És jippi-juppé, akkorát estem kérem, méghozzá pofára, hogy a palacsinta jöhet receptért. Mondják ugye, hogy aki magasra száll, az nagyot eshet. A kettővel korábbi bejegyzés alapján én pedig akkor igencsak repülni éreztem magam.
Minden sínen volt, hogy szegény József Attilát idézzem. Álommeló kilátásban, nekem való feladatokkal, jó fizetéssel, ezen túl pedig béke és szeretet mindenütt. Voltak ugyan intő jelek, nem is kevés, hogy vigyázni kellene ezzel az Enimöllájffal, de ilyenkor az emberfia próbálja a köd mögött hagyni ezeket. És a hiba az volt, hogy közben -mivel szinte biztosra vettem a melót- elkezdtem felégetni magam mögött a hidakat. Aztán a múlt héten kaptam a következő mailt a cégtől:
"Kedves Varga Úr,
nemrégiben bejelentkezett hozzánk egy német állatvédő kollégánk. Az illető elvállalta, hogy jótékonysági alapon, ingyen elvégzi az Önnek felkínált munkát. Mi, mint kicsi és szegény egyesület ez esetben nem tehetünk mást, mint hogy köszönettel elfogadjuk a felajánlást. Ezért ezúton le kell mondanunk az Ön alkalmazásáról, mely anyagi vonzatait tekintve nagyon megterhelő lenne számunkra. /Itt következett még néhány ostobaság, és szerencsekívánalom az állatvédelemben való további munkámhoz/"
Az első reakcióm ilyesmi volt:
Majd ez következett:
Nagyjából úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek moslékkal. Persze, van némi ráció abban, hogy tényleg ez történhetett a cégnél, mint ahogy abban is, hogy Elvist elvitték az ufók, vagy, hogy ha a macska hátára vajaskenyeret kötünk, akkor lebegni fog. Olyan 50%. Mert vagy így volt, vagy nem. Még néhány levelet váltottunk, amiben ha finoman is, de megemlítettem, hogy azért elmehetnek kaszálni ingyen, hőségben, hogy MOST szólnak, mikor már (sajnos csak szóban) megegyeztünk, továbbá hogy az én alkalmazásomnak pont az lett volna a lényege, hogy legyen egy magyar az állatotthon vezetőségében, tekintve, hogy hiába van a kóceráj osztrák kézben, ha helyileg Magyarországon van, akkor egy sógor, vagy sógorina, akinek lövése sincs a nyelvhez és a viszonyokhoz, nem fog sokra menni, na mondom a német hősükkel ugyanígy lesznek. De ez van, ez marad, ragaszkodtak az igaz(?)ukhoz. Aztán egyre inkább azt mondom, jobb ez így, mert azóta bárkivel beszéltem, akár kuruccal, akár sógorral, aki ismeri ezt az egyesületet, mind azt mondta, hogy ezekkel ugyan le ne álljak... Nemsokkal erre megvakult szegény pincsink, a Pamacs. Aztán majdnem össze kellett rúgnom a port az albérlőimmel. (Megejtettek egy zárcserét az ajtón a tudtom nélkül, és még új kulcsot se akartak adni első szóra...)
Szóval. Kicsit sok volt a jóból. Azóta összeszedtem magam, amin lehetett változtatni, azon változtattam, (vigyázzba állítottam a Ferencjóskát, hogyhát mégiscsak kitöltöm a teljes rendelkezésemre álló felmondási időt augusztus végéig, meg kaptam közbe egy állásajánlatot, ami jó lehet még mentőövnek, az albérlőkkel leültem beszélni, pozitív eredménnyel) amin meg nem, azt igyekszem elfogadni (szegény Pamacs, úgy néz ki el fog tudni tájékozódni a lakásban, meg az udvaron, amint meggyógyul a sebe, mert eddig is csak kevésbbé tudott a látására támaszkodni).
Meg elmentem rockmaratonozni, kiböszmültemökörködtemtomboltamhőzöngtemhőbörögtem magam. Fáradt gőz leeresztése. Most felveszem az elejtett fonalat. Az álmaimat meg csak nem adom fel. És nem, a rockmaratonon még mindig nem tudnak hangosítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése