Ajtony, az autista

Néha találkozom olyan emberekkel, akiket csak úgy bumm, odavág az élet. Nem tudom honnan jönnek, hova mennek, illetve miért keresztezzük egymás útját. Véletlen? Vagy nem. Volt a minap is egy ilyen találkozásom.

Az egész úgy kezdődött, hogy amúgy a semmiből felbukkant egy nő, egész pontosan írt egy smst a kis állatvédő egyesületem egyik tagjának, hogy úgy látja, szeretem a bőr dolgokat, küldhetne-e nekem ajándékba egy saját készítésű bőrtarsolyt. Gőzöm nem volt ki ő, hasonlóan gőztelen volt az említett egyesületi tag. Hát, tényleg szeretem a bőr cuccokat, elfogadtam, elpostázódott, megköszöntem. Szütyős Sára, így neveztem el magamban a hölgyet. Az egyetlen tippünk az volt a felbukkanására, hogy nem sokkal előtte volt egy nagyobb razziánk az egyesülettel, ami után egy napig tele lett velem a média. Passz, fura volt, Zasszony mondta is, hogy kiszedi a szemét. 

Aztán, el is felejtettem a dolgot, majd: volt egy munkanapom, kevés munkával. A kevés munkával megáldott munkanapokon remek ötleteim szoktam támadni. Támadt egy remek ötletem. Rendezzünk jótékonysági vásárt az egyesületnek! Méghozzá olyat, hogy az egyesület, meg a jótékonykodó is jól járjon! Hogy ez hogy lehetséges, az szakmai titok. Erről meg eszembe jutott Sára. Csinálhatna pár szütyőt a vásárra. Neki reklám, nekünk támogatás, mindenki jól jár. Fel is hívtam, tetszett is neki az ötlet. Beszélgettünk kicsit az ideáról. És hát, meg kell mondjam, elsőre furcsa volt. Meghívtam a vásárra, de azt mondta, nemigen tud elmozdulni otthonról a fia miatt. Aztán, képeket se tud küldeni a holmijairól, találkozzunk személyesen. Igen, furcsálltam.

Hezitáltam egy darabig, aztán belementem a találkozóba. Mindent az egyesületért alapon. Meg aztán, a kitűzött napon szép idő is volt, nekem meg viszketett a fenekem egy kis szelíd motorozásra, aznapi bokros teendőim között felkaptam hát a Hondára és lebrummogtam Piripócsra, ahol Sára lakik. Petőfi 48, így a cím. Gurulok, nézem, hogy 42,44,46, á, ez tuti nem az, 50. Akkor mégis? Megfordulok. Ahol a Petőfi 48-at sejtettem ugyanis egy olyan szétesőfélben lévő ház volt, amiről nem gondoltam, hogy lakják. Düledező, összetákolt kerítés, roggyant falak, az olvashatatlanságig elrozsdált házszámtábla. Megálltam előtte, kirúgtam az oldalsztendert, mint a nagyfiúk, aztán kotortam elő a telefonomat, hogy felhívjam Sárát, biztos jó helyen vagyok-e? De Sára már jött is ki. Nagyjából korombelinek tűnő, mint utóbb kiderült, kicsit idősebb leány. Köszöntünk, beinvitált. 

Aztán kezdtem helyrerakni a dolgokat. A ház nem volt igénytelen, abban az értelemben, hogy nem volt koszos, vagy rendetlen, a lehetőségekhez képest. A baj inkább a lehetőségekkel volt. Nem beszélgettünk sokat, bokros teendőim szólítottak tovább és az agyam is "bokrosteendő" módban volt. De a hazaúton Piripócsról sokat gondolkodtam Sárán, meg a kisfián.

Sára egyedül neveli a fiát. Amolyan vadmagyar stílusban- házi áldás, turulmadár, sámándob. Értsd, az igényesebb, tényleg magyar fajtából. A kissrác-Ajtony-az egyik legszebb gyerek, akit valaha láttam. Nem vagyok jó ezen dolgok megítélésében, ezért mondjuk 7 és 11 éves között. Ajtony autista. Nem beszél, illetve minimálisat. Elsőre kislánynak néztem, mert hatalmas barna szemei vannak és vadmagyarhoz illően hosszú, varkocsba font haja. A maga módján kifejezetten kommunikatív gyerek. Egy hangtalan kézfogással bemutatkozott. Majd belém kapszkodott és lefelé húzott, Sára mondta, azért, hogy üljek le. Aztán elém került, és elkezdte odadugni az arcát ez enyémhez. Ezt egyébként a szeretteimen kívül nagyon nehezen viselem bárkitől, tőle érdekes módon nem zavart. Csak jött közelebb, közelebb, teljesen komoly arccal, majd odadugta az orrát az enyémhez, tudjátok, úgy odapiszézett, elvigyorogtuk magunkat, aztán elszaladt. A sisakomat előzőleg reflexből levágtam magam mellé, utána azt vette szemügyre. No, az egyből kedvenc lett. Sára felvilágosított, hogy sikerült beleraknom a sisakot a kalapgyűjtemény közepébe. És tényleg, a rekamé vége tele volt ósdi kalapokkal, csak ekkor vettem észre. Ajtony gyűjtögeti őket. Közben váltottunk pár szót Sárával, hogy mi merre. Ajtony iskolába jár, Sára nemigen talál munkát. Pláne, hogy nem tud reggel nyolckor kezdeni, Piripócsról be kell buszozni a gyerekkel Zombihelyre az iskolába. Utólag jöttem rá, hogy valószínűleg a semmiből élnek, és a feltétlenül személyes találkozó oka is az volt, hogy se fényképezőgép, se internet nincs, hogy el tudják küldeni a képeket a szütyőkről. Elraktam hát az elvitelre szánt holmit és lefotóztam az el nem vitelre szántat. Közben Ajtony a fejembe nyomott pár kalapot. Aztán rohantam tovább. Előtte némi sírásrivás közepette vissza kellett kérjem Ajtonytól a sisakomat, anélkül mégse motorozhatok haza. 

Aztán hazafelé, ahogy dörmögött alattam az adóbevallásban már "luxuscikk"nek számító középkategóriás jármű, majd beültem egy kávézóba egy barátommal, hogy két közepes árú kávéért otthagyjuk Sára és Ajtony napi betevőjének az összegét, elgondolkodtam rajta, hogy miért pont Sára akar segíteni az egyesületnek?

A tarsolyai egyébként tényleg szépek, igazi mestermunkák. Sára és Ajtony kapnak tőlem (itt is) némi reklámot. Nyugodtan jelentkezhet nálam aki szeretne egy bőrtarsolyt, vagy kulcstartót. 

Köszönöm.

 

 

Uborkaszezon, tíz mozifilmmel

Uborkaszezon, az van kérem, blogügyileg. Mert rajtam van a grafománia, de amiről érdemes lenne írnom, arról nincs kedvem, amiről meg lenne kedvem, arról nem érdemes. Na, mi marad? Vagy csinálok magamról egy chippendale videót és közzéteszem, vagy írok egy ajánlót, azokról a filmekről, amiket mostanság láttam.

Utóbbi. 

Nem? De!.

Jó, egye fene, megszavaztuk.

Az van, hogy az elmúlt-nagyjából- fél évben temérdek filmet sikerült megnéznem. Ennek két oka van.

A: tekintve, hogy szakmailag, hivatásilag és munkából kifolyólag egész nap jövökmegyek, este, mikor hazaérek, majd még elmegyünk sétálni a kutyákkal, szóval utána nincs annyira futkozhatnékom, főleg télen, amikor -mire mindez lefut,- besötétedik. Tehát, lazítunk itthon. Ilyenkor jó program többek között a filmnézés.

B: ha nem lazítunk itthon, akkor jön az a randinap, amit hetente egyszer meg szoktunk lépni a Zasszonnyal, ami B/1: vacsi B/2 mozi.

C: a harmadik a kettőből: ha nincs munkanap, azaz nem lazítunk itthon, vagy nem hétköznapi randinap van, akkor is elmegyünk néha moziba, mert jó és mert megérdemeljük.

