Thorcraft

Eljutottam az exhibicionizmus azon fokára, amit a férfilét, mint fogalom, még épp csak elvisel anélkül, hogy kiokádná magából a jogosulatlan felhasználót. Képeket töltök fel magamról a netre. Phöjj!-Mondjátok erre most jogosan, mert hát milyen dolog ez? És jogosan mondjátok erre most, hogy -Phöjj!- mert ez bizony egy milyendolog. Nade. Fiatalabb koromban azért én is játszottam számítógépes játékokkal, míg rá nem szoktam a nőzésre, meg a piá....őőő, na, szóval mostanában már nem nagyon szórakoztatom magam ilyesmivel. De annak idején nagy favoritom volt a Warcraft című játék, ami egy Tolkien-utánérzetű világban játszódik. A játék egyik főszereplője a mindenki kedvencéből előbb főgonosszá, majd halállovaggá vedlő Arthas herceg. A minap egy enyhén elmebeteg ismerős egy sörözé...beszélgetés kellős közepén kibökte, hogy erős párhuzam van az említett hős rajzolt fejszerkezete, és az én valóságos búrám között.
Íme a játékbeli legény:

Hazatérve, mivel nem voltam álmos, csak kicsit spicces(jó, most már nem érdekel, ez van, lebuktam) nekiálltam összeműteni egy képet, ami felfedi a valóságot. Némileg rásegítettem a történetre a Photoline nevű képszerkesztővel, ami olyan mint a Photosop, csak azzal ellentétben ingyenes, és értek hozzá egy keveset. Mindenesetre sok változtatást nem kellett eszközölnöm a képeken, és ez jött ki:

Valami igazsága csak lehet az említett ivócimborának.
Nos.
For the Lich King!

Muslincák

Nagyon szépen köszönöm az érdeklődést. Jól vagyok. Tényleg.

Megvan a lelki békém, jó kondiban érzem magam (ha kicsit „téliesítve” is), az étvágyam kitűnő, van mivel lefoglalnom magam, pénzem nincs, de arról én tehetek, pozitívan szemlélem a világot, nem szenvedek álmatlanságban, vannak barátaim, akikre számíthatok, a munka mellett jut időm szórakozni, a vércukrom ideális, a vérnyomásom cseppet magas, de elmegy, nem fáj semmim, nincs tüdő-, vagy szívzörejem, székletem bőséges, és szilárd. 27 éves kaukázusi-europid férfi vagyok, 186 magas, 98 kiló (mondom, kicsit téliesítve).

Csak mert mostanában annyian kíváncsiak. És ez valahol egészen jól esik a májamnak, és az amúgy se szűkterjedelmű egómnak, de az nem érthető számomra egészen, hogy aki kíváncsi, miért nem kérdez? Többnyire igyekszem úgy élni, hogy ne kelljen rejtegetni semmit, ha hülyeséget csinálok, azt a saját hülyeségemnek tudom be, és mivel nem szokásom félrebeszélni, ezért a „pedig azt mondtad, hogy…” jellegű dolgok se kavarnak fel. Mert nem mondtam. Vagy ha mégis, akkor úgy is gondoltam, azért mondtam, ugyebár….

Csak mindig jönnek a muslincák, akik repülnek egy kört a borospohár felett, belenéznek, de nem mernek közelebb menni. Mert ki tudja…pedig nincs benne, csak bor. Kékfrankos. Aztán elrepül a kis muslinca, és találkozik a többi muslincával, és…Nos így lettem az az ember, aki teleordítja a várost, hogy mekkora rihe az exbarátnője, így lettem kolléganő kikosarazott udvarlója, román állampolgár, kémiatanár, akit az aktuális párja nem engedett tanítani egy lányt, igazgatónál leinformált kaszanova, amiből a hasonnevű kolléga jött ki furcsán, szkinhedbalhé aktív résztvevője, a Septicmen együttes gitárosa, és még folytathatnám.

