Like a... viking

A hagyományőrzés szép, a hagyományőrzés jó, serkenti a vérkeringést, frissíti a májfunkciókat, és adómentes. Nekem meg M. barátném bedobta úgy egy hónapja, valami mulatozás közepén, hogy mi lenne, ha elmennénk a kapruni várfesztiválra. Hát hiszen, mi lenne, mondtam, menjünk.

 

A hagyományőrzősdi nálam úgy öt éve kezdődött, még az akkori Károly Róbert (és még sok szó a nevében) egyesülettel Szombathelyen. Valahogy igazán komolyra sosem fordult esetemben a dolog, a K.R-ből személyes okokból kiléptem, utódjába, a Nyugati Gyepü Pajzsá-ba pedig idő hiányában nem léptem be, de civilben mindig ott lebzselek, ahol középkori viseletben lézengenek a népek. Az ismerősi kör egy része benne van az "öltözzünk be, harcoljunk és mulassunk középkori módra" életérzésben, úgyhogy mindig van hova csapódni. Na, most az egyszer én is beöltöztem. (Na jó, másodszor...)

Szóval, M. meghívott a várfesztiválra. Kaprun vára Sógoria északkeleti részén van, Salzburg közelében, hát mit mondjak, festői helyen. A kastély emberlétékű, amolyan "egycsaládos", egy hegyek által övezett lankán épült. Bármerre néz az ember hegyek, olyan közelségben, mintha meg lehetne érinteni őket. Alatta kis patak, amin híd vezet át a kastélyudvarra, szóval tényleg tündérmesébe illő. 

Ide, illetve a vár előtti mezőségre veszi be magát már több éve nyaranta néhány száz őrült, teljesen középkori körülményeket imitálva. Sátortábor, középkori ruha, középkori étel, füstszag, sár, árusok, lovagok és lovaginák, és mindenki boldog és örül egymásnak, nagy gyerekek komoly játékai, amit mindenki elfogad és élvez. Életérzés, vágod?:) 

Pénteken letettem a lantot a Spiritben, felvettem helyette a baltámat, és lehajóztam Kaprunba, vagyis leautóztam, de így is majd négy óráig tartott. M. ott várt, ő egy bajor egyesülettel jött, a másik irányból nyilván, mert M bajorföldön lakik, szumma szummárum becsapódtam a németekhez. Kicsit  kiríttam ugyan a  ritterek közül, mint viking, de egyrészt "ez illik a karakteremhez", másrészt ez tetszik, harmadrészt a világ legegyszerűbb és legkényelmesebb hacukája egy békében járó vikingé, szövetgatya, tunika, öv, csizma, tus. Na jó, meg vittem egy baltát, biztos, ami biztos alapon. (Az összhatás végett,és tus helyett.)

Az "életérzés" megvolt, tényleg úgy érezte magát az emberfia, mintha visszaugrott volna pár száz évet az időben. Sok produktívat nem csináltam a két nap alatt, de nem is kellett, lődörögtem, nézegettem, felvonulgattam, eláztam. Kívülről, mert esett folyamatosan. Na jó, persze folyt a középkori lőre, a sör meg a met is, úgyhogy belső nedvességtartalom is akadt, emiatt maradt is egy kis rossz szájíz a számban, főleg átvitt értelemben, sulyokelvetésileg,  meg mert egy metes este összemorrantunk M.-mel, aztán persze másnapra kibékültünk. Ez ilyen. A várban folyamatosan mentek a programok, koncertek, a fő attrakció a lovagi torna volt, ahol a jelentkezők teljes felszerelésben, és tényleg teljes erőbedobással gyepálták egymás fejét (vállát, kezét, lábát, törzsét). 

De a legjobb az volt az egészben, hogy valahogy a fíííííling összetartja az embereket, minden gond nélkül jöttek haverkodni németek, oroszok, osztrákok, lengyelek, satöbbi. Vicces eset volt, mikor vagy egy órát beszélgettünk két lengyellel, és szóba jött annak a neves sisakkészítőnek a neve, ( amit mindig elfelejtek...Marius? őőőő...) aki a lovagi torna fődíjaként felajánlott egy saját gyártmányú sisakot, hát kiderült, hogy ő az, akivel beszélgetünk és akiről beszélünk. Egyszóval, jó az egész, hangulatos, kicsit kiemel a hétköznapokból. Illene menni még ilyen helyre, nem? De!

Kaprun váráról és a fesztiválról német nyelvű, ellenben részletes leírást találtok itt:

 http://www.burg-kaprun.at/pages/de/burgfest/burgfest-2012.php

Sz**banhagyásos gázolás

És jippi-juppé, akkorát estem kérem, méghozzá pofára, hogy a palacsinta jöhet receptért. Mondják ugye, hogy aki magasra száll, az nagyot eshet. A kettővel korábbi bejegyzés alapján én pedig akkor igencsak repülni éreztem magam.

Minden sínen volt, hogy szegény József Attilát idézzem. Álommeló kilátásban, nekem való feladatokkal, jó fizetéssel, ezen túl pedig béke és szeretet mindenütt. Voltak ugyan intő jelek, nem is kevés, hogy vigyázni kellene ezzel az Enimöllájffal, de ilyenkor az emberfia próbálja a köd mögött hagyni ezeket. És a hiba az volt, hogy közben -mivel szinte biztosra vettem a melót- elkezdtem felégetni magam mögött a hidakat. Aztán a múlt héten kaptam a következő mailt a cégtől:

"Kedves Varga Úr,

nemrégiben bejelentkezett hozzánk egy német állatvédő kollégánk. Az illető elvállalta, hogy jótékonysági alapon, ingyen elvégzi az Önnek felkínált munkát. Mi, mint kicsi és szegény egyesület ez esetben nem tehetünk mást, mint hogy köszönettel elfogadjuk a felajánlást. Ezért ezúton le kell mondanunk az Ön alkalmazásáról, mely anyagi vonzatait tekintve nagyon megterhelő lenne számunkra. /Itt következett még néhány ostobaság, és szerencsekívánalom az állatvédelemben való további munkámhoz/"

Az első reakcióm ilyesmi volt:

Majd ez következett:

Nagyjából úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek moslékkal. Persze, van némi ráció abban, hogy tényleg ez történhetett a cégnél, mint ahogy abban is, hogy Elvist elvitték az ufók, vagy, hogy ha a macska hátára vajaskenyeret kötünk, akkor lebegni fog. Olyan 50%. Mert vagy így volt, vagy nem. Még néhány levelet váltottunk, amiben ha finoman is, de megemlítettem, hogy azért elmehetnek kaszálni ingyen, hőségben, hogy MOST szólnak, mikor már (sajnos csak szóban) megegyeztünk, továbbá hogy az én alkalmazásomnak pont az lett volna a lényege, hogy legyen egy magyar az állatotthon vezetőségében, tekintve, hogy  hiába van a kóceráj osztrák kézben, ha helyileg Magyarországon van, akkor egy sógor, vagy sógorina, akinek lövése sincs a nyelvhez és a viszonyokhoz, nem fog sokra menni, na mondom a német hősükkel ugyanígy lesznek. De ez van, ez marad, ragaszkodtak az igaz(?)ukhoz. Aztán egyre inkább azt mondom, jobb ez így, mert azóta bárkivel beszéltem, akár kuruccal, akár sógorral, aki ismeri ezt az egyesületet, mind azt mondta, hogy ezekkel ugyan le ne álljak... Nemsokkal erre megvakult szegény pincsink, a Pamacs. Aztán majdnem össze kellett rúgnom a port az albérlőimmel. (Megejtettek egy zárcserét az ajtón a tudtom nélkül, és még új kulcsot se akartak adni első szóra...) 

Szóval. Kicsit sok volt a jóból. Azóta összeszedtem magam, amin lehetett változtatni, azon változtattam, (vigyázzba állítottam a Ferencjóskát, hogyhát mégiscsak kitöltöm a teljes rendelkezésemre álló felmondási időt augusztus végéig, meg kaptam közbe egy állásajánlatot, ami jó lehet még mentőövnek, az albérlőkkel leültem beszélni, pozitív eredménnyel) amin meg nem, azt igyekszem elfogadni (szegény Pamacs, úgy néz ki el fog tudni tájékozódni a lakásban, meg az udvaron, amint meggyógyul a sebe, mert eddig is csak kevésbbé tudott a látására támaszkodni). 

Meg elmentem rockmaratonozni, kiböszmültemökörködtemtomboltamhőzöngtemhőbörögtem magam. Fáradt gőz leeresztése. Most felveszem az elejtett fonalat. Az álmaimat meg csak nem adom fel. És nem, a rockmaratonon még mindig nem tudnak hangosítani.