Határföldek

Erőt, egészséget kedveseim. Jól, köszi, kifejezetten. Tényleg. Ti? Klassz.

 Megszületett a novella, háromból két meósom megnézte, azt mondták, ehető. A kétharmados többség pedig mindent visz (ki mondta, hogy médiatörvény??? tegye fel a kezét!). A harmadikuk épp szervezkedik, gyereknapot pontosabban. De rajta is behajtom. Úgyhogy és addig is: Feldörrentem ide a blogra. Már a novellát, teccikérteni. Kicsit furcsa lesz a maga huszonakárhány oldalával a többi iromány között, de hely ugye, az van. Aki esetleg elolvassa, és nem bírja a szeme a fekete alapon fehér szöveg szuggesztív vibrálását, az kijelöl+másol+beilleszt kombóval beteszi vördbe és úgy fogyasztja. Továbbá aki kritikát írna, akár itt, akár privátban, az kérem tegye kulturáltan, őszintén és kíméletlenül. Szóval.

 

 

Határföldek

1.

 Krummhörn

Csendesen szemerkélt az eső Krummhörn egéből.  Bertold Reinhardt apró hajójának orrában ült, figyelte a szemetelő cseppeket, és illetlen dolgokat morgott maga elé. Az északnémet klímában nem jelentett különösebb csodát a csapadék, de Bertold halász volt, és ma gyér volt a fogás, jobb híján ráfogta hát az esőre. Tudta persze, hogy nem az tehet róla. Hiszen halász volt, méghozzá remek halász. Igaz, nem is akadt rajta kívül másik az egész környéken, de ez nem tette se lustává, se hanyaggá. Ismerte a tenger minden rezdülését, pontosan tudta mikor és hova kell kieveznie és meddig érdemes ott maradni. Úgy döntött, ma nem érdemes tovább. Pedig az efféle csöpögős szürke idő nem szokott ártani a fogásnak, de van, amikor nincs fogás és kész. Ilyenkor csak a bolond próbálkozik tovább. Bertold pedig nem volt bolond.  Nekiveselkedett behúzni a hálót. A maga hatvankét évével messze nem számított fiatalnak, jócskán rakódtak már évgyűrűk a derekára, de alkarját, mellkasát még bármelyik húszéves megirigyelhette volna. Galambősz haja a tenger párájától csapzottan lógott tarkójára, persze a nehézség essen bele, a vízhatlan tengerészsipkát is otthon kellett ma felejteni. Bertold, avagy - a helyi kölykök némelyike szerint Berti papa –úgy harmincévesen telepedett meg Németország északkeleti csücskében, maga se tudta akkor még pontosan, mihez akar itt kezdeni, illetve le akar-e itt telepdni, de a sors kereke eldöntötte helyette a kérdést, Mama személyében megnyilvánulva. Az öregúr München mellett töltötte fiatal éveit, a mai napig, ha izgatottság, vagy épp boldogság lett úrrá rajta, - vagy mint most- mérgelődött, kitört belőle a vaskos bajor tájszólás. Berti papa szeretett itt élni, és a népek is szerették, hogy Berti papa itt él. Öt falu halásza volt, az Északi-tenger elegendő halat adott mindenkinek, és Bertold is kényelmesen megélt belőle. Többet nem tudott kitermelni, de nem is akart. Feljebb, az északi parton már Bremerhaven és Wilhelmshaven nagy halászhajói szállították a piacokra a friss halat, de a környéken mindenki Bertoldtól vásárolt. Azonban ő az üzlettől függetlenül is jól érezte itt magát. Ha sokat zsörtölődött is, jóban volt a lakókkal. Egyedül a hobbipecásokat nem szerette.  Nem mintha konkurenciát jelentettek volna, csak hangosak voltak, szemetesek, állandóan részegek, és mindegyik úgy beszélt, mintha ő pisálta volna a tengert. Ezek az idegesítő nagyvárosi macskajancsik mostanában se ritkultak, pedig mióta Németországból Német Birodalmat kezdtek csinálni, óvatosabban mozgott mindenki. Az országnak, vagy Birodalomnak ezt az északnyugati csücskét elkerülte a hercehurca nagyja, de idővel itt is megjelentek a náci tisztviselők, magukkal hozva sleppjüket. Bertoldnak azonban most nem ez járt az eszében, azon morfondírozott, miközben a hálót csörlőzte, mi lehet az oka a halak elmaradásának, mikor pedig minden adott volt a jó fogáshoz. Mindegy, van még tegnapról elég hal a jégveremben. Nem is a profiton aggódott, egyszerűen szeretett gondolkodni azokon a dolgokon, amiket nem értett. Művelt embernek számított a környéken, tudásának jó részét pedig kíváncsiságának köszönhette. „De errefelé történnek ilyen furcsaságok, amikre nem fogok választ kapni”- zárta le végül a kérdést. Partnak fordította a „Schwertfisch” névre hallgató bárka orrát, és hazaindult. Nem volt szokása mélyen behajózni a tengerre, tíz perc múlva kivehetővé váltak a köves part részletei. Bertold reflexesen homlokára akarta tolni az otthon felejtett vízhatlan tengerészsipkát, mikor észrevette, hogy egy alak tántorog combig a vízben, úgy tízméternyire a parttól, a „harmadik hullámnál”, ahogy mondani szokta. Arra kormányozta a hajót, bár nem úgy nézett ki az atyafi, mint aki „beleesett” a tengerbe, ennyire közel a parthoz legalábbis biztosan nem, inkább mint aki maga lábalt bele, ami igencsak furcsa ebben az évszakban, főleg így ruhástul. A Schwertfisch komótosan közelített az emberhez, mivel kicsi volt a merülése, Bertold jó tíz méterre meg tudta közelíteni vele a figurát.

-Vigyázz koma, mit művelsz?- kiáltott oda Bertold, mikor hallótávolságon belül ért (ez jelen helyzetben, az izgalomnak köszönhetően bajorul sikerült: „Obacht, kump’l, was mochst de’?”) A figura felkapta a fejét. Magas, vékony alak volt, inkább szíjas, mint sovány. Az öltözete határozottan furcsának tűnt Bertold számára, mintha eltévedt volna egy századdal a jóember: bő lenvászon nadrág, legalábbis annak tűnt, annak alapján, ami kilátszott belőle a vízből, rövidujjú seszínű vászoning, melyet bőrszíjak fogtak össze a mellrésznél, és vörösesbarna bőrmellény. Felkarját friss vágás csúfította. A látomásszerű, tántorgó figura most egészen prózai dolgot művelt: féltérdre esett, és beleokádott a tengerbe. 

– Hülye részeg pecás!- morgott maga elé az öreg. Meglepődve vette észre, hogy az alak körül- mintha csak a szeme káprázna, vagy a víz tükrözne vissza valamit,- mint apró szikrák, kék lidércfények villannak fel, majd enyésznek el, mielőtt az ember jobban megnézhetné őket.

 – Ki a fene vagy?-Tette fel Bertold a felesleges kérdést, hiszen pontosan tudta, hogy soha nem látta a férfit. –Jörg. –nyögte ki amaz, majd arccal előre a tengerbe zuhant.

2.

Klemmfadd

Csendesen szemerkélt az eső Klemfadd egéből.  Jörg Houndpfaat műhelye előtt állt, figyelte a szemetelő cseppeket, és illetlen dolgokat morgott maga elé. Jörg kovács volt, méghozzá remek kovács. A baj forrása a tanonc volt, akit egy hete vett maga mellé. A kölök –Jörg egy jóbarátjának fia- lassú felfogású, és figyelmetlen lurkó, Jörg azonban megígérte a barátnak, hogy megtanítja néhány dologra a kiskamaszt. A kovács a maga alig harminc évével fiatalnak számított a szakmában. Igaz, a környék négy falujában ő volt az egyetlen, de ez nem tette se lustává, se hanyaggá, remekül végezte munkáját. A tanonc volt az, aki mindent szanaszét hagyott, mint azt a frissen kikalapált kaszapengét is, amibe Jörg szerencsétlenül belefordult, és végigvágta vele a felkarját. A seb nem volt mély, nem is vérzett erősen, de égett mint a pokol, ezért miután Jörg kiátkozódta magát az inas miatt, illetve az inasnak, úgy döntött átugrik a javasasszonyhoz gyógykenőcsért. Az eső nem volt szokatlan Garmonföldnek ezen az északi részén, Jörg még szerette is, de most nem bánta volna, ha eláll. A magas, szikár férfi öles léptekkel indult Talkhin néne kunyhója felé. Homokszőke, tarkó alá érő haja lassan átnedvesedett, de a mozgás, és a hideg cseppek egyúttal mérgét is lehűtötték. A javasasszony háza felé mentében, hogy rövidítsen, átvágott egy ligeten. Szerette ezt a kis erdőfoltot, itt mindig béke honolt. Furcsa hely volt, de szép. Hallgatta, mit suttognak egymásnak a vörösbegyek a fák ágain, ahogy összebújva várják az eső elálltát. A javasasszonyt erős jókedvében találta, az édeskésen csípős illatfelhő, ami körüllengte, azt súgta Jörgnek, hogy a vénasszony rásegített némi pálinkával a hangulatára. A banya tessék-lássék összecsíptette a sebet, bekente valami rettenetes szagú, de kellemesen hűs, zöld katyvasszal, majd egy poharat tolt Jörg elé.