Úgyhogy, összeszedtem nektek pár filmet, amit láttam mostanság, és merek ajánlani, vagy merek nem ajánlani. Gyerünk a moziba be!

A 47 Ronin közte van a mostani favoritoknak. A kritikusok eléggé lehúzták, de ugye kritikusnak még nem állítottak szobrot. Szerintem jó, egyben van, élvezhető, elgondolkodtató. Igaz, sok fantasy elemmel és jó eséllyel ez zavarta meg a kritikusokat, mert ők egy száraz történelmi filmet vártak, évszámokkal, pontos helyszínekkel, meg ilyen kis sárga papírfecnikkel, amikre az ilyesmit feljegyzik. Helyette volt Keanu Reeves, akinek pont belepasszolt a karakterébe a mimikamentes faarca, hatszemű óriásszörny, szellemek, sárkányok és szamurájvér. Szerencsére a kritikusokéhoz hasonló elvárások nélkül ültem be a filmre. Tetszett. És még el se valtdiznisítették-az utolsó, sepukus jelenetnél, mikor a főúr megálljt parancsolt, arra gondoltam, ha most elengedi őket és rózsaszín pillangók kezdenek repdesni körülöttük, akkor boldogabban, de csalódottabban jövök ki a moziból. Nem kellett.

A Thor-sötét világra is igyekeztem előítéletmentesen beülni. Tudtam, hogy nem kell a germán mitológia iránt érdeklődő ember szemszögéből nézni, csak úgy, natúrban. Hát... elfogyott egy doboz popcorn, meg egy kóla, eltelt egy este, izé. Nálam nem nyert lejátszót. Csihipuhi csillivilliben. És Thornak tokája nőtt az első rész óta. Zasszony jobban élvezte, de ez valószínűleg azért van, mert Thor figurájától kicsit, hogy is mondjam, tágabb lesz a pupillája, mint az enyém. Nálam ugye ez kimarad, úgyhogy nem lett a kedvencem.

A nagy Gatsby-nél viszont már csak azért se kaphatott szerepet semmiféle előítélet, mert halovány lövésem se volt róla, eszik-e, vagy isszák, mikor leültem elé. Aztán ettem is, ittam is. Kiváló karakterformálás, remek történet, szívbemarkoló, izgalmas meg minden. És Dicaprionak megbocsátottam a Titanicot, igen, ki tudott törni a nyálgyáros szerepkörből. Tulajdonképpen itt is az a karakter, de valahogy mégsem. Egyre jobb lesz. 

Le a kalappal. 

No az Én, Frankenstein-re viszont majdnem kár volt pazarolni a drága filmszalagot. Az eredeti, darabos mozgású, rút Frankenstein-szörnyből csináltak egy meg nem értett macsót, aki beszáll a jó és gonosz ősi harcába és hogy egy régi főiskolás cimbinőmet, Enit idézzem: "ÚGY" néz. Értitek. Ez még rendben lett volna, de a klisék, a gyatra gumimaszkba bújtatva démonnak, vagy miegyébnek eladott színészek, meg a hálivúdi logikátlan fordulatok, ahol az ember már meg se kérdezi, hogy "miért?" nem dobtak a szar alapanyagon. Igazából egy esti kikapcsinak jó volt, de egy képre nem emlékszem már belőle. 

Bad Fucking. Kiejtése írás szerint, nem angolosan. Elvileg.  Az a film, amin, ha tudsz legalább társalgási szinten németül és eleget voltál már osztrák közegben ahhoz, hogy megértsd, mit jelentenek az "oida, bist te teppad, oda voz?" jellegű, kizárólag dialektben előadott mondtok, akkor bepisilsz a röhögéstől. Osztrák szerzőtől, a viszonylag egyszerű osztrák humorral, osztrák beszédstílusban, eszméletlen karakterekkel. Nos, egy jó erős "Indul a bakterház" minőségű. Kicsit húzósabb, kicsit durvább, de mindenképp jó film. Már amit érteni belőle:)

Sajnos, sok befutott rendező életében eljön az a pont, ahol eladja magát kurvának, odafordítja a fenekét hálivúdnak és feladva mindent, ami addig egyedivé tette, kielégíti a rossz értelemben vett széles közízlést. Peter Jackson életében ez itt jött el. A Gyűrűk Ura három epizódjában még szinte éreztem Tolkien bácsi pipajafüstjének illatát, ahogy szövi a mesét, a Hobbit első részében már csak az ablakon át szimatoltam, itt pedig valaki-már elnézést-belepösölt az említett pipába. Látványos akciófantasy, értelem és cél nélkül, folyamatosan küzdve azzal a ténnyel, hogy egy háromszázoldalas könyvből három háromórás filmet kihozni csak úgy lehetett, ha a lényeges dolgok közötti űrt baromsággal töltjük meg.

A Riddick, a Vin Diesel-féle Riddick filmek harmadik, tesztoszteronnal meglocsolt része a fordított esete a Thornak. Tudom, hogy egy jól sikerült gagyi, de imádom, mert imádtam az első kettőt is és a sötétben bujkáló, csendesgyilkos, félállati Riddick-karakter nálam a non plus ultra. A sztori nagyjából az első részt követi le és némi tesséklássék átvezetés után a történetileg merőben különböző másodikból, bumm, belecsapunk a ridikségbe, egy elhagyatott, ellenséges bolygón. Nekem olyan ez a film, mint a magyar narancs: savanyú, de a miénk.

Külön kategória nálam filmek terén a "Bex ajánlotta". Bex komámnak jó ízlése van filmek terén, már ha az ember olyan filmre vágyik, ami nyomot hagy benne. Általában megnézem, amit javasol. Más tészta, hogy a hangulatomat nem mindig találja el. Ajánlott már nagyon jókat is, de a"mondj valami laza thrillert elalvás előttre " is sikerített már olyat, hogy felsírtam éjjel tejért. No, a Mars-Az utolsó napok-ért majdnem seggbe rúgtam. Nyomasztó, az biztos. Igazából egy átlag zombi-film, csak a Marson. Hát, nem mondom, hogy a kedvencem lesz. De azt se, hogy azonnal elfelejtettem. 

A 300-a birodalom hajnala: se hús, se hal. Jó volt, mindenképp megérte a mozijegy árát, de ha ez most egy filmkritika lenne, (ami ugye nem...) akkor sérelmeznék eztazt. Az első epizódnak még volt némi történelmi-film szaga, ez már kezdett fantasybe hajlani a percenként más, hiperdizájnos ruhában megjelenő, karddal hadonászó főgonosz hősnővel, a szükséges erotikus szerelmi szállal és miegyébbel. Lehet, hogy itt már az előítéletem is belejátszott. De összességében megéri, megadja a 300-érzést, tessék megnézni. 

A "The grey"- az elég szerencsétlen magyar fordítás azt hiszem "fehér halál" volt, kicsit kakukktojás ebben a sorban. Egyrészt, mert nem mostani film, másrészt mert nem is mostanában láttam. De ide akartam tenni záróakkordnak. Szintén "Bexajánlotta" és ezzel beletalált. Ha leírnám a történetet, nem tűnne túl izgalmasnak. De megpróbálom, dióhéjban. Liam Neeson (aki nem mellesleg az egyik kedvenc színészem) egy elkeseredett bérvadász egy ólajfúró bázison, valahol a messzi északon. Szabadságra indul, mikor úgy tíz emberrel együtt repülőgép-balesetet szenved és menedék és élelem nélkül találja magát a semmi, pontosabban a tajga közepén. Nem mellesleg egy farkasfalka vadászterületének közepén. Nem tudok sok mindent mondani erről a filmről, hogy miért, hogyan és merre, de nagyon megfogott. Úgy jó, ahogy van. Felállsz, ötös. 

Nos, ennyit a filmekről.

 De hogy ne maradjunk kérdések nélkül, hallottátok, hogy a Walt Disney megvette a komplett Star Wars univerzumot, értsd, a szerzői jogokat, a márkajogokat, mindent cakpakk, és ők készülnek előrukkolni a következő csillagok háborúja filmmel? Na, erre kíváncsi vagyok. Igen, Disney kinőtte már a gyerekcipőt, de a bennem élő gonosz kobold előtt felmereng a kép, ahogy Darth Wader rámered a levágott kezű Skywalkerre és azt mondja:

Luke, az apád vagyok! És most énekeld velem....!

