Nyaú Anyó gaborgyás gyermekei

 

Ülök a randin, fűzöm a fehércselédet. Épp be akarnám dobni az aduászt, hogy "hát mintegy véletlenül van otthon egy üveg borom és nem is lakom messze", mikoris hív a Bönci. Aszondja a szájával: te, nem akarsz két macskát? Hámondom, (és itt virágnyelven felvázolom neki a fenti helyzet) most így visszakézből nem biztos. Baj van? Hát aszongya, határeset. Aztán jó nagy röhögést csinál, mert a németül folyó beszélgetésben elhangzik néhány poén, ami arra alapul, hogy helyi dialektusban az angolhoz hasonlóan a macskát és a gyönyörűséges női test legtitkosabb táját lehetséges ugyanazzal a szóval illetni. Namondok, visszahívlak. Szummaszummárum, három napra rá hozzámvágott két taknyas kamaszmacskát.

A fenti kép kiválóan kifejezi a jelenlegi kapcsolatunkat. Az Öregisten fényében Bertl névre keresztelt jószág nagy duzzogva elfogadja az angyalhajból, reggeli harmatból és szüzek mosolyából készült macskacsemegét, miközben az jár a feje hátuljában, hogy azért csak oda kéne baszni az azt tartó kéznek. 

A Bönci, aki nagy macskamentő és nyilván nem így hívják, elmagyarázta, hogy ez a két füles egy nagyobb mentésből van, amolyan szabadon kóborló félvadállományból. A baj azzal volt, hogy a Nagy, Macskamentő Egyesület feltelt és ha valaki nem tárolja le ideiglenesben ezt a kettőt, akkor mehetnek vissza az utcára szemetet enni, meg elütve lenni. 

Úgyhogy hozzám kerültek, amíg el nem ismerik, hogy az ember nem feltétlenül akar belőlük pörkölt csinálni (mert nem lévén túl sok pozitív élményük az adott fajjal, jelenleg az a határozott véleményük, hogy de), meg amíg nem találunk nekik egy végleges cicatárat (értsd gazdát).

Én meg gondolkodom és filozofálok itt, a munka utáni jól megérdemelt pohár boromat fogyasztva. 

A spirituális világ szerintem úgy üzemel, hogy van ott egy főmufti, hogy most őt Istennek, Allahnak, Ganeshának, vagy Jahwenak hívjuk, az olyan mindegy, de erős a gyanúm, hogy azért van dolga elég na. Ebből kifolyólag, kell hogy legyen neki egy amolyan projektvezetőbagázsa, érted egy kisisten a könyvelésre, egy másik a számtekrészlegre, egy a pr-re, meg ugye innentől kell, hogy minden jószágnak is legyen egy istene. 

Ergó a macskának is.

A macskák istenét énszerintem Nyaú Anyónak hívják és egy amolyan szexi öregasszonynak képzelem el. Tudod, az a fajta, akin látszik, hogy nem mai gyerek, de -hogy kedvenc mesemondómat, Berecz András bácsit idézzem- el lehetne pattintani a mejjin a bóhát, a szemibe meg a' van írva, hogy ő ebbe' bele van egyezve. Majd ha még lesz agyam ma hozzá, megrajzolom MI-képgenerátorral, aztán beteszem nektek ide az okosság végére.

Mert, ha most őszinték vagyunk, mióta ezek a nyürágta szőrgombócok beköltöztek hozzám

- rendszeresen átstruktúrálódik a lakásom

-szarszag van mindenhol

-tiszta seb a jobb kezem, a szelídítésből kifolyólag

-tele van a folyosó macskaalomkövekkel, hogy épp csak hanyatt nem hengerbucskázok rajta

-többször beleszartak az ágyamba a nyüvesek

-pedánsan felépített napirendemet felrúgva időben haza kell érnem

-nem tudok rendesen szellőztetni, mert "jajkimegyacica"

-ipari mennyiségű macskatápot használok el, még ha a Nagy, Macskamentő Egyesület fizeti is

-alig győzök konzervdobozt kihordani

-rendszeresen az van nekem mondva, hogy "PFFFFF!!!"

- Többet mosok szőnyeget, mint az elmúlt tíz évben összesen

-így konkrétan blogírás közben is hallom, ahogy az egyik purdé rugdossa ki a macskaalmot a tálcából a patyolattiszta padlóra.

És akkor gondolatban megkérdezem Nyaú Anyót, hogy te hallod, te ezt hogy csinálod?

Mert mindezen disznajságok ellenére bármikor ránézek a taknyasokra, elkezdek a klímaváltozásnak engedelmeskedő jégsapkák módjára cseppenkét elolvadni és stohlbuci hangján felteszem a kérdést a bóhásoknak, hogy "sziacicamica, hát hogy vagyunk?"

Nyaú Anyó meg röhög a markába bele, mert ő tudja, hogy csinálja. 

Én nem.

Mindegy, a taknyasok maradnak, legalábbis amíg jobb helyük nem lesz. Itt a másik is, e a Koarl.

Jojcakát.

 

És igen, megalkotódott Nyau Anyó is :)

 

Repül

 Van, aki hintalovat kap karácsonyra, de ahhoz már nagy gyerek vagyok. Van, aki zoknit, de az unalmas. Van, aki pléjsztésönt, de azt nem tudnám bekapcsolni. Úgyhogy, az én Jóanyám, az Öregisten tartsa meg jó egészségben mind őt, mind a szokásait, úgy döntött, elvisz engem Rómába. Namost, azt hiszed, elmondom, milyen Rómában, mi? Nem, füles, nézd meg magad. Itt most a repülésről beszélünk. 

Namost, ugye van az a tény, hogy mink emberek mindig gyorsabban/okosabban/többen akarunk eljutni helyekre. Jogos, törekedjünk a törekedhetőre, de azért na. Bármennyire igyekszem (minden ösztönös indulatom ellenére) nyitott lenni a modernizációra, mégis azt gondolom, hogy aki a repülést, mint olyat kitalálta, az azért nekiment valami kemény és szögletes tárgynak gyerekkorában. 

Mert értem én az indulatot na, tehát persze, a Vrájt tesók korában poén volt a repülés, mert volt egy olyan 70 százalék esélyed rá, hogy elvisz az ördög. Azt is értem, hogy az ember, mint olyan, addig piszkálódik dolgokkal, amiket meg szeretne csinálni, amíg meg nem csinálódnak. Azt is értem, hogy manapra a repülés statisztikailag az egyik legbiztonságosabb utazási módszer lett. 

De.

Amit nem értek, az az, hogy amikor elmégy Svehátról a római Tervanzino (nem így hívják, csak nem emlékszem rá és lusta vagyok utánanézni) reptérre, akkor egy rakat emberrel utazol együtt, akik nem fogják fel a helyzet komolyságát.

Bennem abban a pillanatban, ahogy említésre kerül a repülés, kimászik pókhálós, gyermekek csontjaival teleszórt sárfészkéről egy mentális dinoszaurusz és nekiáll kézellábbal tiltaokzni, hogy emberfia, nemár, hát az ember nem való a levegőbe.

Merugye. Kezdődik a dolog azzal, hogy a reptérre két órával az indulás előtt kell érkezned. Ha egyszer a kezeim közé kapom azt a palit/palinát, aki ezt kitalálta, annak Istenbizony baja lesz. Ott ülsz érted, mint egy kendermaggal finoman behintett galambfos a reptéren, két órán át és várod, hogy rossz legyen. És tudod, hogy rossz lesz. Ilyesmit vérvétel előtt szoktam konkrétan érezni, csak oda makszimum fél órával korábban kell menni.

Aztán becsekkolsz. Úgy néznek rád, mintha már eleve, a kereszténység által meghatározott eredendő bűn alapján, disznóságra készülnél. Pedig nem, nyá, én csak meg akarok érkezni a túlsó oldalra. De ezek akkor is úgy néznek. Leveszed az övedet, kiteszed a mobilfonodat, megkérdezik, hogy van-e nálad bicska ( a dinoszaurusz kiakad, hogy az öreganyád pókhálós patáját, persze hogy nincs, mert amúgy mindig van, de most nincs, mert elveszitek, hogy az udmurtok törnék rátok az ajtót) aztán megállapítják, hogy nem akarsz újabb kilenctizenegyet csinálni és átengednek.

Beülsz jól a belső váróterembe, ami ugyanúgy néz ki, mint a külső, csak itt dolgokat akarnak rádsózni. A fennmaradó másfél órán keresztül. Te meg ebbe belemégy, mert tudod, hogy repülni igen rossz, ergó megveszed a gyutifrí soppban az adómentes, de a bolti ár két-és-félszereséért árult jégert. Lesnek aztán a jólszituáltak, mikor a jólszituált negyvenes meg a nagyon jólszituált hatvanas kiveszi a hátizsákból az aknavetőt és rácsókol. De had lessenek, mert aki józanul repül, annak valami baja van.

Mertugye, elérsz aztán, mikor már minden idegszálad külön kiakadt a két-két és fél óra alatt, odáig, hogy beszállsz a repülőgépbe. Nyilván az összekötő folyosón összetorlódik a nép (slukk jéger), mert Wuang-Jan Chi elveszett, aztán felmégy a lépcsőn, egy iromba vasdarabba, ahol nyilván összetorlódik a nép, mert Karl-Fritz Tannenbaum, keletnémet nyugdíjas persze fél órát borzkodik a folyosó közepén állva, hogy a sajtosszendvicset, törölközőt és pornóújságot tartalmazó kulikofferét beemelje a csomagrekeszbe (slukk jéger) és végül megtalálod a helyedet az F18 nevű ülésen és arra gondolsz, hogy na, emberfia, most meghalunk.

(slukk jéger)

Mert ugye azért legyünk őszinték, nem normális dolog repkedni. Értem én a működését, de a dinoszaurusz szerint, ha egy autó megáll, onnan el tudsz szaladni. Ha egy hajó elsüllyed, onnan el tudsz úszni. De ha a repülőgépre rájön a nehézség, akkor az udmurtok háromfejű ördöge vett minket kutyapózba, onnan nem mégy már semerre, he.

De ez a jelenlévőket nem érdekli, a bögyösfaros sztyúárdesz elmondja, hogy mit csináljunk amikor már minden mindegy, mintha bárki elhinné, a kapitány előre begyakorolt hangon elmondja, hogy gúdmóning dír pesszindzsörsz (skreccs) ví ár gonna (szkreccs) end hev ö nájsz flájt és egyszercsak (slukk jéger) a levegőben vagy és nem érted, hogy mi az anyád kockás terítőjét keresel itt.

Ebben a vascsőben, ikszezer méter magasan, beszorítva Jóanyád meg Huan Pablo Carrera közé. De most már mindegy, kimenni úgysem tudsz, mer lepotyogsz, berakod a füledbe az inflémszt, (slukk jéger) és reménykedsz hogy nem lesz nagyobb baj. 

Aztán leszáll a cucc (dírpesszindzsörsz ví örrájvd tu (szkreccs) end hev a gúd déj) és megérinted a büdös betont a reptéren, hogy érezd, hogy ott vagy, ahová tartozol, ahova az Öregisten téged tervezett, a bús, bocskoros, szilárd anyaföldön. (slukk jéger.)

Én nem értem, még mindig, hogy nem zavar ez senki mást. Érted, nem a százalékokról beszélek itt, nem a lehetőségekről, hanem hogy ha már menni kell, akkor ne egy vascsőben, amit egy fizikai princípia tart fenn, amiben nem hiszek.

Bleh.

Na, van itt még nektek zárásul egy Rammstein-zenemuzsika. Egyrészt, mert jóféle, másrészt, mert a kevéssé ismert összefüggés a zenemuszika tartalma és a címe között, hogy a Dalai Láma, bármennyire is muszáj neki sokat, utál repülni. Ő értené ezt a blogot.

Szegény ember, nem ihat (slukk jéger)-t.