majd, hogy ők tudják jobban, s végezetül ők es hozzátesznek majd valamit a világ forgásához.
S méges, úgy es, hogy tudom, zsörtölődnöm sem nem érdemes, sem nem érdekes, s tudom, hogy kendteket s jómagamat ugyanígy palázoltak idősb feleink, s gyermekink gyermekinek gyermekit ugyanígy fogják majdan, mégis testvéreim, kutyának a' máját.
Ezen békanyúzó ifjoncok, ezek feleim, úgy beszélnek egymással, mint valami disznópásztorok. Még ha perpatvart sem akarnának, akkor es olybá tűnik, mintha egymást szidalmaznák. Aztánmeg, mindég szajkózom nekik, hogy számolnák már meg, hány szájuk, s fülük van. Merthogy, előbbiből csak egy, utóbbiból meg kettő. S mert a' Jóisten semmit sem csinált vala véletlennek, ez es azért lőn ilyformán, hogy az ember fia kétszer hallgasson s egyszer beszéljen. * De ezek, testvéreim, nem tudják ezt a' bölcsességet. Beszélnek, mint holmi locskapatak, csakhogy zaj legyen, s böködik mindeközben a' snájdig távbeszélőt. Néhanapján azt kell gondolnom, nem es oskola, de tikól ez, hol vagyok.
Nem áldásos továbbá a dolgok menetére, hogy van köztök mindenféle nép, a' sógor fajjától a' török szultán s perzsa sah pereputtyán át a' délvidéki s keleti mócokig, oláhokig, s szerbekig. Hallani annyi nyelvet minálunk, hej, kedves feleim, mintha csak Bábel tornyát akarnók újragerendázni.
Hanemhát, mit is kezdhet egy nemes úr ily szépen megkevert zabkásában? Mert az úr mindenhol úr, s megteszi mit kell. S így vagy úgy, kedves feleim, maradjon tán közöttünk, mit mostan írok, de szívemnek kedves ezzel a' siserehaddal munkálkodni, s valahogy csak rend leend mindég.
Először es, azt gondolom, hogy jótét hatása van a' szittya virtusnak. Megmondani az igazat, úgy ahogyan van. Mert jaj, rendes nép biz a' sógor, mondhat ki mit akar, de ez nem erőssége. A sógornak a' libafos az fekália, a' döglött macska kadáver, a' toszás meg méhecskéknek röpte. Minket meg nem ilyformán nevelt szülőapánk s anyánk, s a' pereputtynak ez jót tesz. Mily hatalmas szemeket tudnak mereszteni, ha az emberfia nem kerülgeti macskamód a' forró kását, s "ezen szót tán ki volna érdemes cserélnie kendnek egy szebbre" helyett azt találja mondani, hogy "kend, már meg ne haragudjék, de egy igahúzó barom vala". Meresztgetnek, s gondolkodni kezdenek. S megértik, mi is az igahúzó barom.
Aztánmeg, minden képnek van kerete. Szép az nélküle es, de képzeljenek el kendtek egy Boticellit ráma nélkül. Olybá tűnne, mint nyereg a' ló nélkül. S ez kedves barátim, sokat jelent a mindennapokban, ha efféle nagyra nőtt gyermekcsékkel köll hadakozni. Befogni őket egy ettől eddigbe, s azután engedni belőle kicsit. Megmutatni nékik, mik a határok, s aztán leküldeni őket a gyepükre. Megmondani nékik, hol lakik a' magyarok Úristene, s elregölni, hogy szöknek meg szentjei a dörgedelmek elől.
S végül, mely talán a' legfurább lesz kendteknek, elfogadni őket a saját gyesznóólukban. Hisz ki mondhatná a' malacnak, hogy övezze fel derekát, vigye hírét a szittya vitézeknek? De ha a' malacot meghagyjuk malacnak, adatunk néki a' szolgálókkal moslékot s kenyércsücskét, akkor a' malac gyesznóvá nő, s tán kiterelhetjük a legelőre. Remélhetjük csak, hogy ott a' búgatófű helyett az árpát választja, de a remény hal.
S mert ilyenformán csak elvergődik a gróf a császár szolgálatában, hát nem is panaszkodik. Egynehány napja nékem fordula egy fehércseléd a neveltekből, s nékem szegzé a kérdést, hogy "mondja kigyelmed, gróf úr, szeret kigyelmed minket?" No, mit felelhet erre egy nemes úr, mint az igazat: "Szeretem biz kendteket, egyenként. De főleg egyenként, mert egyenként szépek kendtek, mint a kelő nap, s rendesek, mint ahogy csillag jár az égen. De mint csoportot, kendteket biz a' Dunába kőne taszajtani, azt még kendtekre dobni valami nehezet. Teringettét. "
Így volt, Isten lássa lelkem, még ha a' Duna messze is vala onnan.
Zárom soraimat, kedves feleim, s testvéreim az Úrban. Remélem, nem csavartam s csűrtem túl az igét, s értik kendtek, miért is kelt levelem. Jómagam szükségét éreztem, hogy leírja mindezeket, s kendteknek tán hasznára lészen. Vigyázzák kendtek urdalmokat úgy mint eleddig, ne engedjék bé az gaz udmurtokat, s legynek kendtek résen az eretnekekkel, kik papi gúnyában vírust akarnának koronázni.
Maradok továbbra is tisztelettel:
Vargha Gróf
Kelt jégbontó havában, Bécsnek kies városában, Vargária kihelyezett helytartóságán, naplementekor.
*= ezt a világrengető bölcsességet Berecz András bácsitól hallottam, s használom azóta is, utólagos engedelmével. Isten tartsa meg sokáig jó egészségben, ti meg menjetek el az előadásaira, azon túl, hogy hülyére röhögitek magatok, még meg is éri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése