(Vigyázat, enyhén morbid!)
Az előző bejegyzésben említett újsütetű munka-és élőhelyemmel kapcsolatban jutott eszembe most néhány gondolat, a "sötétebbek" közül. Illetve nem sötét gondolatok ezek, mert megbékéltem a dologgal, nade...nade ne szaladjunk ennyire előre. Szóval, nem beszéltem róla, MIÉRT is kerestek új embert, ide a szépséges bércek közé. Ezt elég gyorsan megtudtam a kollégáktól. Az elődöm, Andrea, nos egy elég erős depressziót hozott ide magával, amin nem tudta túltenni magát. Az itt töltött rövid ideje alatt ez súlyosbodott, majd a hölgy felmondott, és néhány héttel rá öngyilkosságot követett el. Én most az ő volt szobájában lakom...nos igen, mikor megérkeztem, még tele volt a holmijaival. Kövezzetek meg, hogy szatírikus vagyok, de valahogy eszembe jutott Joseph Heller: A 22-es csapdája című könyvből a "halott ember Yossarian sátrában". Aki nem olvasta (az egyrészt tegye meg, bár sok türelem kell hozzá, az igaz, másrészt) nekik elmesélem, hogy a "a halott ember" egy katona volt, akit a táborba történő megérkezése után pár perccel tévedésből kiküldtek a darálóba, és meghalt, mivel azonban még nem szerepelt a névjegyzékben, a holmijával nem tudtak mit kezdeni, és a főhős sátrában maradt, aki tisztelettudóan megőrizte őket, mintha az illető ott lakna. És hát, valahogy hasonlóan éreztem magam, rám maradt egy rakat-amúgy használható, és jó- holmi, de mégis, mit kezdjek velük? Utánakérdeztem, hogy a szüleinek nem kellenek-e, de amire szükségük volt már elvitték. Így hát Yossariannal ellentétben, némi gondolkodás után összecsomagoltam őket, és kidobtam. Furcsa, kicsit szorongató, kicsit melankólikus érzés volt, de úgy gondoltam, nem szeretném egy számomra idegen ember emlékeit megtartani. A kérdés másik vonzata, hogy a kolleginámmal együtt eléggé hiszünk a szellemekben. A különbség annyi, hogy én nem igazán tartok tőlük, mert úgy vélem, ha nem adok rá okot, hogy tartanom kelljen, akkor nem kell. Mindenesetre beköltözésem előtt a Ferencjóska füstölőt gyújtott a szobámban, és imádkozott egyet az elhunytért, utána pedig a saját rítusaim szerint én is megadtam neki a végtisztességet. Nos, amennyiben vissza is látogat néha ide (bár nem hiszem, hogy így lenne), akkor sincs baj, a szobám nyugalmat, és békét áraszt magából, tehát nem ártó szándékkal teszi. Mindezen túl, legyen ez a bejegyzés egy kis megemlékezés is.
Nyugodj békében, Andrea!
Az előző bejegyzésben említett újsütetű munka-és élőhelyemmel kapcsolatban jutott eszembe most néhány gondolat, a "sötétebbek" közül. Illetve nem sötét gondolatok ezek, mert megbékéltem a dologgal, nade...nade ne szaladjunk ennyire előre. Szóval, nem beszéltem róla, MIÉRT is kerestek új embert, ide a szépséges bércek közé. Ezt elég gyorsan megtudtam a kollégáktól. Az elődöm, Andrea, nos egy elég erős depressziót hozott ide magával, amin nem tudta túltenni magát. Az itt töltött rövid ideje alatt ez súlyosbodott, majd a hölgy felmondott, és néhány héttel rá öngyilkosságot követett el. Én most az ő volt szobájában lakom...nos igen, mikor megérkeztem, még tele volt a holmijaival. Kövezzetek meg, hogy szatírikus vagyok, de valahogy eszembe jutott Joseph Heller: A 22-es csapdája című könyvből a "halott ember Yossarian sátrában". Aki nem olvasta (az egyrészt tegye meg, bár sok türelem kell hozzá, az igaz, másrészt) nekik elmesélem, hogy a "a halott ember" egy katona volt, akit a táborba történő megérkezése után pár perccel tévedésből kiküldtek a darálóba, és meghalt, mivel azonban még nem szerepelt a névjegyzékben, a holmijával nem tudtak mit kezdeni, és a főhős sátrában maradt, aki tisztelettudóan megőrizte őket, mintha az illető ott lakna. És hát, valahogy hasonlóan éreztem magam, rám maradt egy rakat-amúgy használható, és jó- holmi, de mégis, mit kezdjek velük? Utánakérdeztem, hogy a szüleinek nem kellenek-e, de amire szükségük volt már elvitték. Így hát Yossariannal ellentétben, némi gondolkodás után összecsomagoltam őket, és kidobtam. Furcsa, kicsit szorongató, kicsit melankólikus érzés volt, de úgy gondoltam, nem szeretném egy számomra idegen ember emlékeit megtartani. A kérdés másik vonzata, hogy a kolleginámmal együtt eléggé hiszünk a szellemekben. A különbség annyi, hogy én nem igazán tartok tőlük, mert úgy vélem, ha nem adok rá okot, hogy tartanom kelljen, akkor nem kell. Mindenesetre beköltözésem előtt a Ferencjóska füstölőt gyújtott a szobámban, és imádkozott egyet az elhunytért, utána pedig a saját rítusaim szerint én is megadtam neki a végtisztességet. Nos, amennyiben vissza is látogat néha ide (bár nem hiszem, hogy így lenne), akkor sincs baj, a szobám nyugalmat, és békét áraszt magából, tehát nem ártó szándékkal teszi. Mindezen túl, legyen ez a bejegyzés egy kis megemlékezés is.
Nyugodj békében, Andrea!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése