Benzin, nők, pénz

 

Most, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedett, kicsatolta a nadrágövét vagy feltűrte a szoknyáját és rákészült, hogy egy másfélórás értekezés következik gazdagságról, szexről, a kőkemény verdákról, az utcai bulikról, az egyéjszakás kalandokról és a torgyánjózsiról, most, hogy felment bennünk az adrenalin, a tesztoszteron, az ösztrogén, meg az a rosseb, aminek mindig elfelejtem a nevét, de azért felelős, hogy ébren maradj, most, hogy mindenki beizgult, hogy hű, itt most olyan téma lesz, hogy még a kovászos uborka is feláll tőle, na most mindenkit meg kell erősítsek a hitében, nem.

Az volt, képzeld el, úgy egy hónapja, hogy felkeltem. Jó, most ennek a mondatnak pont annyi volt a haszna, mint a "g"-nek a lasagne-ben, de figyelj, majd értelmet kap. Mert a felkelés önmagában nem téma, hanem annak a hogyanja, az téma. Az van ugyanis, hogy hála az égieknek, a genetikai lottónak meg a kisfröccsnek, általában jól alszok és frissen ébredek. Namost, ez egy a kivételt erősítő nap volt, úgy keltem fel, mint aki éccaka macskákkal verekedett. Tudod, mikor az se rémlik, hogy hívnak és úgy nézel a világra, mint uhu erdőégés után. Néha ilyen is előfordul. Na de, a világot ez nem érdekelte, hogy én így vagyok, vagy úgy vagyok, köllött dógozni menni, meg minden nyavalya. Aznap aztán munka után direktben a terv szerint indulnom kellett, hajde, Vargáriába, mert megbeszéltük Jóanyámmal, hogy elmegyünk kujtorogni.

Ebből kifolyólag a metrót messziről kiröhögve, mint a nagyobb urak, beültem a Borsóba és csipás szemmel útra keltem. A Borsó (teljes neve: Borsószem Királykisasszony) a személygépjárművem. Miután az elődje, Opál, a németesen egy tigristank tömegével, ellenállásával és fogyasztásával rendelkező opelasztra elérte azt a kort, hogy már ellopni is csak pénzkidobás lett volna, be kellett ruháznom egy másik lóra. Két kitételem volt: az szencség, hogy se dízelt, se franciát nem veszek. Na ehhez képest lett egy rönő kapturom, amivel amúgy teljesen boldog vagyok azóta is. A Borsó nevet két okból kapta: 1: manapság minden autó is úgy néz ki, mint egy labda, hogy ha már dörren, akkor ne a pali haljon meg benne, hanem a gép menjen tönkre, 2: a rendszáma a PEA betűkombinációval kezdődik.

Na.

Beülök a Borsóba, nézek ki a fejemből okosan, hallgatom a 88.6-ot, indexelek balra, aztán jobbra, törölgetem a csipát a szememből, próbálok valami életet verni magamban, hogy a reggeli dugó közepén megtaláljam a megfelelő kifejezéseket, ha valaki rámvillant. A mentális ködön át egyszercsak beugrik, hogy hejj, meló előtt jó volna tankolni, mertugyi utána már sipirc van. Jól be is kanyarodok a benzinkút felé, kiszállok, puprarkom a járművet, köszönök, fizetek, vezetek tovább.

Aszondja ám egyszer csak a Borsó, ami alapból egy tüllszoknyás francia mademosielle eleganciájával szeli az utakat, hogy "röff", aztán nekiáll dadogni, mint elsőéves biológushallgató az anatómiavizsgán. Aztán megy egy ötven métert, aztán megint szkettmendzsont játszik, hogy épp csak a fejemet nem ütöm a kormányba. Na miután az ébredezés határán gondolatban bosszút álltam trianonért, lepösöltem az ejfeltorony lábát, mangalicazsírt kentem a bagettra és rákiabáltam Emmanuel Macronra, hogy "mondd azt, hogy réparetekmogyoró, te szemét", felnőttesebbre vettem a figurát és visszapörgettem agyban, hogy mi lehet a baj. Ismételten hála az égieknek, a genetikai lottónak meg a kisfröccsnek, audiovizuális a memóriám, ergó képeket és hangokat is vissza tudok tekerni gondolatben. Miközben Borsót krehácsolva ette a nehézség a fenekem alatt én a múltba révedvén eljutottam az előbb említett benzinkútig és látám, ahogy rányúlok a zöld tankolópisztolyra.

Az a benzin.

Borsó dízeles.

Pozitív a dologban, hogy elmúlt a szokatlan reggeli álmosság. Egy épp arra járó Billa parkolójába befordultam, elsoroltam az összes általam ismert szenteket és démonokat (ami, meg kell mondjam némi nagyképűséggel, nem kevés), aztán tervet készítettem. 

1: Felhívtam Jóanyámat, hogy csináljon "B" programot, mert vagy hazaérek estére, vagy nem.

2: Bementem a Billába, vettem egy sajtosssszenvicset, megkérdeztem a kasszást, hogy ki itt a góré. A górénak elmagyaráztam nyomorult helyzetemet, megkértem, hogy had maradjon itt az autó további instrukcióig. A góré erre áldását adta, hogy Odin töltsön neki egy pohár mézbort a Valhallában.

3: Elindultam gyalog a suliba, mármint ahol dolgozok, merthogy már nem volt messze, meg rájöttem, hogy a legokosabb lesz a kőkeket kikérdezni a továbbiakról, mert ők mindig ismernek valakit, aki ismer valakit, aki rokona valakinek, aki pont tudja azt, ami nekem kell.

Beértem hát a suliba, szóltam a projektvezetőnek, hogy ne röhögjön ki, de a fentiekből kifolyólag lehet le kell lépjek. Felzaklattam a kőkeket, meg is lett hamar a válasz, hogy nem érdemes urambátyám alapon szerelőt keresni, mert az elvontatja, lecsapolja, megszereli, vajaskenyeret eszik benne és mindezt felszámolja és két hét múlva adja vissza az autót, hanem szóljak a Sárga Angyalnak. 

Lőn.

A Sárga Angyal az ugyi a hivatalos autómentő szervezet. Minden országban más a neve, de a lényeg ugyanaz. Felhívtam őket, mondták, hogy kalkulálnak, aztán visszahívnak. Negyedóra múlva csörögnek, mondják, hogy a fals tankolás miatt keresnek. Mondom nekik, hogy tizenöt évig vezettem egy benzines autót, az elmúlt hónapokban a jó időből kifolyólag motorral közlekedtem (nyilván szintén benzines), meg álmos is vagyok, úgyhogy nem a tankolás fals, hanem a jármű. Kiröhögnek. Kérdezem, hogy rá fog-e menni a havi fizetésem. Mondják, hogy nem, csak egy része, mert az urambátyám alapon szerelő, aki elvontatja, lecsapolja, megszereli, vajaskenyeret eszik benne és mindezt felszámolja és két hét múlva adja vissza az autót, na, ahelyett küldenek egy kocsit egy manusszal aki mindezt ott helyben elrendezi, szóval nettóban jobban járok.

Ámen.

Szólok a projektvezetőnak, hogy akció van, jön a manusz, a projektvezető mondja, hogy eriggyek, a manusz felvesz, jó fej pali, lepacsizunk, elgurulunk a billaparkolóba. Nekiáll a koma a műveletnek. Közben elmagyarázza a teknikai részleteket, meg kikalkulálja, hogy mennyibe fog ez nekem kerülni. Kicsit rángatózik a szemöldököm, de még mindig jobb, mint amire számítottam, mert ez a bölcs ember a bölcs járművével ott helyben lecsapolja a fals autóból a megfelelő üzemanyagot, majd újratölti fals autóba valóval, hozzákeverve egy adalékanyagot, amitől aztán Borsó kibírja az első tíz kilómétert, utána meg mán jóvan. Szóval megspórolja a vontatás költségét és fél órán belül van autóm. 

Megéri.

Meg mondjuk mindenképp jobban, mint egy komplett motorcsere.

Míg aztán a történet lejátszódik, hogy teljen az idő, eltrécselek a manusszal. 

Az aztán mond olyat, amin azóta is röhögök és pontot is tesz ezen blogbejegyzés végére. 

Szóval, ezzel kívánok előre is további jó estét, illetve ha valaki meg akar dobálni érte rohadt paradicsommal, az ne tegye, mert nem én mondtam.

Na.

Aszondja a manusz: tudja Dániel, én tizenöt éve csinálom ezt. És az van, hogy tíz esetből nyolc-kilencszer férfiak tankolnak mellé. Szintén tíz esetből nyolc kilencszer így, mint ön, hogy benzint a dízelbe, azon egyszerű oknál fogva, hogy a benzinpisztoly csöve belefér a dízelbe, de a dízelpisztoly csöve a benzines autóba nem nagyon. De-aszondja, egy nagy vigyorral-ha fordítva történik meg a dolog, szóval hogy valaki dízelt rak benzinesbe, na ott nem kell statisztikát csinálni, mert azok kivétel nélkül nők. 

Hogy miért?

Mert makacsok.

Belemegy az, akármi lesz is. 

Ha kicsit nehezen is, ha tartani kell is, ha erőlködni kell is, de- így vagy úgy, belemegy. Tecciknemteccik.

Rossebotteszi.

No, ezzel el is jutottunk az elmélkedés végére. Én mosom kezeimet. És minden tiszteletem a teremtés legszebb virágainak. Csókollak benneteket, az öregebbjének a kezét, a fiatalabbjának igény szerint.

Hogy ne csapjatok agyon, hagyok még itt egy zenét a témához illően és a kedvetekre.

Áldásbékesség.

Vók*

Van ez a limoncselló nevű ital. Eredetiben "limoncello" a neve, merthogy bella italiaban találták fel és jómagam is ott találkoztam vele, mikor pár éve la Mádre kíséretében elvoltunk oda nyaralni és egy bella isolán egy kies ristorante terazzóján la Mádre kitalálta, hogy ezt kóstoljuk meg és neki nagyon ízlett, én meg a helyi vendégek megrökönyödésére ott helyben felsoroltam a szenteket a kalendáriumból, aztán még két nap pöktem tőle. 

Ami teljesen rendben is volna, nem mindenkinek ízlik minden, ugye ezért van olyanunk, hogy egyéni fejlődés, meg szocializáció, meg ízlés, meg ilyenek. Meg is egyeztünk la Mádréval a bella isola kies ristorantéjának terazzojan, hogy a limoncello nem való mindenkinek, azonban-tettük szintén megegyezésünk tárgyává-ez nem a limoncello hibája, hanem a senkié. 

Ezzel mindenki meg is volt egyezve, merthogy la Mádre részéről a limoncselló létezése ezen eset után az "elfogadott és kívánt," míg az én részemről az "elfogadott" kategóriába került.

 Itt kezdődik a gondolatkísérlet. Elismertem a limoncselló létjogosultságát, a kulturális és szociális értékét, a benne rejlő finom részleteket és lehetőségeket. Nekem semmi bajom a limoncsellóval. 

Tényleg. 

Mind a tényével, mind a létezésével rendben vagyok és támogatom is. Egyszerűen nem érzem szükségszerű igényét, hogy kontaktusba kerüljek vele. Azonban, tegyük fel, hogy a fenti jelenet után odajön hozzánk a pincér és "fanculo tuo padre, furetto" felkiáltás kíséretében nyakon önt limoncsellóval. Aztán a kifolyt maradékba beletörli az arcomat és beszalad még egy üveg limoncsellóért, hogy azt is rámburítsa. Megkérem a pincért, hogy ne tegye, mert értem, hogy a kultúrája része és elismerem, hogy jó dolog, pusztán nem kérek többet belőle. De a pincér csak jön, jön a limoncsellós üveggel, felfeszíti a számat és elkezdi belémtunkolni a sárga löttyöt, miközben magából kikelve üvöltözi, hogy "tu lo bevi, fanculo" és akkor megfogom a kezét és megkérem mégegyszer, hogy ezt hagyja abba, mert butaságot csinál, de ő csak jön és jön míg fuldokolni nem kezdek. Végül feladom a harcot és ráborítom a pincérre az asztalt. A rendőrség néhány perc múlva megjelenik a helyszínen és elvisznek, mert nem akartam limoncsellót inni.

