2010. augusztus 30., hétfő

Szeretkezni a vasszűzzel


Tudom, egy ideje nem tornáztattam ujjaimat a blog érdekében, aminek oka részben a kedvtelenség, részben a számítógéptelenség. Remélem mindkettő változik:)


Most rámjött a közlési kényszer, az élménymegosztás vágya. Nem lesz könnyű, mert a zene az egyik olyan dolog, ami-kicsit, vagy nagyon-de mindenkinek mást mond.

Vannak zenék, amikről úgy érzed, nem mondanak semmit, és nem tetszenek. Vannak, amik tetszenek, de nem mondanak semmit. Vannak, amik mondanak valamit, de nem tetszenek. És van az, ami mintha neked szólna, téged szólítana.


Nem vagyok klasszikus értelemben vett "rajongója" egy együttesnek sem, nem verekszem a dobverőért, nem gyűjtök plakátot, és nem akarom áttörni a kordont, hogy parolázhassak az énekessel, de vannak persze nagy kedvencek. Idén nyáron eljutottam egy koncertre, ami abba a kategóriába tartozik, hogy "addig nem visz el az ördög, amíg...."

Hát, sikerült:)



Az Iron Maiden igazi maradványhal a rocktörténelemben, olyan együttes, aminek még bakelitlemezei is jelentek meg anno. Hivatalosan a heavy metál műfaját képviselik, de nem lehet ráhúzni egy egységes sablont. De mindegy is, csak tetszik, és nekem ennyi elég.
A hírös-nevös Sziget fesztiválra megérkezvén a jól ismert (különböző okokból) csillogó tekintetű tömeg, nyüzsgés, pöceszag fogad. Az előző nyűgös éjszakától, és a vezetéstől fáradtan próbálok aklimatizálódni. Elmegyünk néhány koncertre, Zorallékra eldudorászok, Kistehénen kipihenem magam, Tanakcsapdáékat kivigyorgom, és lassan tíz óra lesz.
A szűkkörű társaság (Zsuzsi kollégám, és az unokaöccse) javaslatára fél órával a koncert előtt a Nagyszínpad előtt toporgunk, mondván, hogy legyen helyünk, meg úgyse lesz nagy zúzás...
Építik a díszletet, egy katonai bunker képe alakul ki lassan a nagyszínpadon. Az emberek tömörülnek, tolonganak. Beleszámítva az angolosan illendő késést, feláll a mélyen tisztelt népi zenekar, a prímás rázendít, a kontrás adja a ritmust, és... szóval minden történik, ahogy egy koncerten kell.
És mégis, valahogy... az első néhány szám egészen új, nem ismerem őket, és a magyarosan sz*r hangosítás miatt túlzottan átérezni se sikerül. Aztán felcsendülnek az ismertebb slágerek, és percek alatt feloldódom, mint egy kanál só a vízben, átadom magam a zenének, együtt lélegzem a tömeggel.
A zenekar tudja mi kell a népnek, válogatnak az újabb számok közül, majd előveszik a nagy klasszikusokat, miközben a színpad hátterében folyamatosan cserélődnek a számhoz illő albumborítók képek. No more lies, Blood brothers, Brave new world...
Szinte tudom, hallom a tömeg szívverését, mikor felcsendül a Fear of the Dark, és több ezer ember dúdolja együtt a lassan klasszikusnak számító dallamot.
Nehéz egy koncertről írni, hiszen, mint említettem, a zene mindenkinek mást, és mást jelent...
De a blog arra is van, hogy az ember az érzéseit leírja, a saját érzéseit. Percekre elfelejtem, mi van mögöttem, vagy előttem, csak az itt, és a most számít. Mosolygok, és könny csillan a literszám ömlő izzadtság között. Sérült hüvelykullyamat ingem alá rejtve őrültködöm a tömeggel (persze, nem lesz zúzás, ugye....:)) mértékkel használva térdet, könyököt, inkább csak a játék kedvéért. Szegény anyám ha látna:) Éneklek, mintha az én dolgom lenne, és színjózanul is részegnek érzem magam.

Két óra az életemben, ami megérte...

Talán ez csak nekem jelent valami, de amikor sárosan, vizesen, szakadt nadrágban elhagyom a Nagyszínpad mezejét, érzem, hogy ezt a koncertet sokáig nem fogom elfelejteni. Gyerekes dolog talán ennyi idős fejjel ez, de ha az emberből kiveszne a gyerek, mi maradna utána? Nem tudom, nem is akarom megtudni.
Jó ez így:)



Még egy apróság, ami utólag jutott eszembe, ezért írom ide, nem a "főszövegbe". Az Iron Maidenről sokan állítják, hogy sátánista beütésű zenekar. Beszúrnék ide egy idézetet egy számukból:


"More pain and misery in the history of mankind
Sometimes it seems more like
the blind leading the blind
It brings upon us more famine, death and war
You know religion has a lot to answer for"


2010. augusztus 9., hétfő

Kutná Hora, az elmúlás "szent"élye


A hétvégén, egy régi gondolattól vezérelve nyakamba vettem édes Jóanyámat, az Opel márkájú vasparipát,-nem utolsósorban- a világot, és elindultunk megnézni Prágát. Prága lesz az a város, amiről nem írok itt Nektek. Nem tudnék hozzátenni a számtalan útleíráshoz, se elvenni belőle. Prága gyönyörű, a maga középkorban megrekedt külsőségeivel, és modern belsőségeivel, olyan város, ahol minden sarkon valami csoda vár. Mielőtt azonban elindultunk, felötlött bennem egy gondolat. Úgy másfél éve, azon ritka pillanatok egyikében, mikor a televíziókészülék előtt ültem, egy utifilmben szembe jött velem a kutá hora-i csonttemplom. Akkor azt mondtam magamnak, ilyen nincs...ez látnom kell. De,van ilyen.




Az emberi léptékkel távoli 1278-ban a cseh Jindrich apát Jeruzsálembe zarándokolt, ahonnan néhány lapátnyi-szent- földet hozott haza. Az anyaföldön Kutná Hora-t, a kis cseh várost szemelte ki áldozatul: szétszórta a temetőben a földet, elindítva ezzel a lavinát. Innentől mindenki, aki számított, a kutná horai temetőben akarta leendő porait biztonságban tudni.
Történelem atyánk rátett még egy lapáttal a hamvakra, az 1300-as években kitört pestisjárvány, majd a 15.századi huszita háborúk halottjai mind-mind a nevezett temetőkertet népes megboldogultjait gazdagították. Idővel a csontok feltöltötték a temetőt, amikkel valamit...valamit...kezdeni kellett. És lőn.


Az első nekifutás után a Schwarzenberg família megbízására Frantisek Rint mester termtette meg a 19.században a temető kápolnájának mai "dizájnját".
A hatást...enyhén szólva is sikerült elérnie.



A kis kápolnában megvan minden, ami egy kis kápolnában meg szokott lenni. Oltár, szobrok, ősi hangulat...és díszek, számtalan dísz. Emberi csontokból.

Feszület a templom homlokzatán, koponyákból, és combcsontokból. Füzérek a mennyzeten, lábszárcsontokból, és újfent koponyákból. Egy csillárszerű alkotmány a kis kegyhely közepén, mely az emberi test minden csontját tartalmazza. A kápolna négy sarkában négy piramis, megszámlálhatatlan lélek földi maradványaiból. Mi indíthat valakit ilyen mű létrehozására?


Lassan, minden részletre figyelve járom körbe a teret. Az érzelmi-én mögött felsejlő rideg, gondolkodó biológus-én elemez. Orbiták, járomcsontok, méretek. Mikor a kettő kezet fog, már embereket látok. Meglett férfiakat...középkorú nőket... és gyerekeket. Nyolc-tíz éveseket. Vigyorogva lógnak az angyalkák karmai között.


Keresem a hely hangulatát, de a zsibongó turistákon túl egy szó jut el az agyamig: beteg. Nagyon beteg. Az, akinek ezt a házat valamikor szentelték, rég nincs itt. Elfordult ettől a művészetbe ágyazott haláltól. Nem érzek félelmet, nem markolja jeges kéz a gyomromat, de érzem: ez nem a fény világa.



Hosszan bambulok az elmúlás emlékeire. Felrémlik, mintha egy rossz horrorfilmben, vagy jó RPG-játékban lennék....tetszik, és mégis, kiérve a kék ég alá, a büdös, cseh lvegőre, a sírhantok közé, fellélegzek.

A helyi kocsmában egy üveg kóla-vezetek, ugyebár- és a pincérlány mosolya némileg visszazökkent, de elkísér egy darabon a "szent"ély hangulata. A halottak tisztelete ősi időktől ered. Nem tudom, tisztelet-e ez.



Az élmény élmény. Akármilyen is. Ha lesz egyszer valaki, aki eljön velem Csehországba, elviszem erre a helyre. És a helyi kocsmában meg fogom hallgatni, mit is lát ebben a templomban.

Úgy legyen.




Néhány tényt, képet, és infót "loptam" innen: http://napielet.hu/napi/rovat/kultluk/5418/csonttemplom Köszönet érte!

2010. augusztus 3., kedd

Salvation


Hideg poklok fagyott hevét,
izzó jéggel égeted ki,
Kínnak, bajnak méregnedvét
tüzes vassal purgálod ki,
Fájdalomnak ellenszere,
örök harc a boldogsággal,
Türelemnek ős-veleje,
incselkedj a kis-halállal,
Fogva tartó börtönödből
erős lánc enged útra,
Sárkány, s Madár tiszta égen
szabadon repülhet újra.


Az emberi lélek nagy mókamester. Egy bonyolult helyzetben megynyugvást hozhat, ha tovább bonyolódik. Nem kellene, hogy így legyen, de a mozaikok a helyükre kerülnek, a kép összeáll. Végiggondolom, bizonytalan minden,és mégis jó ez így.
És fellélegzek:

Végre....