A fekete munkás, avagy kis esti hőbölgés

Van ma bennem valami fojtott, látszólag ok és cél nélküli indulatosság, kötekedhetnék, hőbölöghetnék. Nem bánt semmi, nem bánt senki, csak van. Úgyhogy, most elmorgom a magamét, a cégemről, az osztrákokról, meg mindenről, az apróságokról, amik kicsit mégiscsak nyomják a begyemet. Erre is jó a blog. Tudom, van, aki nem szereti az ilyesmit. Nekik ajánlanám, hogy ezen a ponton hagyják abba a bejegyzés olvasását, és váltsanak erre az oldalra.

 Köszönöm.

Tehát. 

Azt a jóságos káposztasavanyító, hegytetőről jódlit kiabáló, zergetollkalapos, bőrgatyában sramlira táncoló, lótenyésztő labanc hétszentségét ennek a nyavalyaverte szőkefejű, savószemű, gyereknek csipogó, a macskát is "kotz"-nak mondó sváb világnak, továbbá, az összes féligazságokkal dobálózó, szőrszálhasogató, zabhegyező, vínersniccelzabáló ostobának, megspékelve úgy általában azokkal az emberekkel, akiket nemzetiségtől függetlenül seggbe rúghatna az ördög, mindig, mikor nem arra használják a szájukat, amire kéne és azt hiszik, nem feltűnő, ha hülyeséget beszélnek, és krucifix és irgumburum és kurtafarkú malac.

Na. Valamikor november táján, felmondtam ugye. Azért, mert, hogy is mondjam szépen, tele lett a tököm. A főnökeim nem rossz emberek, nem is csinálják rosszul, amit csinálnak, csak vannak dolgok a cégnél amik az én világomba nem férnek bele. Aztán, szóban megegyeztünk, hogy nem kell rohanni, amint én találok melót, vagy ők valakit a helyemre, szólunk egymásnak és majd onnantól számítva egy hónap múlva, ami a  felmondási időm, könnyes búcsút veszünk. Tehát a felmondásom csak elméletben történt meg. Azóta sakk matt, mert én nem találtam munkát, ők nem találtak embert. Én nem erőltettem agyon a dolgot, mert szerencsére most már vagyok úgy anyagilag, hogy nem a túlélésért kell dolgoznom, ha egy-két hónapig munka nélkül leszek, hát annyi baj, legfeljebb a Zasszony kap hülyét tőlem, hogy a nyakán lógok álló nap. Meg most nem is akarok feltétlenül félmegoldásokba belemenni. Meg talán nem is ártana egy kis szünet. Ők meg, hát...nem bővelkedtek jelentkezőben.

Kidobtam fácsebukra a lehetőséget, mondom legyen egy jó szittya legény a helyemre. Sokat nem kellett válogatnom, mert egy ember,- S. -jutott el odáig, hogy végigolvassa és értelmezze a betűket, küldjön egy német önéletrajzot, meg motivációs levelet. S.-t be is hívták próbamunkára, le is nyomta a három napját. Ebből egy felet együtt dolgoztunk. Ritkán találok elsőre szimpatikusnak valakit, ő az volt. Gyakorlatilag második anyanyelve a német, tanulékony, értelmes fickó. A közvetlen főnököm osztotta a véleményemet, szorozta a lehetőségeket és úgy küldte útjára a legényt, hogy fel van véve. Jól van mondom, a vadmagyar utánpótlás biztosítva. Majd két nap múlva visszamondták. Az indok: kevés (konkrétan nincs) tapasztalata állatokkal és épp egy új projekt kezdődik a cégnél, ami sok idejét veszi el a főnökségnek, nem lesz idejük odafigyelni az új ember betanítására. Ezt még megértem. De hogy ezt nem lehetett egyből kinyögni, na ezért kicsit menjenek el kapálni, negyven fokban, ingyé'.

Oké, ki maradt? Valami szlovák ürge, aki állítólag nyolc éve dolgozik lovakkal és alig beszél németül. Na, ő nem jött be az első próbanapra. Kiesett.

A másik jelölt engem is meglepetésként ért. Toni, a nigériai menekült. Mielőtt szó érné a ház elejét, tőlem hupizöld is lehetne a színe, nem az a bajom. Lenyomtam egy napot a sráccal, tapasztalataim a következők: Szorgalmasnak szorgalmas. Szimpatikusnak...határeset. Ezen kívül: egy árva szót nem beszél németül, valószínűleg életében nem látott biciklinél komolyabb járművet, határozott meggyőződése, hogy az állatoknak nincs lelke. Ami a tapasztalatait illeti: gyerekkorában volt egy kutyája aki mindenkit megharapott, meg egyszer őrzött kecskét, mármint ő, nem a kutya, továbbá fél a lovaktól. 

És felvették,-azt hiszem ezt a szót még nem írtam le a blogban, de-bazdmeg.

Bruttóban 400 euróért kevesebbért, mint anno engem. Nem bírtam nem megkérdezni, hát azért, mert nincs végzettsége. Teszem hozzá, nekem sincs, osztrákéknál ugyanis van direktben állatgondozó szakma, én meg nem az vagyok. De majd állítólag idővel többet kap. Hát, lehet, hogy max egy zsemlével. Vagy még gyapotot is nekiállnak termeszteni. 

Mindegy, nem kérdezték a véleményemet, én meg nem mondtam. Ha a lovaknak továbbra is jó sora lesz, a többi miatt már főljön másnak a feje.

De most komolyan, miért nem lehet egyszer az életben őszintének lenni, odaállni a másik elé és elmondani, amit gondolunk? Mert hogy innentől az egész procedúra egy orbitális kamu volt, az tiszta. Nem ezek voltak az indokok és nem ezek voltak a célok. Benne van az osztrákban ez a fajta "antidirektség", ami néha egyébként kifejezetten kényelmes, mert lassabban lesz egy kellemetlen szituációból kurvanyázás, de ilyenkor fejbe tudnám húzni őket sauerkrauttal .

Most az jut eszembe, mikor még egyedül laktam, és a "hazautazó" napjaimon, azaz mikor meló után mentem Agyarországra, párszor bepróbálkoztam a kéréssel, ugyan had hoznám már magammal dolgozni Kutya Urat, ne kelljen plusszban 40 kilómétert utaznom nyugatra, hogy aztán keletre fordulva ugyanazt bejárjam mégegyszer. "Nem lehet", mondák, kutyatilalom van a cégnél. És tényleg, még a klienseknek szánt szórólapon is az van, hogy kutya nem jöhet. Nade, akkor, miért hozzák magukkal a bennfentesek a kutyáikat állandóan, kérdezem én? Hát azért-mondja a honlap, meg az említett szóróanyag- mert azok bizony terápiás kutyák! Ez így rendben is van, egy terápiával foglalkozó egyesületnél, nem?

A gond ott kezdődik, hogy most már majd másfél éve figyelgetem ezeket az ebeket, meg a kis gazdáikat. Kutyát láttam már, ebben talán adtok a véleményemre. Hát, ezek a jószágok úgy terápiás kutyák, ha a dolog értelme az, hogy terápiára szorulnak. Problémás, félrenevelt, idegbajos jószágok, hozzá nem értő gazdákkal. Arról van szó, hogy...hogy nincs annyi ezekben az emberekben, hogy kimondják: azért-és másodszor írom le- bazdmeg, mert az én kutyám, és egyszerűbb a napom, ha behozom. 

Ennyi.  

Na. Kimorogtam magam. Jól vagyok. Köszönöm a türelmeteket. 17-ével kezd a négus, akkor felmondok, egy hónapig próbálok majd még valamit kezdeni vele. Aztán kalapot emelek. 

Nem. Én legalább őszinte vagyok. Nem emelek kalapot. Beteszem magam mögött az ajtót, aztán boldoguljanak.

Visz-lát.

Három a magyar igazság. 
Bazdmeg.