Elveszett ékezet, avagy hogyan vállaljunk munkát külföldön nyelvtudás nélkül

Először is, ez a bejegyzés azért készül, mert elveszett a nevemből egy ékezet. Illetve az egyetlen, ami van benne. Na jó, nem veszett el, csak úgy elmaradozik szegény feje, úgy leragad ittott. Mert ugye amióta Sógoriában dolgozom, és féligmeddig élek, azóta nincs ám Dani, főleg nincs Dááániel, ilyen igényesen hosszan ejtett "Á" val, hanem Daniel van. Lehet, hogy a kezdetektől fel kellett volna lázadnom, de valahogy nem éreztem rá késztetést, meg lusta is voltam elmagyarázni mindenhol, hogy nem, a magyarban nem ugyanaz, amikor "A"-t, vagy "Á"-t írunk. Mea culpa maxima. Az osztráknak nincs "A" hangja, szóval neki mondhatod. A dolog odáig fajult, hogy valami hivatalos papírhoz diktáltam be a főnökembernek a magyar lakcímemet, és mondom neki, hogy kis vonal van a tetején a betűnek, mikor mondja, hogy "jaja, de nagyjából mindegy, nem?" Persze apám, hogyne lenne mindegy, hogy szár vagy szar, kérek, vagy kerek, kőtördelő, vagy kotord elő. Ráadásul világéletemben zavart valamiért, ha a teljes nevemen szólítottak...de itt mondjuk nem, a Daniel elfér. Most már asszem rájuk hagyom.

Más. Egészen sokan kerestek meg az elmúlt időszakban, hogy segítsek munkát találni Sógoriában. Ez a párbeszéd sok esetben így játszódott le:

-Te hallod, nem tudsz valami fasza melót kint?
-De, hogyne tudnék, van annyi, mint a pelyva.
-Na tök jó! Németül mennyire kell tudni?
-Mennyire tudsz?
-Hát, nem nagyon. Na jó, semennyire igazából.
-Akkor nincs.
-.......
-Tényleg semennyire?
- Hát nem nagyon....
-Hát akkor bocs, de...

És állhatsz neki elmagyarázni, hogy miért nincs. Mert ugye. Lehet találni. Kivételes esetben, ami azt jelenti, hogy ritkán, nagyon ritkán. Belefuthatsz egy magyar brigádba, aki kint dolgozik, és becsapódhatsz. De ez ritka. Mondjuk kőműveseknél, burkolóknál, tetőfedőknél előfordul, ahol van a csapatban egy kontaktember, aki vaker valamennyit németül/angolul/ónorvégul, de amúgy...
Most csak képzeljük el. Én sem dolgozom épp atomfizikusként, igaz azért választottam ezt a munkakört, mert szeretem. De mondjuk odaáll a főnök egy reggel, és azt mondja a saját anyanyelvén:
"Na figyu, (jó reggelt amúgy...) jön ma egy látogatócsoport dél körül, majd vezesd körbe őket jó? Amúgy meg a szamár, amelyik a felső istállóban van, tudod az a kicsi feketés, az nagyon köhög, mikor mész etetni, menj be előtte a gyógyszerszobába, a harmadik polcon felülről találsz egy nagy fehér tégelyben gyógyszert, az a neve, hogy ventipulmin, abból adj egy kanállal a tápjához, ezt három napig, attól rendbe jön. Rendicsek?
És erre mit mondhat az ember? azt, hogy "He?"

És mondom, nem atomfizikusként dolgozom. Megaztán, ha valaki ki is keveredik nyelvtudás nélkül, hogy fogja érezni magát a mindennapokban?
-Szia! (Mondja a lány, akivel már félórája szemezel) Ideülhetek egy kicsit?
-He?
-Mondom ideülhetek?
-*@*$ß#*&*$??
-Ja, hagyjuk.

Naszóval. Mindenkinek szíve joga. Lehet ezt ragozni hosszan, de ami nem megy, az nem megy. Álmodozni egy dolog, tenni érte egy másik. És lehet megkérdezni, hogy lehet-e melót találni külföldön nyelvtudás nélkül. Lehet. Hajrá!:)

Öcsi

Az egész úgy kezdődött, hogy réges rég, egy messzi messzi galaxisban szülőföldemet elözönlötte a moldávok népe. Valójában vendégmunkásként jöttek, és azért az "özönlöttek" túlzás, de jópáran megtelepedtek kis falumban, és még többen a környékén. A szomszéd falut például Horvátlövő helyett már Moldávlövőként emlegették egy időben... Szóval,az egyik hölgyemény, aki szintén így került ide, és rövidesen összeállt a falu egyik öreglegényével, hozta magával a fiát, D.-t is. A páros körülményei, életvitele, és hozzáállása azonban legalábbis a határeset kategóriába esnek gyereknevelés terén (alulról), szóval amint a kölyök kilátszott a fűből, amolyan falucsavargó lett, járt erre-arra, csapódott,akihez tudott, meg ahonnan nem kergették el. Egyszer aztán hogy, hogy nem, hozzánk is elkeveredett. Én akkor már külön éltem, így eléggé meglepett, mikor szülőlátogatáskor szembejött a nappaliban. Drága jólélek szüleimből pedig kitört az anyai, illetve apai ösztön, és felkarolták D.-t, így egyre gyakrabban, és egyre több időt töltött nálunk. Eleinte bizony úgy voltam vele mint a kandúr az idegen macskakölyökkel, fújtam rá, nem tetszett, hogy mindig útban van, és mint a gyerekek általában, zajos, büdös, és nyughatatlan. Pedig szegény próbálkozott, látszott rajta az állandó kíváncsiság, és szeretetéhség. Amin mondjuk nem is kell csodálkozni, idővel, ahogy kezdett megnyílni szüleim felé, az elszólásaiból kezdtek képet kapni róla, hogy milyen állapotok is vannak "otthon". Ezt nem ragoznám hosszan, maradjunk az embertelennél. Szóval ezt tekintetbe véve, próbáltam kicsit pozitívabban hozzáállni a kölökhöz, muszáj is volt, mert szinte állandó vendéggé vált. Aztán idővel, elkezdtem megszokni, sőt, végső soron megszeretni. A karácsonyt jórészt nálunk töltötte, és hát, jó érzés volt na. Meg azt hiszem neki is, hazamenni se nagyon akart.

Eltelt a karácsony, meg a szilveszter is, már visszajöttem dolgozni, egyszercsak kapom a telefont, hogy borult a bili, D. intézetbe került. Hát igen, az iskolában meglátták az övcsat nyomait...Beszélgettünk már róla korábban, mi lenne igazán jó megoldás a gyereknek, de az intézetet elvetettük, ismerve valamennyire a körülményeket. Most egyelőre úgy tűnik, mindenképp jobb, hogy elkerült "otthonról". Hogy a továbbiakban mi lesz, majd kiderül, jóanyámék látogatják, amikor tudják. Ma állítólag azt üzente, hogy "szereti a Danit, és menjen be ő is, ha tud..."...angyalom...hüpp... Még az is felvetődött, csak úgy említési jelleggel, hogy anyámék magukhoz vennék, amíg nem talál nevelőszülőket...elsőre ijesztő ötlet volt. Aztán már kevésbé. Végülis, az éveim száma alapján már túl vagyok az egykegyerekkoron, de most egy kicsit olyan, mintha lenne egy öcsém...Remélem, végül minden jóra fordul a kissrác életében, én pedig meglátogatom, amint tudom.