–Igyál, kovács, hehe, ez elveszi a fájdalmat, bizony, idd csak meg, különben nem bírod felemelni a kalapácsot, hehe, ki csinál akkor az öreg Talkhin nénének piszkavasat, meg húskampót, he? Igyál no, ne nézz, mint tyúk az égre, nem méreg, jól leszel, aztán majd kalapálsz nekem egy új konyhakést, mert ez már a meleg vizet se viszi el, hehe, igyál kovács no!-Jörg, a további unszolást megelőzve kihörpintette a csészét. Vízízű folyadék volt benne, mely kellemesen marta a torkát. Kiegyeztek a javasasszonnyal a kezelés árában (mondom fiú, konyhakés, hehe), majd hazafelé vette az irányt. Ahogy leszökdécselt a két lépcsőfokon a banya háza előtt, már érezte, hogy valami változik bennsőjében, és nem jó irányba. A mákonytól szédülni kezdett, szeme könnybe lábadt, lábai meg-megremegtek. Átvillant az agyán, hogy a javasasszony világi jókedvében jóval többet tehetett néhány összetevőből a kotyvalékba az egészségesnél, megesett már máskor is. Jörg úgy érezte, mintha nyúlós szirupban úszna. Elérve a ligetet, nekitámaszkodott az egyik fának, és vett néhány nagy levegőt, hogy kitisztuljon a feje. Próbálkozása hasztalan maradt, továbbra is mintha álomban járna. Ekkor különös zaj ütötte meg fülét a szédülés ködén át. A liget közepén két fiatal, hórihorgas gyertyán állt, összeborulva, mintha kaput formálnának. Jörg kezdett megijedni, ugyanis határozottan víz locsogását hallotta a fák irányából, pontosabban morajlást, hullámok robaját. - Képzelődöm a banya löttyétől…pont ez hiányzott még mára! Az ördög ezt a szárazkóró vénasszonyt, egyszer eltesz valakit láb alól. – Bizonytalanul tovább indult, nyugtázva, hogy még mindig hallja a hullámokat. Bár a „nyugtázva” itt nem jó kifejezés, inkább nyugtalanította a hang oda nem illősége. Nem akart tudomást venni róla, de ahogy elhaladt a két sudár fa mellett, és oldalra pillantott, megállt, mint aki falnak ütközött. A gyertyánok alkotta kapun átnézve ugyanis szürke hullámokat látott. Megpróbálta jobbra-balra mozgatni a fejét- amennyire a szédülés engedte- hátha változik a látomás, de az makacsul ottmaradt. Jörg megkerülte a „kaput”, és most a másik irányból nézett át rajta. Liget, fák. Újra odaállt a kapu elé, és tátott szájjal nézte a hullámzó víztömeget. -Ilyen nincs…-vigyorodott el, mintha valami tréfát látna és átlépett a gyertyánok között. Gyomrát mintha kirántották volna a helyéből. Azt hitte, szilárd talajra lép, a látomás alatti földre, ehelyett combig vízbe placcsant. Az egész világ megfordult vele, úgy érezte belsőségei kívülre kerültek, szeme valahonnan a gyomrából pislog. Egy pillanatra pánikba esett, de legyőzte a feltörő félelmet, és az egyre erősebb hányingert. Hátralépett, de ott is csak vizet ért. Megpördült. Néhány méterre tőle köves part terült el, azon túl egy falu. Szédült, és egy hullám meglökte, fél térdre esett a hideg halszagú vízben. Gyomra feladta a harcot, vastag sugárban hányta ki aznapi ebédjét. Valaki kiabálni kezdett. A szavak furcsák voltak, nem az ő nyelvén szóltak, de nagyon hasonlítottak hozzá, és valahogy értelmet nyertek a fejében. Ekkorra már csak színes foltokat látott, és néhány kék villanást az arca előtt.

–Ki a fene vagy?- kérdezte egy öblös férfihang. Maga se tudta miért, kinyöszörögte a nevét, majd átadta magát a sötétségnek.

3.

Határföldek

Jörg sötét, hűvös szobában ébredt, gyomrát sikítóan üresnek érezte, feje zsongott még valamelyest, de elviselhetően. Valahonnan beszélgetés foszlányai jutottak el hozzá-az egyik első dolog, amit felfogott. Egy pamlagon hevert, könnyű pléddel betakarva. Érezte, hogy alsógatyáját leszámítva meztelen, ezért óvatosan körbeleskelt, megnyugodva látta, hogy ruhái egy széken száradnak nem messze az ágytól. Kikászált a nyoszolyából, először felült, majd óvatosan felállt,- megelőzvén a bajt- kicsit próbálgatta egyensúlyát. Rendben lévőnek tűnt. A ruhaszárítónak kinevezett székhez csoszogott, és elkezdte felöltögetni a szívós ruhákat, közben arra gondolt, olyan, mintha egy átmulatott éjszaka után ébredt volna. Az efféle ostobaságokat leszámítva agya üres volt, legalábbis próbálta üresen tartani még egy ideig, mielőtt túl sok kérdés rohanja meg egyszerre. Szöszmötölt így egy ideje, mikor a szoba végében lévő ajtóból beszűrődő fényt kitakarta egy testes alak. Berti papa homlokráncolva figyelte a különc legény ténykedését, ápolt ősz szakállában, mosolyféle játszott.

– Jó reggelt jóember, felébredtünk? –kérdezte. Vagyis nem ezt kérdezte, csak valami hasonlót, de Jörg ezt értette.

– Jó reggelt. - vágta rá, amitől rögtön hülyének is érezte magát, mert az egyetlen ablakon beszűrődő vöröses derengés inkább volt alkonyi, mint hajnali. Bertold olyasmi hangot hallatott erre, mint akinek tüske ment az ujjába. Felfogta, amit az ürge mondott, de a füle határozottan olyasmit hallott, hogy „God Morgaan”, ami ugyan nem németül volt.

-Francba kölyök, francba, te valami külföldi vagy?

- Ammm, nem, én… én idevalósi. Azt hiszem. Nagyjából. Hol a fenében vagyok egyáltalán?

Bertold megtámasztotta az ajtófélfát, és ősz hajába túrt. Nagy levegőt vett, majd lassan kiengedte, egy prózai szitokkal lezárva.

-Na komám, akkor földrajzóra következik. Willkommen in Deutschland. Krummhörn falujában vagy, az én házamban, én pedig Bertold  Reinhardt vagyok. A konyhából Frau Reinhardt szül. Elisabeth Wolfgangot hallod épp kiabálni, aki rögtön a fejedet akarta venni, mikor hazahoztalak. Illetve az enyémet is. Akármit csináltál a tengerben, nem tűntél épp józannak. Miféle vagy te? Svéd? Dán?

- Garmon.

-Aha.

- Hogy kerültél a vízbe? Emlékszel rá?

- Beleestem. Vagyis átestem. Valamin.

-Átestél. Baj van koma, baj van, mert- kikiabált a Mamának: Elküldtél már az orvosért?

-El, elszalajtottam a Güntergyereket. Mér’ mi van? Felébredt az embered?

- Fel, fel, de francba Mama, ez valami külföldi.

-A csoda…miféle?

-Nem tudom. Értem mit mond, de biztosan nem német. El kellene dugni valahová, nagyon hamar.

Bertold kilépett a szobából és gyors tanácskozásba fogott a Mamának nevezett (szül. Elisabeth Wolfgang) asszonysággal, és Jörg-akinek még mindig nem tisztult ki teljesen a feje- nemsokára azon kapta magát, hogy mindketten egy létrán tuszkolják felfelé a ház porszagú, émelyítően meleg padlására.

