Divatdiktatúra

Hát képzeljétek, mi volt. Elmentem ruhát venni és, és....

Na várjatok, ez így nem lesz jó, ez nem hír. Eltöltöttem egy rövid időt a magyar média világában, de konzervatívan is szabadszellemű, megrögzötten heteroszexuális és világos bőrű emberként gyorsan búcsút mondtam neki, viszont megtanultam az okosoktól, hogy a hír az, aminek van információtartalma és felkelti a közönség érdeklődését. Leegyszerűsítve: ha a Jóskabá pulija a faluvégen megharapja a postást, az nem hír. Ha a postás megharapja a faluvégen Jóskabá puliját, na az hír. Tehát, csináljuk ennek szellemében:

(Meg egyébként Szellőnek ez a kapirgálóstyúk-feje mindent visz...:))

Nakérem. Kezdtem kicsit toprongyosnak érezni magam, mondom elmegyek, veszek egy-két jó farmert, meg esetleg valami felsőt is. Zasszonynak felcsillant a szeme, bevágott a kisautójába és beirányított valami feneflancos boltba, asszem a nyújorkerbe. Ruhát venni terminátor-móduszban szoktam, azaz: hely feltérképez, célpont kiválaszt, felpróbál, megvesz. Tudom, a társadalom két X kromoszómával rendelkező részének ez kisebb istenkísértés, de mi fiúk így szoktuk. Belőjjük, mi kell, mennyi pénzt szánunk rá és ha van olyan a boltban, hármat beviszünk a próbafülkébe, amiből általában az egyik nagy, a másik hülyén áll, a harmadik meg pont jó. Ezek után a kasszánál fizetünk és megyünk a dolgunkra.

No, épp a „célpont kiválasztása” résznél tartottam, hát kiderült, nincs célpont. Ugyanis eltűntek a feledés ködében az általam preferált, nem, pontosítok, még a legalábbis elviselt ruhák is. Nagyjából a klasszikusan elegánsan kényelmes módit szeretem, férfias szabású, nem túl bő, de nem is szorosan testhezálló holmikat, fekete, kék, esetleg piros színben. Kihegyezvén most a farmernadrágra a kérdést, itt szembesültem vele, hogy a pár éve teret nyert csőnadrág mostanra monopolhelyzetbe került. Gyakorlatilag csak azt lehet kapni. Ezzel meg bajaim vannak, részben lelki, mert szerintem aki férfi létére ilyesmit hord, az előbb-utóbb rúzsozni is fogja magát, másrészt fizikális, mert bár alkatilag azt hiszem nem vagyok extrém semelyik szélsőség felé, szóval relatíve magas, relatíve széles, de a határokon belül, viszont a vádlim a genetikának, meg a sok gyerekkori gyaloglásnak és biciklizésnek köszönhetően akkora, mint egy harci elefánté, a csőgatya egyszerűen nem jön fel. Vagy, ha még fel is jön, hát semmi sem esik jól benne. Mindezzel együtt tudnék élni, ha lenne más alternatíva, de alig-alig. Ami mégis akad, azzal ismétcsak a méretbeli problémáknál akadunk el, a legtöbbet ugyanis a mai 190 magas, 60 kilós, csontritkulásos kamaszokra tervezték, tehát ami nem szorít, annak a bokámnál van a térde, ami meg hosszra jó, az vagy impotenssé tenne, vagy (a másik divathullámnak megfelelően) még egy ember beleférne mellém. 

És ha mindezek után az ember mégis találna olyat, ami méretben is és árban is jó, akkor jön a meglepetés: hát 'sze ezt már valaki elhordta egyszer! Szóval, oké, a koptatott cuccok nagyjából a hippi-korszak óta nem mentek ki a divatból, és nincs is velük bajom, de itt úgy éreztem magam, minta egy útszéli second hand-ben lennék, csak épp tízszeres árakért. Tehát ezek a holmik pont úgy néztek ki, mint az enyémek szoktak azelőtt, hogy kivágom őket, vagy munkásruhává minősítem át. 

Felháborodásomnak hangot adva tessékeltem ki szegény Zasszonyt a nyújorkerből, akinek volt még egy bolt a tarsolyában, de az eredményességünk ott is hasonló volt. Ezen a ponton feladtam. Újabb közbeszúrás nőknek: a férfiak ezen a ponton fel szokták. Nem magyarázom miért, nem is az, hogy nem értenétek, csak nem tudnátok elfogadni.

Szóval. Nem szeretem a divatot. Bár az se engem.

Utóhang: van reménysugár, vombathelyiek a Forgó közben,- tudjátok, a főiskola "D" épületének háta mögött- találnak egy kisboltot, kb akkora az egész, hogy kettőnél több ember nem fér be egyszerre, na, ott még árulnak rendes cuccokat, rendes árakon. Csak mondom.