Öcsi

Az egész úgy kezdődött, hogy réges rég, egy messzi messzi galaxisban szülőföldemet elözönlötte a moldávok népe. Valójában vendégmunkásként jöttek, és azért az "özönlöttek" túlzás, de jópáran megtelepedtek kis falumban, és még többen a környékén. A szomszéd falut például Horvátlövő helyett már Moldávlövőként emlegették egy időben... Szóval,az egyik hölgyemény, aki szintén így került ide, és rövidesen összeállt a falu egyik öreglegényével, hozta magával a fiát, D.-t is. A páros körülményei, életvitele, és hozzáállása azonban legalábbis a határeset kategóriába esnek gyereknevelés terén (alulról), szóval amint a kölyök kilátszott a fűből, amolyan falucsavargó lett, járt erre-arra, csapódott,akihez tudott, meg ahonnan nem kergették el. Egyszer aztán hogy, hogy nem, hozzánk is elkeveredett. Én akkor már külön éltem, így eléggé meglepett, mikor szülőlátogatáskor szembejött a nappaliban. Drága jólélek szüleimből pedig kitört az anyai, illetve apai ösztön, és felkarolták D.-t, így egyre gyakrabban, és egyre több időt töltött nálunk. Eleinte bizony úgy voltam vele mint a kandúr az idegen macskakölyökkel, fújtam rá, nem tetszett, hogy mindig útban van, és mint a gyerekek általában, zajos, büdös, és nyughatatlan. Pedig szegény próbálkozott, látszott rajta az állandó kíváncsiság, és szeretetéhség. Amin mondjuk nem is kell csodálkozni, idővel, ahogy kezdett megnyílni szüleim felé, az elszólásaiból kezdtek képet kapni róla, hogy milyen állapotok is vannak "otthon". Ezt nem ragoznám hosszan, maradjunk az embertelennél. Szóval ezt tekintetbe véve, próbáltam kicsit pozitívabban hozzáállni a kölökhöz, muszáj is volt, mert szinte állandó vendéggé vált. Aztán idővel, elkezdtem megszokni, sőt, végső soron megszeretni. A karácsonyt jórészt nálunk töltötte, és hát, jó érzés volt na. Meg azt hiszem neki is, hazamenni se nagyon akart.

Eltelt a karácsony, meg a szilveszter is, már visszajöttem dolgozni, egyszercsak kapom a telefont, hogy borult a bili, D. intézetbe került. Hát igen, az iskolában meglátták az övcsat nyomait...Beszélgettünk már róla korábban, mi lenne igazán jó megoldás a gyereknek, de az intézetet elvetettük, ismerve valamennyire a körülményeket. Most egyelőre úgy tűnik, mindenképp jobb, hogy elkerült "otthonról". Hogy a továbbiakban mi lesz, majd kiderül, jóanyámék látogatják, amikor tudják. Ma állítólag azt üzente, hogy "szereti a Danit, és menjen be ő is, ha tud..."...angyalom...hüpp... Még az is felvetődött, csak úgy említési jelleggel, hogy anyámék magukhoz vennék, amíg nem talál nevelőszülőket...elsőre ijesztő ötlet volt. Aztán már kevésbé. Végülis, az éveim száma alapján már túl vagyok az egykegyerekkoron, de most egy kicsit olyan, mintha lenne egy öcsém...Remélem, végül minden jóra fordul a kissrác életében, én pedig meglátogatom, amint tudom.