-És most figyelj ide Jörg, vagy akárhogy is hívnak- a megszólított bólintott- egy pisszenést se, meg ne szólalj, ne mocorogj, amíg nem jövök érted.

Jörg valahogy úgy volt az őt jelenleg körülvevő világgal, hogy azon se csodálkozott volna, ha az ég egy darab Istennel (ahogy apja szokta mondani) a fejére szakad, de engedelmeskedett, nem mintha megijedt volna a szakállas öregtől, egyszerűen úgy érezte, helyes követnie, amit mond. Talált pár régi zsákot, amiben mintha ruhák lettek volna (remélte, hogy ruhák), azok közé feküdt be. Egy lassú óra telt el így. A kovács igyekezett, hogy ne csapjon semmiféle zajt, miközben hallgatta a lentről felszűrődő beszédet. Német beszédet, mint azt nemrég megtudta. Talán el is bóbiskolt kicsit, ha így is volt, álma zavaros, és ijesztő lehetett, vagy elkeveredett a valósággal, amit még mindig nem tudott hova tenni. Lassan engedte vissza magába az elmúlt órák eseményinek emlékeit, de túl sok volt a világítóan fehér kérdés, úgyhogy egyelőre csak a fontosabbakat vette sorra: Hol vagyok? Hogy kerültem ide? és- Hogy jutok haza? Persze, belemosódott a gondolatfolyamba az „aprólék” is, mint hogy mit csinálhat – vagy tehet tönkre- Gunnar, a tanonc a műhelyben, miközben őt várja, aggódik-e már az asszony, jaj, az asszony, friss feleség, a szép barna hajával, illetve miféle népek ezek itt alul…de most próbált a fontosabbjára koncentrálni. (Igaz az asszonyt fontosnak érezte, de neki majd csak akkor tud mesélni, ha hazajut valahogy…)

Dobogó lépteket hallott a padlásfeljáró keményfa lépcsőjéről. Bertold dugta be ősz fejét.

-Na jóember, lejöhetsz, béke van.

Jörg lekászálódott a zsákokról, majd a padlásról, és a Reinhardt házaspár, kérdéseinek kereszttüzében leültette egy tál forró leves mellé. „Ittál-e, fiatalúr”, „Menekülsz-e valami elől”, és „Mi van a karoddal”, meg hasonlóak. Jörg legjobb tudása szerint, és tele szájjal válaszolgatott, amire tudott, amire meg nem, mint hogy „Affenébe, hogy nem értjük amit mondol, és mégis” arra nagyot hallgatott.

-Az a gond, koma, tudod-e vagy nem, hogy mostanság nem okos Németországban külhoninak lenni. Akár menekültél, akár eltévedtél, nem vagy itt jó helyen. Ezért zavartam el az orvost is, amíg te a padláson szundikáltál, hogy ne csináljon bajt.  Azt mondtam neki, hogy valami piás horgász voltál, akit kihúztam a partra, hazahoztam, aztán szélnek engedtem, miközben már elszalajtottam érte a Mamát. – A Mama mérges szusszantással nyugtázta az hallottakat. 

- Köszönöm.- mondta Jörg. Vagyis valami effélét.

-Na jó, akkor a következő. –Bertold maga alá húzott egy széket. Hogy lehet, hogy pontosan értem, mit mondasz, pedig nem az én nyelvemen beszélsz?

- Mert hallasz, gondolom.

- Hallak, persze, annyira nem vagyok öreg. De a nyelvedet nem értem, erről beszélek.

- Tudom, de, de, érted amit mondok, és ez így rendben van nem?

 - Na ezzel nem leszünk előbbre- dörmögte Bertold. – Most mi a vihart kezdjek veled, he?

- Haza kell jutnom valahogy, talán útba igazíthatna. Bár még mindig nem tudom, hogy kerültem ide, de…Klemmfaddban lakom. Tudja esetleg merre van? Willenhav a legközelebbi nagyváros.

-Sosem hallottam egyikről sem.

-No, akkor nincs más hátra…megköszönöm a gondoskodásukat, de el kell indulnom, hogy megtaláljam a hazautat.

Mama a maga tekintélyparancsoló módján visszanyomta Jörgöt a székbe.

-Hallja-e, fitalúr, hát nem most mondta az öregem, hogy nem jó a külföldinek most mindenfelé grasszálni? Gondolom semmiféle papír sincs magánál. Így gyorsan lecsuknák valahol, és az még a jobbik eset. Kicsit ellesz itt nálunk, aztán kitaláljuk, mi legyen. Meg a karján is megtakarítanám azt a sebet. Mit csinált vele?

Jörg mondott valamit, amit Mama persze nem értett, de a fejében „üzemi baleset”-té állt össze.

-Na, akkor bekötöm, aztán pihenjünk, lassan éjfél lesz. Majd reggel beszélünk. Nem szoktunk csak így idegent befogadni a házba, de nem akarnám, hogy az én lelkemen száradjon hogy lefülelik az első utcasarkon. Ha meg valamit megpróbál ellopni, letöröm a kezét.

. . .

Jörg vagy egy hetet töltött a Reinhardt házaspár hajlékában. Időről időre kisebb sétákat tettek Berti papával a környéken, aki a bajt megelőzendő azt hazudta mindenkinek, hogy a fiú távoli rokona, néma, és az orvosa javallatára tölti napjait a tengerparton. Minden furcsasága ellenére gyorsan megkedvelte a kovácsot, Mamával egyetemben. Jörg sokat mesélt az otthonáról, ami Reinhardtéknak elég valószerűtlennek tűnt, de valahogy érezték, tudták, hogy igaznak kell lennie. A kovács meséiből egy olyan hely bontakozott ki előttük, ami mintha az ő otthonuk lenne, néhányszáz évvel korábban. Jörg ismerte az Északi-tengert, de esküdözött, hogy a partnak jó harminc kilométerrel odébb kellene húzódnia, és egy földnyúlványon száraz lábbal át lehet kelni „Norgar”-ba, amit Bertold akaratlanul is Norvégiával azonosított be. A kovács következetesen „törzsfőt” mondott polgármester helyett, „békebírót” rendőr helyett, és halálra rémült, mikor repülőgépek húztak el a fejük felett kelet felé. Bertold sokáig játszott a gondolattal, hogy a férfi őrült, de annyira logikusnak tűnt minden amit mondott, hogy végül-ha kételkedve is- de elfogadta. Ebben jócskán közrejátszott, hogy szinte az első pillanattól fogva valami megmagyarázhatatlan összhang volt közöttük, mint mikor rég látott baráttal találkozik az ember. Jörg is élvezte a papa társaságát, de a napok múlásával, ahogy hiába kereste a hazavezető utat, egyre búskomorabbá és kiábrándultabbá vált. Ezen az se lendített, hogy az öregek nélkül nem tehette ki a lábát a házból. Épp azt kezdte fontolgatni, hogy veszély ide, vagy oda, elbúcsúzik vendéglátóitól, és vaktában útra kel valamerre, mikor egy nap új reményt talált.

Épp Berti papával ücsörögtek a teraszon. Az öreg nemrég ért haza napi halászóútjáról, most tele gyomorral pislogott a padon, és épp a pipáját tömte. Hirtelen egy csavargó macska ugrott fel a teraszra, majd tűnt el ugyanolyan hirtelen, ahogy szembetalálkozott a két férfival.

-Na, ezt megúsztátok.-mondta Jörg.

-Ki ?-Mit?

-A rigók fölöttünk a tetőn. Ez a kandúr azokra vadászott, de most megijedt tőlünk. Emezek meg persze örülnek neki. Nem hallod őket?

-Semmit nem hallok. Mondjuk nem értelek, a rigó csendben van, ha veszélyt szimatol.

-Igen, de már megnyugodtak, épp azt mondogatják egymásnak, hogy elment, elment…

-Te gyerek, ez megint miféle hülyeség? Úgy csinálsz, mintha hallanád, mit beszélnek az állatok.

-Nem persze, nem hallom, vagyis nem a fülemmel, ezek inkább amolyan érzések. Egy ideje sejtem, hogy te nem hallasz túl jól. Meg a Mama sem. De hogyhogy?

-Te ne bolondíts. Semelyik normális ember nem hall (két-két feltartott ujjával idézőjeleket rajzolt a levegőbe) így.

-Akkor szerinted hogy értjük meg egymást?

Néma csend volt a válasz, csak a pipa sercegése hallatszott. Bertold maga elé meredt.

-Ugyanúgy érted amit mondok- folytatta Jörg- mint ahogy én is, amit te. Ha jobban figyelsz, meghallod az állatokat is. Velük se nehezebb, mint az emberekkel.

-És ezt te hol tanultad?

Most Jörgön volt a csodálkozás sora. –nem tanultam. Így születtem, mint mindenki más. Nálunk legalábbis…

A papa újra maga elé meredt néhány pillanatig, a hallottakat emésztve. Azután felcsillanó szemmel a kovácsra nézett és így szólt:

-Te Jörg, nekem eszemben van valami. Tegnap ugrott be, de most lettem biztos a dolgomban, hogy itt a madarakkal beszélgetsz. Ismerek egy ürgét…bár már nagyon régen nem láttam, akkoriban  találkoztam vele, mikor ideköltöztem, nem sokkal azelőtt, hogy elvettem volna a Mamát, hej de szép leány volt, ha tudnád…igaz nekem még most is tetszik. Na, de amit mondani akartam: ez a jóember beszélte ezt a fura nyelvet, amit te, meg néha az is „madarazott” szóval volt, hogy elvigyorogta magát valamin, aztán állította, hogy ’tudomén, a macskák szidják egymást, meg effélék. Elköltözött Esensbe, megnősült, most valami kocsmát vezet az asszonnyal, egyszer beültem, de nem lehet pipálni ott, úgyhogy nem mentem többet.

Jörg szemében bizakodás csillant.

-El tudsz vinni ehhez az emberhez?

-Háát fiú…Esens majd’ ötven kilométer ide. Vonattal hamar megjárnánk, de ott okmányoltatnak, neked meg ugye még egy személyid sincs. Meg egyébként is…ej… -Berti papa mellére horgasztotta fejét, mint gyakran, ha mérlegelt valamit-..ej…el, a nehézség beléd, persze, hogy elviszlek. Láttam én már annyi furcsát itt a tengerparton, de te vagy a legfurcsább eddig. Ha nem kedveltelek volna meg, már kiadtam volna az utadat. Azt se tudod, honnan jönnél, hogy mégy haza, ráadásul azt mondod, beszélsz az állatokkal…-Nem beszélek-vágott közbe Jörg-csak…-Tudom, tudom, hallod őket, mindegy, ej…én már nem csodálkozom semmin. Elviszlek a jóemberhez Jörg, talán segít rajtad. De nem mehetünk vonattal, nem, nem. Van egy komám, az kétnaponta szállít kenyeret szekérrel, ő elvihet félútig, de onnan gyalogolnunk kell.

-Nekem nem gond-vigyorodott el a kovács-ha neked sem…

-Nana, ha fiatal nem is vagyok, azért mankó még nem kell. Ha jól emlékszem pont holnap van a napja, hogy a Helmuth fuvarozzon, elmegyek, megbeszélem vele. De, el ne felejtsd fiú, néma vagy, mint a hal! - Jörg jelentőségteljesen szája elé emelte mutatóujját.

–Na akkor. Szólok a Mamának, hogy csomagoljon az útra, aztán elszaladok Helmuthhoz. Mondanám, hogy te is szedd össze a cókmókod, de ugye nincs nálad semmi. Jól van fiú, ne éld bele magad semmibe, de ennyit megtehetünk. Talán, talán.

4.

Esens

Bertold, Reinhardtné és Jörg másnap a hajnal első sugaraival ébredtek. A Mama még előző este csípőre tett kézzel, összevont szemöldökkel kijelentette, hogy akárhogy, de ő is megy, még ki tudja mi lenne a férfiakkal nélküle. Bertold ellenállásának gyenge fala hamar leomlott, így hármasban léptek ki a ház előtti kis udvarra, hogy megvárják a kordét. Helmuth, a krummhörni pék sógora Úgy negyed óra múlva futott be. Az alacsony, testes, vörösképű ember széles mosollyal kászálódott le a két ló vontatta ósdi szekérről.

-Na guten Morgen Reinhardték, kész vagytok?

Parolázás, üdvözlések következtek, Jörg a férfi bemutatkozására csak bólintott, mivel ismét némát kellett játszania. Kényelmesen elhelyezkedtek az alkalmi járművön, és Helmuth –aki úgy tudta, hogy Berti papáék azért választották az utazásnak ezt a módját, mert a néma unokaöcsnek jó levegő kell - útnak igazította a lovakat. Két eseménytelen órán át zötykölődtek a kordén, cseverészve, és a tájat bámulva, majd egy útkereszteződésnél búcsút intettek a fuvarosnak, és hátizsákjaikat felnyalábolva gyalog folytatták útjukat. Jörg próbált lassan lépkedni, hogy az öregek tudják tartani az iramot, de egy idő után rájött, hogy semmi szükség az udvariaskodásra, Bertold és a Mama is könnyed túratempóban haladtak a cél felé. Levegős erdőligeteken vágott át az aszfaltozott út, majd szántóföldek között haladtak, amiken javában sarjadt az őszi vetés. Már látták a város legmagasabb tornyait, mikor egy sárga kutya ugrott ki nem messze tőlük az árokból. Persze a jószág - világosbarna alapon fehér foltos, csapzott bundájú keverék - nem „sárga” volt, de Jörg ezt a színt valamiért mindig „sárgának” hívta. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, a kis csoporthoz ügetett, leült az út szélére a fűbe, szembe Jörggel, és nagy barna szemeivel kérdőn nézett rá. A kovács  némi szöszmötölés után kivett két pogácsát a batyujából, és a Mama rosszalló sziszegése mellett a kutya elé dobta.

-Ne haragudj Mama, de éhes ez az állat, elkergette a gazdája a városból. Pedig ott jó dolga volt, valami hentesnél, vagy böllérnél lakott, ezt nem értettem tisztán, de kidobta a fickó. Velünk szeretne jönni.

-Na, az kell még nekünk, kutya. –fújt a Mama-de az állatokhoz te értesz, ha azt mondod, elkergették, biztos így van. Meg aztán, végül is, nem vagy a fiam, igaz, akár még az is lehetnél- mosolyogta el magát az öregedő hölgy-nem kell engedélyt kérned, hogy megtarthasd. Te dolgod, de te vigyázol rá.

Jörg is elmosolyodott, majd lehajolt a sovány ebhez, megsimogatta a feje búbját, megvakargatta a füle tövét, és barátságosan oldalba paskolta. A kutya ezután jókedvűen loholt a nyomukban, követte őket egészen a város határáig, majd a városba is. Berti papa Esens előtt lassabb tempót parancsolt, hogy kifigyelhesse, van-e ellenőrzés a városhatárban, de minden gond nélkül bejutottak. Jörg jobbra-balra forgatta a fejét, főleg az elszórtan feltűnő autók, motorok kötötték le, és összerezzent, mikor nem messze tőlük egy hangosbemondó szólalt meg. Rádióval már találkozott Reinhardtéknál, így nem volt új neki, hogy hallja valakinek a hangját, akit nem lát, de a hirtelen, erős hang meglepte.

-Fiú, viselkedj természetesen, ne keltsünk feltűnést – intette halkan Bertold.

Jó órányit ténferegtek fel-alá a városban, mikor a papa némi keresgélés és bizonytalankodás után rátalált az említett kocsmához vezető útra. Késő délutánra járt, mire végül megálltak a fogadó előtt. A borozó egy nagyobb mellékutca közepén állt, egy emelettel kimagasodva az őt körülvevő házak közül. Fehérre meszelt homlokzatára a „Három fenyő” nevet festették. Régimódi, de kifogástalan állapotú épület benyomását keltette az utazókban, amolyan igazi német „Bierstube” állt előttük. Néhány idősebb, ráérős úr ücsörgött a fogadó előtti padokon, sört, vagy kávét szürcsölve. Reinhardték és Jörg némi tanakodás után szintén egy kinti padot céloztak meg, mondván, hátha a kutyát-aki továbbra is Jörg sarkában baktatott-nem látnák jó szemmel odabent. Határozottan jól esett nekik az ülés, de nem feledkeztek meg róla, miért jöttek. Bertold azon aggódott, hogy elfelejtette az emberük nevét-olyan rég volt már és furcsa egy név az…-de Mama leintette, hogy „hát majd a tulajt keressük”. Némi köhécselő várakozás után szőke pincérnő lépett hozzájuk. Sört rendeltek, a Mamának kávét, és kértek egy tál vizet a kutyának, majd mikor néhány perc múlva mindezt megkapták, Berti papa -mintha amúgy mellékesen tenné csak - megkérdezte a húszasnak kinéző filigrán leányt, megtalálható-e valamerre a fogadó főnöke?

- Egy perce itt volt…talán felment az emeletre. Kiküldjem?

-Megköszönnénk-felete Berti papa- Mondja meg neki, hogy Bertold Reinhardt keresi Krummhörnből.

A leány picit felemelte egyik szemöldökét, mintha gondolkodna, hallotta-e valaha a nevet, majd egy biccentéssel sarkon fordult és ellibegett a fogadó hűvös belseje felé. A három ember feszült csendben szürcsölte italát, a kutya hangosan, jólesően lefetyelte a vizet. Jörg szeretett volna megszólalni, de „némasági fogadalmának” eleget téve nem tehette. Ezért a reménykedés, és az izgatottság érzését küldte a papa felé. Bertold ránézett, némi meglepődéssel az arcán, mivel eddig csak úgy kommunikáltak, hogy Jörg beszélt is hozzá, de mint annyi furcsaság fölött, ami mostanában érte, efölött is gyorsan tárgyra tért, biccentett, és súgva szólt a szikár kovácshoz: - Jól van, jól, mondom, ne éld bele magad, de én is remélem, tud valamit a jóember. Ne nyugtalankodj, vesztenivalónk nincs vele.

A fent említett jóember úgy tíz perc múlva érkezett meg, döngő léptekkel, és széles mosollyal, egy idősödő hölgy társaságában.

-Nocsak, nocsak, Bertold, hát téged is látni errefelé?- A nagydarab, élénk tekintetű férfi csontropogtató ölelésbe zárta a papát. Amaz zavart mosollyal fogadta ezt az érzelemkitörést. –Mi járatban? Na várj csak előbb…-azzal két puszit nyomott a Mama orcájára, majd kezet nyújtott a kovácsnak- Alffar Rodrick. „Alffar, azaz…” gondolt a papa. Jörg csak biccentett.

- Ő nem beszél túl sokat-kommentálta a Mama- vagyis semennyit. Néma szegény. Berti távoli rokona.

A fogadós áthatóan végigmérte a fiatal férfit, azonban mindez csak egy pillanatig tartott, majd visszatért vendégmarasztaló mosolya.

-Ó, bocsánat, de illetlen vagyok. - Tisztán beszélte a németet, de némi ropogós felhanggal- bemutatom a feleségemet, Martha-t.

A kölcsönös üdvözlések után Alffar és Martha az asztal túloldalán lévő padra telepedtek. Miután átestek a szokásos „Na mi újság felétek?” „Jól vagytok-e” jellegű kérdéseken a fogadós újra feltette a kérdést:

-És mondd meg Bertold, öreg barátom, mi járatban? Látom rajtad, hogy nem csak a véletlen sodort erre.

- Nos nem, hát nem, én, hmmm…nehéz ebbe belekezdeni. -Bertold lehalkította a hangját- Mondd csak, szóval, emlékszem, mikor megismerkedtünk, -igaz nem most volt-te még alig beszéltél németül. Igaz így is megértettük egymást. Azóta meg nem mondaná az ember, hogy nem az anyanyelved, de emlékszel még rá?

Alffar összehúzta a szemét és suttogva felelt:

-Emlékszem persze, de nem jó ezt itt emlegetni -és fejével az utcán járkálók, és a fogadó vendégei felé intett- gyertek, keressünk egy csendesebb helyet, ha ilyesmiről akartok beszélni, jobb lesz talán magunk közt!

A fogadós átvezette a kis csapatot a tágas sörözőn, majd a pult mögötti ajtón belépve egy lépcsőn az emeletre jutottak. Kellemesen berendezett nappali fogadta őket, kis dohányzóasztallal, körülötte ódon ülőgarnitúrával, ahol Alffar helyet mutatott nekik. A kutya, aki követte őket, teljes természetességgel foglalta el helyét Jörg lába mellett. A fogadós egy pohár erős bort töltött mindenkinek, nem törődve a Mama tiltakozásával. Maga is leült, és szigorúan, de nem barátságtalanul nézett a társaságra.

-Nos, mondjátok…miben segíthetek?

Jörg eddig a pontig bírta a nyomást.

-Ért engem? Kérdezte szóval és gondolattal egyszerre.

Bertold és a Mama egyszerre szisszentek fel, Martha nagy szemeket meresztett, Alffar pedig, a helyzethez egyáltalán nem illően- elmosolyodott.

-Igen, ahogy megláttalak, volt egy olyan érzésem, hogy (eddig németül beszélt, majd garmonra váltott) akár földim is lehetnél.

- Van ötlete…tudja, hogy kerülhettem ide? És hogy mehetek vissza?

-Meg hogy hogyan működik ez a dolog a madarakkal?-kottyantott bele Bertold is.

A Mama is kérdésre nyitotta volna a száját, de Alffar felemelt kezével türelemre intett mindenkit. Nagy levegőt vett, belekortyolt a borába, majd-szóval és gondolattal egyidőben- mesélni kezdett. 

5.

Garmonföld

-Ami itt elhangzik, maradjon közöttünk. Az emberek nagy része bolondnak gondolna miatta, vagy ami még rosszabb, bajba is kerülhetünk. Talán már magatok is sejtitek az igazságot, igen,  létezik egy világ…egy világ emögött a világ mögött. Vagyis inkább mellette, párhuzamban vele. Vagy talán több is, nem tudom. A világaink, hogy úgy mondjam, ikrek. Feltételezésem szerint hasonlónak születtek, hasonló erők mozgatják őket, csak az idők során más utakat kezdtek bejárni. Tudom furcsán hangzik ez, de nekem elhihetitek…én se épp a szomszédból jövök. Illetve ez nézőpont kérdése. Gondolom már rájöttetek, ha engem kerestetek fel, de legalábbis sejtettétek, hogy a barátunkhoz hasonlóan-Jörg felé biccentett-én is a „másik” oldalról tévelyedtem át ide. Hogy ez hogy lehetséges, magam se tudom pontosan, de kisebb- nagyobb különbségekkel a két világban megtaláljátok egymás megfelelőit. És valamiért, itt az Északi-tenger ezen vidékén –és bizonyára még létezik néhány ilyen pont a Földön- a világainkat elválasztó határ elvékonyodik. Sőt…helyenként átjárhatóvá válik. Persze csak néhány alkalommal, és, hogy is mondjam, különleges lelki állapotban. Az ember alapvetően annyira megszokta a saját világát, hogy normális esetben észre sem veszi ezeket az „átjárókat”, nem léteznek számára. Nos én…nem szépítem, egy átmulatott éjszaka után, kutyarészegen esetem át ide, majd harminc éve. Először. Akkoriban még nem kapták fel az emberek a fejüket ennyire, ha valaki idegen nyelven beszélt. Gyorsan tanultam, sikerült beilleszkednem, és nem sokkal rá megismertem Marthát. Új életet kezdtem itt.

Jelentőségteljesen végignézett a társaságon, kényelmesen egy cigarettára gyújtott, kifújta a kékes füstöt, majd folytatta.

-Mint azt észrevettétek, mi nem csak szavakkal tudunk beszélni. A mi világunkban ez így természetes, de azt gyanítom, valaha itt is így lehetett, csak mostanra ez a tudás megfakult, kikopott. De el nem tűnt, csupáncsak olyan, mint egy sokáig nem használt végtag. Az érzékenyebbek, mint ti, vagy Martha, minden gond nélkül megértenek minket, akármelyik nyelvet használjuk.

Persze, nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy kerültem ide, és ugyanúgy, mint Jörg, haza akartam jutni. Bár én idővel már csak „látogatóba”, mert az én hazám-kezét Martha térdére tette- már itt van. Az asszony mindent tudott rólam, amit tudni lehetett, és fontos része van abban, hogy végül megtaláltam az utat. Az otthoni legendák nyomán elkezdtünk kutakodni ebben a világban is, felkerestük azt a helyet, ahol „átestem” ide és kísérletezni kezdtünk. Martha néhány év munkájával kifőzött egy italt, ami vagy egy fél órára elbódítja az embert, de csak annyira, és úgy, hogy ha megfelelő az idő, az ember meglássa a kaput, és át s léphessen rajta. Igen, látom a szemetekben a kérdést, többször is voltam a szülőföldemen. De mint mondtam, én itt találtam meg a boldogságot, hát visszajöttem. Hogy pontosan min múlik, hogy nyitva állnak-e az átjárók-igen, átjárók, több is van, jómagam találtam még kettőt azon felül, amin átjöttem- ezt nem tudom. Ezt valahogy megérzi az ember. Szemerkélős, csendes időben, például mikor a világ elhallgat, nagyobb az esély rá. Legtöbbször csak néhány percig, vagy néhány pillanatig látod őket, aztán eltűnnek.

Alffar komótosan a borába kortyolt. Jörg, akinek szeme reménnyel telten csillogott, a szünetet kihasználva feltette a kérdést, ami a levegőben lógott:

-Hazajuthatok?

-Úgy gondolom fiú, igen. Segíthetek neked, és segíteni is fogok. Emlékszem még, mennyire elveszett voltam, mikor elhagytam a földemet, ezt nem kívánom senkinek. -Jörg felkiáltott-örömében, Alffar zavartalanul folytatta: -Valahol van még félretéve a „kulcslöttyből”, ahogy Martha hívja. Ma estére a házam vendégei vagytok. Holnap hajnalra esőt mond a rádió, és ez a fülledt meleg is azt ígéri. Ez a mi szempontunkból még jól is jöhet. Úgy öt éve találtam egy kaput nem túl messze innen, a tengerparton, egy erdőben. Szerencsére a „túloldalon” is szárazföldre nyílik, gond nélkül átléphet rajta az ember, már ha tudja hol keresse, és minden összejátszik. Kiautózunk oda, és meglátjuk, mit tehetünk. De most népek, alvás! Hosszú nap vár ránk holnap.

. . .

A hajnal karikás szemekkel, kialvatlanul érte Jörgöt. Tessék-lássék megmosdott, felöltötte Bertoldtól kapott ruháit, és bőrmellényét, melyhez mindenáron ragaszkodott, majd a kutyával a nyomában lecaplatott a fogadóba, ahol –jobb híján- toporogva várta az ébredezőket.  Közben- szintén jobb híján-azon törte a fejét, hogy nevezhetné el az ebet. Több ötlet elvetése után végül a „Strojnaar” mellett döntött, ami az ő nyelvén nagyjából annyit tesz, mint „Csavargó”. Vagy fél óra múlva Bertold, a Mama, Alffar, és Martha sorjáztak le a lépcsőn ásítozva. Alffar könnyű kávét készített nekik, majd miután a sajátját egy hajtásra lehúzta, kiment a csendes esőben ázó udvarra, hogy előkészítse a –hangjában nem kis büszkeséggel emlegetett- automobilt. Berti papa elmagyarázta a kíváncsian nézelődő Jörgnek, mi ez a masina, ami anélkül halad, hogy bármi húzná, majd a négy ember, és Strojnaar (szigorúan Jörg ölében, az anyósülésen) bezsúfolódott az úrias volkswagenbe. Alfaar bekurblizta a járgányt, amire amaz örömteli röfögő hanggal válaszolt, majd a vezetőülésbe zuttyanva útnak fordította. Esens csendes volt ezen a csöpögős hajnali órán, csak a kémények füstöltek itt-ott, ahol a fázósabbak már begyújtották kályháikat. Az útszéli fák csendesen hullatták sárguló leveleiket, Jörg az ablakra tapadva szívta magába ennek a számára különös világnak a látványát. Várakozással, izgalommal és aggodalommal teli szíve majd kiugrott a helyéről, legszívesebben „gyerünk, gyerünk már”-t kiáltott volna a zötykölődő jármű sofőrjének. A kisváros határáig nem is történt semmi szokatlan, akkor azonban…

A városból észak felé kivezető útra ráfordulva a volkswagen utasai előtt két alakra bontakozott ki a hajnali ködből. Egyikük feltartott kézzel utasította őket megállásra.

-Franc, franc, franc!-Tört ki Bertoldból. Egy csendőr, és egy Wehrmachtkatona állta útjukat-most mi az ördög legyen, mi az ördögöt csináljunk? Nem igaz, ez nem igaz…

-Nyugi, nyugi, nem lesz gond -csitította Alffar- kivágjuk magunkat, Jörg, játszd a némát!

- Ne lassíts feltűnően - nyerte vissza lélekjelenlétét Bertold- már késő visszafordulni. Hajts oda szép lassan, majd kimagyarázzuk valahogy.

A volkswagen lassan a két alak mellé gurult. A csendőr épp egy esernyőt kotort elő a közeli bódéból, a szürkészöld egyenruhát és sisakot viselő katona, gépfegyverét hanyagul az oldalán lógatva elnyomott egy ásítást, majd az autó mellé lépett. Alffar letekerte az ablakot, és legmegnyerőbb fogadós-mosolyát elővéve köszöntötte az őrszemet.

-Jó reggelt, az irataikat kérném-jött a válasz a faarcból.

Jörg nem értetten egészen a helyzetet, de hallotta Bertold vészcsengőjét, ezért meredten nézett maga elé, próbálva minél butább arcot vágni. A többiek előkotorták igazolványaikat, és sorban átnyújtották az őrmesternek. Idő közben a csendőr is az autó mellé lépett, és kettejük fölé tartotta az esernyőt.

-Az övét is, ha lehetne-biccentett herr fapofa Jörg felé.

-Ő az unokaöcsém-szólt ki Bertold a hátsó ülésről-néma, orvosi kezelés alatt áll, és -Jörgre sandított- tudja, szóval az elméje sem igazán tiszta, ezért aztán igazolványt se kaphatott…

-Szálljanak ki kérem-dörmögte rezignáltan a Wehrmachtos.

Az utasok kínos lassúsággal kikászálódtak a Wolksvagenből, és félkörben, lépésnyi távolságra felálltak a két őrrel szemben. Bertold érezte a fejében Jörg „Baj van?” kérdését, ezért csitítóan nézett a férfira, közben, amennyire tőle tellett, igyekezte a „van, de viselkedj nyugodtan” választ sugározni.

-Orvosi papírt, bármi egyebet tudnak mutatni?

Most a Mama vette át a beszélő szerepét – Sajna otthon van minden kedves, nem hordjuk magunknál, csak elhagyná ez a kelebóla… a katonát ez nem hatotta meg, súlyba emelte fegyverét.

-A kezüket tartsák jól láthatóan. Ne tegyenek semmi hirtelen mozdulatot.

Az arcokra kiült az ijedtség.

A katona Jörghöz lépett, és nyaktól lefelé motozni kezdte a kovácsot. Pillanatnyi csend telepedett rájuk, csak a ruha surrogása hallatszott, majd az események hirtelen felgyorsultak. A katona Jörg térdénél tartott, ezért enyhén előre kellett hajolnia.  A kovács, aki már érezte, hogy ebből a helyzetből nem másznak ki baj nélkül egy képet küldött Berti papa felé, aki közvetlenül mellette állt, hogy válla szinte súrolta az előrehajoló katonáét, majd Alfaarnak is, aki a karba tett kézzel ácsorgó csendőr mellett állt. A két villanást csupán töredéknyi idő választotta el, Jörg érezte a helyeslést, mozgásba lendült. Nem látott még géppisztolyt, de gyorsan fogalmat alkotott róla, mire szolgálhat. Megmarkolta a gyilokvas csövét, és felfelé rántotta. Alfaar egyidejűleg a csendőr elé lépett és mintha csak barátilag tenné, átkarolta. Bertold szinte Jörggel egyszerre a géppisztoly után nyúlt, közben vállával megtaszította a katonát. A Wehrmachtos meglepett kiáltást hallatott, és megpróbált kiegyenesedni, Jörg, fél kézzel még mindig a fegyvert csövét tartva, hátratolta jobb lábát, és áthelyezte testsúlyát. Nyurga, szíjas férfi volt, nem látszottak rajta a foglalkozásához tartozó bikaizmok, de a szikár karokba rengeteg erő szorult. Meglendítette jobbját, és teljes erőből halántékon vágta a katonát. Alffar egyidejűleg leszorította a felocsúdó csendőr kezeit. Jörg első ütése a félig a sisakot érte, így a katona megtántorodott, de nem esett el, a kovács második csapása azonban letaglózta, toccsanva terület el az esőtől lucskos földön. A volkswagenben hagyott kutya az események láttán rekedt ugatásba kezdett, és az ablakot kaparta. Bertold, termetét és korát meghazudtoló sebességgel kapta fel a gépfegyvert, és a még mindig dulakodó csendőr-Alfaar páros felé fordította. A rendbiztos őrülten próbált az oldalán lógó pisztolyhoz férkőzni, de a fogadós vastag karjai fogva tartották. Bertold papa rájuk kiáltott, majd jelentőségteljesen vállához emelte a mordályt, és kibiztosította. A dulakodás abbamaradt, a csendőr feltartott kezekkel, tágra nyílt szemmel állt meg egyhelyben.

-Ebből még bajuk lehet….

-Ebből még az…-vágta rá a Mama, aki gyorsan felocsúdott az események után, majd-: papa, vedd el a psiztolyát!

Bertold helyett a közelebb álló Alfaar rántotta ki a fegyvert, majd Jörggel együtt az őrbódéba terelték a csendőrt, és vonszolták az ájult katonát, ahol amennyire tudták, mindkettőt megkötözték öveikkel.

Ez gond emberek, nagy gond, -szólt Alffar üres arccal-most aztán tűnés.

Az öt ember sietve visszakászált az üresjáratban dadogó autóba- Strojnaar még mindig szőrét borzolva vackolta be magát Jörg ölébe- Alfaar, aki hálát adott az égnek, hogy (előérzet?) nem kell a kurblizással bajlódnia gázt adott. Néhány percig néma csend telepesett a társaságra, csak ziháló lélegzetük hallatszott. Az adrenalin lassan felszívódott vérükből, a vicsorgó tettvágy ijesztő gondolatoknak adta át helyét. Jörg most kezdte érezni öklében a sajgást, amit a sisakra mért ütés okozott. Alffar hajtotta a járgányt, amennyire bírta, a volkswagen csörömpöléssel vegyített hörgéssel válaszolt a túlerőltetésre. Öt-hat kilométerre járhattak a várostól, mikor a távolból sziréna hangzott fel mögöttük. A sivító hang megtörte a menekülők dermedt csendjét.

-Papa, ez…most nagy bajban vagyunk. Mit csináljunk?-Mama próbált nyugodtan beszélni de hangján érezhető volt a remegés.

-Tudom, Mama, tudom…lehet nem kellett volna..bár nem nagyon volt választásunk. Nem tudom, Alf, nem megy gyorsabban ez a szekér?

-Azzal már az kockáztatnánk, hogy lerobban…

-El tudunk bújni abban az erdőben?

-Nem tudom Bertold, hosszú távon biztosan nem, elég ritkás, de ha nem is találnak meg azonnal, mi lesz utána?

Most Jörg szólt közbe:

-Martha, mennyit hoztál abból a mákonyból?

-Jó ég, csak nem arra gondolsz, hogy…

A kérdés függőben maradt, mert a wolksvagen jobb első kereke egy felázott kátyúba csattant, és az autó ijesztő szögben megbillent. Alffar szitkozódva rántotta a kormányt, balra, majd jobbra, míg a kocsi újra megtalálta az utat. A kerék felől kopogó hangok szűrődtek az utastérbe, a sziréna mintha közelebb ért volna.

-Ez nem fogja sokáig bírni…lehelte rezignáltan Alffar- remélem az erdőig még elvisz minket.

A német technika csodája kitartott, egy kilométer után a fogadós a főútról egy tessék-lássék kikövezett mezei csapásra fordította az egyre jobban kopogó és rázkódó autót, majd úgy ötpercnyi zötykölődés után egy bokorcsoportot megkerülve- hogy az útról láthatatlanok legyenek- leparkolta egy öreg, ritkás feketefenyves mellett. Az öt ember és a kutya amennyire a csúszós, egyenetlen talaj és az öregebbek ízületei engedték, futva indult meg a liget belseje felé. A vijjogó sziréna már egészen közelről hallatszott, tisztán kivehető volt a kerekek surrogása, ahogy a rendőrautó ugyanarra az ösvényre kanyarodik rá, amire ők is rátértek.

-Most?-zihálta Bertold.

-Nincs jobb ötletem Berti-recsegte vissza az esőtől csapzott hajú Alffar, és futás közben Martha köpenyének zsebébe nyúlt, előhúzva onnan egy flaskát, melyben félliternyi víztiszta folyadék lötyögött. A menekülők megálltak annyi időre, míg mindegyikük lenyelt három-három kortyot az émelyítő ízű löttyből. Mielőtt tovább futottak volna, Jörg még egyszer az üvegért nyúlt. A kutyára nézett, aki húzódozva bár, de a kovács lábához kuporodott. Jörg szétfeszítette Strojnaar erős álkapcsait- a kutya tiltakozott némileg, főleg mikor megérezte az ital émelygős szagát-de hagyta, hogy a kovács leerőltessen valamennyit torkán a folyadékból. Tovább rohantak, már ha rohanásnak lehet nevezni a csúszkáló botladozást. A kulcslötty pillanatokon belül elzsongította őket, szédülve, tántorogva haladtak tovább. Az erdő széle felől figyelmeztető kiáltás szakította szét a csendet, majd pisztolylövés hangja robbant a levegőbe, a golyó magasan a fák fölött húzott el visítva.

_Nincs…már…messze -lihegte Alfaar- arra! - egy meredek lejtő felé intett, ahol a fák megsűrűsödtek és a tűlevelek között átsejlett a tenger ólmosszürke vize. A menekülők mintha részegek volnának, tántorogva, ide-oda lépegetve álltak meg a facsoport előtt, ahol két ősöreg feketefenyő hajlott egymásba felé, lombjuk összeért, mintha egy fa volna, két törzzsel. A majd kétméteres kapun túl a tenger vizét korbácsolta a szél, amit eddig nem éreztek, a kavicsos part előterében öreg fák- gyertyánfák- álltak. A szédülten kóválygó emberek ködös tekintettel, kérdőn néztek egymásra, próbálva fókuszukban tartani a másik arcát. A lejtő tetejéről lábdobogás hallatszott, legalább négy ember közeledett feléjük rohamléptekben. A dombocska egyelőre eltakarta előlük a csapatot, de csak pillanatok kérdése volt, hogy szemük elé kerüljenek.

-Gyerünk - préselte ki magából Jörg, és az összehajló fák felé indult.

A négy katona, akik csuromvizes egyenruhában, lihegve érkeztek a domb aljához pár pillanat múlva, tanácstalanul álltak meg. A lábnyomok, amiket eddig követtek, egy sűrű facsoportnál véget értek, azon túl csak az eső surrogott, és az Északi-tenger vize nyaldosta halkan a köves partot.

6.

Epilóg

Csendesen szemerkélt az eső Krummhörn egéből.  Bertold Reinhardt apró hajójának orrában ült, figyelte a szemetelő cseppeket, és illetlen dolgokat morgott maga elé. Az északnémet klímában nem jelentett különösebb csodát a csapadék, de Bertold halász volt, és ma gyér volt a fogás, jobb híján ráfogta hát az esőre. Tudta persze, hogy nem az tehet róla. Hiszen halász volt, méghozzá remek halász. Most, két évvel a világháború után, hogy újra munkába állt, ismét tőle vásárolta mindenki a halat a környező öt faluban. Bertold hálás volt ezért a sorsnak, mint ahogy azért is, hogy üresen álló házát a falusiak érintetlenül megőrizték. Bertold dörmögött az orra alatt- de csak úgy megszokásból, valójában szerette az ilyen csendes, esős időjárást, ezért dörmögés közben mosolygott is a bajsza alatt. Nem volt oka panaszra, főleg most, hogy segédje is akadt, egy Gunnar nevű kamasz, aki- mint az bebizonyosodott sokkal jobban megállta a helyét a halászháló mögött, mint kovácsinasként. Bertold a szeplős fiú segedelmével bevonta a hálót, és az otthon irányába fordította a hajó orrát.

Silence calls the Storm

Csak jelezném, hogy megvagyok, élek, működöm, létezem, oxidálom az oxidálhatót, szublimálom a szublimálhatót, és a vizbű veszem ki a zoxigényt.

 És a blog sincs magára hagyva, csak...volt már olyan érzésetek, hogy egy ideig nagy "csend" van körülöttetek, aztán egyszerre, mintha egymást húznák a dolgok, meglódul minden? Van egy kedves íróm, a Stephen King bácsi. Valahol, mikor ennek az egész blogolósdinak nekiálltam, akkor került elő az ő neve. Most meg újfent, egyrészt, mert épp egy hétkötetes regényciklusának az utolsó részét olvasom, és keményen esz a nyavalya, hogy mi történik végül is Roland vitézzel, másrészt ebben a regényfolyamban használ egy saját gyártmányú fogalmat, kifejezést ami tetszik nekem, és idevág. (Azért itt említeném meg, hogy King bácsit alkalomadtán még megdobálom, ha összefutunk, mert a regényfolyam utolsó ciklusát-azon regényfolyamét, amit eddigi életem legjobbjai között tartok számon, ezervalahány oldalasra sikerítette, és hetek óta tűkön ülök, hogy mi lesz a vége.) S.K emlegeti a regényeiben a Ka-t, ami nagyjából a sors, vakvégzet, amire azonban érdemes odafigyelnünk, és követnünk. Egyszerre az egész világ Ka-ja, és a személyes Ka-nk is. Ráadásul a Ka egy kerék, ami visszatér önmagába, és -bár King ezt nem írja- szerintem hol csak ballag, hol őrülten pörög. Továbbá, Kinggel ellentétben, én a Ka-t nem tartom teljesen irányíthatatlannak, valahol beleszólhatunk, csak rajtunk múlik, akarunk -e. No, pár napja, hete már volt egy olyan "valami lesz" érzésem. Teszem hozzá nem csak nekem, más megbízható ismerősöm is osztotta ezt. Persze, biztos jócskán belejátszott ebbe az időjárás is a szuperholddal, meg az állandó, vihar előtti elektromossággal csurigtöltött levegővel, de akkor is. És most puff-belódult a Ka kereke. Változások mindenhol, szigorúan egyszerre ugye. Meló, magánélet, minden. Tetszik, élvezem. Ezt az ember valahol magának keresi, ilyenkor a kérdés csak, hogy meg tudja-e lovagolni.
 Hát remélem, nem dob le. 

Továbbá, azért árva a blog, mert épp egy novellán dolgozom- némi-hogy szerénytelen legyek-olvasói nyomásra. (Igen, lesz benne egy kis "S.K. behatás".) Eléggé a vége felé közeledek, ha megvan, elküldöm a meósaimnak, és ha azt mondják, ehető, közzéteszem itt is.  Csak még ki kell találnom, hogy, mert igen, tudom, mondtátok, a fekete háttéren fehér betűt hosszútávon nehéz olvasni.
 De nekem így tetszik. Eszi, nem eszi....:)

És még így végül, belinkelném azt a zenét, amiről a bejegyzés-témába vágóan- a címét kapta. Egy kedves ismerős mutatta. Butametál, de én szeretem.

Bence

Ez csupán egy emlék egy élőlénynek, akit szerettem és aki tegnap átért a szivárványhíd túloldalára. A macskám. Isten nyugosztaljon, Bence.

Felszántom a császár udvarát...

Leültem ma a gép elé, és valami szomorú hüppögést hallottam, utánanéztem mi lehet az, hát, szegény Blog pityergett, hogy elhanyagoltnak érzi magát. Nem sokkal ezelőtt pedig valami megmoccant a gyomromban, de aztán nem hasmenés lett belőle, nem is kalaposinas, hanem írhatnék. Ez így összevág, szóval:

Kiírtam nagy arccal nemrég a fa*e*ookra, hogy felvételt nyertem a Bécsi Állatvédelmi Egyesülethez. Ez így is van gyakorlatilag, csak nem egészen úgy alakult minden, hogy az kerek legyen (vagy gömbölyű?), ti meg kedves feleim kérdezgetitek, mint a Shrek-ben, hogy Na, ott vagy már? Ott vagy már?

Nem.

Szóval, próba-szerencse alapon  hozzávágtam egy e-mailt a Bécsi Állatvédelmi Egyesület (Wiener Tierschutzverein, továbbiakban WTV) fejéhez, hogyhát, munkát keresnék, valami állatosat, csak Bécsben, ha lehet. Ennek okairól már említés szintjén írtam, az van, hogy -ahogy múltkoronban félig öntudatlanul kicsúszott a számon- az Animal Spirit olyan, mint egy kis család, csak éppen családon belüli problémákkal. A családfő ugye együtt van a nagyobbik nővérrel, habár tényleg az apja lehetne, aki emiatt nyilvánvaló előnyöket élvez a báttyal szemben, akinek ez nyilvánvalóan böki a csőrét, és egyáltalán, zavarja a családi miliő, valahogy nem mindig érzi magát egyenrangúként kezeltnek. Továbbá az egész hely az Isten háta mögött van, és néha itt is előkerül az a hülyeségnek nevezett bicikli, amit ha kell, ha nem, hajtanak néhányan. 

Szóval, a WTV megörült nekem, hogyhát ők pont ilyen keménytökű kuruclegényt keresnek, mennék be állásinterjúra. Be is mentem, meglehetősen idegesen, aminek azt hiszem az volt az alapja, hogy majd' elkéstem, mert drága jó GPS-em úgy elkevert, hogy negyed órával az interjú előtt még csak a megfelelő településen se voltam. Végül odaértem időben, a GPS is megúszta az első gondolatot, mely alapján csizmatalppal hatástalanítottam volna, ehelyett újraszoftvereződött. 

Ez a stressz aztán rányomta a bélyegét az egész interjúra. Némi szerénytelenséggel állítom, nem beszélek rosszul németül, még akkor sem -még mielőtt kedvenc müncheni barátosném megszól(al)na, - ha az akcentusom miatt olyasmi felhangot kap az egész, mint amikor borzok verekednek, de itt nem voltam formában. Igaz nagyon nem is kellett, inkább az interjúztatók meséltek. A munkakör egy amolyan "mindenes" lett volna, állatgondozás, állatmentés, némi adminisztratív meló, plusz beugrálás a kiesők /szabadság, táppénz/ helyett. Ez így szimpatikus is volt, és a munkahely is jó környéken van, Bécs is, meg nem is, város is, meg nem is, szóval a külső zöldövezet. 

Na, hívtak is pár nap múlva, hogy hát erre a munkakörre beállt valaki a régi brigádból, de van egy hasonló állatotthonuk, mint ahol most dolgozom, oda szívesen látnak. Ellátogattam oda es, előjött egy kedves hölgy, akibe szerintem születése előtt, vagy közvetlenül azután egy random beszédgyorsítót és -generátort építettek, mondta, mondta, mondta. De tényleg szimpi volt, és a hely is, a környék is, szóval örültem, egészen addig, míg rá nem tértünk az anyagiakra. Ja kérem, nem hangzott rosszul, amit mondott, illetve nem hangzott volna, ha. Ugye mindig van egy ha. Mert most osztrák viszonylatban nem keresek sokat, de teszem mindezt úgy, hogy komplett és ingyenes szolgálati lakás, mit lakás, ház! van a fenekem alatt, továbbá az étkeztetésem Árnyékéval együtt megoldott, tehát amit keresek, az a benzinköltséget, és egyéb rendszeres kiadásokat leszámítva megmarad, úgyhogy elvagyok belőle. Naszóval, kalkulálgattam, hogy ha albérletet kell keresnem, akkor összességében nem jövök ki jobban, mint most. Ezt el is mondtam a hölgynek, hogy a szívem vérzik, de financiális öngyilkosságot nem akarok elkövetni. Függőben hagytuk, ment az agyalás, közben -érthető módon- beállítottak valakit, aki 100%ra elvállalta. Ez teljesen jogos, úgy gondolom, továbbá a beszédgenerátoros Frau felhívott, hogy azért ha bármi lesz-márpedig szerinte lesz, akkor megkereshet-e? Persze, mondok, bármikor. No, jelenleg ez a helyzet, úgyhogy -egyenlőre- maradok a Spiritben, és keresgélek tovább. És a jó az egészben, hogy ezt a sztorit nem érzem kudarcnak, sőt...

Ha már így belelendültem, elmesélek még valamit. Egy korábbi bejegyzésben említettem, hogy esetleg belécsapok az újságírásba. A szombat/helyi médium, melynek neve egy fémből és egy mértani alakzatból áll össze (Vaskarika, mit nem értesz?) vezetőjével felvettem a kapcsolatot, örült is nekem, aztán elveszett. Néhány megválaszolatlan levelet utánaküldtem, aztán úgy gondoltam, erőlködjön, akinek szorulása van. Mondták, hogy fura a pali, hát bejött. De azt hiszem ez se az én kudarcom, sőt, abszolút nem is kudarc. Úgyhogy, elvileg minden maradt a régiben, gyakorlatilag mégsem, mert azért nyitva van az aranykapu, majd csak átbújok rajta, előbbutóbb.