A legújabb favorit: felreppent a nagy, szigorúan titkos hír, hogy blogot írok álnéven. Hűha! Nos, tényleg így van. Ez azért nem semmi, ugye? Már amennyiben álnévnek számít, ha az emberfia a legelső bejegyzésben megadja a becsületes polgári nevét, továbbá a bejelentkező oldalon egy elég jól látható fotó van róla. „De hát”- gondolja kis muslincánk-„biztos olyasmikről ír, amiket nem akar, hogy bárki megtudjon…” Ez is igaz. Azért teszi közzé a világhálón, mert ez így logikus…

Nos, kedves muslincák, a bor nem harap. Belefulladni lehet ugyan, de nem az a célja. Nyugodtan meg lehet tekinteni közelebbről, nem lesz más íze, mint amit a színe mutat. Nem mondom, hogy mindenkinek ízleni fog, de ez szintén nem a célja.

És zárszóként idéznék egykori földrajztanáromtól:

„Gyerekek, aki kérdez, az hülye. Aki nem, az hülye is marad.”

HÉTFŐ®

"Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját,(...) És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.” (1 Móz 2, 1-3)


"Most én jövök...szólt Murphy"(Ismeretlen)


Mert ismét HÉTFŐ® van. Elvben ugyanolyan, mint a többi nap, mégis van benne valami, ami nem egyszerűen hétfővé, hanem HÉTFŐ®-vé teszi. A hétfő furcsaságait japán kutatóktól kezdve magyar pszichológusokon át Garfieldig bezárólag sokan boncolgatták már, a "hétfő szindróma" pedig, mint megtudtam, tudományos körökben egy valóban létező fogalom.

Vasárnap pihi, reggel korai ébredés. Elég korai, hogy ne aludjam túl magam, elég késői, hogy kipihent legyek. Semmi sürgős munka, mégis elég tennivaló ahhoz, hogy lekössem magam. Süt a nap, alapjáraton jókedvű vagyok. Mégis mocorog valami a gyomromban, ami-biztosan tudom- nincs összefüggésben apám tegnapi szarvaspörköltjével. HÉTFŐ® van, és a HÉTFŐ®-gépezet megkezdte munkáját idegrendszeremen. Különösebb ok nélkül válok az átlagosnál feszültebbé, kapkodóbbá, ingerlékenyebbé.

De ugye az idő gyönyörű, hétágra süt a Nap, a hőmérő bőven pluszokat mutat, nekem pedig-feledve a HÉTFŐ®-t-viszketni kezd a tenyerem a német csoda, az MZ gázkarja után. Csupán egy új akkumulátor kell bele, és véget érhetne a téli álom, újra beröföghetné az utakat a negyed liter két üteme. Osztok-szorzok, kombinálok, hogy vajon e havi fizetésem romjaiból ki tudom-e még szorítani a szükséges alkatrészt anélkül, hogy száraz kenyéren kelljen élnem. Lófrálok a városban, nézegetem az árakat,számolgatok, végül a vágyak győznek az érvek felett, és egy "ennyit megérdemlek" sóhajtás kíséretében gazdát cserél a Mátyás királyos bankó, és a Banner telep, aminek most határozottan aszfalt, keverékbenzin, -és szabadságillata van. Némi lelkifurdalással vegyes elégedettséggel ülök be az Opelbe, hogy a legközelebbi bankban feltöltsem a megmaradt pénzmagot megérdemelt helyére, azaz a bankszámlámra, ahonnan nehezebben költöm el. És ekkor egy halk kattanással fordul egyet a HÉTFŐ®-gépezet kereke. Sztoikusan felvillanó sárga ikon jelzi a kocsi műszerfalán,hogy a régóta esedékes olajcsere és szerviz nem tűr halasztást, hacsak nem akarok rövid úton, és rosszvasárban megszabadulni az autótól.
A szerelő-ismerős basszusa megnyugtat, hogy "nyugi papa, egy huszasból megáll...". Köszi. Mit lehet tenni...telefon előkeres, tárcsáz, nagy levegőt vesz. "Szia édesapám, az a helyzet, hogy kicsit megszorultam, mert...". Tipikus. De mit nekem? Majd megadom. Előbb-utóbb. Tényleg.
Nyugi.

Klub-haverok-kávé, a koffein kisüti amúgy is túlpörgött idegsejtjeimet. Dél magasságában átteszem székhelyemet az üzletbe, és próbálom hasznosan eltölteni az időmet Feri társaságában. Feri "AZ" alkalmazott a boltban, és kapcsolatunk klasszikus esete az általában vett kapcsolataimnak a "Feri" nevűekkel. Ezek többnyire a nullától a negatív felé tendálnak a skálán, azaz a csendes megtűréstől a parázs utálatig. EZ a Feri valahol félúton van. Kiviszem a szemetet, kreatívkodok egy sort a számítógépen, átnézem a termékeket, majd lemegyek a raktárba, "valami rendet" csinálni. Az összegyűjtött mocsokkal kiballagok a kukához, ahol egy kulturáltabb csöves épp betevőt keres. Beállok a szomszéd szemeteshez, és "ellenmozgunk", azaz én befelé kaparom a mocskot, ő kifelé.
Közben fél szeme rajtam. Szinte hallom a kattanást. Olyan igazi HÉTFŐ®-s. Jó, végül is kibontott hajjal, félprofilból nem látszik a szakállam és ha nem vesszük a testtömeg-magasság arányomat, plusz hozzáadunk egy rövidlátó csövest, akkor...

"CSÓKOLOM!"-köszön illedelmesen. Félfordulat, megránduló szájszél. Amúgy sem madárcsicsergésszerű hangomon szándékosan mélyítve kicsit köszönök erőteljes "Jónapot"-tal. A koszos szemüveg mögött hirtelen összeszűkülő pupillák, és felismerés. "Bocsánat, één csak (ki ne mondd) azt hittem, hogy hát (ki ne mondd), hogy maga (kimondja basszus) maga hölgy (kimondta). "Rosszul tetszett hinni." Kukatető visszhangozva csapódik, főhősünk elballag.

Na jó, mondom legalább megnevettetem a sztorival Ferit, úgyse láttam még mosolyogni. "Te Feri hallod, mi volt itt a parkolóban, viszem ki a szemetet, és akkor..." Értékeli is a maga módján.Ezt így mutatja ki, hogy:
"Hm."
Fe®i. Én így szeretlek.

Haza-ebéd-cigi. Indulás Mordorba. Vépen legalább nyugi lesz...talán. Kertek alól közelítek a kollégium felé, pár diák figyelő tekintetétől követve, közben épp az elmúlt eseményeken morfondírozok, illetve azon, miféle blogbejegyzést írok majd erről ráérő időmben. Csorgok lefelé egy felázott lejtőn, és KATT!...Ahogy a Republic énekli, kirúgjuk magunk alól a földet. A kezemben cipelt holmikat-köztük a vacsorára szánt sóskát- reflexszerűen a négy égtáj felé dobom (ez még csalitirtó koromból maradt meg, a sarlóba ugyanis nem finom beleesni), majd precízen farpofával és tenyérrel tompítva, félméteres árkot szántva a sárba, megérkezem.
A sár és sóska keveréke kicsit groteszkké teszi az összkép(em)et, de a srácoknak tetszik. Túlzottan meg se lepődöm, együtt röhögök velük, és megegyezünk,
hogy ez egy ilyen
HÉTFŐ®.

Azóta békesség van...remélem most már marad is. Vidám vagyok, bár még mindig feszült. Hogy a tanulószoba viccmeséléssel, és akasztófázással telt,azt meg se merem említeni. De összességében nincs miért panaszkodnom. Végül is, túl vagyok a munkaidő felén, tízko® végzek, este még kilátásban van egy ®andi, talán egy pohá® bo®, és aztán holnap már kedd:)...Ha lenne pár millióm, és cégalapításra adnám a fejem, lehet, hogy levédetném a HÉTFŐ®-t, mint márkát. Nem tudom, szerencsés lenne-e,de vicces, az biztos...:)

®