Néha találkozom olyan emberekkel, akiket csak úgy bumm, odavág az élet. Nem tudom honnan jönnek, hova mennek, illetve miért keresztezzük egymás útját. Véletlen? Vagy nem. Volt a minap is egy ilyen találkozásom.
Az egész úgy kezdődött, hogy amúgy a semmiből felbukkant egy nő, egész pontosan írt egy smst a kis állatvédő egyesületem egyik tagjának, hogy úgy látja, szeretem a bőr dolgokat, küldhetne-e nekem ajándékba egy saját készítésű bőrtarsolyt. Gőzöm nem volt ki ő, hasonlóan gőztelen volt az említett egyesületi tag. Hát, tényleg szeretem a bőr cuccokat, elfogadtam, elpostázódott, megköszöntem. Szütyős Sára, így neveztem el magamban a hölgyet. Az egyetlen tippünk az volt a felbukkanására, hogy nem sokkal előtte volt egy nagyobb razziánk az egyesülettel, ami után egy napig tele lett velem a média. Passz, fura volt, Zasszony mondta is, hogy kiszedi a szemét.
Aztán, el is felejtettem a dolgot, majd: volt egy munkanapom, kevés munkával. A kevés munkával megáldott munkanapokon remek ötleteim szoktam támadni. Támadt egy remek ötletem. Rendezzünk jótékonysági vásárt az egyesületnek! Méghozzá olyat, hogy az egyesület, meg a jótékonykodó is jól járjon! Hogy ez hogy lehetséges, az szakmai titok. Erről meg eszembe jutott Sára. Csinálhatna pár szütyőt a vásárra. Neki reklám, nekünk támogatás, mindenki jól jár. Fel is hívtam, tetszett is neki az ötlet. Beszélgettünk kicsit az ideáról. És hát, meg kell mondjam, elsőre furcsa volt. Meghívtam a vásárra, de azt mondta, nemigen tud elmozdulni otthonról a fia miatt. Aztán, képeket se tud küldeni a holmijairól, találkozzunk személyesen. Igen, furcsálltam.
Hezitáltam egy darabig, aztán belementem a találkozóba. Mindent az egyesületért alapon. Meg aztán, a kitűzött napon szép idő is volt, nekem meg viszketett a fenekem egy kis szelíd motorozásra, aznapi bokros teendőim között felkaptam hát a Hondára és lebrummogtam Piripócsra, ahol Sára lakik. Petőfi 48, így a cím. Gurulok, nézem, hogy 42,44,46, á, ez tuti nem az, 50. Akkor mégis? Megfordulok. Ahol a Petőfi 48-at sejtettem ugyanis egy olyan szétesőfélben lévő ház volt, amiről nem gondoltam, hogy lakják. Düledező, összetákolt kerítés, roggyant falak, az olvashatatlanságig elrozsdált házszámtábla. Megálltam előtte, kirúgtam az oldalsztendert, mint a nagyfiúk, aztán kotortam elő a telefonomat, hogy felhívjam Sárát, biztos jó helyen vagyok-e? De Sára már jött is ki. Nagyjából korombelinek tűnő, mint utóbb kiderült, kicsit idősebb leány. Köszöntünk, beinvitált.
Aztán kezdtem helyrerakni a dolgokat. A ház nem volt igénytelen, abban az értelemben, hogy nem volt koszos, vagy rendetlen, a lehetőségekhez képest. A baj inkább a lehetőségekkel volt. Nem beszélgettünk sokat, bokros teendőim szólítottak tovább és az agyam is "bokrosteendő" módban volt. De a hazaúton Piripócsról sokat gondolkodtam Sárán, meg a kisfián.
Sára egyedül neveli a fiát. Amolyan vadmagyar stílusban- házi áldás, turulmadár, sámándob. Értsd, az igényesebb, tényleg magyar fajtából. A kissrác-Ajtony-az egyik legszebb gyerek, akit valaha láttam. Nem vagyok jó ezen dolgok megítélésében, ezért mondjuk 7 és 11 éves között. Ajtony autista. Nem beszél, illetve minimálisat. Elsőre kislánynak néztem, mert hatalmas barna szemei vannak és vadmagyarhoz illően hosszú, varkocsba font haja. A maga módján kifejezetten kommunikatív gyerek. Egy hangtalan kézfogással bemutatkozott. Majd belém kapszkodott és lefelé húzott, Sára mondta, azért, hogy üljek le. Aztán elém került, és elkezdte odadugni az arcát ez enyémhez. Ezt egyébként a szeretteimen kívül nagyon nehezen viselem bárkitől, tőle érdekes módon nem zavart. Csak jött közelebb, közelebb, teljesen komoly arccal, majd odadugta az orrát az enyémhez, tudjátok, úgy odapiszézett, elvigyorogtuk magunkat, aztán elszaladt. A sisakomat előzőleg reflexből levágtam magam mellé, utána azt vette szemügyre. No, az egyből kedvenc lett. Sára felvilágosított, hogy sikerült beleraknom a sisakot a kalapgyűjtemény közepébe. És tényleg, a rekamé vége tele volt ósdi kalapokkal, csak ekkor vettem észre. Ajtony gyűjtögeti őket. Közben váltottunk pár szót Sárával, hogy mi merre. Ajtony iskolába jár, Sára nemigen talál munkát. Pláne, hogy nem tud reggel nyolckor kezdeni, Piripócsról be kell buszozni a gyerekkel Zombihelyre az iskolába. Utólag jöttem rá, hogy valószínűleg a semmiből élnek, és a feltétlenül személyes találkozó oka is az volt, hogy se fényképezőgép, se internet nincs, hogy el tudják küldeni a képeket a szütyőkről. Elraktam hát az elvitelre szánt holmit és lefotóztam az el nem vitelre szántat. Közben Ajtony a fejembe nyomott pár kalapot. Aztán rohantam tovább. Előtte némi sírásrivás közepette vissza kellett kérjem Ajtonytól a sisakomat, anélkül mégse motorozhatok haza.
Aztán hazafelé, ahogy dörmögött alattam az adóbevallásban már "luxuscikk"nek számító középkategóriás jármű, majd beültem egy kávézóba egy barátommal, hogy két közepes árú kávéért otthagyjuk Sára és Ajtony napi betevőjének az összegét, elgondolkodtam rajta, hogy miért pont Sára akar segíteni az egyesületnek?
A tarsolyai egyébként tényleg szépek, igazi mestermunkák. Sára és Ajtony kapnak tőlem (itt is) némi reklámot. Nyugodtan jelentkezhet nálam aki szeretne egy bőrtarsolyt, vagy kulcstartót.
Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése