Démonűző

Mindannyiunknak vannak problémái, gondjai. Hiszen emberek vagyunk. Tény azonban, hogy nekünk, akik ezt a blogot olvassuk, a legtöbb problémánk nem a külvilágból érkezik, hiszen van tető a fejünk fölött, vannak szeretteink, viszonylag normális életet folytatunk. Talán civilizációs ártalom, talán így vagyunk összerakva, de sok közöttünk a "lelki kérődző". Én különösen hajlamos vagyok erre, nehezen lépek túl a régi fájdalmakon, sérelmeken, és aljas módon újra és újra felkapargatom a lelkemen ütött sebeket, melyek amúgy- maguktól- rég behegedtek volna már.

Hiszen persze, a nagybetűs Boldogság a külső körülményeken is múlik, de az alapokat a világhoz való hozzáállás teremti meg. Sokszor eszembe jut az a momentum, amit Jóanyám szokott felidézni ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Jó pár éve megjártuk Egyiptomot (tudom, tudom, én sznob...), közelebbről pedig ellátogattunk Kairóba is. Ez a világhírű város egészen más képet mutat, mint amit a képeslapok és prospektusok festenek róla, nos, mivel ez nem tartozik szorosan a témához, röviden talán annyit róla, hogy a legrútabb emberi település ahol valaha is jártam. Kairó közepén, egy dombnyi szemétkupac tetején, egy rozzant széken ücsörgött egy ősz, öreg muszlim, akinek a testét fedő koszos tunikán kívül valószínűleg nem sok földi java lehetett. És ez az öregúr csendben nézte a naplementét, és mosolygott a világra, mintha a legboldogabb ember lenne a földtekén. Tehát a kis kínjaink nagy része nem a világból fakad, hanem belőlünk. Régóta tudom, de mostanában újra felfedeztem, mennyit tud segíteni egy probléma leküzdésében, ha szembenézünk vele, MI is tulajdonképpen a baj. Ha nevet adunk ezeknek a lelkünket karmolászgató démonoknak, sokkal könnyebbé válik a velük való harc. Talán a legnehezebb, amikor az ember úgy van kutyául, hogy "nem tudja, mi baja". Amint szembefordulsz a démonoddal, és nevén nevezed, az nyomban megijed, hiszen tudja, hogy felismerted. Persze csak egy apró, piszkos kis trükk, hogy a problémáidat mint tőled független-tehát kiirtható, legyőzhető-"lényeket" kezeled, de hasznos trükk. Sokszor, ha érzed a kaparászást, elég ránézned, ki is az, aki kaparászik, és máris helyreteszed:
"Ó, csak te vagy az megint? Na menj a francba...:)"

Kom-mentes Vol. 2.

És ismét befigyelt az a tényező, amit rendszeresen kihagyok számításaimból, Diabolus Technicus, avagy a technika ördöge...Többen jelezté/te/k, hogy igen, szeretnétek belepiszkítani a gondolataimba, csak

A) nem engedi a rendszer

B)nem találjátok, hol lehet hozzászólni, mert ugye fekete alapon a fekete betű nem nagyon látszik

C) egyéb.

Tehát, felfegyverkezek pár nyugalmas perccel, és egy hozzáértő ismerőssel, és reparálok....
remélem sikerrel.

Kom-mentes

Felvetettem már ugye a kérdést, hogy miért is írok blogot. Nos mostanában leginkább amolyan önkifejezés, illetve érzelemlevezetés a célja. De jogos megkérdezni, hogy miért is osztom meg másokkal a gondolataimat? Hiszen ha "csak" írni szeretnék, akkor akár kereshetnék egy jóképű A4-es papírlapot is, hogy telefirkáljam lelkem sötét zugainak koromfoszlányaival. Az az egy baj van ezzel, hogy nem szeretek kézzel írni. Bár nem mindig tartom jónak a hagyományost felcserélni az újjal, mégis jó ideje toll helyett billentyűzettel firkálok. Teszem hozzá, esetemben ennek praktikai okai is vannak, mivel az írásképem nagyjából a döglődő vakond utolsó kaparásaihoz hasonlít, tehát embertársaim megkímélése céljából inkább a monitorra vetem szavaimat-ha azokat mások is olvasni fogják.

De miért kell, hogy mások is olvassák?

Hiszen ezek a szösszenetek nyugodtan elporosodhatnának a C meghajtó valamelyik szélvédett sarkában is, mégis a világháló szemei között feszítenek. Nos, nem KELL, hogy olvassák mások, egyszerűen szeretném, hogy így legyen. Olyan gondalataimat teszem itt közzé, melyeket-bár általában magamról szólnak-másoknak is szánok. Biztos, hogy az egoizmus valamelyfajta megnyilvánulása ez, de amíg másnak nem fáj, és nekem is jó, miért ne? Persze a blog azon természetéből kifolyólag, hogy bárki hozzáfér, valamennyire óvatos vagyok, nem megyek túl mélyre, nem nevesítek, nem írok le olyan dolgokat, amik a gondolataim "vörös zónájába" tartoznak.

Most akkor tegyük fel azt a kérdést, amiért ez a bejegyzés megszületett.

Olvassák-e ezt a blogot?

Nos, a válasz az igen, legalább öt olyan embert tudnék mondani kapásból, akik a blog rendszeres olvasójának vallják magukat, és így is van, hiszen mindig "képben" vannak az új bejegyzésekkel kapcsolatban. Ennek ellenére a hozzászólás, avagy komment rovat sokszor üresen tátong, legfeljebb egy-két visszacsatolás érkezik.

Igen, a lélek önzsírozásának egy újabb formája, hogy az ember szeretné, ha megosztott gondolatait véleményeznék, ezzel is bizonygatva önmagának, hogy vannak, akiket érdekel, mi újság a ház tájékán. Kár lenne tagadni, hogy így van. Nagy igazság az is, amit a blog egyik olvasója mondott, hogy álatlában tényeket írok le, avagy olyan kérdéseket teszek fel, amiket meg is válaszolok, tehát nem nagyon van mit hozzáfűzni. Mégis, ha valamiféle önbizonygatás, visszajelzéskeresés is a vágy oka, egyszerűen jól esik az embernek, ha hozzáböknek valamit a gondolataihoz. Nos.

Felhívás keringőre:)