 Sztori vége. 

Tetszik?

 Nem? 

Figyelj.

*: A "Vók*" az a "woke" kifejezésnek a bethoriumosított változata. Az eredeti szó a londonok csúfondáros nyelvén van és nagyjából olyasmit jelent, mint "felébredt", "figyelmes", "figyelő". A Vók* mozgalom lényege, hogy a nagyközönség elé tárt bármely médiában mindenféle kissebség megfelelően legyen prezentálva, megjelenítve, tálalva.

Teljesen korrekt, részemről támogatott ötlet. Bécsben élő magyar kissebségiként ugyan nem szeretném, hogy a hadtörténeti múzeumban csak a törökökről meséljenek, hogy a metróban a feliratok csak németül legyenek, hogy ne szólalhassak meg bárhol és bármikor az anyanyelvemen, vagy, hogy a práterben ne áruljanak "langosch"**-t. 

Azonban.

Van egy pont, amin én a részemről nem mennék túl. 

Ha valaki nem szereti a "langosch"-t, nem fogok utánafutni és nyakonb***ni vele. Ha valaki nem érti az ékes magyar szót, akkor megkérdezem, hogy "sprehenzidájcs", vagy hogy "dujuszpíkinlis", vagy hogy "gavaritparuszki"? És nem erőlködöm, mert ahogy Édesapám-nyugodjon csendesen-szokta volt mondani, vannak dolgok, amik olyanok, mint a fing, ha erőlteted, szar lesz belőle.

Na, a Vók* pont így járt.

Édes feleim, drága testvéreim, tessék megérteni, hogy ez itt egy blog és egy vélemény. Mindkettő az enyém, mindkettő szubjektív. Aki egyetért, utaljon át kérem egy ezrest a bankszámlámra, aki nem, az kettőt. Mindkét opció szabad választáson alapul, egyikért sem fogok megharapni senkit, kivéve ha kéri és csinos az illető.

Azonban és de, tetszik, nem tetszik, nekem betelt a pohár. 

Imádok filmeket nézni és pont ezért gondolom azt, hogy a nagy szolgáltatók, mint a dízni, a nyetfliksz és társaik teljesen joggal kapják a nyakukba azt a szarvihart, ami éppen az internet bugyraiban forrong.

Mert minden rendben van, ha a helyén van. Bármely műben meg lehet jeleníteni a négert, a zsidót, a leszbikust, a biszexet, a tolókocsist, a vakot, az albínót, az autistát, az ateistát, a férfiból lett nőt, a nőből lett férfit, a magát harcihelikopternek valló nonbináris személyt, a homoszexuálist, a fridakálót, a down-kórost, a cigányt, a baszkot, az aszperger-szindrómást, a maorit, az indiánt, a diszlexiást***, a transzszexuálist, az alkoholistát, a nonszexuálist, a pánszexuálist, az udmurtot vagy a péket.

De légyszi, légyszi, légyszi, tegyétek ott, ahol helye, ideje és kontextusa van. 

Eljutottunk odáig, hogy nem a diverzitást is bemutató filmek készülnek, hanem filmek készülnek, hogy bemutassák a diverzitást.

A diverzitás rendben van, kell, oké, megértettük.

A kutyát nem zavarta a a "The last of us" c. sorozatban a homokos pár, mert belepasszolt a történetbe. Most kellett utánagondolnom, hogy volt-e benne, mikor azon agyaltam, hogy milyen példákat hozzak. Senki nem verte a fejét a falba, hogy a "Felhőatlasz"-ban a pali a barátja mellől ugrik ki az ablakon. Mert helyén volt. Senkit nem zavar a félszemű fekete a márveluniverzumban. Senki nem akadt fenn Oppenheimer tikkjein. Mé? Mé?

Mé, hát mé, mert a film része volt, beleillet, ment a sztorival és a sztorihoz.

Nem állt a háttérben a Vók*ügyi felügyelő, az A5-ös lappal a kezében, hogy pipálja, hogy megvolt-e a néger, a zsidó, a leszbikus, a biszex, a tolókocsis, a vak, az albínó, az autista, az ateista, a férfiból lett nő, a nőből lett férfi, a magát harcihelikopternek valló nonbináris személy, a homoszexuális, a fridakáló, a down-kóros, a cigány, a baszk, az aszperger-szindrómás, a maori, az indián, a diszlexiás***, a transzszexuális, az alkoholista, a nonszexuális, a pánszexuális, az udmurt vagy a pék.

Innentől nem hujjogott senki, maksz némi elégtétellel nyugtáztuk, hogy na, a Sanyi is vászonra került, jól van. Mert benne volt a folyamatban, a folyamban, a kontextusban, a filmben, része volt, rendben volt, elfogadtuk és erősítette az elfogadást.

De kartácsaim a zűrben, ne akarjuk már a diverzitás jegyében Hófehérke hét törpéjét sztenderd méretű félidiótaként, Roland vitézt picsogó töketlenként, Casanovát homoszexuálisként, a kis hableányt kerekesszékben, Scooby-Doot macskának, a Törpöket egy poliamóriás közösségnek, a Földet laposnak, vagy a péket kocsmárosként ábrázolni, légyszi. Vagy ha akarjuk, akkor ne azért tegyük, mert muszáj, hanem mert poén.

Mert amit muszáj, azt nem szeretik a népek.

És ez már eljutott a muszáj kategóriáig, akár akarod, akár nem, akár kell a műbe, akár nem, akár odaillik, akár nem, akár van köze a dolgokhoz, akár nem, akár helyén van esztétikailag, akár nem. Minden le van sz**va, a lényeg, hogy Vók* legyen, mert akkor nem fog senki szólni.

Hát én most szóltam.

Nem az elfogadás ellen. Nem a kissebségek ellen. Nem a diverzitás ellen. Mert mindez velem van. Hanem valami MELLETT. 

A valamit filmművészetnek hívják.

Légyszi, ne ba***tok össze.

Találkoztam azóta a limoncsellónak olyan változatával-made by la Mádre-ami kifejezetten ízlett. Az eredeti is rendben van részemről, de ez még ízlik is. Ellenben továbbra se szeretném, hogy képen burítsanak vele. 

Értem?

Nem?

Úgyisjóvan.

Én kiszálltam.

**: Ne egyetek "langosch"-t a práterben, rossz, mint a nyári erdőtűz. Száraz, ízetlen, pfuj. Ahogy bementek a práter főbejáratán, rögtön balra van egy stand, na azt honiak csinálják, ott rendes lángost adnak.

***: jelen :D

Vadász

 

M237. Ahogy a szárnyas fejvadászban mondták, ez nem név, hanem egy sorozatszám. Pfuj. Legyen a neved Kóbor. Szóval, Kóbor, a fiatal farkas közel 2000 kilométert hagyott maga mögött, az Öregisten tudja miért, csak hogy a végén egy gyüttment borsodi agyonlője. És nem, nem fogom a vadász szót használni rá. A vadászokat most amúgyis utálja mindenki. Pedig a vadászokat nem kéne. Látod, az öregem, Isten nyugosztalja, szintén vadász volt. Ez az egyik legősibb foglalkozás, meg merném kockáztatni, hogy egyidős a cemendeséggel. Belőlem amolyan nyuszisimogató, szivárványfingó állatvédő lett. Tudod, hogy jön össze a kettő? Úgy, hogy az állatok tiszteletének és szeretetének jelentős részét az öregemtől kaptam. Igen, egy vadásztól. 

Figyelj.

Kóbor 2021 tavaszán született, Svájcban. A helyi hivatal nyakon csípte, jelzőt tett rá és útjára engedte, így tudjuk, merre járt. Hogy miért, azt nem. Mindenesetre kamaszkorában, ahogy a nyári szelek meglengették a svájci hegyekben az árvalányhaj bugáját, Kóbor nekivette magát a világnak. 

Ülünk az öreggel a lesen. Imádtam gyerekként az erdőn futkozni vele. Erdész volt amúgy, vadászni hobbiból vadászott. Hónapok óta lesett egy bakra. Nagy, erős jószág volt. Ülünk, ülünk, sötétedik. Egyszer csak az öreg beszívja a levegőt a fogai között, hangtalanul, mint egy árny, kiemeli a puskát a magasles szélén és ráhajol a távcsőre. Hallom, ahogy kattan a kioldó.  Én csak akkor látom meg a kapitális bakot, ahogy mit sem sejtve legelész az erdő szélén. Csend. Pumpál az adrenalin a fejemben. Az öreg kifújja a levegőt és leereszti a puskát. 

-Miért nem lősz?-Mondom neki.

- Nem látom teljesen tisztán.

Kóbor végiggyalogolt Svájcon, kelet felé. A magas hegyeket kikerülgette, végigügetett a völgyeken, és valahol a bálnaalakú Sógor birodalom farkatövénél átért Asuztriába. Itt kezdett rá felfigyelni a világ. Mert csak ment, ment, mintha húzná valami.

Vadászatokon nagy buli az ivászat. Főleg a hajtóvadászatokon. Van aki már reggel énekelget. Szoktam néha, minden jobb meggyőződésem ellenére bezzegkedni itt a blogon, hogy bezzeg a sógor. Na, itt most ellenbezzegkedek, a sógor, az bizony béb@s*ik vadászat közben. Szokott is lenni itt évente jópár halálos vadászbaleset. Fater bizony szintén megitta a magáét, ha rájött a nehézség. Sokat voltam vele hajtóvadászaton. Ott le szokott burítani egy pálinkát a hajnal első fényénél, mikor gyülekezett a vadásznépség. Aztán a következőt a vadászat után, mikor már sárosanmocskosanfáradtan ültünk valami falusi csehóban. Addig kuss volt.

Kóbor átügetett a déli Alpokon, majd északra fordulva bevette magát a laposabb osztrák erdőkbe. Idő közben a sok futástól nyurga, szíjjas farkasnövendék lett belőle. Érzékei kiélesedtek, izmai megacélosodtak és a meleg nyárvéget kihasználva szaladt tovább északkeletnek, ki tudja mi után kutatva.

A vadászat, mint olyan, mára idejemúlttá vált. Elvileg szükségtelen lenne, mert mindenki meg tudja venni a darátthust a teszkóban. Hogy ez aztán legelésző, boldog bociból jön, vagy az élete hat hónapját másfél négyzeten leélő tömegtartottból, az már a te dolgod, hogy megnézd a csomagoláson. Nem annyira durva az árkülönbség, mint gondolnád. A vadászat elvileg szigorú szabályok alapján folyik és a célja, hogy fenntartsa az ökológiai egyensúlyt. Persze, ha hagynánk, hogy az egyensúly fenntartsa magát, akkor ez se kellene. Mert a jelenlegi állapotban, ha nem durrantana bele a vadász néha a nyári szürkületbe, akkor Marinéni már nem szedné fel augusztusban a répát, mert a bambi gyorsabb lenne. Ellenben, ha Kóborékat békében hagynánk, akkor Marinéninek nem lenne ilyen gondja. Szóval ez kétélű.

Jöttek az őszi szelek és Kóbor meghúzta magát valahol Salzburg környékén. A tél nem volt kemény, vadászott egérre, őzgidára, macskára. Többnyire elkerülte az emberlakta településeket, csak akkor nézett be a faluszélre, ha nagyon muszáj volt. Lassabban mint eddig, de ment tovább, a nagy víz felé.

Az öregnek három alapelve volt.

1: Töltetlen puska nincs.

2: Tiszteld a vadat.

3: Lövést csak akkor adj le, ha biztos vagy a célban és tudod, hogy azonnali halált okoz.

Hogy kitavaszodott, Kóbor keletnek fordult újra. Masszív, izmos bakfarkas lett belőle ekkorra. Átügetett a sógor hegyvidék középső, kevésbé hegyes részén, mindig keletnek. Közben néha már nagyobb zsákmányra is ráment, szarvasborjúra, őzre, vadmalacra. Ittott érzett ismerős szagokat, ezekre rátette az orrát, hogy hó, rokonok, de nem járt sok sikerrel. Mit volt mit tenni. Ment tovább.

Az öreg vadászok, mármint az igazi vadászok között van két tradíció. Az egyik a felavatás. Ha az ifjonc meglövi élete első vadát adott fajból, akkor ráfektetik az elejtettre, majd a hozzá legközelebb álló (rokon, barát, tanító) vág egy jóféle mogyorócsihart, azt azzal elpi*sázza. Hogy megjegyezze az elsőt, és tudja, ésszel kell lenni. Ilyet én is kaptam egyszer. A másikat töretnek hívják. A töretet soha nem magának csinálja a vadász, mindig kapja. Letörnek egy kisebb leveles ágat, belemártják az elejtett vad vérébe és a vadász a kalapja mellé tűzi. Hogy büszke legyen, de azért is, hogy tudja, ez a vér az ő lelkén van.

Kóbor a nyarat laza baktatással töltötte, mígnem őszre elért Bécs környékére. Itt elbizonytalanodott, mert a városokat nem szerette. Benézett ide, benézett oda, de nem volt ideális. Hol a kutya ugatta meg, hol a traktor zavarta fel. Benézett Bécsbe is, megpróbálta megkerülni a várost, de túl nagy volt, hát visszafordult délnek, majd újra keletre indult, át a magyar határon, Sopron felé.

Hajtáson voltunk. Már nekem is nőtt a szőr ittott, kaptam én is hajnalban egy pálinkát. Odajön beszélgetni egy vadász, mutogatja az új puskáját. Hát az aztán épp csak meg nem szólalt. Alsókulcsos wincseszter-rendszerű, rajta egy poen, azaz lézeres távcsővel. Kérdezem aztán az öreget, hogy nem akarna-e ő is venni egy ilyet. Á, aszondja nem. Egyfelől, egy éves fizetésébe kerülne. Másfelől meg, aszondja, sok. Kell a vadnak is az esély.

Kóbor Sopront épp csak megkerülve bevette magát a mosoni láposba. Nem rossz hely, sok az egér is, de túl lapos, mindenhonnan kilátszik a farkas füle. Megindult hát a dombosabb részek felé, hisz már a tél is közelgett.

Van a vadászatban egy előírás, mármint amúgy törvényileg. Kilőni alapvetően a defektes, öreg, sérült állatot szabad. Gyakorlatilag így végezve Kóborék munkáját. Persze van az a pénz, ami ezt a törvényt felülírja. Meg az az indulat is. Az öregnek mondjuk egyikből se volt annyi, hogy ilyet csináljon. Volt a nappali falán két szarvasbikatrófea. Egyszer, mikor már eljutott az agyam arra a szintre, hogy összerakjon dolgokat, meg az öreg tanításai alapján ki tudjam számolni agancsból egy bika korát, nekiszegeztem a kérdést, hogy most akkor mirosseb. Mert az egyik, az egy satnya kis jószágé volt, de a másik egy igazi berzerkeré. Ja, aszondja az öreg és mutat a kis stanyára, ezt én lőttem. Ezt meg, mutat a vasgyúróra, találtam. Megölte egy másik bika.

Kóbor ´22 telét a dunántúli középhegységben töltötte. Közben úgy tesséklássék ment északkeletnek, el Fehérvár mellett, majd fel Pest felé. Hogy a várost még mindig nem szerette, megkerülte hát nyugatról, majd felette eltrappolva megint irányba fordult. De Vácnál útját állta a Duna. Nagy, erős csikasz lett belőle ekkorra, hát gondolta, próbaszerencse. És átúszta, át bizony. Hogy csatakosan kimászott a túlparton, bevette magát Nógrád dombságába és indult a hegyek felé. Itt aztán végre szagot fogott! Farkasok! Rátette nedves orrát a nyomra és követte a falkát. Ment, ment utánuk, éjjel-nappal. 

Végül elért Borsodba. A falkát még nem találta meg.

Azonban egy nap, hogy reggel egerészés közben kilépett a mezőre, zajt hallott. Ugrott volna vissza az árnyasba, de már késő volt. Sötétség borult rá.

Az öreg egyszer úgy magyarázta el nekem az egész vadászat dógát, ahogy Fekete István. Pontosabban tőle idézett:

"A vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás."

Az Öregisten nyugosztalja Kóbort. Meg az öreget is. 

Ne utáljátok a vadászt, amíg igaz a szíve.

Ha meg nem az, ne nevezzétek vadásznak, kérlek. 

Ámen.